Irtózatosan régóta tologattam már ezt a könyvet a polcomon.
Soha nem volt hangulatom elkezdeni, pedig szeretem a levélregényeket, szóval ez
sem tántorított el tőle, de még így sem kaptam hozzá nagyon kedved. Fel is
tettem a vcs listámra, hátha egy kis nyomás hatására kivirágzik
majd kettőnk között a kapcsolat. És valóban, így is lett.
Ettől függetlenül azért vannak kétségeim, hogy tényleg a legjobb pillanatomban kezdtem-e bele az olvasásba, mert - népszerű és kedvelt könyv ide vagy oda -, mégsem ragadt magával annyira, mint ahogy azt vártam.
A történet 1946-ban a második világháború után játszódik. A könyv főszereplője Juliet Ashton, egy Londonban élő kedves és intelligens író, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen férfitól, a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója egy használt könyvben találta meg a címét, és abban kéri a segítségét, hogy a kedvenc írójától még több könyvet olvashasson. A levelezésük során a férfi elmeséli, hogy hogyan alakult meg a szigeten a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami nagy segítségére volt abban, hogy könnyebben vészelje át a háború okozta borzalmakat. Rajta keresztül Juliet hamarosan megismeri a társaság többi tagját is, akikkel szintén levelezésbe kezd, és akik a német megszállás alatt átélt legbensőségesebb titkaikat és embert próbáló történeteiket mesélik el neki.
Ami elvarázsolt a könyvben az természetesen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami azon kívül, hogy minden tagjának rengeteg gondolkodni valót és örömöt szerzett, reményt és barátságot is adott nekik. Sőt, egyeseknek még valamiféle újszerű szeretetet is biztosított a könyvek iránt, amit rendkívül jó érzés volt olvasni. A történetben rengeteg szórakoztató karakter található, akik mindegyikének megvolt a maga története és akik mindegyikét nagyon szerettem. Tetszett, hogy a társaság ilyen sok színes emberből állt össze, még ha az elején alig tudtam beazonosítani őket, akkor is. Sokszor elgondolkodtam azon egyébként, hogy vajon, ha nincs a megszállás, akkor is létrejött volna ez az irodalmi kör? Szerintem tuti, hogy nem, így ha a sziget lakóinak a németek bevonulásából semmi jó nem származott, ennyi pozitívumot azért mégiscsak a számlájukra írhattak.
Guernsey-szigetét a leírások alapján varázslatos helynek
képzeltem el magam előtt, úgyhogy muszáj volt rákeresnem a neten. És igen,
Juliethez hasonlóan én is boldogan ébrednék a tenger zúgására és nagyon
szívesen sétálnék ki minden nap a sziklák pereméig, hogy elgyönyörködjem abban,
ahogy a tenger mögött felkel a nap.
„Guernsey akkor a legszebb, ha a tenger felől közelítjük meg; akár napnyugtakor, akár aranytaréjú, fekete viharfelhők alatt, akár olyankor, amikor a ködből kibontakozik.”
Nem volt hosszú a könyv, de a levélforma miatt én kissé mégis annak éreztem. Talán azért, mert ebben a terjedelemben és formában a történet kissé darabossá vált és a cselekmény sem volt annyira hangsúlyos benne. Hiányzott belőle nekem valami, talán, hogy kívülről lássam a szereplők találkozásai és beszélgetései során látható személyes reakcióit és arcjátékait. Egyébként nem vagyok biztos abban, hogy ez a forma/műfaj volt a legjobb választás ennek az erős és nagyszerű történetnek. Szerintem másféle formában sokkal, de sokkal erőteljesebb és átütőbb erejű lett volna az egész.
Mindenesetre így is élmény volt olvasni és örülök, hogy végre rászántam magam. Kár, hogy ez volt Mary-Ann Shaffer első és egyben utolsó regénye is. Szívesen olvastam volna tőle még több ehhez hasonló bájos és megható történetet.
„Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.”
Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society
Fordította: Szántó Judit
Oldalszám: 372
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése