Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer története ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig megszokhattuk, bár el kell mondanom, hogy az előző kötetek szellemességét és eredetiségét most kissé hiányoltam belőle.

Liesl Mooshammer leégett házának romjai között egy meggyilkolt fiatal nő holttestét találják. Az ügy felderítése természetesen Franzra vár, aki azonban komoly egészségügyi problémái miatt nem igazán tud a feladatra koncentrálni. Súlyos fájdalmai vannak a magas koleszterinje miatt, ezért a háziorvosa azonnal szigorú diétát ír elő számára. Mondjuk nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok, hiszen mindig két pofára zabálta a húst és a zsíros szalonnát. Bevallom, még sokszor irigykedtem is rá, hogy ilyen nehéz ételeket büntetlenül ehet tonna számra. De most kiderült, hogy ez bizony nem így van, és hogy sürgősen változtatnia kell ezen, különben súlyos következményei lesznek rá nézve. És ki az aki gondoskodik Franzról és elkészíti neki a diétás ételeket? Hát persze, hogy a Nagyi, aki – egyem a szívét - miden zokszó nélkül azonnal áttért az egészséges konyhára. Turmixolta és főzte Franznak az ilyen-olyan zöldségekből készült diétás ételeket, ennek ellenére ez a hülye - ha már nagyon szenvedett - mindig megtalálta az utat Simmerl hentesüzlete felé.

Mindenesetre Franz diétakísérletei nagyon szórakoztatóak voltak, és a többi karakter is hozta a megszokott formáját. Tetszett, hogy ebben a részben jobban megismerhettük Franz kisfiát, aki a péntek estéket töltötte nála Susival együtt. Az viszont, hogy szinte semmi nyomozás és izgalom nem volt a történetben, mert a bűntény jóformán magát oldotta meg, mivel Franz alig domborított valamit az ügyben, igazán sajnáltam.

"– A gyilkosát megtalálta már? – óhajtja még tudni, és várakozásteli pillantást vett rám.
Visszanézek rá.
– Igen, Fürstenberger úr, megtaláltam.
– Szerencséje volt. Vak tyúk is talál szemet."

Azt is igencsak fájlaltam, hogy a könyv nagy része - becslésem szerint durván a 75%-a - csakis Franz koleszterinszintjéről és az ő diétájáról szólt, amit persze sorozatosan megszegett. Ráadásul mintha Franz barátai is sokkal kevesebbet szerepeltek volna a megszokottnál. Úgyhogy ezt a részt sajnos jóval unalmasabbnak és laposabbnak éreztem az előzőekhez képest. Azt pedig, hogy Franz még mindig képtelen fejlődni és változtatni a Susival való kapcsolatán, kifejezetten bosszantónak találtam. 

 

Nagy Eberhofer rajongóként meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. Persze így is jól szórakoztam, de a sorozat összes része közül ezt éreztem eddig a leggyengébbnek. Ettől függetlenül természetesen nem vesztettem el az érdeklődésemet a sorozat iránt, kíváncsian várom a következő kötetet.

Kiadó: Magistra

Eredeti cím: Leberkäsjunkie

Fordította: Balla Judit

Oldalszám: 295

tovább olvasom Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

A Tisztességes ajánlatott immár másodszorra olvastam és ugyanúgy tetszett, mint 10 évvel ezelőtt. Ez a kötet az egyik kedvencem a Bridgerton sorozatból, mert bár igaz, hogy mindegyiket nagyon szeretem, de igazából a hamupipőkés beütése miatt mégiscsak ez lett a szívem csücske.

Egyébként most, hogy már láttam a sorozatot, nagyon kíváncsi voltam milyen élményt fog majd nyújtani ismét a könyv. Annál is inkább, mivel a sorozatnak hála, most már arcot is tudtam kapcsolni a főszereplőhöz, és nem is akármilyet. Luke Thompson szerintem remek választás volt Benedict szerepére. Ennek ellenére hiába próbáltam vele elképzelni a sztorit, kezdetben kissé nehezen ment, mert a könyv alapján nekem sokkal romantikusabb és karakánabb jellemnek tűnt, mint a filmben, ahol inkább lassúnak és kissé szerencsétlennek találtam. Mondjuk az is igaz, hogy abból a kevés jelenetből, amit kaptunk róla még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, így hát én sem teszem, de az biztos, hogy a könyvnek köszönhetően még tisztább kép rajzolódott ki bennem a jelleméről, úgyhogy kíváncsian várom, hogy mindebből mi köszön majd vissza a képernyőről.

És, hogy a történetről is írjak valamit, a sztori eleje eléggé a Hamupipőkére hajaz, ami persze nem volt újdonság számomra. Tudtam, hogy ez a kötet egy igazi Hamupipőke sztori, hiszen ezért is lett a kedvencem, de hogy tényleg ennyire hasonlít rá, arra már nem annyira emlékeztem.

Sophie törvénytelen gyermek; az édesapja gróf, az anyja cseléd volt. És bár az édesapja befogadta, de miután meghalt, a mostohaanyja és annak két lánya cselédsorban tartotta és állandóan gyötörte őt. Szóval Sophie igazán mostoha körülmények között nevelkedett, mígnem egy nap, a jóakaróinak hála, egy álarcosbálon vehetett részt, ahol aztán egy pillanat alatt beleszeretett Benedict Bridgertonba és viszont. Ám a varázslat éjfélkor véget ért, és hőseink legközelebb csak két év múlva találkoznak ismét, amikor is Benedict nem ismeri fel Sophie-t, aki aztán annyiban is hagyja dolgot. Az idő múlásával azonban egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Benedictnek pedig döntenie kell; elengedi a titokzatos ezüstruhás hölgyet, és Sophie-nak adja a szívét vagy továbbra is várja a mesebeli hercegnőjét. 

Imádtam olvasni ezt a könyvet. Szerettem Sophie-t, mert talpraesett volt és mert mindvégig hű tudott maradni az elveihez, és Benedictet is szerettem – a tisztességtelen ajánlata ellenére is - mert a tetteivel és megnyilvánulásaival olyan nyugalmat és biztonságot sugárzott, amivel az én szívemet is meghódította. Szerettem Sophie és Benedict egymáshoz való viszonyát, a civakodásaikat, és a közöttük kialakuló szép lassú románcot. És azt is szerettem, hogy mint mindig, az írónő most is csak rájuk koncentrált, és bár ismét nem sok mindent tudtunk meg arról a korról, amiben a történet játszódott, engem egy csöppet sem zavart, mert az a romantikus légkör, amit Julia Quinn teremtett, most is totál elvarázsolt és levett a lábamról. 

Persze ebből a részből sem maradhattak ki a Bridgeron testvérek, különösen Colin nem, akinek ez amolyan felvezető rész volt, hiszen a következő kötet az övé lesz. És bár Violetet a gyerekei iránti önzetlen szeretetéért és bölcsességéért eddig is nagyon szerettem, de most még közelebb került a szívemhez, hiszen igazán kitett magáért, amikor Sophie megmentéséről volt szó - csodálatos volt, amit a fiatalokért tett. Meg aztán mindig is szívmelengető volt látni, hogy mennyire szereti és ismeri a gyermekeit, és hogy mennyire fontos számára a boldogságuk.

"- Mondtam mostanában - suttogta a fülébe -, mennyire szeretlek?
- Nem - felelte Violet könnyed mosollyal -, de anélkül is tudom.
- Említettem, hogy a legjobb anya vagy a világon?
- Nem, de azt is tudom.
- Jó. - Lehajolt, arcon csókolta. - Köszönöm. Kiváltság a fiadnak lenni."

Szóval imádtam ezt a részt - igen, tudom, hogy ezt már írtam, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire - úgyhogy remélem a filmben sem fogok csalódni. És nagyon-nagyon bízom benne, hogy Benedict karakterét - az első évad színes castingjából kiindulva - nem fogják túlzottan kicsavarni, mert bár A herceg és én-nél sok mindent elviseltem, de ha Benedicttel valami olyat tesznek, amivel durván eltérnek a könyvbéli karakterétől, akkor én... húúúú.... nem is tudom.... nagyon morcos leszek.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: An Offer From a Gentleman

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 404

tovább olvasom Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

A Mámoros halál immár a negyedik kötetem az Eve Dallas sorozatból, és bár ez a rész kevésbé tetszett, mint a korábbiak, mégis azt kell mondjam, még mindig rajongok a sorozatért; a hangulatáért, a szereplőiért, és egyáltalán az egészért, úgy ahogy van. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Eve és Roarke épp a nászútjuk utolsó napjait töltik egy űrbéli bolygón, amikor tragikus haláleset történik. Egy fiatal technikus srác öngyilkosságot követ el, holott látszólag semmi jel nem utalt arra, hogy depressziós vagy esetleg öngyilkos hajlamú lenne. Visszahúzódó volt, de boldogan végezte a munkáját, szóval mindenki számára érthetetlen amit tett. Mivel a rendőrség gyilkosságra utaló jelet nem talált, így lezárta az ügyet, Eve pedig visszatért a kapitányságra. Ám érdekes mód, még két ember követ el ehhez hasonló érthetetlen öngyilkosságot, ami szöget üt a fejében. Összesen hárman, akikben látszólag semmi közös nincs, és semmi okuk nem volt arra, hogy eldobják maguktól az életet, halottak. Eve ösztönei pedig azt súgják, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És lám, a gyanúja be is igazolódik, amikor a boncolás során az áldozatok agyában apró, égett foltot találnak.

Mint mondtam, ez a rész nekem kevésbé tetszett, kissé vontatottnak, az elejét pedig kifejezetten unalmasnak találtam. Először arra gondoltam, biztosan azért, mert már elmúlt a sorozat iránt érzett újdonság varázsa, de ezt az elképzelésemet gyorsan félre is söpörtem, amikor az utolsó oldal után úgy csuktam be a könyvet, hogy na én ezt kérem szépen mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy maradt a második verzió: egyszerűen ez tényleg egy gyengébbre sikerült darab volt - nekem legalábbis mindenképp. Mindenesetre a könyv feléig csak ímmel-ámmal követtem nyomon Eve nyomozását. Bevallom, nekem túl lassan bontakozott ki a megoldás, úgy éreztem, hogy sokáig csak egy helyben toporgunk, sehogy sem akart előre haladni a cselekmény, holott már elég korán sejteni lehetett, hogy ki áll az öngyilkosságok mögött. Sajnos csak a könyv utolsó harmada volt az, ami valójában a fotelhez szegezett.

A másik dolog, amit felettébb sérelmeztem, az a gyilkos motivációja volt. Egyáltalán nem arra számította, amit végül is kaptam - ennél azért jóval komolyabb és összetettebb indokra készültem. Meg aztán Mavis karaktere is totál kiakasztott. Komolyan azon gondolkodtam, hogy ha az írónő kiírná őt a sorozatból, én biza azt sem bánnám. Persze más lenne nélküle minden, de olyan sok kellemetlenséget és problémát okozott már Eve és Roarke számára, hogy *nyugtató nagy levegő* én tényleg egy kanál vízben képes lennék megfojtani őt. Szerencsére ellenpontként itt volt nekünk Peabody, akit egyre jobban kezdek megszeretni. A Roarke iránt érzett kis ártatlan rajongását és visszafogott stílusát roppant bájosnak találom, és nem utolsósorban remek párost alkot Eve-vel. (Nem is emlékszem, hogy olvastam-e valaha olyan rendőrpárosról, akinek mindkét tagja nő lett volna.) Roarke pedig még mindig álmaim pasija. Az a féltő, óvó szeretet, amivel Eve-et védi és körülöleli, most is sokszor megdobogtatta a szívemet.

Szóval minden nyavalygásom ellenére továbbra is érdekel a sorozat következő része, úgyhogy jöhet bátran a folytatás.

Kiadó: Gold Book

Eredeti cím: Rapture ​in Death

Fordította: Kiss Tamás

Oldalszám: 382

tovább olvasom J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

Dan Fesperman: A kód neve: Helen

Ahogy megláttam ezt a könyvet az új megjelenések között, rögtön felkeltette az érdeklődélsemet, és szerencsére nem bántam meg, hogy elolvastam.

A történet két idősíkon játszódik; az egyik az 1979-es hidegháború idején Nyugat-Berlinben, a másik 2014-ben egy Maryland közeli kisvárosban.  A Nyugat -Berlini állomáson Helen Abell Shoat egy húszas éveiben járó alacsony beosztású CIA-tiszt. Ebben az időben sok más nőhöz hasonlóan Helen is alacsony szintű pozícióban dolgozott, feladata a Berlinben található négy biztonságos ház fenntartása és felügyelete volt. Egy éjszaka, miközben épp egy rutinellenőrzést tart az egyik ilyen házban, tanúja lesz annak, amint a CIA egy magas beosztású és veszélyes ügynöke Kevin Gilley, szexuálisan bántalmaz egy fiatal német nőt. Helen nem hagyja annyiban a dolgot, jelenti az ügyet a feletteseinek, akik csak annyit mondanak, hogy felejtse el, amit látott, és soha ne szóljon senkinek egy szót sem. Helen ebbe azonban nem nyugszik bele és titkos nyomozást indít Gilley után, melynek során azon kívül, hogy kiderül, nem ez volt a férfi első ilyen ügye, egy életen át tartó ellenségévé is teszi őt. 

2014-ben Helen a férjével együtt csendes életet él egy marylandi kis tanyán, egy nap azonban álmukban agyonlövik őket. A hírek szerint a gyilkos nem más, mint a pár fogyatékos fia Willard, de a fiú nővére Anna, nem hiszi, hogy a testvére képes lenne ilyen gyilkosságra. Ezért annak érdekében, hogy bizonyítsa testvére ártatlanságát és megtudja, hogy mi is történt valójában, felbérli Henry Mattick magánnyomozót, hogy segítsen választ találni a kérdéseire. 

Imádom az üldözésre épülő kémregényeket és filmeket, és itt is nagyon tetszett a Helen életét végig kísérő rejtélyes cselekmény összes csavarja. A múltban játszódó eseményeknél a hidegháború közepén járunk, Helennek azonban mégsem az oroszokkal vagy a keletnémetekkel kell harcolnia, hanem a saját csapata egy tagjával, az amerikai hírszerzés egy veszélyes alakjával, Kevin Gilley-el, aki a célja elérése érdekében még a gyilkosságtól sem riad vissza. Helen elsődleges célja a férfi lebuktatása és felelősségre vonása, a másodlagos pedig egy lehetséges összeesküvés - amit szintén abban a védett házban hallgatott ki - felfedése volt. És bár Helen profi ügynöknek gondolta magát, de sajnos azt kell mondanom, hogy ez nem így volt. Én legalábbis nem éreztem annak, hiszen olyan sok hibát vétett, ami akár az életébe is kerülhetett volna – 20 évvel később került is –, hogy folyamatosan izgultam érte. Persze voltak segítői, akikkel telefonon vagy levélben folyamatosan tartotta a kapcsolatot, és akiknek sok mindent köszönhetett, de mint kiderült, ők sem tudták őt mindentől megvédeni.

Anna semmit nem tudott az anyja múltjáról, a Henryvel való közös nyomozása sorsán előkerülő titkos levelek, dokumentumok és újságcikkek segítségével állt össze számára Helen titkosügynöki tevékenységéről alkotott kép. Anna karakterét nem volt túl erős számomra, ennek ellenére az ő fejezeteit is nagyon élveztem, kezdetben talán még jobban is, mint Helenét. Mondjuk a Henryvel való romantikus kapcsolatát kissé túlzónak és feleslegesnek találtam, de a megkapó akciójelenetek és a rejtélyek közötti bonyolult kapcsolatok és összefüggések részletes kidolgozásával mindezt a kis malőrt az író gyorsan feledtetni tudta velem. 

Az időben való oda-vissza ugrálást hamar megszoktam, és mindkét idősík olvasását nagyon élveztem. A könyv jól megírt, a történet pedig magával ragadó volt tele izgalommal és fordulattal. Igaz, hogy volt egy-két olyan dolog, amit nem éreztem túl reálisnak, de ettől függetlenül mégis hamar magába szippantott a történet, úgyhogy akik szeretik a két idősíkon játszódó, kémes, üldözős, akciódús és erős női karakterrel rendelkező izgalmas regényeket, azoknak bátran ajánlom. 

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Safe Houses
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 464

tovább olvasom Dan Fesperman: A kód neve: Helen

Rachael Anderson: Lord ​Drayson bukása~ Tanglewood 1.

Nem nagy elvárásokkal kezdtem bele a könyvbe - lehet pont ezért hatott ily roppant pozitívan rám -, mert ebben a műfajban azért valljuk be, elég sok klisébe és még több picsogós hősnőbe futhat bele az ember, de szerencsére itt mindez kimaradt. És ez miatt annyira hálás vagyok az írónőnek, és annyira szerettem olvasni a könyvét, hogy szavakba nem tudom önteni - no de azért mégiscsak megpróbálom.

Lucy édesanyjával együtt a Tanglewood birtok egy kis házában élnek, mely birtoktól Colin Cavendish, Drayson újdonsült grófja apja halála után meg akar szabadulni. Ezért egy szép nyári reggelen, amikor Lucy épp egyedül tartózkodik otthon - meglátogatja a családot, hogy közölje velük a hírt, miszerint el kell hagyniuk a házat, amit az elmúlt két évben az otthonuknak tekintettek. Lucy-t mindez rettentően felháborítja, hiszen a grófnak fogalma sincs róla, hogy se pénzük, se olyan rokonaik nincsenek, akikhez segítségért fordulhatnának, és minden jel szerint, mindez nem is nagyon érdekli őt.

Ez a szituáció persze rögtön ellenszenvet szül kettőjük között. Mert végül is kinek tetszene, ha egy nap, csak úgy, kirúgnák az otthonából? És vajon melyik nemes férfi kedvelné az olyan éles nyelvű fiatal hölgyek társaságát, mint amilyen Lucy. A végzet azonban Lucy-nak kedvez, amikor egy lovasbaleset után eszméletlen állapotban talál a grófra az út közepén. Amikor a férfi magához tér és nem emlékszik rá, hogy ki is ő valójában, Lucy megragadja az alkalmat, hogy leckét adjon alázatosságból: elhiteti vele, hogy ő csupán egy egyszerű szolga, méghozzá az ő szolgálatában.Ami persze számtalan szórakoztató jelenetet produkál a történet során, hiszen Colin túl udvarias és kifinomult ahhoz, hogy puszta szolga legyen, és olyan nevetséges ruhákat viseljen, mint amilyeneket Lucy bosszúból ad rá. Lucy pedig... nos, ő élvezi a helyzetet.

Mint mondtam, irtózatosan szerettem olvasni ezt a könyvet. Egyetlen unalmas perce sem volt  a történetnek, a cselekmény gördülékenyen haladt előre, a szerelmi szál pedig szép fokozatosan épült fel, amitől az egész annyira bájos, humoros, intelligens és kedves volt, hogy mindig csak nehezen tudtam elszakadni tőle. Szerettem a szereplők közötti kapcsolatot, ami a kezdeti időszakban még csak őszinte barátság volt. Sokat viccelődtek és tanultak egymástól, az idő múlásával pedig egyre gyengédebb érzéseket kezdtek táplálni egymás iránt... Ugye mondanom se kell, hogy mindez merre tartott? 

Tetszett Lucy fiatal álmodozó karaktere, és hogy soha nem hagyta, hogy elméje túllépjen azon, amit szerinte lehetséges volt elérnie. És az is tetszett, hogy gyakran a pillanat hevében hozott meggondolatlan döntéseket, mint pl. a Colin körül kialakuló hazugságot, aminek végül is mégiscsak jó vége lett. Lucy nagyon szellemes és kedves lány volt, olyan, aki nem félt merész döntéseket hozni, ugyanakkor el tudta fogadni tettei következményeit, szóval rég találkoztam már ilyen szerethető és szimpatikus karakterrel. Colin már kicsit más tészta. Őt nem éreztem annyira hangsúlyosnak. Kicsi talán nehezen fejezte ki magát, ezért tűnhetett gyakran arrogánsnak, de ezen kívül semmi rosszat nem tudok róla mondani, tökéletes párost alkottak együtt Lucy-val.

Amit nagyra értékeltem a könyvben, hogy nem voltak benne forró erotikus jelenetek, az a néhány szenvedélyes csók, ami elcsattant, nekem bőven elég volt ahhoz, hogy a pulzusomat kicsit felnyomja. A másodlagos karakterek megrajzolása pedig fantasztikusra sikeredett - Mr. Shepherd, Colin édesanyja és húga, illetve Lucy szobalánya Georgina -, mind-mind olyan remek és szerethető figurák voltak, akikről szívesen olvasnék, akár egy teljesen különálló kötetet is ha lehetne.

Szóval az, hogy a Lord Drayson bukása jó volt, enyhe kifejezés. Egyszerűen imádtam! És borzasztóan örülök, hogy Rachael Anderson nevével nemcsak az én kedvenc íróim listája, hanem a nálunk megjelenő történelmi romantikus regényeket írók palettája is kicsit bővült. Mert ebből a műfajból - nekem legalábbis - sosem elég. 

Jah, egyébként megvan az az érzés, amikor a könyv olvasása közben – általában a vége felé - feltűnik egy olyan szereplő, aki mindössze egy rövid jelenet erejéig látható, de ez épp elég ahhoz, hogy úgy felkeltse az érdeklődésed, hogy tűkön ülve várd a következő rész megjelenését? Nos én pont így jártam, Mr. Jonathan Ludlow-val, Tanglewood új birtokosával. Már alig várom, hogy az ő történetét is megismerhessem.

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Tanglewood
Eredeti cím: The Fall of Lord Drayson
Fordította: Dobó Zsuzsanna
Oldalszám: 320

tovább olvasom Rachael Anderson: Lord ​Drayson bukása~ Tanglewood 1.

J. D. Robb: Halhatatlan ​a halálban ~ Eve Dallas 3.

A Halhatatlan a halálban, az Eve Dallas sorozat 3. része, amelyben Dallas hadnagy ismét egy izgalmas és bonyolult gyilkossági esetet derít ki. Azt nem mondom, hogy ez volt a sorozat eddigi legjobb része, mert néhol kissé vontatottnak és lassúnak éreztem a cselekményt, és Mavis karaktere sem lopta be igazán magát a szívembe, de egyértelműen látszik, már csak ha Eve és Roarke kapcsolatát nézem, hogy a sorozat folyamatosan fejlődik és az írónő is egyre jobban kezd belejönni a sztoriba. 

Ez a rész egyébként tökéletesen kapcsolódik az előzőhöz, amelyben Roarke ugye megkérte Eve kezét, aki aztán igent is mondott neki. Eve gőzerővel készülődik az esküvőre, illetve csak készülődne, ha olyan fából faragták volna, és ha nem a legjobb barátnője, az excentrikus Mavis Freestone lenne a fő gyanúsított egy ismert híresség brutális meggyilkolásával kapcsolatban. Így Eve-nek nemcsak az egy hét múlva tartandó menyegző, hanem a barátnője szabadsága miatt is folyamatosan aggódnia kell. De sebaj, kemény fából faragták, na meg aztán Roarke is - mint mindig, most is - ott áll mellette, amire Eve-nek hihetetlen nagy szüksége is van, hiszen egyre több olyan erőszakos emlék tör felszínre elfelejtett gyermekkorából, amit eddig ugyan sikerült elnyomnia magában, most azonban mindez utat tör magának, és még a munkájára is kihat. 

Bevallom, ez a könyv kissé kemény volt számomra. Nem kifejezetten a gyilkosságok miatt, persze azok is szörnyűek voltak, hanem az Eve múltjáról kiderült dolgok miatt. Nem hiszem, hogy a vele történt szörnyűségeket valaha is ki fogja heverni. Kíváncsi leszek, hogy a következő részekben hogyan tudja majd mindezt feldolgozni magában. És ha már a témánál tartunk, szeretném megemlíteni Mira doktornőt, akit emiatt a rész miatt zártam igazán a szívembe. Imádtam, hogy az éjszaka közepén, amikor Eve-nek a rémálmából felriadva teljesen kikészülve szüksége volt rá, ő szó nélkül kocsiba ült és a segítségére sietett. És az is totál lenyűgözött, hogy olyan nyugalommal és hozzáértéssel kezelte ezt a helyzetet, és olyan egyszerűen sikerült megnyugtatni Eve-et, hogy azt bármelyik pszichológus megirigyelhette volna. 

Tetszett, hogy ebben a részben részletesebb világfelépítést kaptunk, és hogy többet láthattunk a 2058-ban rendelkezésre álló tudományról, technológiáról, a bolygón kívüli életről és lehetőségekről. A szereplők tekintetében Mavis-ből nekem most túl sok volt, Eve segédje, Peabody viszont egyre jobban kezd felkapaszkodni a kedvenc karaktereim listájára. Roarke pedig… ahhhh… ő még mindig tökéletes. Imádom az Eve-be vetett hitét, a szerelmét, az odaadását, a féltő és óvó gondoskodását, de legfőképp, hogy engedi Eve-nek, hogy az legyen aki. 

Szóval ebben a kötetben sem csalódtam, határozottan várom, hogy milyen izgalmakat hoz majd a következő rész, amit már be is szereztem. Sőt, már az ötödik is itt csücsül a polcomon, a hatodikat azonban sehol nem találom, amitől már most ezerrel pánikolok! Úgyhogy ha valakinél van elfekvő példány, amitől szívesen megválna, rám mindenképp számíthat. Ide vele, ide, ide! 

                                                         

Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Immortal in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 400

A sorozathoz korábbi részei:

1. Meztelenül a halálba

2. A halál fényében

tovább olvasom J. D. Robb: Halhatatlan ​a halálban ~ Eve Dallas 3.

Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Franz Eberhofer az egyik kedvenc sorozatom, ez a kötet pedig szerintem az egyik legjobb volt mind közül. Rengeteget nevettem és rendkívül jól szórakoztam olvasás közben. Sőt, el kell mondjam, hogy arra a rövid időre, amíg a könyv kitartott, minden olyan dolog, ami a napokban bántott és nyomasztott, egy kicsit háttérbe szorult, és erre nekem most hihetetlenül nagy szükségem volt.

Rita Falk stílusát és humorát, meg úgy egyáltalán azt a falusi miliőt, amit Niederkaltenkirchen (imádom kimondani ezt a nevet) megalkotásával teremtett - a lakóival és az Eberhofer családdal együtt - egyszerűen nem tudom megunni. Arról nem beszélve, hogy itt mindig történik valami, melynek köszönhetően egy percig nem unatkozhat olvasás közben az ember.  

Szóval ebben a részben ismét örömmel üdvözöltem az Eberhofer családot, a süket Nagyijával, narkós Papájával és a család fekete bárányával, Leopolddal együtt... Na jó, Leopoldnak annyira azért mégsem örültem, főleg, hogy ebben a részben a rosszindulatú ármánykodásai kifejezetten bosszantottak. Na de itt volt nekünk Franz és az ő színes haveri társasága, akikben mint mindig, most sem tudtam csalódni. Azt nem mondom, hogy mindegyikük hasznos tanáccsal látta el Franzot az élet nagy dolgaival kapcsolatban, de a jó szándék az mindenkinél megvolt és ez a fontos - a többi meg nem számít.

A történetről röviden annyit, hogy Franz, a testestül-lelkestül bajor rendőrünk, annyira jól végezte eddig a dolgát, hogy ennek örömére  a vezetőség Münchenbe helyezi át, ahol aztán a Nagyi és a Papa nem is oly sok idő múlva meglátogatja. Igen ám, de a Papa ősöreg autóját, München közepén, fényes nappal ellopják, és csak néhány nappal később találják meg, egy távoli erdőben, egy hullával a csomagtartójában. Franz feladata a hulla beazonosítása és a gyilkos megtalálása, ami naná, hogy simán menni fog neki, jobban, mint a magánéleti problémáinak megoldása, az már biztos.

A krimiszál, mint mindig, most sem volt túl erős, inkább Franz magánéletéből kaptunk többet a megszokottnál, amit én egy cseppet sem bántam. Persze nem azért, mert Franz komolyodott, modora pedig egy kicsit is javult volna, nem, nem… Franz még mindig ugyanolyan falusi bunkó, mint ahogy azt az előző részekben láthattuk, de olyan jó volt figyelemmel kísérni, hogy a barátnője, aki egyébként fogalmam sincs, hogy mi a fenét eszik még mindig rajta, szóval, hogy a barátnője mellett felbukkanó vetélytárs végre arra kényszeríti, hogy laza párkapcsolatát komolyabb szintre emelje, és ezzel a tettek mezejére lépjen. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen Franz azon kívül, hogy soha nem volt a szavak embere, és semmit nem kapkod el az életben, most sem viszi túlzásba dolgokat. Igyekszik, igyekszik, de azért nem erőlteti meg magát túlzottan a nagy igyekezetben. 

Az előző részektől eltérően Leopold most nagyobb hangsúlyt kapott. Mint mondtam, az ő karaktere ebben a részben kifejezetten idegesített. Nem úgy, mint Rudié, akit, mint mindig, most is nagyon szerettem, az igyekezetét pedig, hogy Franznak vacsorát készítsen irtó kedves gesztusnak találtam - sose gondoltam volna, hogy a mi Rudink ilyen kis házitündér. (Mondjuk csak halkan jegyzem meg, hogy a Franz-cal való már-már házastársi kapcsolatát egyre ijesztőbbnek találom.)

A történet vége – Susi bánatára vagy épp szerencséjére? – nem úgy alakult, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Persze Franzot ismerve, ez várható volt. Az lett volna az igazi meglepetés, ha minden a tervek szerint végződik. Na, de hát pont ezért szeretjük a mi Franzunkat – én legalábbis mindenképp –, mert mindig hozza azt a megbízhatatlan falusi suttyó formát, amiért mindig könnyesre nevethetem magam miatta. Úgyhogy egy szó, mint száz, a Savanyúkáposzta-kóma ismét egy remek kötet volt. Jöhet is gyorsan a következő rész.... már alig várom. 

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:
1. Télikrumplimobóc
2. Gőzgombóc Blues
3. Sertésfej al dente
4. Grízgaluska affér

Kiadó: Magistra
Sorozat: Franz Eberhofer
Eredeti cím: Sauerkrautkoma
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 268

tovább olvasom Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Na, hát ezt a könyvet sem a csodás borítója miatt választottam – bár röhögni fogtok; miközben olvasgattam, annyit nézegettem, hogy egész megszerettem –, de ugye sosem a külcsín a fontos, hanem a belbecs, ami ebben az esetben bizony nem maradt el. Szóval már most mondom, hogy pozitív élmény volt számomra a könyv, örülök is nagyon, hogy végül más könyvmolyok hatására, ha kissé kacskaringós úton is, de meg tudtam szerezni.

Már csak azért is, mert elég rövidke történetről van szó, együltő helyemben ki tudtam olvasni. Másrészt pedig mert egy olyan bájos és szépen megkomponált regény volt ez, ami roppant szívhez szóló módon írta le az ember és a természet kapcsolatát, és persze azt, hogy az olvasás egy olyan emberi szükséglet, amit még a legvalószínűtlenebb helyzetekben és környezetben is igényelnek bizonyos emberek.

A történet egyébként egy idős férfiról, Antonio José Bolívar Proañoról szól, aki az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű kis településen él az őserdő mélyén. Ez a falu olyan kicsi, hogy a fogorvos évente csak kétszer jár arra fogakat húzni és hogy könyveket vigyen az öregnek…. szerelmi történetek, ráadásul olyanokat, amelyek a legnagyobb szívfájdalommal járnak. Antonio még fiatal korában költözött a dzsungelbe s telepedett le a shuar indiánok között, akik mindent megtanítottak neki az erdőről és annak lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról. Sajnos Antonio nem sokáig maradhatott velük, a tanult bölcsességeket magával víve vissza kellett térnie a fehér telepesekhez, akik közé ezek után sajnos már soha nem tudott beilleszkedni. A falusiak nem nagyon foglalkoztak vele, csak akkor keresték, ha valami veszély fenyegette őket, mint például egy felbőszült ocelot - kinek párját és kölykeit a fehér ember kegyetlenül elpusztította – és ez miatt a szerencsétlen állat szörnyű bosszút akar állni mindenkin.

Érdekes volt ez a könyv, a legelején azt hittem, hogy a könyvek és az olvasás szeretetén lesz majd a fő hangsúly, de érdekes mód engem nem az öreg ez irányú érdeklődése és lelkesedése érintett meg leginkább, hanem a nőstény párduc hihetetlen fájdalma a családja elvesztése miatt, illetve az ez miatt indított könyörtelen bosszúhadjárata. Volt valami költői, valami emberi abban a szerencsétlen párducban, amitől ha rá gondoltam rögtön összeszorult a szívem. És bár nem én vétettem ellene, mégis szégyenérzet töltött el azok miatt az emberek miatt, akik ezt tették vele, és akik azt hitték és hiszik még most is, hogy az univerzum közepén állnak és joguk van bármit megtenni a Földdel és a rajtuk élő állatokkal.

A könyv irtó rövidke - soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mondanivaló elfér benne – és gyönyörűen van megírva. Már nem tudom, hogy milyen szavakat és hasonlatokat használt az író, de visszagondolva még mindig érezem az őserdő fullasztó melegét és a bőrömön lecsorgó izzadságcseppeket. Hallom a magas aljnövényzetben lassan mozgó hatalmas állatok neszét és a színes madarak szárnycsapkodását…. Van egy bizonyos mértékű filozofálás a műben a természet tiszteletéről és az ostoba, agresszív emberek által okozott kárról. Na nem szájbarágósan, csak olyan mértékben, hogy határozottan érezni lehessen annak súlyát - és ezt igen nagyra értékeltem benne.

Szóval megszerettem ezt a könyvet, Antoniot meg pláne, és nem csak azért, mert szerelmes történeteket olvasott, hanem mert másokkal ellentétben nem meghódítani, hanem egyszerűen csak harmóniába akarta élni a természettel - és szerintem ez a könyv legfőbb mondanivalója.

Csak halkan súgom, hogy még soha nem kóstoltam bele a Latin-amerikai irodalom rejtelmeibe, ezek után azonban úgy érzem, itt az ideje, hogy megtegyem. 

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Un viejo que leía novelas de amor
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Oldalszám: 134

tovább olvasom Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt időszakban két karácsonykor játszódó történetet is olvastam egymás után. És bár tudom, hogy már jóval túl vagyunk ezen az ünnepen, de nekem mégis olyan jól esett repetázni még kicsit ennek utóhatásából. 

A nem csak karácsonykor könyv főszereplője Charlie, aki soha nem szerette a karácsonyt és – ejnye bejnye – a kutyákat sem. Az idei ünnepi szezon sem indult túl jól a számára, amikor kiderült, hogy a barátja a személyi edzőjével csalja, az otthonát pedig egy gázrobbanás tette lakhatatlanná. És mintha ez nem lenne elég, az anyja rögtön elintézi, hogy amíg rendbe nem hozzák a lakását, addig Jez unokatestvérénél húzhatja meg magát Devonban, aki nem mellesleg egy kutyapanziót üzemeltet... Hmmm... Ugye említettem, hogy Charlie nem szereti a kutyákat?

Nos, ezek után hősnőnk kénytelen azt tenni, amire egyáltalán nem vágyik: a mozgalmas Londonból az unalmas vidékre költözni.

Amikor Charlie megérkezik Devonba, azt reméli, hogy csendes napoknak néz majd elébe, ezért a lehető legnagyobb körültekintéssel kerüli a vendégház kutyáit és minden olyan dolgot, ami a karácsonyhoz köthető. Ám Jez, ahol tudja munkába fogja őt, és amikor kiderül, hogy egy szerelmi ügy miatt pár napra hirtelen el kell utaznia és a panzió irányítását az ő kezébe adja, Charlie nyugalomról szóló elképzelései rögtön semmivé válnak.

Ám mint tudjuk, minden rosszban van valami jó, ebben az esetben, hogy Charlie, ha vonakodva is, de egy kedves szomszédnak hála kénytelen karácsonyfát állítani, ilyen-olyan karácsonyi eseményen részt venni és egy csomó falusi emberrel megismerkedni, többek között két nagyon vonzó pasival, akiknek bár sajnos vannak hibái: az egyik túl felelőtlen és meggondolatlan, míg a másik elviselhetetlenül fölényes és kioktató... Na de lányok. Most őszintén. Ki a fenének kellenek tökéletes pasik, amikor a tökéletlenek sokkal szórakoztatóbbak.  

Ó, hát nekem nagyon tetszett ez a könyv, még ha néha Charlie-t az elején kissé idegesítőnek is találtam. Jó érzés volt olvasni; humoros volt, csöppet romantikus és egy csomó imádnivaló négylábú szerepelt benne. Annyira lehetett érezni az író kutyák iránti szeretetét, hogy ha nem kerestem volna rá és láttam volna ezeket az instás képeket - amik mindegyiken, jéééé micsoda véletlen, egy fekete dán dog pózol -, akkor is rögtön tudtam volna, hogy Natalie Cox totál odavan az állatokért.

Irtózatosan tetszett, hogy a könyvben minden kutyának külön karaktere volt. Ott volt például a várandós házikutya Peggy, akinek az ellése körüli cécó miatt majd könnyesre nevettem magamat. Vagy a Peggy-re vigyázó süket dán dog, Malcolm, illetve az energikus szánhúzó malamut ikrek és az öreg pudli, Selb, akik mind-mind nagyon szeretnivaló és rendkívül különleges egyéniségek voltak. Meg aztán az is nagyon tetszett, hogy az író Charlie mellett számos olyan izgalmas és érdekes mellékszereplővel is megörvendeztetett bennünket, akik amellett, hogy szerintem külön könyvet is simán megérdemelnének, csak tovább színesítették és emelték a történet fényét. Charlie idegesítő édesanyjáról például többet is  szívesen megtudtam volna, de mindez a tökéletes párját megtaláló Hugóra is igaz, aki ennek ellenére mégis gyakran Chalie-nál kötött ki. Vagy akár a depressziós bolgár szomszéd, Valko is nagyon izgalmas figura volt, Jez titkos szerelme körüli rejtélyről és a doki múltjáról már nem is beszélve.

Magát a történetet csakis jóhiszeműen lehet olvasni, hiszen a valóságban nem hinném, hogy Jez pont Charlie-ra bízná a kutyapanzió felügyeletét, amikor tisztában van azzal, hogy Charlie-nak halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szükségük a kutyáknak, és még ápolni sem nagyon tudja őket, arról nem beszélve, hogy elég ügyetlenke is a szentem. No de pont ezek miatt a hiányosságok miatt adódott egy csomó olyan humoros helyzet a könyvben, melynek köszönhetően végig mosolyogva és nagy élvezettel vettem esténként mindig a kezembe. Roppan szórakoztató volt, ahogy Charlie kétbalkezessége és a kutyák iránti ellenszenve ellenére is megpróbálta rendesen tenni a dolgát. Persze volt egy-két olyan húzása, ami miatt őszintén aggódtam a kutyusok testi épsége miatt, de végül is Charlie szépen megbirkózott minden feladattal és a könyv végére végre ő is megtudta, amit már minden kutyatulajdonos tud: a kutyák a legcsodálatosabb lények a világon.

Szóval összességében én nagyon élvezetesnek találtam ezt a könyvet. Az egyetlen dolog, amit sérelmeztem benne, az a szereplők közötti szerelem, illetve annak kialakulásának és mélységének hiánya, de ettől eltekintve egy nagyon kedves és humoros történethez volt szerencsém, ami tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott. Úgyhogy aki egy halál könnyed és vidám hangulatú, kutyás olvasmányra vágyik, annak szívből ajánlom. 

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Mutts and Mistletoe
Fordította: Turcsányi Jakab
Oldalszám: 312

tovább olvasom Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Na, hát ez egy rém különös könyv volt számomra. Nem is tudom, hogy mennyire vegyem komolyan.

Adva van egy fiatal lány Sang, akinek borzalmas családja van. Az anyja betegesen félti mindenkitől, mert mindenkiben gyilkost, szatírt, molesztálót és szörnyeteget lát. A legszívesebben még iskolába sem engedné el a lányát, ettől függetlenül Sang érdekes mód egész nap úgy mászkálhat ki-be a házban, hogy az anyjának fogalma sincs róla, hogy hol van és kivel, vagy hogy éppen mit csinál, az erdőben való hosszas bóklászásokról már nem is beszélve. Szóval nekem már itt kicsit sántított a dolog... no mindegy, lapozzunk.

Sangnek egy idő után persze elege lesz ebből, és hogy a világ szörnyűségeiről maga is meggyőződhessen, úgy dönt, hogy elszökik otthonról. Ám kis kalandja már a legelején kudarcba fullad, amikor véletlenül egy nagyon kedves és jóképű fiúba, Kotába botlik, akin keresztül aztán az elkövetkező napokban még hat, ugyancsak ugyanolyan baromi helyes és szexi, rendkívül segítőkész és önzetlen, ráadásul még nagyon okos – igen, igen, itt már  nálam is ezerrel villogott a piros alarm lámpa – fiúval ismerkedik meg, akik aztán se perc alatt maguk közé fogadják, és mint egy kis ölebet úgy tutujgatják, vigyáznak rá, szeretgetik és simogatják.

Igen ám, de a fiúk nem teljesen őszinték vele, mert van egy titkuk. 
Bevallom, én arra gondoltam, hogy ennek az egésznek lesz valami paranormális oldala, és hogy a fiúk valami alakváltó klán tagjai lehetnek (ha-ha-ha, most már én is csak röhögök ezen, de azért remélem, hogy a későbbiekben nem lesz mégis pofára esés), ami magyarázat lett volna tökéletességükre, erős védelmező és állandó fizikai kontaktust kereső ösztöneikre. Na de ez nem valószínű, mivel állítólag egy rejtélyes Akadémiáról jöttek, amire felesküdtek és amiről egyelőre még semmit nem lehet tudni azon kívül, hogy valami megmagyarázhatatlan misztikus dolog lengi körül.

Na kérem szépen, ez lenne a történet rövidített változata, amiből szerintem ennyi is bőven elég ahhoz, hogy lássuk, mennyire a valóságtól elrugaszkodott történetről és szereplőkről – a párbeszédekről már nem is beszélve - van szó. Hét szexi - plusz a könyv végén beúszó szintén két modell kaliberű tanárral együtt már kilenc! - pasi, aki mindegyike, ismétlem mindegyike, ahogy meglátja a szociálisan kész csődtömeg Sanget, rögtön rákattan és viszont.

Nem tagadom, nekem ezt bizony egy kicsit emésztgetnem kellett, mert elég nehezen vette be a gyomrom. Folyton magyarázatot kerestem a miértekre, mely miatt még az az őrült gondolat is megfordult a fejemben - még jóval az alakváltós ötlet előtt -, hogy lehet, hogy ez a történet egy elvarázsolt városkában játszódik, ahol Sangen kívül egyetlen lány sem található és ezért rajong érte minden fiú… de persze ez sem jött be. Mindenesetre kissé nehezen tudtam elfogadni azt a mindent elsöprő lelkesedést és figyelmet, amit a srácok Sang irányába mutattak. Irtó fura volt, hogy rögtön a védelmükbe vették, hogy gondoskodtak róla és magukkal vitték mindenhova. Hogy vettek neki ezt-azt, sőt volt, aki még a haját is megmosta és megfésülte…. WTF?... Most komolyan. Mi a franc bajuk van ezeknek a srácoknak? 

A könyv egyébként elég rövid, bő 200 oldal, amit szinte egy nap alatt ki lehet olvasni. Több helyen is olvastam, hogy ez a kötet csak egy amolyan felvezető könyvecske, hiszen sok minden nem történik benne, csak a szereplőket ismerhetjük meg. Akik közül – és itt most természetesen a fiúkra gondolok – nem is tudtam kedvencet választani, mert olyan sokan voltak, hogy a fene sem tudott eligazodni közöttük. Sang karaktere pedig annyira szánalmas és szerencsétlen volt, hogy ahh… ne is beszéljünk tóla.

DE…

… mert mindig van valahol egy de. Hiába morogtam és puffogtam magamban folyamatosan olvasás közben, és hiába éreztem az összes szereplőt és magát a sztorit is teljességgel hihetetlennek, abszurdnak és óóó, igen, szemtelenül rózsaszínnek, mégis volt benne valami, ami elszórakoztatott és ami miatt az első betűtől az utolsóig nagyon élveztem. Szóval nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet, de úgy érzem, hogy  az annyira rossz, hogy az már jó kategóriát teljes mértékben kimeríti. Egy igazi gyöngyszem a guilty pleasure könyvek palettáján. Számomra legalábbis. 

Ui.: A sorozat egyébként hihetetlen, de már a 20. résznél jár. Bízom benne, hogy a kiadó nálunk is folytatni fogja, mert rengeteg olyan kérdésem van, amire remélhetőleg a további kötetek fognak majd választ adni. 

Csak hogy legyen miből mazsolázni.

Kiadó: L&L

Eredeti cím: Introductions
Sorozat: The Ghost Bird
Fordította: Iváncsics Irma
Oldalszám: 240

tovább olvasom C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

J. D. Robb: A ​halál fényében ~ Eve Dallas 2.

Az úgy volt, hogy amikor megláttam, hogy a sorozat első három része újra kiadásra kerül, ráadásul klasszisokkal szebb borítóval, mint a korábbi, akkor rögtön kedvet kaptam hozzá. Igaz, hogy épp az idén vásároltam meg őket antikváriumból, és amikor megérkeztek hozzám, ismét totál elhűltem a kinézetüktől, na de ki tudta, hogy az idén új köntöst kapnak majd? Mindenesetre tény, hogy nem a borítója miatt kezdtem bele ebbe a sorozatba, hanem mert igen sok ismerősöm - akiknek az ízlésében megbízom – ódákat zengett róla. Igazság szerint úgy terveztem, hogy évente egy kötettel akár 90 éves koromig is kihúzhatom, merthogy - ezt figyeljétek - már a 48. résznél tart, de úgy tűnik, hogy kezdek függő lenni, mert már most viszket a tenyerem a következő rész után.

A történet egy gyilkossággal kezdődik. Egy átvágott torkú elismert vizsgálóbírónő holttestére bukkannak egy sötét sikátorban. Aztán egy második gyilkosság is történik, ahol az áldozatot a lakásán ölik meg. Mindkét nő még életében gyönyörű és kiemelkedően sikeres volt. Szerették őket, és csillogó életükről beszélt az egész város. Hogy mi lehetett a gyilkos indítéka? Nos, ennek kiderítése Eve Dallas rendőr hadnagy feladata volt, akinek a gyanúsítottak hosszú listája ugyan nem könnyítette meg a dolgát, de mint mindig, most is nagyon elszántan és kitartóan eredt a gyilkos nyomába.

Úgy érzem a sorozat egyre jobban kezd beszippantani, mert biza nekem ez a rész is nagyon tetszett sőt, egy hajszállal még az előzőnél is jobban. Igazi krimi volt a javából; nyomozással, gyilkossággal és egy kis romantikával megfűszerezve. Azt nem mondom, hogy a gyilkos kiléte megdöbbentett, mert a könyv közepétől már erősen gyanítani lehetett, hogy ki a hunyó, de ez valahogy most egyáltalán nem zavart, mert maga a sztori, így is elég erős és élvezhető volt ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. Jó volt végre olyan ügyről olvasni, ami magában is érdekes és szórakoztató tudott lenni, és nem csak a könyv hangulatán és a szereplők sorsán, kapcsolatán volt a hangsúly. 

Egyébként a főszereplőkről nem tudok, de ha akarnék sem tudnék semmi rosszat mondani. A szerző nagyon szépen és következetesen építi fel a karakterüket, miközben a mellékszereplőkről sem feledkezik meg. És ha már a mellékszereplőknél járunk, nagyon kíváncsi vagyok Roarke inasának történetére, és Eve barátnője is roppant szimpatikus számomra – szerintem tuti lesz e két ember között valami. De ez csak amolyan női megérzés a részemről, ha netán tévednék, az sem fog fájdalmat okozni. 
Eve és Roarke kapcsolata még mindig alakulóban van. Sajnos Eve, nehéz múltjának köszönhetően nagyon nehezen tud megbízni az emberekben, ezáltal Roake-ban is. Még nem látja vagy inkább nem akarja látni?, hogy Roarke olyan támaszt képes nyújtani számára, ami minden nő álma – az enyém legalábbis mindenképp.

Imádom, hogy mindketten határozottak és képesek kezükben tartani az életüket. Eve rendkívül elhivatott, kemény és erkölcsös, de sokszor még az ártatlanok sajnálatába is képes belebetegedni. Roarke pedig azon kívül, hogy izgatóan titokzatos és olyan gazdag, hogy akár az egész bolygót képes lenne megvásárolni, meglepően romantikus, melegszívű, és egy igazi védelmező.  Ők ketten - ha Eve is végre kötélnek állna -, szerintem egy igazán jó kis ütős párost alkotnának. Ezért is vagyok nagyon kíváncsi hova fut majd ki a történetük, bár az utolsó rész tartalmát olvasva úgy látom, nincs okom aggodalomra.

Néhány gyönyörűséges külföldi borító

A könyv olvasása közben sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet a sorozat titka; miért olyan sikeres és kattantam rá én is ilyen gyorsan. És arra a megállapításra jutottam, hogy elsősorban talán az,  hogy nem akar nagyot szólni és világot megváltani, hanem minden erőlködés nélkül csak egyszerűen szórakoztatni és kikapcsolni - és nekem egy fárasztó nap után ennyi is bőven elég.

Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Glory in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 376

És íme az eredeti borító is, csak, hogy erről se maradjatok le ;)

tovább olvasom J. D. Robb: A ​halál fényében ~ Eve Dallas 2.

Julia Quinn: Mr. ​Bridgerton csábítása (Bridgerton család 4.)

Az eddigi négy rész közül nem igazán tudom megmondani, hogy melyik nyerte el leginkább a tetszésemet, mivelhogy mindegyikben voltak olyan részek, amiket szerettem és a kedvenceim lettek. Julia Quinn utánozhatatlan humora és lehengerlő stílusa ez idáig még egyszer sem okozott csalódást. Hihetetlenül jól szórakoztam mindegyik könyvén, miközben bevallom, folyamatosan arról ábrándoztam, hogy de jó is lenne abban korban élve átélni mindazt a sok romantikus élményt és izgalmat, amit a könyvekben szereplő hölgyeknek adott a sors.

Aki követi a sorozatot az bizonyára tudja, hogy ebben a részben derül ki, hogy ki is az a bizonyos Lady Whistledown, amit persze semmi pénzért nem árulnék el nektek - mindenki derítse csak ki szépen maga a rejtélyt. Egyébként az írónő sem adja könnyen az infót, egy-két lehetőséget ugyan felkínál nekünk, melyek között amellett, hogy nyugodtan mazsolázhatunk még Colin is helyet kap, de a nagy titokra azért majdnem a könyv végéig bizony várni kell.

A történetről röviden annyit, hogy hősnőnk, Penelope Featherington, már 16 éves kora óta őrülten szerelmes Colin Bridgertonba, aki mindig úgy tekintett húga legjobb barátnőjére, mint egy szeretni való, de mégiscsak rút kiskacsára. Persze mindig úriemberként viselkedett vele, eltekintve attól az egyetlen esettől, amikor azt mondta róla egy barátjának, hogy Penelope Featherington az a lány, akit soha nem venne feleségül. Sajnos eme meggondolatlan kinyilatkoztatásának véletlenül Penelope is fültanúja volt, és ez a későbbiekben persze mély nyomot hagyott benne. Aztán amikor évek múltán Colin egy utazásából hazatérve ismét találkozik Penelopeval, minden megváltozik. A lány ugyanis nagyon sokat változott, ráadásul előnyére. És amikor Colin egyre jobban megismeri, rájön, hogy Penelope nem csak rendkívül vicces, és intelligens, hanem egy gyönyörű és kívánatos nővé cseperedett.

Bár az egész könyv Lady Whistledown leleplezése körül forog, azért Penelope és Colin kapcsolata is nagy szerepet kap a történetben. Penelope már régóta szerelmes Colinba, akinek a figyelmét azonban csak igen lassan sikerül felkeltenie. Ám ahogy egyre jobban megismerik egymást, nemcsak arra jönnek rá, hogy mennyi mindent titkoltak el eddig egymás elől, hanem, hogy mennyivel több van a másikban, mint ahogy azt elsőre gondolták. Szóval sok vita és mosolyfakasztó heccelődés után hőseink összeházasodnak, ám a fiatal párnak nemcsak a házasságig, de még utána is különböző bonyodalmakkal kell megküzdeniük.

Imádtam a szereplők közötti párbeszédeket, amik - mint mindig - most is nagyon humorosak és sziporkázóak voltak. A kedvenc részem az volt, amikor Penelope megkéri Colint, hogy csókolja meg - ó, ez annyira édes és romantikus jelenet volt, hogy nem győztem csak sóhajtozni olvasás közben. Szerencsére a karaktereket is igazi hús-vér embereknek éreztem; Penelope egy nagyon reálisan gondolkodó fiatal hölgy volt, aki bár tisztában volt nem túl előnyös külső adottságaival, ennek ellenére mégis magabiztos és elégedett volt önmagával és egy cseppet sem vágyott a felsőbb társasági körökbe, illetve azok elismerésére. Colin viszont épp az ellentéte volt, egy olyan sármos és magabiztosnak tűnő fiatalember, akinek mindene megvolt, ennek ellenére mégsem volt elégedett az életével, hiszen nem voltak céljai és álmai... de csak addig, míg rá nem talál Penelopera.

A könyv legemlékezetesebb pillanatait az írónő a kötet végére hagyta, melyben egyrészt, végre nyilvánosságra kerül, hogy ki is rejtőzik Lady Whistledown álneve mögött, másrészt pedig itt hangzik el Colin ama hihetetlenül csodás szerelmi vallomása, amitől basszus, még a könnyem is kicsordult. Ez a jelenet annyira szívmelengető, bájos és megható volt, hogy minden kétséget kizáróan szerintem Colin a legromantikusabb Bridgerton az egész családban!:)

Szóval ez a kötet is rendkívül tetszett, egyetlen dolgot sajnálok csak vele kapcsolatban, mégpedig, hogy a következő könyvekben, lelepleződésének hála, sajnos már nem élvezhetjük a titokzatos Lady Whistledown írásait.

Az eredeti bejegyzés 2011.01.24-én született.

A sorozat kötetei

1.      A herceg és én

2.       vikomt, aki engem szeretett

3.      Tisztességes ajánlat

4.      Mr. Bridgerton csábítása

5.      Sir Philliphnek szeretettel

6.      Rossz kor  

7.      Csókja megmondja

8.      Esküvő less 

9.      És boldogan éltek

Kiadó: Gabo Kiadó
Sorozat: Bridgertons
Eredeti cím: Romancing Mr. Bridgerton
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 426

tovább olvasom Julia Quinn: Mr. ​Bridgerton csábítása (Bridgerton család 4.)

Beth O'Leary: Az ágybérlő

Ó, de kíváncsi voltam erre a könyvre, amit egyébként már a megjelenése pillanatában kinézzem magamnak. Amikor pedig sorra érkeztek a pozitív értékelések róla, csak még erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ezt én is mindenképp olvasni akarom. 
Nos, az egyszer biztos, hogy kár lett volna kihagyni. Bővebben?

Az elejétől a végéig imádtam!

Tiffy és Leon ugyanazt a lakást és ágyat osszák meg egymással, de még soha nem találkoztak egymással. Hogy lehetséges ez?

Nos úgy, hogy Tiffy a kettyós barátjával élt együtt egy albérletben, egészen addig, amíg a férfi haza nem állított új barátnőjével, minek után Tiffynek gyorsan mennie kellett onnan.

Leonnak pedig sürgősen pénzre volt szüksége, hogy mihamarabb ki tudja hozni testvérét a börtönből.  Ezért hirdetést adott fel, melyben olyan lakótársat keresett, aki nappal dolgozik, hogy abban az időben az övé lehessen az egyágyas lakás, éjszaka pedig amíg ő ügyeletben van, a társbérlőé.

És bár Tiffy barátai kissé aggódtak e furcsa helyzet miatt, és Leon barátnője sem repesett az örömtől, Tiffynek és Leonnak mindez tökéletes megoldásnak bizonyult, így a szerződés közöttük megköttetett.

Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, hihetetlenül jól szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy szerintem ez az ágybérlős dolog a való életben biztos nem működne. Mégis úgy érzem, hogy tökéletes összetevője volt a könyvnek, és olyan alapot adott a sztorinak, amiből a szerző egy nagyon egyedi, humoros és kicsit sem unalmas történetet rittyentett. 

Tiffy és Leon személyisége, élete és napi rutinjai teljesen különbözőek voltak egymástól. Tiffy szerkesztői asszisztensként dolgozott egy kis kiadóban, míg Leon éjszakai műszakban dolgozó hospice ápoló volt. Nagyon tetszett, hogy az írónő mindkét szereplő gondolatait megjelenítette, méghozzá személyiségüknek megfelelően. Tiffy egy kaotikus, impulzív, nagyon beszédes lány volt, aki ha valamilyen nehézségbe ütközött, rögtön pánikba esett, és az ebből fakadó problémáit azonnal meg kellett osztania a barátaival is. Míg Leon egy félénk, csendes, kissé visszahúzódó, introvertált személyiség volt - igen igen, tökéletes párosítás egy romantikus komédia számára.

Nagyon tetszett, hogy Tiffy és Leon kezdetben post-itek segítségével kommunikáltak egymással, amit a lakás különböző pontjain helyeztek el. Ezek a levelezések sokszor humorosak, időnként bájosak és rendkívül romantikusak voltak. És bár a kapcsolatuk e szakaszában még nem találkoztak egymással, mégis meg tudták mondani, hogy ki hogy issza a kávéját, ki milyen ruhát visel, milyen a stílusa és az illata. Az üzeneteik segítségével nemcsak megismerték egymást, de a sorok között olvasva megtanulták megfejteni egymás hangulatát is, szóval egy idő után már többek voltak puszta lakótársaknál, érzelmileg is támogatták egymást.

Természetesen elkerülhetetlen volt közöttük a nagy találkozás, mely ominózus jelenet a regény egyik legviccesebb és legkínosabb része is volt egyben. És noha a személyes ismeretség után kezdetben zavarba jöttek és pánikba is estek egymástól, hamarosan rájöttek, hogy a papíron megkezdett barátságuk valami mássá kezd átalakulni. Leon egyébként - óóó, igen -, ő egy rendkívül szerethető karakter volt számomra, és Tiffyben sem találtam semmi kivetnivalót. A köztük lévő forró pillanatok roppant érzékiek voltak, és persze volt egy-két olyan szívmelengető romantikus jelenetet is, amely mosolyt csalt az arcomra. A regényben rengeteg mellékszereplő volt, melyek mindegyikét nagyon szimpatikus és jól eltalált karakternek éreztem, én legalábbis mindegyiküket nagyon szerettem. Tiffy jogász barátnője és Leon bátyja volt a legkedvesebb számomra.

Szóval összességében, mint látjátok, nekem borzasztóan tetszett a könyv. Meg merem kockáztatni, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányának nevezzem. Intelligens, izgalmas, humoros és üde. Nagyon gyorsan olvasható, könnyed, és egy kicsit sem bugyuta. Volt tartalma, de annyira azért mégsem volt komoly, hogy nagy mélységekbe rántsa az olvasót, egyszóval igazi limonádé, ami a romantikára vágyók számára tökéletes kikapcsolódást nyújthat – igen, egy kicsit el vagyok ájulva tőle. 

Ui: Tiffy a könyvben egy csomó flapjack-et sütött, amiről bevallom, eleinte gőzöm sem volt, hogy micsoda. De azóta - hála az internetnek - már többször is készítettem. A családnak nagyon bejött.

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Flatshare

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 456

tovább olvasom Beth O'Leary: Az ágybérlő