Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Impulzív vásárlás volt ez a könyv. Nem nagyon olvastam utána, de a tartalma alapján érdekesnek találtam, így hamar bekerült a kosaramba.

Tokiótól pár órás autóútra egy magányos telefonfülke áll egy tengerparti kertben. Állítólag, ha felveszi valaki a kagylót és beszél bele, a szél elviszi a hangját a szeretteihez, ezért sokan utaznak a Széltelefonhoz, hogy beszéljenek az elhunytjaikkal, és elmondják nekik azokat a dolgokat, amiket életük során nem tettek meg. Egy napon Jui is elindul e varázslatos helyre, aki a 2011-es szökőárban veszítette el édesanyját és a kislányát. Útja során találkozik egy férfival, Takeshivel, akinek szintén egy traumával kell megküzdenie. Mindketten túlélők és minden közös útjuk során - mert az első találkozás óta mindig együtt mennek el havonta egyszer a Széltelefonhoz - egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után pedig egyszerűen csak hagyják, hogy az őket ért tragédia után az életük végre megváltozzon és a maga útjára lépjen.

Ám a könyv nemcsak kettejük történetéről szól, hanem azokról az emberekről is, akikkel itt ismerkedtek meg. Olyanokról, akik szintén lelkükben hordozzák a bánat terhét, és akik egyfajta terápiának érzik a fülkébe való belépést, tárcsázást és az elvesztett hozzátartozóikkal való beszélgetést.

Nehezen tudom elmondani a véleményem erről a könyvről, egyrészt, mert magát a történetet és az ötletet csodálatosnak tartom, hiszen ez a Széltelefon valóban létezik és valóban sokan használják. Másrészt, mert mindennek ellenére mégsem tudott igazán megérinteni és elvarázsolni a könyv.

A történet eleje nagyon jól indult, a főszereplők gyászának és Jui Takashival való találkozásának története igazán ígéretesnek és érzelmesnek ígérkezett, de egy idő után mégis elvesztettem az érzelmi kötődést a történettel és a távolság is egyre nagyobb lett köztem és a szereplők között, ami szerintem az író stílusának – mindent olyan tényszerűen és érzelemmentesen írt le –, a kissé nehézkes mondatoknak, a merev karaktereknek, illetve az időben való ugrálásnak volt köszönhető. Többször is előfordult velem, hogy újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, hogy a mögöttes tartalmát is tökéletesen megértsem, vagy hogy csak pozicionálni tudjam, kivel és hol vagyok most éppen. Ráadásul néhány fejezetben teljesen más karakter sorsát és bánatát ismerhettük meg, amit igazán érdekesnek találtam és tényleg szerettem, de mindez kissé darabossá, mondhatni kaotikussá tette az egészet. Hiányoltam egy erős és konkrét vezérfonalat, amit a szerző határozott kézzel vezetett volna végig a regényben.

A könyv elég melankolikus hangulatú, ami a történet végéig kitart, annak ellenére, hogy egy olyan helyről mesél, ahol az emberek megnyugvásra, békére és a szeretteikkel való beszélgetés utáni boldogságra lelnek. A hangsúly folyamatosan a fájdalomra, a szenvedésre és a bánatra irányul, olyannyira, hogy a végén még a Jui és Takashival történt pozitív dolgok miatt sem tudtam igazán fellélegezni.

Szóval a könyv egyértelműen a gyászról, illetve annak feldolgozásáról, folyamatáról és végül az újrakezdésről szól, úgyhogy aki ebben a témában szeretne kicsit jobban elmerülni, annak bátran ajánlom. Én a magam részéről örülök, hogy olvashattam. Nem sok ilyen témájú könyv kerül a kezembe, inkább kerülöm őket, mert félek, hogy érzelmileg túlságosan lehúznának. Ám ez a kötet - talán a  tárgyilagos stílusa miatt - mégsem volt lelkileg túl megterhelő számomra, inkább különleges. Sok olyan részt találtam benne, ahol érdemes volt kicsit megállni és elgondolkodni, vagy épp megfontolni az ott olvasottakat. Mint például ezt is.

Egy amerikai pszichoterapeuta híres mondása szerint: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: Quel che affidiamo al vento

Fordította: Túri Zsuzsanna

Oldalszám: 288

tovább olvasom Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Emily Henry: Strandkönyv

Ebben a hőségben többnyire csak a nagyon könnyed és romantikus, amolyan gyorsan felejtős könyvekre vágyom, 30 fok felett ugyanis képtelen vagyok komolyabb témájút befogadni. Ezért is esett a választásom erre a regényre, aminél egy szép és könnyed történetre számítottam, de ennél azért többet kaptam.

A sztoriról röviden annyit, hogy January, apja halála után egy házat örököl tőle, amiről azt sem tudta, hogy létezik. Persze January sok mindenről nem tudott, például arról sem, hogy az apja ebben a házban egy másik nővel élt együtt, miközben otthon egy szerető és boldog apa képét mutatta. January nyomorúságos lelkiállapotba kerül, nem elég, hogy nem rég lett szingli, egy árva figytyingje sincs és kvázi-hajléktalan, de még az apjában is csalódnia kellett, akire gyerekkora óta felnézett. Azzal a szándékkal utazik a házhoz, hogy eladja, és a környezetet jobban megismerve talán megérti az apját, és nem mellesleg végre befejezi romantikus könyve megírását, amivel írói válsága miatt egyáltalán nem halad.

Arra azonban álmában sem gondolt, hogy a szomszéd házban a hajdani egyetemi vetélytársa, az elismert regényíró, az eszméletlenül jóképű és dühítően vonzó Augustus Everett, avagy Gus lakik. Soha nem rajongott a férfiért, elsősorban azért, mert ő mindig egy olyan komoly ember látszatát keltette, aki megveti a romantikus irodalmat és helyette inkább a magasröptű intellektuális regényeket részesíti előnyben. Persze elkerülhetetlen volt a kettőjük közötti találkozás, és egy vita hevében - amely a műfajok közötti különbségeket és azok szépségét vesézte ki - fogadást kötnek, mely szerint műfajt cserélnek, és az nyer, akinek a könyvét előbb adják ki.

Nagyon hangulatosnak találtam a regényt, imádom a kisvárosban játszódó történeteket, mert azoknak mindig olyan meghitt és bensőséges hangulata van, és ez most is őszintén megérintett. És a szereplők közötti romantika és szexuális feszültség is nagyon jól működött, bár ha még egy jelenettel tovább húzták volna a beteljesülést, komolyan mondom, apró darabokra téptem volna a könyvet mérgemben. Mindenesetre irtózatosan élveztem a főszereplők közötti kémiát, na meg a könyvekről és az olvasásról szóló beszélgetéseiket, az együtt átélt kutatómunka vicces és szomorú pillanatait, melyek során egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jó érzés volt látni növekvő vonzalmukat, annál is inkább, mivel mindketten összetett, és az élet által kicsit meggyötört, de jó humorú, érdekes és életszerű személyiségek voltak.

Sokszor csaltak mosolyt az arcomra közös jeleneteik, de voltak olyan részei is a könyvnek, melyek olvasása közben sajgott kissé a mellkasam. Szóval nem tiszta boldogság volt ám benne minden, komolyabb témákat is feszegetett az író. Mint például hogyan lehet túlélni egy szerettünkben való óriási csalódást, de olvashatunk az írás nehézségeiről, az alkotói válság hátteréről, és hogy mindez hogyan függ össze az író életének többi területével. Vagy hogy hogyan küzd meg az ember az életébe váratlanul berobbanó tragédiával, betegséggel és halállal. És hogy hogyan fojtja magába a mindezek miatt érzett fájdalmát és negatív érzéseit, és menekül egy másik, boldogabb elképzelt világba. Szóval súlyosabb ez a könyv, mint elsőre gondolnánk, de ez nem vált hátrányára, sőt, számomra tökéletes volt az egyensúly a vidám és komolyabb részek között, mindkettőről szerettem olvasni.

Én úgy gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott és boldog kapcsolatot - legyen szó szerelmiről vagy akár családiról - nem könnyű létrehozni, megtartani meg aztán pláne nem. És azt hiszem, ez a könyv nagyon jól mutatja be e feladat nehézségét és bonyolultságát a szereplők életén és a velük történt közös eseményeken keresztül.

Úgyhogy kellemes meglepetés volt számomra ez a történet; egyszerre volt szórakoztató, humoros és romantikus, ugyanakkor kissé keserű, fájó és elgondolkodtató, nem is értem, hogy miért ezt a címet és borítót kapta – egyáltalán nem érzem összeillőnek őket.

"Azért kezdtem el románcokat írni, hogy újra meg újra átéljem a legboldogabb pillanatokat a biztos révben, amelyet a szüleim szerelme jelentett. Mindig is vigaszt nyújtottak a hepiend ígéretét hordozó könyvek, és másokat is részesíteni akartam ebben az adományban."

Kiadó: Central Könyvek

Eredeti cím:Beach Read

Fordította: Szieberth Ádám

Oldalszám: 424

tovább olvasom Emily Henry: Strandkönyv

Josie Silver: Lydia ​Bird két élete

A Lydia Bird két élete c. könyvet már a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Irtózatosan kíváncsi voltam rá, annak ellenére, hogy az írónő előző könyvét még nem olvastam és ezek után úgy vélem, hogy egy jó darabig nem is fogom. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy szörnyen rossz élmény volt számomra ez a könyv, mert őszintén szólva semmi rosszat nem tudok írni róla azon kívül, hogy meglehetősen unalmasnak találtam egyes részeit.

Amikor Lydia vőlegénye Freddie, az esküvőjük előtt tragikus autóbalesetet szenved, Lydia világa teljesen összeomlik. Csak abban az álmában talál boldogságot, amiben Freddie-vel találkozik. Ugyanis azért, hogy esténként aludni tudjon nyugtató pirulát vesz be, amitől álmában sikerült találkoznia Freddie-vel. Persze Lydiának nem voltak téveszméi és nem tett úgy, mintha még élt volna a vőlegénye, csak egyszerűen ettől a pirulától egy olyan álomvilágban találta magát, ahol a jegyese és ő, még mindig együtt vannak és ő semmi mást nem akart jobban, mint ezt. Kezdetben alig várta, hogy újra álomba zuhanjon és újra Freddie-vel legyen, hiába volt mellette támaszul a családja és Freddie legjobb barátja Jonah, aki egyébként a baleset megtörténtekkor épp Freddie mellett ült az autóban, egyszerűen képtelen volt elfogadni a szörnyű igazságot, hogy Freddie már nem lehet vele. Aztán ahogy szép lassan telt az idő, Lydia is változott és más színben kezdte látni a világot, amiben nagy szerepe volt Jonah-nak, aki az egyetlen olyan ember volt, aki valóban megértette Lydia fájdalmát, és az egyetlen, akinek Freddie ugyanolyan fontos volt, mint neki.

A könyv nagyon jól indult, érdekesnek találtam a felépítését, amely Lydiának az „ébren" és az „álomban” élt életét tárta elénk. Olyan érzékletesen írta le az írónő az ébrenléti állapotot, hogy szinte fizikailag is érezhető volt Lydia fájdalma és reménytelen küzdelme arra, ahogy próbál megbirkózni a vőlegénye halála utáni élettel. Az álombéli fejezetek azonban egészen mások voltak, számomra sokkal unalmasabbak és túl részletesek ahhoz, hogy élvezni tudjam őket. Pedig érdekes kérdést, a mi lett volna, ha Freddie nem hal meg, hanem tovább éli Lydiával az életét boncolgatta, ami valóban egy izgalmas téma, de ezeket a fejezetek egy idő után elég egyhangúnak, érdektelennek és túlírtnak találtam. 

A történet egyébként nagyon szépen bemutatja, hogy mindenki másként foglalkozik a halállal, a veszteséggel és a bánattal. És, hogy nincs mindenki számára megfelelő megoldás vagy orvosság arra, hogy miként dolgozhatja fel a legfájdalommentesebben a veszteségét. Úgyhogy mindenképp egy szomorú történet volt ez számomra, a témája miatt kissé megterhelőnek is éreztem lelkileg. Az egyetlen dolog, ami reménnyel töltött el olvasás közben az a Lydia és Jonah közötti kapcsolat fejlődése volt, ami sajnos csak a könyv végén vált egyértelművé, úgyhogy nekem személy szerint a könyv vége tetszett a legjobban.

Sajnos Jonah karaktere, aki egyébként fontos szerepet töltött be a történetben, nekem végig túl színtelen maradt. És bár a Freddie elvesztése miatt érzett fájdalom nála is kézzel fogható volt, és az önmarcangolása - amiért a baleset pillanatában ő is az autóban ült, ennek ellenére egy-két karcoláson kívül semmi baja nem esett - is valóban hihető volt, de a Lydia iránti érzései nagyrészt homályosak maradtak, ami a végkifejletet tekintve számomra nem hozta azt a katarzis érzést és megnyugvást, amit ellenkező esetben hozhatott volna.

Semmi kétség, Josie Silver nagyon gördülékenyen és szépen tud írni, de ez a könyve valahogy mégsem tudta folyamatosan fenntartani a figyelmemet. Persze lehet, hogy rosszkor találtunk egymásra, mert bár  látom, hogy egy igazán mélyre ható és rengeteg üzenetet tartalmazó történet volt ez, de sajnos mégsem éreztem olyan átütő erejűnek, mint ahogyan azt az első oldalak után reméltem. 

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: The Two Lives of Lydia Bird
Fordította: Lévai Márta
Oldalszám: 444

tovább olvasom Josie Silver: Lydia ​Bird két élete

Anna Gavalda: Életre ​kelni

A 35 kiló remény után a következő Gavalda regényem az Életre kelni volt. Ugye mondanom sem kell, hogy ez a könyv is nagyon tetszett és az előző kötetekhez hasonlóan most is tökéletesen sikerült összekapcsolódnom a szereplőkkel. 

Ebben a könyvben hét különböző novella olvasható, amely a magány, a gyász és a váratlan találkozások témája körül forog. A regény szereplői valódi emberek, akik őszintén mondják el történetüket, nekünk olvasóknak pedig nincs más dolgunk, mint belemerülni az emberi lélek rejtelmeibe és megfigyelni annak mozgatórugóit és ellentmondásait.

Mivel a könyvben szereplő emberek generációs és társadalmi szempontból is különböznek egymástól, így mindegyik a saját hangján fejezi ki magát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyik történet elkápráztatott, de amelyik közel került a szívemhez, az valóban megérintett és végigsimított a lelkemen.

Négy ilyen történet is volt a kötetben, melyek közül kettőnél bizony még a könnyem is kicsordult, a másik kettőnél viszont széles mosolyra húzódott a szám. És igen, szerintem ebben rejlik Gavalda igazi nagyszerűsége, hogy folyamatosan képes az olvasót mosoly és könnyek között tartani.

Meg fog halni a kutyám

Ez a novella számomra egy fájdalmas merülés volt a gyászban és veszteségben élő emberek világába. A történet egy olyan férfiról szólt, akinek a gyermeke elvesztése után a házassága is tönkrement. Egyetlen társa egy talált kutya lesz, aki tulajdonképpen segít feldolgozni neki azt a hatalmas veszteséget, amit kirótt rá a sors. Sajnos, ahogy azt a cím is mutatja, a gyermeke halála után a kutyáját is el kell veszítenie, de ez a szomorú esemény valahogy mégis újra összehozza őt a feleségével, ami reménnyel tölti el az olvasót. Szívszorító történet, de a vége  – amolyan gavaldásan - mégis felemelő és szívmelengető.

Az életpontjaim

Nekem, bevallom, ez a történet tetszett a legjobban. Egy igazi kis gyöngyszem volt ez a kötetben, amit újra és újra képes lennék elolvasni, annyira mélyen megérintett. Lehet azért, mert egy kisebb arculcsapásként ért fel számomra, mivel hajlamos vagyok a sok munka, hajtás és teperés mellett elfeledkezni arról, hogy a gyermekeim jelentik számomra az egyetlen tiszta boldogságot a világon.

„Ott volt a karomban, éreztem rajta a kréta, az ártatlanság, a fáradság, a kamillás sampon és a gyermeki reménytelenség illatát.”

Happy Meal

Egy másik gyöngyszem a kötetben, melynek a hangvétele az előzőktől eltérően már egészen más érzést hagyott bennem. Merthogy amikor  a könyvben olvasott nem mindennapi igaz „szerelemmel" kapcsolatban már épp kezdtek elhatalmasodni rajtam az ilyen-olyan csúnya előítéletek, az írónő egy jól irányzott rövid mondattal szépen mindent a helyére tett - szóval hatalmasat ütött a vége. 

Egy fiú

Ez a záró novella pedig egy kifejezetten könnyedebb és vidámabb hangvételű történet volt, amely egy olyan férfiról szólt, aki épp egy korábbi barátnőjének az esküvőjéről, kicsit részegen, kicsit beállva és kimerülve tér vissza Párizsba. Bódult állapotában elkezdi siratni őrült ifjúságát, és búcsúztatni legényéletét. Úgy érzi, hogy megöregedett - pedig még csak 33 éves – szóval sajnálja kicsit magát, de azért álmodozva és mosolyogva pörgeti vissza fejében a vele történt nagyszerű eseményeket, amikor két részeg horkantás között a vonaton hirtelen magához térve két lánnyal találja szemben magát; egy bombázó, de mint később kiderül kicsit butácska, és egy csúnyácska, de könyvszerető érdekes teremtéssel. Olyan jót mosolyogtam ezen az utolsó történeten, mert annyira hihetőnek és igaznak tűnt az egész, hogy szinte magam előtt láttam a jelenetet és már majdnem elkezdtem sajnálni szegény pasit, amikor kiderült, hogy nincs is rá szüksége. 

"Ó, Cupido! Ó, te huncut csibész!

Te huncut, nagy seggű csibész!

Ej, de kegyetlenül játszadozol szegény, védtelen

zsákmányod idegeivel…"

Kiadó: Magvető
Eredeti cím: Fendre l'armure
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Oldalszám: 250

tovább olvasom Anna Gavalda: Életre ​kelni

Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Nagyon régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, de valahogy soha nem került rá sor. Ezért is tettem be az idei vcs listámba, hogy ezzel is némi nyomást gyakoroljak magamra. És lám-lám, a módszer bevált, a könyvet elolvastam, ami szerencsére nem volt rossz, de azért kiemelkedő élmény sem lett belőle.

A történet egy két gyermekes özvegy anyukáról, Lilianról szól, akinek a férje három évvel ezelőtt egy autóbalesetben halt meg. Lilian szemtanúja volt a balesetnek, amit azóta sem hevert ki. Nem telik el nap, sőt óra, hogy ne gondolna a férjére, és a vele töltött boldog időkre. Szerencsére a húga, Rachel rengeteget segít neki, ő az az ember, akire bármikor számíthat és támaszkodhat - ha ő nem lenne, akkor Lilian talán még arra sem lenne képes, hogy reggelente felkeljen az ágyból. 

Lilian imádja a munkáját, illusztrátorként dolgozik egy könyvkiadónál, ami épp egy zöldségekről szóló könyvsorozatot készül kiadni. És, hogy Lilian alaposan megismerhesse azokat a növényeket, amiket majd le kell rajzolnia, a főnöke egy kertészeti tanfolyamra küldi. Szerencsére a tanfolyam gyógyító hatással van rá, és nem csak azért, mert az ott véletlenszerűen összeverődött színes társaság felrázza kicsit a hétköznapjait, hanem mert megismerkedik a tanfolyam vezetőjével, Edwarddal, kinek hatására aztán szép lassan képes lesz újra visszatérni az életbe.

Kicsit bajban vagyok a könyv értékelésével, mert nem volt rossz könyv, de sok helyen nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Ennek köszönhetően nem sokkal a fele után félre is kellett tennem kicsit és valami mozgalmasabb regény után néznem. Amikor azonban ismét visszatértem hozzá, már sokkal könnyebben csúsztak az oldalak, szóval nem kizárt, hogy csak rossz időben olvastam, de szerintem nem az időzítéssel volt itt a legfőbb probléma. Ami a legjobban zavart a regényben, az Edward karaktere volt, nem igazán értettem, hogy miért találta Liliant különlegesnek. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor felfigyelt rá és amikor szerelmes lett belé. Egyszerűen csak ott volt, mert… mert, nem is tudom, hogy miért... Mert ott kellett lennie, hogy haladjon a történet, és mert szükség volt valakire, aki kimozdítja Liliant ebből a gyászos állapotból és egy kis fejlődésre készteti. Egy olyan valaki kellett, akihez nem kötődik erősen az olvasó és nem tereli el a figyelmet Lilianról, hiszen a fő hangsúly mégiscsak rajta és az ő érzésein volt, úgyhogy ez miatt nem is éreztem Edwardot igazi partnernek Lilian mellett, csak amolyan statisztaként tudtam rá gondolni és ezt kissé bizony fájlaltam.

Annál is inkább, mivel imádom a romantikus regényeket és azt reméltem, hogy ebből is valami olyasmi sül majd ki, de ez a könyv nem a romantikáról és a szerelemről szólt, hanem Lilian gyógyulásáról és az élethez való hozzáállásának megváltozásáról. Mely szempontból egyébként a szerző remek munkát végzett, és nem csak azért, mert jól megragadta Lilian sebezhetőségét és melankóliáját, hanem mert szépen leírta azt a folyamatot, ahogyan Lilian megtanulta kezelni a félelmeit, és rájött arra, hogy a férje elvesztése nem csak neki, hanem mindenki számára veszteség volt, aki részt vett a közös életükben.

Ami a legjobban tetszett a regényben az Lilian és a húga közötti szoros kapcsolat, illetve a könyv humora volt, mely utóbbit bevallom, kezdetben kissé szoknom kellett. Ám Lilian és Rachel szeretettel, kedvességgel és brutális őszinteséggel teli kapcsolata a legelső perctől kezdve levett a lábamról és a könyv minden szomorúsága ellenére is sokszor megnevettetett és igen, sokszor meg is hatott.

A könyv rengeteg témát dolgoz fel: a gyász, az elengedés és a testvérek közötti őszinte kapcsolattól kezdve a téves első benyomások, és az abból adódó téves következtetéseken át az őszinte barátság és az újrakezdés gondolatával bezárólag tényleg minden megtalálható volt itt. Nekem kellett egy kis idő, amíg megszoktam az írónő stílusát, és humorát. Azt nem mondom, hogy mély nyomott hagyott bennem a történet, és hogy újraolvasás céljából ismét lekerül majd a polcomról, mert túl unalmasnak éreztem ahhoz, de nagyra értékeltem, hogy a szerző a veszteség szomorú témájával nem lehúzni akarta az olvasót, hanem egy kis humorral és optimizmussal fűszerezve ráeszméltetni arra, hogy el kell engedni a múltat ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Kiadó: Európa

Eredeti cím: The Garden of Small Beginnings

Fordította: Balázs Júlia

Oldalszám: 432

tovább olvasom Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Bart Baker: Mézeshetek Harryvel

Nagyon rég történt már meg velem, hogy egy könyvnél ennyire nem azt kaptam, amit vártam. Ugyanis én azt hittem, hogy a Mézeshetek Harryvel egy végig humoros, és sírva nevetős történet lesz. Még egy kis nyomozós szálat is képzeltem bele a borító alapján, ami felett egyébként bevallom hősiesen pár percet erősen el kellett gondolkodnom, hogy vajh’ mit is akar ábrázolni. Ám az, hogy én ennek a könyvnek az első felén röhögni, majd csacsi módjára pityeregni, a másodikon pedig bőszen háborogni fogok, meg sem fordult a fejemben.

"Két dolog érdekel: a nők és a bárok."

Történetünk főhőse Todd – aki egy nagy hírben álló alkoholista, szoknyapecér - egy bárban találkozik Tamival, akibe rögtön szerelembe is esik, és szerencsére a lányt sem hagyja hidegen Todd kisugárzása. Szerelem volt ez első látásra, mely során Taminak sikerült lerombolnia Todd régi énjét és egy új srácot faragni belőle. Tami lett a férfi erkölcsi iránytűje, mondhatni megmentője, és minden simán is ment volna a kettőjük kapcsolatában, ha Tamit nem egy mindenre elszánt apa őrizte volna. Harry rajongásig szerette a lányát, senkit nem engedett a közelébe. Minden udvarlóját semmibe vette vagy úgy befenyítette, hogy ennek hatására sokan elmenekültek előle, de Todd kitartott és Tami mellett maradt. Ami nem kis teljesítmény, mert Harry apai odaadása tényleg már-már a megszállottsággal volt határos. Todd viszont szerelmes volt és senki, de senki nem állíthatta meg abban, hogy Tamit feleségül vegye. Ám az esküvő előtti véletlen balszerencse folytán minden álma szerte foszlik.

Egy kis könnyed szórakozás reményében vettem a kezembe a kötetet és az elején nem is volt vele semmi problémám, mert úgy éreztem, hogy ez egy irtó humoros és mulatságos könyv lesz. Todd cinikus belső monológjai roppan viccesek és jó stílusúak voltak, amikből mondjuk egy idő után már kezdett sok lenni és néha kissé izzadságszagúnak tűnni, de úgy voltam vele, hogy egye fene, jó ez így is, meg hátha a későbbiekben majd kevesebb mennyiségben fogja mindezt ránk borítani az író, de nem, tévedtem. Igazából tudnom kellett volna a fülszövegben lévő "tragédia" és a könyv címének összerakásából, hogy milyen irányban mennek majd az események, de valahogy mégsem figyeltem fel rá, ezért is ért váratlanul, amikor úgy a könyv 20-30%-nál becsapott a ménkű. Tami tragédiája és annak leírása, valamint Todd és Harry fájdalma annyira szíven ütött, hogy ezt a részt végig bőgtem. Borzalmas volt látni a szenvedésüket, és egyáltalán belegondolni abba, hogy az ember milyen gyorsan elveszítheti azt, ami igazán fontos a számára. Úgyhogy a könyv első fele számomra a nevetés majd a sírás jegyében telt. Az ez után történtek egy részét azonban nem tudtam hová tenni.

Úgy éreztem, mintha az író nem tudta volna eldönteni, hogy merre vigye a történetet. Volt egy elképzelése, melyben a kiindulás és a befejezés adott volt, de a köztes dolgokkal gondjai voltak. Mintha azt szerette volna, hogy nevessünk, sírjunk és sajnáljuk Toddot, de legfőképp jókat mulassunk megbotránkoztató tettein, mellyel sajnos nekem komoly problémáim voltak. Mondjuk az is lehet, hogy én vettem túl komolyan az egészet, és bár átéreztem Todd bánatának mélységét, de sajátos önsajnálatát, melyben az ivás mellett a más nőkkel való testi örömökben való tobzódást választotta, hogy az erkölcsösség utolsó maradványait is kiölje magából, nekem valahogy nem vette be a gyomrom. Persze lehet, ha filmvásznon láttam volna az egészet (melyre ha minden igaz már régóta törekvések vannak), máshogy csapódott le volna mindez, de könyvben olvasva, hiába egy rendkívül olvasmányos és jó stílusban megírt történetről van szó, mégsem találtam annyira szórakoztatónak.

A könyv egyébként két olyan rendkívül makacs és nehezen kezelhető ember történetét meséli el, akik mindenre képesek lennének a szeretett nő figyelméért és szeretetéért. Ám egy szörnyű tragédia folytán csak egy emlék rabjai maradnak, amit nem tudnak kezelni, pedig erősen próbálkoznak. Igyekeznek elfogadni és hozzászokni az új valósághoz, amit az élet hozott számukra, még ha ez igen nehezen is megy nekik. Kezdetben élveztem Todd Harryvel való interakcióit, amik azon felül, hogy rendkívül feszültek voltak szórakoztatónak is találtam. Harrynek pedig, aki a kezdetektől fogva durva és elutasító volt, örömmel láttam a sebezhető oldalát is később a történet folyamán.

Szóval összességébe ez a könyv a rengeteg érzelmes témának  köszönhetően - szerelem, gyász , elengedés és elfogadás - egy igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. De sajnos sem a humor, sem a jó stílus nem segített azon, hogy én ezt az elejétől a végéig élvezetesnek is találjam.

Ui.: Talán az író fb oldalán olvastam, hogy Harry és Todd szerepére Robert De Niro és Bradley Cooper lennének az ideális jelöltek, ami szerintem szuper választás lenne.

Bart Baker

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Honeymoon With Harry
Oldalszám: 368

tovább olvasom Bart Baker: Mézeshetek Harryvel

Brittainy C. Cherry: Lebegés

Nem ez volt számomra a hónap legvágyottabb könyve, így nem is állt szándékomban megvásárolni. Persze jó volt elnézegetni a szakállas muksót a kötet elején, de csupán ezért, és egy igen érzelgős romantikát ígérő fülszöveg miatt nem éreztem legyőzhetetlen vágyat, hogy birtokolni is akarjam... mármint a könyvet. Meg aztán mostanában nem is mondhatnám, hogy mint a régi szép időkben intravénásan tolnám magamba a romantikusokat, szóval egyszerűen csak óvatos voltam és kivártam. Persze nem kellett sok idő, hogy lássam, milyen hihetetlen népszerűségnek örvend ismerőseim körében, ráadásul az egyik barátnőm is igen meleg szívvel ajánlotta, így hát mit volt mit tenni, én is beadtam a derekam és megrendeltem.

És tulajdonképpen nem bántam meg, mert egy gyönyörű szerelmi történetet olvashattam, amely két olyan megtört lelkű emberről szólt, akik egy váratlan baleset következtében veszítették el a szeretteiket. Tristan a feleségét és a kisfiát, Lizzie pedig a férjét.

Tristant érthető módon a történtek teljesen a padlóra küldték, magába forduló, durva és mogorva lett a veszteség érzésétől, míg Lizzie-nek muszáj volt valahogy tartania magát a kislánya miatt, aki szinte még fel sem fogta, hogy az apukája meghalt. Tristan a múlt emlékei elől egy kisvárosba menekül, ahol a véletlen - vagy inkább az isteni gondviselés -, épp Lizzie szomszédságába sodorja, és bár Lizzie-t óva intik a barátai Tristantól - azt mondják róla, hogy kegyetlen, jéghideg és durva egy pasi - ő mégsem fél tőle, mert önmagát látja benne és mert benne is ugyanaz a tehetetlen düh tombol a szerelme elvesztése miatt, mint Tristanban.

Mi tagadás, kész érzelmi hullámvasút volt számomra ez a könyv, mely olvasása közben a meghatódottságtól gyakran összefolytak előttem a szavak, hogy aztán a következő oldalon már mosolyogva, kicsit szipogva törölgethessem ki azokat a fránya könnyeket a szememből. Olyan szépen és meghatóan tudta szavakba önteni a szerző a két szereplő fájdalommal és szenvedéssel teli gyászát, majd a közöttük lévő különleges érzéseket és törékeny kapcsolatot, hogy le a kalappal előtte. Annál is inkább mivel szerintem baromi nehéz lehet a veszteség és újrakezdés témáját feldolgozni úgy, hogy az ne csapjon át valami kínosan nyálas drámába, vagy szívet tépő, érzelmekben való dagonyázásba. Mondjuk szerintem elég necces volt, hogy a szereplők egy évre a szeretteik elvesztése után ismét szerelembe tudtak esni, ám ha ezt az apróságot figyelmen kívül hagyom, akkor azt kell mondjam, hogy hát jah… elég szépen teljesített az írónő az érzelmek szívet tépő hiteles ábrázolásában. Bááár azt is be kell valljam, hogy ez a szívet tépő ábrázolás nekem néha már túl soknak bizonyult. Voltak pillanatok, amikor komolyan úgy éreztem, hogy az a sok gyötrődés és fájdalom, amit ezek ketten átéltek, engem totál agyonnyom lelkileg, azonban  Lizzie barátnőjének felbukkanása szerencsére egy kis lélegzethez juttatott. Faye-t kezdetben nem igazán kedveltem, a közönséges és szexcentrikus szabadszájúságát kissé irritálónak találtam, de aztán valahogy számomra is meglepő mód, egyre jobban kezdtem megszeretni és élvezni a vele való jeleneteket. Jól esett olvasni a szurkálódásait és beszólásait, amik roppant üdítően hatottak a sztorira, csakúgy, mint a kisvárosi miliő jellegzetes velejárói, a helybéliek rosszindulatú pletykálkodásai és a "kedves" szomszédok irigy élcelődései, melyek szintén egy kis izgalmat vittek a történetbe. A könyv vége felé bekúszó lájtos krimi szálnak pedig kifejezetten örültem, kész felüdülés volt számomra, mert hát mi tagadás, mint kiderült, kissé nehezen viselem a túlzott érzelgősséget. 

Mindenesetre aki szereti a pityergős és szenvedős romantikát, annak bátran ajánlom ezt a könyvet, amit számomra igazából nem is a történet mélysége és a karakterek részletessége tett igazán emlékezetessé, hanem azok a gyönyörű mondatok és gondolatok, amiket az írónő a történetbe szőtt és a szereplők szájába adott.

Kiadó: Libri
Sorozat: Romance Elements

Eredeti cím: The Air He Breathes 

Fordította: H. Prikler Renáta

Oldalszám: 392

tovább olvasom Brittainy C. Cherry: Lebegés