Jud Meyrin: Lowdeni ​boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.)

Azon gondolkodom, hogy hogyan is tudnám leírni nektek ennek a könyvnek a nagyszerűségét, hogy miért is olvastam hajnalba menően, és hogy miért kattog még most is egyes részeken az agyam… De nem megy. Valahogy nem megy. Mert az az igazság, hogy annyira élveztem és olyan jól szórakoztam olvasás közben, hogy nehezen tudom az érzéseimet szavakba önteni úgy, hogy az ne tűnjön túl ömlengősnek vagy esetleg nevetségesen nyálasnak. A lényeg, hogy amikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet csak annyi tudtam mondani: hát ez k.rva jó volt. Ez pedig jót jelent, nem igaz?

A sztoriról röviden annyit, hogy Lottie szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, ő pedig kíváncsi újságíró lévén azonnal szimatolni kezd. Elhatározza, hogy ebből egy olyan ütős címlapsztorit hoz majd össze, amitől a főnöke is beismeri, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Azzal azonban nem számol, hogy a nyomozást vezető zsaru, aki egyébként az első perctől kezdve gyűlöli őt - mert egy önző szajhának tartja, aki egy jobb állás reményében még a főnökével is képes összefeküdni - egy kanál vízben is képes lenne megfojtani és folyton keresztbe tesz majd neki.

Persze a nyomozás során hőseink útjai mindig keresztezik egymást, ezért megbeszélik, hogy az lesz a legjobb, ha összedolgoznak, amivel természetesen mindketten jól járnak; Lottie kap egy jó sztorit, ami végleg kirántja őt a mostani rovattól, Hunter pedig jó pontot szerez a főnökénél és visszamehet végre Londonba a régi helyére. Természetesen ahogy lenni szokott, a szereplők közötti feszültség és vágy egy idő után felülírja a kettőjük között lévő ellenségeskedést, és a könyv végére szép lassan rájönnek, hogy sokkal fontosabbak ők egymásnak, mint ahogyan azt gondolták.

A bűncselekménnyel kapcsolatban először olyan érzésem volt, mintha véletlenül történtek volna az események, sehogy sem állt össze a kép. Addig tiszta volt, hogy hőseink egy olyan műkincs nyomába eredtek, amit egy olyan személy lopott el, aki Hunter tragikusan végződő londoni akciójával volt összefüggésben, de néha, bevallom, elvesztem a részletekben és az apró kis mozaikdarabkák is csak a könyv legvégén kerültek szépen a helyükre. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy a történet nem volt tipikus és kiszámítható, inkább meglehetősen izgalmas és kegyetlen, a szereplők közötti kémia pedig ahhh… hát az valami eszméletlen jó volt. (Úristen milyen sok szenvedély, gyűlölet és düh feszítette belülről Huntert. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban robbanna, ami egyébként hihetetlen jót tett az erotikus jeleneteknek. Csak mondom.) És bár lehet, hogy Lottie és Hunter karaktere kissé klisésre sikerült, mintha csak egy sablon detektívsorozatból húzták volna elő őket; a rideg és mogorva, ám rendkívül veszélyes, sármos nyomozót, aki büntetésből került az edinburghi rendőrséghez, mert Londonban valami fontos bevetést jól elcseszett. És az okos, csinos és merész, ám nem tévedhetetlen, minden lében kanál fiatal újságírónőt, aki azzal, hogy mindenbe beleüti az orrát, folyton bajba keveredik. Szóval igen, ezek alapján lehet, hogy valóban közhelyesnek tűnnek mindketten, de ki a fenét érdekel mindez, amikor annyira jó párost alkotnak és annyira szerethetőek együtt, hogy a könyv végén kifejezetten rosszul esett elválnom tőlük.

Szóval hatalmas meglepetés volt számomra a könyv és csakis a szó jó értelmében. Semmi hibát nem tudok felróni számára, ami apróság lenne, az is csak kicsinyes kukacoskodásnak tűnne részemről. Rajongok a romantikus krimikért és ez a könyv minden olyan elvárásomnak eleget tett, amit ezzel a műfajjal szemben támasztok. Remek sorozatnyitány volt. Tűkön ülve várom a következő részt.

Ui.: Engem a borító és a cím kissé megtévesztett. Totál azt hittem, hogy ez valami fantasy, vagy nagyon boszorkányos történet lesz és na jah… a borító sem varázsolt el annyira. (Szerintem egyáltalán nem illik a történethez.) De persze mindez cseppet sem befolyásolta a könyv élvezeti értékén. Élmény volt olvasni.

Kiadó: NewLine
Oldalszám:422