T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.

Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.

A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba - ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden megváltozik az életében.

A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem. Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített, amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe. (Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)  

A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító és egyben csodálatra méltó volt bennük.

Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen formájával szemben.

Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam, bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait. Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.  

 
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket. Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük, ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó, őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.

A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon sok minden, hogy csak néhányat említsek. 

De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -, mert  úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.

Kiadó: Metropolis Media

Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea

Fordította: Szente Mihály

Oldalszám: 426

tovább olvasom T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Anna Cima: Tokióban ébredek

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, amit igazából nem is magamnak szántam, hanem a fiamnak, aki kb. egy éve teljes japán-lázban ég. Gondoltam érdekelni fogja majd ez a könyv, de én hamarabb lecsaptam rá.

A történet két idősíkon játszódik, az egyikben a huszonnégy éves Janát ismerhetjük meg, aki japán tanulmányokat folytat Prágában, Tokióba szóló ösztöndíjért küzd, és egy felsőbb éves diákkal együtt – akivel később szerelembe bonyolódik - egy elfeledett japán író, Kavasita novellájának fordításán dolgozik. 

A másik szálon ugyancsak Janát láthatjuk, csak épp a 17 éves énjét, akinek annak idején a barátjával együtt sikerült eljutnia Japánba, ami annyira megtetszett neki, hogy nagyon nem szeretett volna onnan hazajönni. És ez a vágy, olyan erősen élt benne, hogy Jana lelke kettészakadt. Az egyik fele visszatért Prágába, a másik fele pedig valamilyen fura varázslat folytán, tér és időhurokba keveredve Tokió egy forgalmas negyedébe, Sibujában rekedt, ahonnan aztán sehogyan sem tudott szabadulni. Ezt a szálat irtó szürreálisnak találtam, hiszen Jana olyan szellemként élt évekig ezen a helyen, aki nem tudott enni, aludni és a város egy meghatározott területén mozoghatott csak, mivel bármerre indult, egy idő után mindig ugyanoda, Hacsikó kutya szobrához jutott vissza. Ugyanakkor ez a szál volt a legérdekesebb is számomra, mert gondoljatok csak bele, milyen izgalmas dolog lehet már láthatatlan formában lófrálni kedvenc városodban megfigyelve az ott élő emberek kultúráját, szokásait és életét. Mondjuk hét év már nekem is túl sok lett volna, de pár napot, hetet vagy akár hónapot, simán kibírnék.

Tehát a könyv tulajdonképpen Jana körül forog, de van még itt egy harmadik szál is, ami ugyan nem volt túl terjedelmes, de szerintem annál jelentősebb, rám legalábbis mindenképp nagy hatással volt. Ez pedig az elfeledett író, Kavasita novellájának története volt. Kavasita műve, ami egyébként nagyon úgy tűnt, hogy önéletrajzi ihletésű, egy egészen új szintre emelte a történetet. Szerettem ezeket a részeket és alig vártam, hogy Jana még többet fordítson le belőle, annak ellenére, hogy szomorúnak és kissé nyomasztónak éreztem őket. 

A könyvben található rajzokat Anna a férjével közösen készítette. 

Bevallom, annak ellenére, hogy a regény hangulata nem húzott magába, élveztem az olvasását. Amióta befejeztem, azóta azon kattog az agyam, hogy milyen jól kidolgozott és kivitelezett, mennyire összetett és ötletes, és hogy milyen egyedi és különleges volt ez az egész. Nagyon tetszett, hogy a könyv végére a szálak összeértek, és hogy egyes karakterek itt is, ott is - Prágában és Tokióban - is feltűntek, sőt befolyásolták és alakították Jana életét. Ezek a kapcsolódások tették igazán izgalmassá a történetet, illetve a Kavasita író utáni irodalmi kutatásokról szóló részek, amik szerintem rendkívül sokat adtak a könyvhöz. 

Összességében hatalmas meglepetést okozott számomra ez a kötet és csakis a szó jó értelmében. Ez lenne Anna Cima első regénye? Le a kalappal előtte.

 

Kiadó: Metropolis Media
Eredeti cím: Probudím se na Šibuji
Fordította: Kolláth Anna Laura
Oldalszám: 400

tovább olvasom Anna Cima: Tokióban ébredek