Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Nincsenek megjegyzések
Na, hát ezt a könyvet sem a csodás borítója miatt választottam – bár röhögni fogtok; miközben olvasgattam, annyit nézegettem, hogy egész megszerettem –, de ugye sosem a külcsín a fontos, hanem a belbecs, ami ebben az esetben bizony nem maradt el. Szóval már most mondom, hogy pozitív élmény volt számomra a könyv, örülök is nagyon, hogy végül más könyvmolyok hatására, ha kissé kacskaringós úton is, de meg tudtam szerezni.

Már csak azért is, mert elég rövidke történetről van szó, együltő helyemben ki tudtam olvasni. Másrészt pedig mert egy olyan bájos és szépen megkomponált regény volt ez, ami roppant szívhez szóló módon írta le az ember és a természet kapcsolatát, és persze azt, hogy az olvasás egy olyan emberi szükséglet, amit még a legvalószínűtlenebb helyzetekben és környezetben is igényelnek bizonyos emberek.

A történet egyébként egy idős férfiról, Antonio José Bolívar Proañoról szól, aki az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű kis településen él az őserdő mélyén. Ez a falu olyan kicsi, hogy a fogorvos évente csak kétszer jár arra fogakat húzni és hogy könyveket vigyen az öregnek…. szerelmi történetek, ráadásul olyanokat, amelyek a legnagyobb szívfájdalommal járnak. Antonio még fiatal korában költözött a dzsungelbe s telepedett le a shuar indiánok között, akik mindent megtanítottak neki az erdőről és annak lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról. Sajnos Antonio nem sokáig maradhatott velük, a tanult bölcsességeket magával víve vissza kellett térnie a fehér telepesekhez, akik közé ezek után sajnos már soha nem tudott beilleszkedni. A falusiak nem nagyon foglalkoztak vele, csak akkor keresték, ha valami veszély fenyegette őket, mint például egy felbőszült ocelot - kinek párját és kölykeit a fehér ember kegyetlenül elpusztította – és ez miatt a szerencsétlen állat szörnyű bosszút akar állni mindenkin.
Érdekes volt ez a könyv, a legelején azt hittem, hogy a könyvek és az olvasás szeretetén lesz majd a fő hangsúly, de érdekes mód engem nem az öreg ez irányú érdeklődése és lelkesedése érintett meg leginkább, hanem a nőstény párduc hihetetlen fájdalma a családja elvesztése miatt, illetve az ez miatt indított könyörtelen bosszúhadjárata. Volt valami költői, valami emberi abban a szerencsétlen párducban, amitől ha rá gondoltam rögtön összeszorult a szívem. És bár nem én vétettem ellene, mégis szégyenérzet töltött el azok miatt az emberek miatt, akik ezt tették vele, és akik azt hitték és hiszik még most is, hogy az univerzum közepén állnak és joguk van bármit megtenni a Földdel és a rajtuk élő állatokkal.

A könyv irtó rövidke - soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mondanivaló elfér benne – és gyönyörűen van megírva. Már nem tudom, hogy milyen szavakat és hasonlatokat használt az író, de visszagondolva még mindig érezem az őserdő fullasztó melegét és a bőrömön lecsorgó izzadságcseppeket. Hallom a magas aljnövényzetben lassan mozgó hatalmas állatok neszét és a színes madarak szárnycsapkodását…. Van egy bizonyos mértékű filozofálás a műben a természet tiszteletéről és az ostoba, agresszív emberek által okozott kárról. Na nem szájbarágósan, csak olyan mértékben, hogy határozottan érezni lehessen annak súlyát - és ezt igen nagyra értékeltem benne.

Szóval megszerettem ezt a könyvet, Antoniot meg pláne, és nem csak azért, mert szerelmes történeteket olvasott, hanem mert másokkal ellentétben nem meghódítani, hanem egyszerűen csak harmóniába akarta élni a természettel - és szerintem ez a könyv legfőbb mondanivalója.


Csak halkan súgom, hogy még soha nem kóstoltam bele a Latin-amerikai irodalom rejtelmeibe, ezek után azonban úgy érzem, itt az ideje, hogy megtegyem. 


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Un viejo que leía novelas de amor
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Oldalszám: 134

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése