A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Japán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Japán. Összes bejegyzés megjelenítése

2021/09/21

, , ,

Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Impulzív vásárlás volt ez a könyv. Nem nagyon olvastam utána, de a tartalma alapján érdekesnek találtam, így hamar bekerült a kosaramba.

Tokiótól pár órás autóútra egy magányos telefonfülke áll egy tengerparti kertben. Állítólag, ha felveszi valaki a kagylót és beszél bele, a szél elviszi a hangját a szeretteihez, ezért sokan utaznak a Széltelefonhoz, hogy beszéljenek az elhunytjaikkal, és elmondják nekik azokat a dolgokat, amiket életük során nem tettek meg. Egy napon Jui is elindul e varázslatos helyre, aki a 2011-es szökőárban veszítette el édesanyját és a kislányát. Útja során találkozik egy férfival, Takeshivel, akinek szintén egy traumával kell megküzdenie. Mindketten túlélők és minden közös útjuk során - mert az első találkozás óta mindig együtt mennek el havonta egyszer a Széltelefonhoz - egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után pedig egyszerűen csak hagyják, hogy az őket ért tragédia után az életük végre megváltozzon és a maga útjára lépjen.

Ám a könyv nemcsak kettejük történetéről szól, hanem azokról az emberekről is, akikkel itt ismerkedtek meg. Olyanokról, akik szintén lelkükben hordozzák a bánat terhét, és akik egyfajta terápiának érzik a fülkébe való belépést, tárcsázást és az elvesztett hozzátartozóikkal való beszélgetést.

Nehezen tudom elmondani a véleményem erről a könyvről, egyrészt, mert magát a történetet és az ötletet csodálatosnak tartom, hiszen ez a Széltelefon valóban létezik és valóban sokan használják. Másrészt, mert mindennek ellenére mégsem tudott igazán megérinteni és elvarázsolni a könyv.

A történet eleje nagyon jól indult, a főszereplők gyászának és Jui Takashival való találkozásának története igazán ígéretesnek és érzelmesnek ígérkezett, de egy idő után mégis elvesztettem az érzelmi kötődést a történettel és a távolság is egyre nagyobb lett köztem és a szereplők között, ami szerintem az író stílusának – mindent olyan tényszerűen és érzelemmentesen írt le –, a kissé nehézkes mondatoknak, a merev karaktereknek, illetve az időben való ugrálásnak volt köszönhető. Többször is előfordult velem, hogy újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, hogy a mögöttes tartalmát is tökéletesen megértsem, vagy hogy csak pozicionálni tudjam, kivel és hol vagyok most éppen. Ráadásul néhány fejezetben teljesen más karakter sorsát és bánatát ismerhettük meg, amit igazán érdekesnek találtam és tényleg szerettem, de mindez kissé darabossá, mondhatni kaotikussá tette az egészet. Hiányoltam egy erős és konkrét vezérfonalat, amit a szerző határozott kézzel vezetett volna végig a regényben.

A könyv elég melankolikus hangulatú, ami a történet végéig kitart, annak ellenére, hogy egy olyan helyről mesél, ahol az emberek megnyugvásra, békére és a szeretteikkel való beszélgetés utáni boldogságra lelnek. A hangsúly folyamatosan a fájdalomra, a szenvedésre és a bánatra irányul, olyannyira, hogy a végén még a Jui és Takashival történt pozitív dolgok miatt sem tudtam igazán fellélegezni.
Szóval a könyv egyértelműen a gyászról, illetve annak feldolgozásáról, folyamatáról és végül az újrakezdésről szól, úgyhogy aki ebben a témában szeretne kicsit jobban elmerülni, annak bátran ajánlom. Én a magam részéről örülök, hogy olvashattam. Nem sok ilyen témájú könyv kerül a kezembe, inkább kerülöm őket, mert félek, hogy érzelmileg túlságosan lehúznának. Ám ez a kötet - talán a  tárgyilagos stílusa miatt - mégsem volt lelkileg túl megterhelő számomra, inkább különleges. Sok olyan részt találtam benne, ahol érdemes volt kicsit megállni és elgondolkodni, vagy épp megfontolni az ott olvasottakat. Mint például ezt is.

Egy amerikai pszichoterapeuta híres mondása szerint: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.


Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Quel che affidiamo al vento
Fordította: Túri Zsuzsanna
Oldalszám: 288


tovább olvasom Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

2020/11/21

, , , ,

Anna Cima: Tokióban ébredek

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, amit igazából nem is magamnak szántam, hanem a fiamnak, aki kb. egy éve teljes japán-lázban ég. Gondoltam érdekelni fogja majd ez a könyv, de én hamarabb lecsaptam rá.

A történet két idősíkon játszódik, az egyikben a huszonnégy éves Janát ismerhetjük meg, aki japán tanulmányokat folytat Prágában, Tokióba szóló ösztöndíjért küzd, és egy felsőbb éves diákkal együtt – akivel később szerelembe bonyolódik - egy elfeledett japán író, Kavasita novellájának fordításán dolgozik. 

A másik szálon ugyancsak Janát láthatjuk, csak épp a 17 éves énjét, akinek annak idején a barátjával együtt sikerült eljutnia Japánba, ami annyira megtetszett neki, hogy nagyon nem szeretett volna onnan hazajönni. És ez a vágy, olyan erősen élt benne, hogy Jana lelke kettészakadt. Az egyik fele visszatért Prágába, a másik fele pedig valamilyen fura varázslat folytán, tér és időhurokba keveredve Tokió egy forgalmas negyedébe, Sibujában rekedt, ahonnan aztán sehogyan sem tudott szabadulni. Ezt a szálat irtó szürreálisnak találtam, hiszen Jana olyan szellemként élt évekig ezen a helyen, aki nem tudott enni, aludni és a város egy meghatározott területén mozoghatott csak, mivel bármerre indult, egy idő után mindig ugyanoda, Hacsikó kutya szobrához jutott vissza. Ugyanakkor ez a szál volt a legérdekesebb is számomra, mert gondoljatok csak bele, milyen izgalmas dolog lehet már láthatatlan formában lófrálni kedvenc városodban megfigyelve az ott élő emberek kultúráját, szokásait és életét. Mondjuk hét év már nekem is túl sok lett volna, de pár napot, hetet vagy akár hónapot, simán kibírnék.

Tehát a könyv tulajdonképpen Jana körül forog, de van még itt egy harmadik szál is, ami ugyan nem volt túl terjedelmes, de szerintem annál jelentősebb, rám legalábbis mindenképp nagy hatással volt. Ez pedig az elfeledett író, Kavasita novellájának története volt. Kavasita műve, ami egyébként nagyon úgy tűnt, hogy önéletrajzi ihletésű, egy egészen új szintre emelte a történetet. Szerettem ezeket a részeket és alig vártam, hogy Jana még többet fordítson le belőle, annak ellenére, hogy szomorúnak és kissé nyomasztónak éreztem őket. 

A könyvben található rajzokat Anna a férjével közösen készítette. 
Bevallom, annak ellenére, hogy a regény hangulata nem húzott magába, élveztem az olvasását. Amióta befejeztem, azóta azon kattog az agyam, hogy milyen jól kidolgozott és kivitelezett, mennyire összetett és ötletes, és hogy milyen egyedi és különleges volt ez az egész. Nagyon tetszett, hogy a könyv végére a szálak összeértek, és hogy egyes karakterek itt is, ott is - Prágában és Tokióban - is feltűntek, sőt befolyásolták és alakították Jana életét. Ezek a kapcsolódások tették igazán izgalmassá a történetet, illetve a Kavasita író utáni irodalmi kutatásokról szóló részek, amik szerintem rendkívül sokat adtak a könyvhöz. 

Összességében hatalmas meglepetést okozott számomra ez a kötet és csakis a szó jó értelmében. Ez lenne Anna Cima első regénye? Le a kalappal előtte.


 

Kiadó: Metropolis Media
Eredeti cím: Probudím se na Šibuji
Fordította: Kolláth Anna Laura
Oldalszám: 400

tovább olvasom Anna Cima: Tokióban ébredek