A Mámoros
halál immár a negyedik kötetem az Eve Dallas sorozatból, és bár ez a rész
kevésbé tetszett, mint a korábbiak, mégis azt kell mondjam, még mindig rajongok
a sorozatért; a hangulatáért, a szereplőiért, és egyáltalán az egészért, úgy
ahogy van.
A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Eve és Roarke épp a nászútjuk utolsó napjait töltik egy űrbéli bolygón, amikor tragikus haláleset történik. Egy fiatal technikus srác öngyilkosságot követ el, holott látszólag semmi jel nem utalt arra, hogy depressziós vagy esetleg öngyilkos hajlamú lenne. Visszahúzódó volt, de boldogan végezte a munkáját, szóval mindenki számára érthetetlen amit tett. Mivel a rendőrség gyilkosságra utaló jelet nem talált, így lezárta az ügyet, Eve pedig visszatért a kapitányságra. Ám érdekes mód, még két ember követ el ehhez hasonló érthetetlen öngyilkosságot, ami szöget üt a fejében. Összesen hárman, akikben látszólag semmi közös nincs, és semmi okuk nem volt arra, hogy eldobják maguktól az életet, halottak. Eve ösztönei pedig azt súgják, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És lám, a gyanúja be is igazolódik, amikor a boncolás során az áldozatok agyában apró, égett foltot találnak.
Mint
mondtam, ez a rész nekem kevésbé tetszett, kissé vontatottnak, az elejét pedig
kifejezetten unalmasnak találtam. Először arra gondoltam, biztosan azért, mert
már elmúlt a sorozat iránt érzett újdonság varázsa, de ezt az elképzelésemet
gyorsan félre is söpörtem, amikor az utolsó oldal után úgy csuktam be a
könyvet, hogy na én ezt kérem szépen mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy maradt
a második verzió: egyszerűen ez tényleg egy gyengébbre sikerült darab volt
- nekem legalábbis mindenképp. Mindenesetre a könyv feléig csak ímmel-ámmal
követtem nyomon Eve nyomozását. Bevallom, nekem túl lassan bontakozott ki a
megoldás, úgy éreztem, hogy sokáig csak egy helyben toporgunk, sehogy sem akart
előre haladni a cselekmény, holott már elég korán sejteni lehetett, hogy ki áll
az öngyilkosságok mögött. Sajnos csak a könyv utolsó harmada volt az, ami valójában a fotelhez szegezett.
A másik dolog, amit felettébb sérelmeztem, az a gyilkos motivációja volt. Egyáltalán nem
arra számította, amit végül is kaptam - ennél azért jóval komolyabb és
összetettebb indokra készültem. Meg aztán Mavis karaktere is totál kiakasztott.
Komolyan azon gondolkodtam, hogy ha az írónő kiírná őt a sorozatból, én biza
azt sem bánnám. Persze más lenne nélküle minden, de olyan sok kellemetlenséget
és problémát okozott már Eve és Roarke számára, hogy *nyugtató nagy levegő* én
tényleg egy kanál vízben képes lennék megfojtani őt. Szerencsére ellenpontként
itt volt nekünk Peabody, akit egyre jobban kezdek megszeretni. A Roarke iránt
érzett kis ártatlan rajongását és visszafogott stílusát roppant bájosnak
találom, és nem utolsósorban remek párost alkot Eve-vel. (Nem is emlékszem, hogy
olvastam-e valaha olyan rendőrpárosról, akinek mindkét tagja nő lett volna.)
Roarke pedig még mindig álmaim pasija. Az a féltő, óvó szeretet, amivel Eve-et
védi és körülöleli, most is sokszor megdobogtatta a szívemet.
Szóval
minden nyavalygásom ellenére továbbra is érdekel a sorozat következő része,
úgyhogy jöhet bátran a folytatás.
Eredeti cím: Rapture in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 382
Mavis szuper, nélküle szegényebb lenne a sorozat. Talán később megkedveled (vagy nem:)))
VálaszTörlés