Impulzív vásárlás volt ez a könyv. Nem nagyon olvastam utána, de a tartalma alapján érdekesnek találtam, így hamar bekerült a kosaramba.
Tokiótól pár órás autóútra egy magányos telefonfülke áll egy tengerparti kertben. Állítólag, ha felveszi valaki a kagylót és beszél bele, a szél elviszi a hangját a szeretteihez, ezért sokan utaznak a Széltelefonhoz, hogy beszéljenek az elhunytjaikkal, és elmondják nekik azokat a dolgokat, amiket életük során nem tettek meg. Egy napon Jui is elindul e varázslatos helyre, aki a 2011-es szökőárban veszítette el édesanyját és a kislányát. Útja során találkozik egy férfival, Takeshivel, akinek szintén egy traumával kell megküzdenie. Mindketten túlélők és minden közös útjuk során - mert az első találkozás óta mindig együtt mennek el havonta egyszer a Széltelefonhoz - egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után pedig egyszerűen csak hagyják, hogy az őket ért tragédia után az életük végre megváltozzon és a maga útjára lépjen.
Ám a könyv nemcsak kettejük történetéről szól, hanem azokról az emberekről is, akikkel itt ismerkedtek meg. Olyanokról, akik szintén lelkükben hordozzák a bánat terhét, és akik egyfajta terápiának érzik a fülkébe való belépést, tárcsázást és az elvesztett hozzátartozóikkal való beszélgetést.
Nehezen tudom elmondani a véleményem erről a könyvről, egyrészt, mert magát a történetet és az ötletet csodálatosnak tartom, hiszen ez a Széltelefon valóban létezik és valóban sokan használják. Másrészt, mert mindennek ellenére mégsem tudott igazán megérinteni és elvarázsolni a könyv.
A történet eleje nagyon jól indult, a főszereplők gyászának és Jui Takashival való találkozásának története igazán ígéretesnek és érzelmesnek ígérkezett, de egy idő után mégis elvesztettem az érzelmi kötődést a történettel és a távolság is egyre nagyobb lett köztem és a szereplők között, ami szerintem az író stílusának – mindent olyan tényszerűen és érzelemmentesen írt le –, a kissé nehézkes mondatoknak, a merev karaktereknek, illetve az időben való ugrálásnak volt köszönhető. Többször is előfordult velem, hogy újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, hogy a mögöttes tartalmát is tökéletesen megértsem, vagy hogy csak pozicionálni tudjam, kivel és hol vagyok most éppen. Ráadásul néhány fejezetben teljesen más karakter sorsát és bánatát ismerhettük meg, amit igazán érdekesnek találtam és tényleg szerettem, de mindez kissé darabossá, mondhatni kaotikussá tette az egészet. Hiányoltam egy erős és konkrét vezérfonalat, amit a szerző határozott kézzel vezetett volna végig a regényben.
A könyv elég melankolikus hangulatú, ami a történet végéig kitart, annak ellenére, hogy egy olyan helyről mesél, ahol az emberek megnyugvásra, békére és a szeretteikkel való beszélgetés utáni boldogságra lelnek. A hangsúly folyamatosan a fájdalomra, a szenvedésre és a bánatra irányul, olyannyira, hogy a végén még a Jui és Takashival történt pozitív dolgok miatt sem tudtam igazán fellélegezni.
Egy amerikai pszichoterapeuta híres mondása szerint: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.
Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Quel che affidiamo al vento
Fordította: Túri Zsuzsanna
Oldalszám: 288
