Ebben a könyvben hét különböző novella olvasható, amely a magány, a gyász és a váratlan találkozások témája körül forog. A regény szereplői valódi emberek, akik őszintén mondják el történetüket, nekünk olvasóknak pedig nincs más dolgunk, mint belemerülni az emberi lélek rejtelmeibe és megfigyelni annak mozgatórugóit és ellentmondásait.
Mivel a könyvben szereplő emberek generációs és társadalmi szempontból is különböznek egymástól, így mindegyik a saját hangján fejezi ki magát. Hazudnék, ha azt
mondanám, hogy mindegyik történet elkápráztatott, de amelyik közel került a
szívemhez, az valóban megérintett és végigsimított a lelkemen.
Négy ilyen
történet is volt a kötetben, melyek közül kettőnél bizony még a könnyem is
kicsordult, a másik kettőnél viszont széles mosolyra húzódott a szám. És igen, szerintem ebben rejlik Gavalda igazi nagyszerűsége, hogy folyamatosan képes az
olvasót mosoly és könnyek között tartani.
Meg fog
halni a kutyám
Ez a novella
számomra egy fájdalmas merülés volt a gyászban és veszteségben élő emberek
világába. A történet egy olyan férfiról szólt, akinek a gyermeke elvesztése után a házassága is tönkrement. Egyetlen társa egy talált kutya lesz,
aki tulajdonképpen segít feldolgozni neki azt a hatalmas veszteséget, amit
kirótt rá a sors. Sajnos, ahogy azt a cím is mutatja, a gyermeke halála után a
kutyáját is el kell veszítenie, de ez a szomorú esemény valahogy mégis újra összehozza őt a feleségével, ami reménnyel tölti el az
olvasót. Szívszorító történet, de a vége – amolyan gavaldásan - mégis
felemelő és szívmelengető.
Az
életpontjaim
Nekem,
bevallom, ez a történet tetszett a legjobban. Egy igazi kis gyöngyszem volt ez
a kötetben, amit újra és újra képes lennék elolvasni, annyira mélyen
megérintett. Lehet azért, mert egy kisebb arculcsapásként ért fel számomra,
mivel hajlamos vagyok a sok munka, hajtás és teperés mellett elfeledkezni
arról, hogy a gyermekeim jelentik számomra az egyetlen tiszta boldogságot a világon.
„Ott volt a
karomban, éreztem rajta a kréta, az ártatlanság, a fáradság, a kamillás sampon
és a gyermeki reménytelenség illatát.”
Happy
Meal
Egy másik
gyöngyszem a kötetben, melynek a hangvétele az előzőktől eltérően már egészen
más érzést hagyott bennem. Merthogy amikor a könyvben olvasott nem mindennapi igaz „szerelemmel" kapcsolatban már épp kezdtek elhatalmasodni rajtam
az ilyen-olyan csúnya előítéletek, az írónő egy jól irányzott rövid mondattal szépen mindent a
helyére tett - szóval hatalmasat ütött a vége.
Egy fiú
Ez a záró
novella pedig egy kifejezetten könnyedebb és vidámabb hangvételű történet volt,
amely egy olyan férfiról szólt, aki épp egy korábbi barátnőjének az
esküvőjéről, kicsit részegen, kicsit beállva és kimerülve tér vissza Párizsba.
Bódult állapotában elkezdi siratni őrült ifjúságát, és búcsúztatni
legényéletét. Úgy érzi, hogy megöregedett - pedig még csak 33 éves –
szóval sajnálja kicsit magát, de azért álmodozva és mosolyogva pörgeti vissza
fejében a vele történt nagyszerű eseményeket, amikor két részeg horkantás között a
vonaton hirtelen magához térve két lánnyal találja szemben magát; egy bombázó,
de mint később kiderül kicsit butácska, és egy csúnyácska, de könyvszerető érdekes teremtéssel. Olyan jót mosolyogtam ezen az utolsó történeten,
mert annyira hihetőnek és igaznak tűnt az egész, hogy szinte magam előtt láttam
a jelenetet és már majdnem elkezdtem sajnálni szegény pasit, amikor kiderült,
hogy nincs is rá szüksége.
"Ó, Cupido!
Ó, te huncut csibész!
Te huncut,
nagy seggű csibész!
Ej, de
kegyetlenül játszadozol szegény, védtelen
zsákmányod
idegeivel…"
Eredeti cím: Fendre l'armure
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Oldalszám: 250
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése