Kendare Blake: Három ​sötét korona (Három sötét korona 1.)

Számomra kissé csalódás volt ez a könyv, mert a tartalma alapján sokkal pörgősebb és izgalmasabb történetre számítottam. Ez a kötet azonban nekem úgy tűnt, hogy csak amolyan felvezető, a szereplőket bemutató – de még csak azt sem mondanám, hogy a világot részletesen ismertető – rész volt, ami ugyan megfelelt a további részek eseményeinek megalapozásához, de olyan kínosan lassan és unalmasan folytak benne az események, hogy az miatt majdnem félbe is hagytam. Igazából a könyv utolsó harmada volt az, ami megmentette az egészet a totális érdektelenségtől. Ez az utolsó 100 oldal viszont annyira izgalmasra és váratlanra sikerült, hogy ha tehettem volna, akkor rögtön folytattam is volna a következő résszel. 

A történet egyébként nagyon ígéretesen hangzik; a titokzatos Fennbirn szigetén minden nemzedékben hármasikrek születnek: három lehetséges királynő, három különleges képességgel. A korona azonban csak az egyiküké lehet, a másik kettőnek meg kell halnia. A könyv e három nővér, az őselembájoló Mirabella, a természetbájoló Arszinoé, és a méregbájoló Katharine körül forog, akiket már 6 éves korukban elszakítottak egymástól és külön nevelőcsaládokhoz kerültek, akinek az volt a dolguk, hogy erősítsék a képességeiket és trenírozzák őket a végső küzdelemre, ami majd a Felemelkedés Évében vár rájuk. A három lány képessége azonban nagyban eltér egymástól. Mirabella generációk óta a legerősebb hármójuk közül, ami nem nehéz feladat számára, hiszen a másik két lány képessége egyenlő a nullával. Ő az egyetlen, aki még emlékszik a gyerekkorukra és szeretettel fordul a testvérei felé, ami viszont olyan gyengévé és kiszolgáltatottá teszi őt, hogy ha nem figyel eléggé, akkor a továbbiakban tuti, hogy mindez a halálához  vezet majd. Amit egyébként igazán sajnálnék, mert számomra ő volt a legpozitívabb szereplő a könyvben, ennek ellenére mégis Katherina története nyűgözött le a leginkább. Az őt örökbefogadó család rendkívül nagy nyomást gyakorolt a lányra, aki a leggyengébb mérgektől is hihetetlenül rosszul lett. Már gyermekkorától kezdve rendszeresen mérgezték szerencsétlent, hogy a szervezete valamiféle toleranciát építsen ki a különböző toxinok ellen. Folyamatos fizikai és mentális fájdalmak érték nap mint nap, és senki nem volt mellette, aki felé bizalommal vagy barátsággal fordulhatott volna. Szóval szerintem az ő élete volt a legfájdalmasabb és legborzasztóbb mind közül, ami miatt aztán őszintén sajnáltam és totál együtt tudtam vele érezni.

Arszinoé karakteréhez azonban már egészen másképp viszonyultam. Ő nagyon érdekes volt számomra, tetszett a dacos és független jelleme, és hogy nem érdekelte a külcsín, a kinézete, vagy hogy épp mit visel, azonban mivel az egész lényét túl érzelemmentesnek és sterilnek éreztem, így ő került a legkevésbé közel a szívemhez.  Furcsa volt számomra, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül használta a vérmágiát, nem számolva annak következményeivel. Persze nem azt mondom, hogy ha a helyében lettem volna, én nem ezt tettem volna, hiszen ha az ember élete a tét, akkor bármire képes, na de némi belső lelki vívódást vagy egy kis félelmet azért elvártam volna tőle.

Nagyon különleges volt a Fennbirn sziget, ahol az egész történet játszódott és ami valami mágia folytán nem engedte onnan elszökni a lányokat. Sajnos túl sokat nem tudtunk meg róla, gondolom a következő részekben több minden kiderül majd e hely történetéről. Meg aztán a különböző szigetlakók és a Fekete Tanács is elég megfoghatatlan volt számomra. Nem volt teljesen tiszta a Tanács és a szentély papnőinek szerepe a sziget életében, gőzöm sem volt arról, hogy milyen Istennő az, aki ha úgy látja helyesnek, bármikor elmozdíthatja a tényleges királynőt a helyéről (úgy, hogy hármasikreket "küld" neki, akiknek a születése után aztán a férjével együtt el kell hagynia a szigetet?). Szóval a világfelépítés nem volt igazán tiszta, van egy-két homályos folt a könyvben amire nem kaptam egyértelmű választ. Mindenesetre ami biztos, hogy a lányokat nevelő örökbefogadó családok a színfalak mögött a győzelem és a vele járó hatalom elérése érdekében mindenre képesek voltak, és a lányok csak bábok voltak a kezükben. 

Szerintem a kínai borító a leghangulatosabb és legszebb mind közül.

A könyvben rengeteg szereplő volt, bevallom, én az elején gyakran el is vesztem közöttük, úgyhogy igazán jól jött volna a kötet végén egy rövid lista a lányok családjának és udvartartásának tagjairól, de ez sajnos elmaradt. Természetesen a könyvben lévő romantika mellett sem szeretnék szó nélkül elmenni. Annál is inkább, mivel mindhárom lány mellett gyorsan feltűnt egy-egy fiú is, akik közül az egyik, csak egy hűséges barát szerepét kívánta betölteni, a másik a csábítás szabályait volt hivatott megtanítani, a harmadik pedig egyszerűen csak egy olyan tiltott gyümölcs volt, aki maga sem tudta még igazán, hogy mit is akar pontosan. A lényeg, hogy bár elsőre úgy tűnt, hogy akár ők is lehetnének a lányok számára az igaziak, ám - mint egy jó kis krimiben - történik valami, ami aztán alapjaiban rendíti meg a beléjük vetett hitet és bizalmat - nálam legalábbis.

Szóval összességében jó könyv volt ez, az ötletet mindenképp nagyon érdekesnek találtam, a megvalósítással azonban már problémáim voltak. Sajnos a regény kétharmadáig szinte semmi nem történt, elég unalmasan indult a sztori, semmi feszültség nem volt benne, és volt egy-két olyan, érzésem szerint tök felesleges fejezet, ami simán kihagyható lett volna. Ám a vége, na az tényleg mindent vitt, úgyhogy, ha másért nem, hát már ezért megérte elolvasnom.

Mindenesetre, ha nem kell túl sokat várni a következő részre – ami szerintem biztos, hogy nem így lesz - akkor a folytatásokra is kíváncsi leszek.  

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Three Dark Crowns
Sorozat cím: Three Dark Crowns 
Fordította: M. Bíró Júlia
Oldalszám: 304

tovább olvasom Kendare Blake: Három ​sötét korona (Három sötét korona 1.)

C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Na, hát ez egy rém különös könyv volt számomra. Nem is tudom, hogy mennyire vegyem komolyan.

Adva van egy fiatal lány Sang, akinek borzalmas családja van. Az anyja betegesen félti mindenkitől, mert mindenkiben gyilkost, szatírt, molesztálót és szörnyeteget lát. A legszívesebben még iskolába sem engedné el a lányát, ettől függetlenül Sang érdekes mód egész nap úgy mászkálhat ki-be a házban, hogy az anyjának fogalma sincs róla, hogy hol van és kivel, vagy hogy éppen mit csinál, az erdőben való hosszas bóklászásokról már nem is beszélve. Szóval nekem már itt kicsit sántított a dolog... no mindegy, lapozzunk.

Sangnek egy idő után persze elege lesz ebből, és hogy a világ szörnyűségeiről maga is meggyőződhessen, úgy dönt, hogy elszökik otthonról. Ám kis kalandja már a legelején kudarcba fullad, amikor véletlenül egy nagyon kedves és jóképű fiúba, Kotába botlik, akin keresztül aztán az elkövetkező napokban még hat, ugyancsak ugyanolyan baromi helyes és szexi, rendkívül segítőkész és önzetlen, ráadásul még nagyon okos – igen, igen, itt már  nálam is ezerrel villogott a piros alarm lámpa – fiúval ismerkedik meg, akik aztán se perc alatt maguk közé fogadják, és mint egy kis ölebet úgy tutujgatják, vigyáznak rá, szeretgetik és simogatják.

Igen ám, de a fiúk nem teljesen őszinték vele, mert van egy titkuk. 
Bevallom, én arra gondoltam, hogy ennek az egésznek lesz valami paranormális oldala, és hogy a fiúk valami alakváltó klán tagjai lehetnek (ha-ha-ha, most már én is csak röhögök ezen, de azért remélem, hogy a későbbiekben nem lesz mégis pofára esés), ami magyarázat lett volna tökéletességükre, erős védelmező és állandó fizikai kontaktust kereső ösztöneikre. Na de ez nem valószínű, mivel állítólag egy rejtélyes Akadémiáról jöttek, amire felesküdtek és amiről egyelőre még semmit nem lehet tudni azon kívül, hogy valami megmagyarázhatatlan misztikus dolog lengi körül.

Na kérem szépen, ez lenne a történet rövidített változata, amiből szerintem ennyi is bőven elég ahhoz, hogy lássuk, mennyire a valóságtól elrugaszkodott történetről és szereplőkről – a párbeszédekről már nem is beszélve - van szó. Hét szexi - plusz a könyv végén beúszó szintén két modell kaliberű tanárral együtt már kilenc! - pasi, aki mindegyike, ismétlem mindegyike, ahogy meglátja a szociálisan kész csődtömeg Sanget, rögtön rákattan és viszont.

Nem tagadom, nekem ezt bizony egy kicsit emésztgetnem kellett, mert elég nehezen vette be a gyomrom. Folyton magyarázatot kerestem a miértekre, mely miatt még az az őrült gondolat is megfordult a fejemben - még jóval az alakváltós ötlet előtt -, hogy lehet, hogy ez a történet egy elvarázsolt városkában játszódik, ahol Sangen kívül egyetlen lány sem található és ezért rajong érte minden fiú… de persze ez sem jött be. Mindenesetre kissé nehezen tudtam elfogadni azt a mindent elsöprő lelkesedést és figyelmet, amit a srácok Sang irányába mutattak. Irtó fura volt, hogy rögtön a védelmükbe vették, hogy gondoskodtak róla és magukkal vitték mindenhova. Hogy vettek neki ezt-azt, sőt volt, aki még a haját is megmosta és megfésülte…. WTF?... Most komolyan. Mi a franc bajuk van ezeknek a srácoknak? 

A könyv egyébként elég rövid, bő 200 oldal, amit szinte egy nap alatt ki lehet olvasni. Több helyen is olvastam, hogy ez a kötet csak egy amolyan felvezető könyvecske, hiszen sok minden nem történik benne, csak a szereplőket ismerhetjük meg. Akik közül – és itt most természetesen a fiúkra gondolok – nem is tudtam kedvencet választani, mert olyan sokan voltak, hogy a fene sem tudott eligazodni közöttük. Sang karaktere pedig annyira szánalmas és szerencsétlen volt, hogy ahh… ne is beszéljünk tóla.

DE…

… mert mindig van valahol egy de. Hiába morogtam és puffogtam magamban folyamatosan olvasás közben, és hiába éreztem az összes szereplőt és magát a sztorit is teljességgel hihetetlennek, abszurdnak és óóó, igen, szemtelenül rózsaszínnek, mégis volt benne valami, ami elszórakoztatott és ami miatt az első betűtől az utolsóig nagyon élveztem. Szóval nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet, de úgy érzem, hogy  az annyira rossz, hogy az már jó kategóriát teljes mértékben kimeríti. Egy igazi gyöngyszem a guilty pleasure könyvek palettáján. Számomra legalábbis. 

Ui.: A sorozat egyébként hihetetlen, de már a 20. résznél jár. Bízom benne, hogy a kiadó nálunk is folytatni fogja, mert rengeteg olyan kérdésem van, amire remélhetőleg a további kötetek fognak majd választ adni. 

Csak hogy legyen miből mazsolázni.

Kiadó: L&L

Eredeti cím: Introductions
Sorozat: The Ghost Bird
Fordította: Iváncsics Irma
Oldalszám: 240

tovább olvasom C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

A szívműtétét követően Oliver Anchor-Ferrars feleségével Matildával és huszonéves lányával Luciaval örömmel érkezik vidéki házába egy kicsit pihenni és regenerálódni. Ám nyugtalanság lesz úrrá rajtuk, amikor Matilda a kertben állati belsőségeknek tűnő maradványokat talál. A látvány visszahozza a család emlékezetébe azt a 15 évvel korábbi megdöbbentő és erőszakos gyilkosságot, amit nem messze tőlük követtek el, és aminek áldozatai Lucia volt barátja és annak barátnője volt. Aznap két rendőr állít be hozzájuk és a család rövid ideig meg is nyugszik ez miatt, ám ez a nyugalom nem tart sokáig amikor kiderül, hogy az egyenruha csak megtévesztés és a két álzsaru túszul ejteni és megkínozni jött ide őket.  

Először is azzal szeretném kezdeni, hogy kissé becsapva érzem magam, mert mint kiderült, ez egy sorozat 7.! része, ami sehol nem volt feltűntetve. Pedig ha tudtam volna, lehet, hogy bele sem kezdek, mert bár mindenhol azt olvasom, hogy önálló kötetként is simán megállja a helyét, ám miután becsuktam a könyvet nekem pont az volt az egyetlen, ismétlem egyetlen problémám vele, hogy voltak olyan személyek (pl. a Sétáló ember), emberi kapcsolatok és események (Caffery nyomozó testvérénel eltűnésével kapcsolatos információk és a kollégáival való ilyen-olyan kapcsolatai), melyek hátteréről semmit nem tudtam, mégis olyan természetességgel szerepeltek a könyvben -megjegyzem teljesen jogosan -, mintha mindenki tisztában lett volna velük. Ennek köszönhetően az apróbb mozaikdarabkák persze sehogy sem akartak a történet végén a helyükre kerülni, amivel nem azt akarom mondani, hogy így élvezhetetlen volt a könyv - hiszen ez a kellemetlenség csak igen kis százalékát tette ki az egésznek -, de ezen hiányosságok és a korábbi részekkel való összefonódás bizony érezhető volt a történet folyásán, ami számomra, mi tagadás, rontotta kissé az olvasás élményét.

Maga a történet egyébként, az Anchor családdal történt szörnyű események baromi ijesztőek és izgalmasak is voltak egyben. Már eleve az a felállás, mely szerint egy család, egy külvilágtól elszigetelt otthonban, ahol nincs se telefon, se internet, össze van zárva két olyan emberrel, akik motivációja ismeretlen, de egy biztos, napokig kínozni, a végén pedig valószínűleg megölni akarják őket, már önmagában elég hátborzongató és zsigeri félelemmel tölti el az olvasót. Ráadásul a család sem sokat  tudott tenni ellenük, Matildának támadt az az ötlete, hogy a kutyájuk nyakába akasztott üzenettel próbáljon segítséget kérni, mely üzenet szerencsére aztán Caffery nyomozó kezébe került, aki minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a kutyus gazdáját. Caffery nyomozó az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra. Szeretem az olyan mogorva stílusú istenadta tehetséggel megáldott nyomozókat, akik az ügy felgöngyölítése során rögtön ki tudják szűrni az oda nem illő dolgokat és egy adott helyzetben az összefüggéseket is azonnal meglátják. Nekem persze kezdetben fogalmam sem volt arról, hogy a családdal történt események hogyan függhetnek össze a több évvel ezelőtt történt gyilkosságokkal, de aztán amikor szép lassan minden darab a helyére került, bevallom, kisebb sokkot kaptam.

Voltak a könyvben nagyon erőszakos és látványos jelenetek, amik épphogy csak súrolták azt a határt, ami számomra még tűrhetőnek mondható. A történet sok fordulattal volt tele, amelyek közül néhány olyan emberi viselkedést vont maga után, amit nem mindig éreztem túl meggyőzőnek, de olyan is volt, ami igazán érdekelt és valódi meglepetést okozott számomra. Egy szó, mint száz, a Farkas-t azoknak ajánlom, akik egy igazán izgalmas és megrázó thrillerre vágynak és nem túlzottan zavarja őket, ha ezért cserébe egy sorozat sokadik részébe kell bekapcsolódniuk. 

Kiadó: Lettero

Eredeti cím: Wolf 

Sorozat: Jack Caffery 

Fordította: Csáki Judit

Oldalszám: 432

tovább olvasom Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

Lois Duncan: Locked ​in Time – Időbe zárva

Az Időbe zárva a tavalyi évem utolsó olvasmánya volt – és sajnos nem a legjobb.

Nore Robbins egy 17 éves fiatal lány, akit az édesanyja halála után apja bentlakásos iskolába küldött, de most, hogy szűk egy éven belül az apja újraházasodik, Louisiana-ba kell utaznia, hogy új otthonra leljen mostohaanyja ősi birtokán. Noha Nore új rokonai többnyire bájosak és látszólag kedvesek, mégis úgy érzi, hogy valami nagyon nincs rendben velük, és ez nyugtalansággal tölti el. És bár mostohaanyja megdöbbentően fiatal, gyönyörű és kedves, a mostohatestvérei pedig, eltekintve attól, hogy gyakran gyógyfüves itallal altatják el szüleiket, hogy észrevétlenül megszökhessenek éjszaka a birtokról, szintén szimpatikusak számára, mégis, egy idő után egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy titkolnak előle valamit. És amikor Nore kicsit kutatni kezd új családja múltja után, és néhány döbbenetes furcsaságra bukkan, rájön, hogy a megérzése nagyon is megalapozott volt. A kérdés már csak az, hogy ki fog hinni neki.

Imádom az időutazós, az időhurkos és az idő manipulálásával kapcsolatos történeteket. Bármit elolvasok, aminek valami köze van ehhez a témához, ezért is vettem meg ezt a könyvet, amihez – így utólag már úgy gondolom - túl nagy elvárásokat fűztem. A fülszöveg alapján komolyabb, hangulatosabb és rémisztőbb történetre számítottam, de ezek közül egyiket sem kaptam meg tőle. Mondjuk a könyv vastagsága intő jel lehetett volna számomra, hogy ne várjak tőle túl sokat, de olyan lelkes voltam, hogy ebbe igazán bele sem gondoltam.  

Amit igazán fájlaltam a könyvben az a hangulata, pontosabban annak hiánya volt, merthogy leíró részekkel szinte alig találkoztam és nekem a hangulati elemek is nagyon hiányoztak, ami persze adta volna magát, hiszen a történet mégis csak Délen, Louisiana-ban játszódott, mely hely szerintem hihetetlen atmoszférával bír. Gondoljatok csak bele; gyönyörű napfény, zöldellő tölgyfák, izzasztó párás hőség, fákról lelógó spanyol moha, és az aligátoroktól hemzsegő mocsaras vidék izgalmas látványa… de valahogy én mégsem éreztem semmit olvasás közben.  

Meg aztán a szereplők közül sem tudok senkit kiemelni, mert olyan semmilyen volt mindegyik. Nore apja például kifejezetten idegesített, kezdve azzal, hogy a felesége halála után a lányát bentlakásos iskolába küldte, és amíg ott volt, nem hívta vagy írt neki egyszer sem, csak amikor újra megnősült „hívatta” ismét magához. Arról már nem is beszélve, hogy amikor Nore megpróbálta a tudomására hozni, először azt, hogy majdnem megölték, aztán később azokat a dolgokat, amit az új családjával kapcsolatban kiderített, egyszerűen nem volt hajlandó meghallgatni őt. Pedig látható mód valami nagyon felzaklatta és megijesztette a lányát, de nem. Ő tulajdonképpen hátat fordított neki és egy szavát sem hitte el, amivel… úúúristen, de fel tudott bosszantani.

Ami a könyv mellett szól, hogy gyorsan lehetett vele haladni, érdekes és a vége még izgalmas is volt - még ha Nore soká is jön rá a nagy titokra - de szerintem ennél sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból. Hiszen az ötlet, ha nem is annyira egyedi, mégis egy tök jó alapot adott, ami rengeteg lehetőséget rejtett magában, de Duncan mindennek sajnos csak a felszínét kapargatta meg kicsit. Ami nagyon tetszett a könyvben az Lisette és két gyermekének a története volt, hogy miként kerültek ilyen helyzetbe, és hogy milyen áldozatokat kell hozniuk, hogy túléljenek. Szívesen olvastam volna még többet a kalandjaikról, de 200 oldalba, be kell látni, nem sok mindent lehet belesűríteni. 

Ah, mérges vagyok, mert bevallom jobbra számítottam, de csak egy amolyan egynek elmegy élményt kaptam. Persze senkit nem szeretnék lebeszélni a könyvről, mert pár órás kikapcsolódást mindenképp megér, de eget rengető rejtélyeket és tűélesen ábrázolt szereplőket senki ne várjon tőle.

Apropó. Gondolkodtatok már azon, hogy mi lenne, ha mondjuk egy tizenhárom éves fiatal lány örökké élne? Szerintetek kinőne a kamaszkorból és egy tizenhárom éves testbe zárt felnőtt ember lenne, vagy örökre egy mindenért puffogó kamasz maradna, rettenetes hisztikkel és kiszámíthatatlan tettekkel? 

Én az előbbire tippelek, de szerintem ez is megérne egy hosszabb elbeszélgetést.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Locked ​in Time
Fordította: Hajdú Beáta
Oldalszám: 216

tovább olvasom Lois Duncan: Locked ​in Time – Időbe zárva