C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Na, hát ez egy rém különös könyv volt számomra. Nem is tudom, hogy mennyire vegyem komolyan.

Adva van egy fiatal lány Sang, akinek borzalmas családja van. Az anyja betegesen félti mindenkitől, mert mindenkiben gyilkost, szatírt, molesztálót és szörnyeteget lát. A legszívesebben még iskolába sem engedné el a lányát, ettől függetlenül Sang érdekes mód egész nap úgy mászkálhat ki-be a házban, hogy az anyjának fogalma sincs róla, hogy hol van és kivel, vagy hogy éppen mit csinál, az erdőben való hosszas bóklászásokról már nem is beszélve. Szóval nekem már itt kicsit sántított a dolog... no mindegy, lapozzunk.

Sangnek egy idő után persze elege lesz ebből, és hogy a világ szörnyűségeiről maga is meggyőződhessen, úgy dönt, hogy elszökik otthonról. Ám kis kalandja már a legelején kudarcba fullad, amikor véletlenül egy nagyon kedves és jóképű fiúba, Kotába botlik, akin keresztül aztán az elkövetkező napokban még hat, ugyancsak ugyanolyan baromi helyes és szexi, rendkívül segítőkész és önzetlen, ráadásul még nagyon okos – igen, igen, itt már  nálam is ezerrel villogott a piros alarm lámpa – fiúval ismerkedik meg, akik aztán se perc alatt maguk közé fogadják, és mint egy kis ölebet úgy tutujgatják, vigyáznak rá, szeretgetik és simogatják.

Igen ám, de a fiúk nem teljesen őszinték vele, mert van egy titkuk. 
Bevallom, én arra gondoltam, hogy ennek az egésznek lesz valami paranormális oldala, és hogy a fiúk valami alakváltó klán tagjai lehetnek (ha-ha-ha, most már én is csak röhögök ezen, de azért remélem, hogy a későbbiekben nem lesz mégis pofára esés), ami magyarázat lett volna tökéletességükre, erős védelmező és állandó fizikai kontaktust kereső ösztöneikre. Na de ez nem valószínű, mivel állítólag egy rejtélyes Akadémiáról jöttek, amire felesküdtek és amiről egyelőre még semmit nem lehet tudni azon kívül, hogy valami megmagyarázhatatlan misztikus dolog lengi körül.

Na kérem szépen, ez lenne a történet rövidített változata, amiből szerintem ennyi is bőven elég ahhoz, hogy lássuk, mennyire a valóságtól elrugaszkodott történetről és szereplőkről – a párbeszédekről már nem is beszélve - van szó. Hét szexi - plusz a könyv végén beúszó szintén két modell kaliberű tanárral együtt már kilenc! - pasi, aki mindegyike, ismétlem mindegyike, ahogy meglátja a szociálisan kész csődtömeg Sanget, rögtön rákattan és viszont.

Nem tagadom, nekem ezt bizony egy kicsit emésztgetnem kellett, mert elég nehezen vette be a gyomrom. Folyton magyarázatot kerestem a miértekre, mely miatt még az az őrült gondolat is megfordult a fejemben - még jóval az alakváltós ötlet előtt -, hogy lehet, hogy ez a történet egy elvarázsolt városkában játszódik, ahol Sangen kívül egyetlen lány sem található és ezért rajong érte minden fiú… de persze ez sem jött be. Mindenesetre kissé nehezen tudtam elfogadni azt a mindent elsöprő lelkesedést és figyelmet, amit a srácok Sang irányába mutattak. Irtó fura volt, hogy rögtön a védelmükbe vették, hogy gondoskodtak róla és magukkal vitték mindenhova. Hogy vettek neki ezt-azt, sőt volt, aki még a haját is megmosta és megfésülte…. WTF?... Most komolyan. Mi a franc bajuk van ezeknek a srácoknak? 

A könyv egyébként elég rövid, bő 200 oldal, amit szinte egy nap alatt ki lehet olvasni. Több helyen is olvastam, hogy ez a kötet csak egy amolyan felvezető könyvecske, hiszen sok minden nem történik benne, csak a szereplőket ismerhetjük meg. Akik közül – és itt most természetesen a fiúkra gondolok – nem is tudtam kedvencet választani, mert olyan sokan voltak, hogy a fene sem tudott eligazodni közöttük. Sang karaktere pedig annyira szánalmas és szerencsétlen volt, hogy ahh… ne is beszéljünk tóla.

DE…

… mert mindig van valahol egy de. Hiába morogtam és puffogtam magamban folyamatosan olvasás közben, és hiába éreztem az összes szereplőt és magát a sztorit is teljességgel hihetetlennek, abszurdnak és óóó, igen, szemtelenül rózsaszínnek, mégis volt benne valami, ami elszórakoztatott és ami miatt az első betűtől az utolsóig nagyon élveztem. Szóval nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet, de úgy érzem, hogy  az annyira rossz, hogy az már jó kategóriát teljes mértékben kimeríti. Egy igazi gyöngyszem a guilty pleasure könyvek palettáján. Számomra legalábbis. 

Ui.: A sorozat egyébként hihetetlen, de már a 20. résznél jár. Bízom benne, hogy a kiadó nálunk is folytatni fogja, mert rengeteg olyan kérdésem van, amire remélhetőleg a további kötetek fognak majd választ adni. 

Csak hogy legyen miből mazsolázni.

Kiadó: L&L

Eredeti cím: Introductions
Sorozat: The Ghost Bird
Fordította: Iváncsics Irma
Oldalszám: 240

tovább olvasom C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

A szívműtétét követően Oliver Anchor-Ferrars feleségével Matildával és huszonéves lányával Luciaval örömmel érkezik vidéki házába egy kicsit pihenni és regenerálódni. Ám nyugtalanság lesz úrrá rajtuk, amikor Matilda a kertben állati belsőségeknek tűnő maradványokat talál. A látvány visszahozza a család emlékezetébe azt a 15 évvel korábbi megdöbbentő és erőszakos gyilkosságot, amit nem messze tőlük követtek el, és aminek áldozatai Lucia volt barátja és annak barátnője volt. Aznap két rendőr állít be hozzájuk és a család rövid ideig meg is nyugszik ez miatt, ám ez a nyugalom nem tart sokáig amikor kiderül, hogy az egyenruha csak megtévesztés és a két álzsaru túszul ejteni és megkínozni jött ide őket.  

Először is azzal szeretném kezdeni, hogy kissé becsapva érzem magam, mert mint kiderült, ez egy sorozat 7.! része, ami sehol nem volt feltűntetve. Pedig ha tudtam volna, lehet, hogy bele sem kezdek, mert bár mindenhol azt olvasom, hogy önálló kötetként is simán megállja a helyét, ám miután becsuktam a könyvet nekem pont az volt az egyetlen, ismétlem egyetlen problémám vele, hogy voltak olyan személyek (pl. a Sétáló ember), emberi kapcsolatok és események (Caffery nyomozó testvérénel eltűnésével kapcsolatos információk és a kollégáival való ilyen-olyan kapcsolatai), melyek hátteréről semmit nem tudtam, mégis olyan természetességgel szerepeltek a könyvben -megjegyzem teljesen jogosan -, mintha mindenki tisztában lett volna velük. Ennek köszönhetően az apróbb mozaikdarabkák persze sehogy sem akartak a történet végén a helyükre kerülni, amivel nem azt akarom mondani, hogy így élvezhetetlen volt a könyv - hiszen ez a kellemetlenség csak igen kis százalékát tette ki az egésznek -, de ezen hiányosságok és a korábbi részekkel való összefonódás bizony érezhető volt a történet folyásán, ami számomra, mi tagadás, rontotta kissé az olvasás élményét.

Maga a történet egyébként, az Anchor családdal történt szörnyű események baromi ijesztőek és izgalmasak is voltak egyben. Már eleve az a felállás, mely szerint egy család, egy külvilágtól elszigetelt otthonban, ahol nincs se telefon, se internet, össze van zárva két olyan emberrel, akik motivációja ismeretlen, de egy biztos, napokig kínozni, a végén pedig valószínűleg megölni akarják őket, már önmagában elég hátborzongató és zsigeri félelemmel tölti el az olvasót. Ráadásul a család sem sokat  tudott tenni ellenük, Matildának támadt az az ötlete, hogy a kutyájuk nyakába akasztott üzenettel próbáljon segítséget kérni, mely üzenet szerencsére aztán Caffery nyomozó kezébe került, aki minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a kutyus gazdáját. Caffery nyomozó az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra. Szeretem az olyan mogorva stílusú istenadta tehetséggel megáldott nyomozókat, akik az ügy felgöngyölítése során rögtön ki tudják szűrni az oda nem illő dolgokat és egy adott helyzetben az összefüggéseket is azonnal meglátják. Nekem persze kezdetben fogalmam sem volt arról, hogy a családdal történt események hogyan függhetnek össze a több évvel ezelőtt történt gyilkosságokkal, de aztán amikor szép lassan minden darab a helyére került, bevallom, kisebb sokkot kaptam.

Voltak a könyvben nagyon erőszakos és látványos jelenetek, amik épphogy csak súrolták azt a határt, ami számomra még tűrhetőnek mondható. A történet sok fordulattal volt tele, amelyek közül néhány olyan emberi viselkedést vont maga után, amit nem mindig éreztem túl meggyőzőnek, de olyan is volt, ami igazán érdekelt és valódi meglepetést okozott számomra. Egy szó, mint száz, a Farkas-t azoknak ajánlom, akik egy igazán izgalmas és megrázó thrillerre vágynak és nem túlzottan zavarja őket, ha ezért cserébe egy sorozat sokadik részébe kell bekapcsolódniuk. 

Kiadó: Lettero

Eredeti cím: Wolf 

Sorozat: Jack Caffery 

Fordította: Csáki Judit

Oldalszám: 432

tovább olvasom Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

Erika Johansen: Tear ​királynője (Tear királynője 1.)

Ó, de régóta tervezgettem már ennek a könyvnek az olvasását, de eddig valahogy mindig háttérbe szorult. Most kéne jönnie annak a résznek, hogy pedig milyen kár lett volna kihagyni, mert egy hihetetlenül jó és maradandó élményt nyújtó olvasmány volt számomra - de ez nem így van. Mert bár izgalmas volt, meg egyedi, meg fantasy (igaz csak lightosan), meg poszt-apokaliptikus (ez is csak lightosan), de annyira mégsem varázsolt el, mint ahogyan azt a vártam.

A történetről röviden annyit, hogy hősnőnk egy tizenkilenc éves fiatal lány, Kelsea Glynn, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy egy nap ő legyen az ország trónjának várományosa. A királyság azonban, amit megörökölni készül, rendkívül romlott, korrupt és veszélyes. Ellenségei a megkoronázása napjáig, sőt még utána is, nem egyszer próbálnak az életére törni, de Kelsea jól veszi az akadályokat és gyorsan tanul. Hűséges testőrei - akik nélkül rögtön elveszett volna - mindig ott vannak mellette, hogy megvédjék, és még néhány szövetségesre is sikerül szert tennie a birodalomban, akik segítségére úgy tűnik, hogy nagy szüksége lesz majd a jövőben.

Ami legelőször eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, hogy íme, itt van végre egy olyan kiváló és igazán szerethető YA női főszereplő, aki nem túl szép és közel sem tökéletes, de hihetetlen akaraterővel, kitartással és szilárd erkölcsi értékkel rendelkezik. Ráadásul tisztában van külső hiányosságaival, és mivel ezen nem tud változtatni, nem is agyalja túl a dolgot, hanem elfogadja azt és a nyavalygás helyett a figyelmét sokkal fontosabb teendőkre - az országban lévő káosz megszüntetésére és a népe tiszteletéért vívott küzdelemre – öszpontosítja. Johansen szerintem nagyon jól mutatja be Kelsea jellemfejlődését, hogy miként nőtt fel az ország irányításához szükséges feladatokhoz a nyakába zúduló rengeteg teher hatására. Hogy miként vált egy vidéken nevelkedett vidám és kissé engedetlen lányból erős, céltudatos, és határozott személyiséggé. Szerencsére Kelsea-n kívül van még pár szerethető karakter a könyvben, akiket az írónő szintén nagyon részletesen dolgozott ki. Néhányuk háttértönrténetére felettébb kíváncsi vagyok, remélem a következő részekben azokra is fény derül majd.

A regényben felépített világ sajnos nekem kevés volt, és a fantasy szálat sem éreztem igazán erősnek - gondolom ezek is a következő részekben kapnak majd nagyobb hangsúlyt. Mindenesetre most csak egy kis ízelítőben lehetett részünk mindenből, de már most érzem, hogy Kelsea és a vele szemben álló Vörös Királynő mágikus képességei a későbbiekben még nagy meglepetéseket okozhatnak számunkra.

Ami miatt nem igazán jött be nekem a könyv, az a stílusa volt. Nem éreztem igazán egyenletesnek és kiforrottnak, illetve az eleje is túl lassan indult be. Pedig olyan szépen vezette fel az írónő az eseményeket egyre jobban fokozva ezzel bennem a feszültséget, hogy már alig vártam a cselekmény tetőfokát, de az valahogy mégsem akart eljönni. Olyan volt, mint egy besült tüsszentés. Tudjátok, amikor nagy levegőt vesztek és várjátok, hogy na most… na most mindjárt kireppen a dolog, még a napba is belenéztek, hogy gyorsítsátok ezt a jóleső folyamatot, de aztán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az inger elszáll, ti pedig ott álltok csalódottan, hogy még egy jóízű tüsszentést sem tudtok kicsikarni magatokból.

Na persze nem azt mondom, hogy végig ezt éreztem olvasás közben, de az elején különösen. Aztán ahogy jobban belefolytam a cselekménybe és megismertem Kelsea-t; józan gondolkodását, közvetlen modorát és hajthatatlanságát, meg ahogy uralkodott, vagy ahogy figyelte testőrei reakcióit tetteire - és olykor bölcsen még hallgatott is rájuk - szép lassan sikerült elengednem aggályaimat és élvezni a könyvet, ami a végére egész kellemes meglepetést okozott számomra.

Hogy folytatni fogom-e sorozatot? Nos, mivel a következő rész már itt csücsül a polcomon, valószínűnek tartom, de ellenkező esetben nem vagyok biztos benne, hogy hanyatt-homlok rohannék érte. 

A trilógia részei 

1. Tear királynője

2. Tear ostroma

3. Tear végzete

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Queen of the Tearling

Sorozat: The Queen of the Tearling
Fordította: Huszti Zsuzsanna
Oldalszám: 352

tovább olvasom Erika Johansen: Tear ​királynője (Tear királynője 1.)

Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)

Ez a hat részes dokumentumfilm-sorozat a Navarro Főiskola pomponlányait és fiait mutatja be, néhányuk családi hátterét, valamint az edzőjüket, a vele való kapcsolatukat és közös munkájukat, és azokat az irtózatosan kemény edzéseket, amelyek életük legnagyobb pillanatára - a két és fél perces rutinra - az országos bajnokságra való felkészüléssel jártak.

Kezdetben egyáltalán nem érdekelt ez a sorozat. A férjem kezdte el nézni, én csak hallgattam vasalás közben és néha- néha belenéztem miközben otthon tettem-vettem. Aztán talán úgy a 3. rész után - a teljes érdektelenségből kiszakadva – azt vettem észre magamon, hogy már én is ott ülök a tévé előtt és a szereplőkért izgulok, mi több, ahogy haladt előre a sorozat együtt sírtam és nevettem velük, sőt, a végére már annyira izgultam értük, hogy kész idegroncs lettem miattuk. De nem bántam, mert megérte, sokat tanultam tőlük, többek között, hogy bár le lehet hülyézni és hamburgerzabálózni az amerikaiakat, de a csapatszellem, az összetartozás, az optimizmus, a bizalom és a küzdeni akarás tekintetében azért még mindig van mit tanulni tőlük. Hihetetlen volt, hogy ezek a fiatalok mennyire segítették és buzdították egymást. Hogy mit meg nem tettek és küzdöttek azért, hogy nyerjenek a versenyen. Hogy mennyi fájdalmat, zúzódást és ficamot kellett elszenvedniük, míg tökéletesre nem csiszolták produkciójukat. 

Baromi jó volt, hogy minden részben kaptunk a szereplőkről egy kis családi hátteret, hogy ki honnan jött és hogy hogyan élte az életét, és nemcsak a fősulin, hanem otthon, a szülők, nagyszülők és nevelőszülők között. (Mondjuk a melegítős papucsos szerkó használata a suliban kicsit kiakasztott, de hamar túltettem magam rajta.) És borzalmas volt látni, hogy egyesek milyen problémás családi háttérrel és múlttal rendelkeztek. Monica, a csapat edzője azt mondta, hogy ha valaki ilyen háttérrel kezd el cheerleadingezni, akkor az itt boldog lesz, és az edzéseken eltűnnek a problémái - és ez valóban így is volt. A cheer nyitott volt mindenki felé, itt mindenki az lehetett, aki szeretett volna, nyugodtan felvállalhatta bárki önmagát, mert senki nem ítélte el vagy bántotta meg miatta, és ez annyira... de annyira amerikai és szívmelengető is volt egyben. Lexi, Gaby, Jerry - ó, őt nagyon imádtam -, Morgan és Darius... mind szomjazták a győzelmet, és mindegyikük a szívét lelkét beleadta ebbe az egészbe. Harcoltak, küzdöttek és keményen dolgoztak, hogy  esélyük legyen a sikerre, és hogy megmutathassák a világnak, hogy hiába kaptak millió pofont az élettől, mégis itt vannak, és fel tudnak állni, és meg tudják csinálni.

" Ha eltörne a csuklóm vagy ilyesmi, akkor is megpróbálnám végigcsinálni. Begipszelt kézzel. A csapatomért, Monicáért és...önmagamért."

Ahh, nem is ragozom tovább a filmet, mert muszáj lesz megint zsebkendő után nyúlnom... Egy szó, mint száz, a Cheer egy nagyon izgalmas és érzelmes, de mégsem szirupos dokumentumfilm, nézzétek, megéri.

tovább olvasom Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)

Julia Quinn: Csókja megmondja (Bridgerton család 7.)

Be kell valljam, hogy ezt a kötetet is némi félelemmel kezdtem el olvasni. Nem voltam benne biztos, hogy ez is ugyanúgy el tud majd varázsolni, mint ahogy azt a sorozat előző történetei tették. Ám a legfőbb okom mégis az volt, hogy a két legfiatalabb Bridgerton testvér  - Hyacinth és Gregory, mivel kevés szerepet kaptak az előző részekben - nem igazán nőttek közel a szívemhez és ebből adódóan nem is nagyon furdalt a kíváncsiság sorsukat illetően. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem voltam kíváncsi rájuk, - illetve vagyok is még most is, hiszen Gregory még mindig hátra van - csak azt hittem, hogy a sorozat legjobb részein már rég túl vagyok. De rá kellett jönnöm, hogy ez biza nem így van!!!!:)

A hetedik rész Hyacinth Bridgerton és Gareth St. Clair egymásra találásáról szól. Gareth apja meg van győződve arról, hogy fia nem a vér szerinti gyermeke, amiben teljes mértékben igaza is van. Ez miatt kezdettől fogva gyűlölte és megvetette őt, és minden alkalmat megragadott, hogy mindezt az orra alá is dörgölje, melyből adódóan az apa és fia közötti kapcsolat, finoman szóval is „kínosan” feszültté vált. Miután Lord St. Clair minden anyagi támogatást megtagadott a fiától, Gareth elhagyja a szülői házat és egyetlen rokonához, Lady Danbury-hoz, az anyai nagyanyjához fordul segítségért, aki természeten mindent megtesz kedvenc unokájáért, melynek köszönhetően Gareth, több éven keresztül nyugodtan élvezheti nagyanyja szerető támogatását.

Aki nyomon követte a sorozat eddigi részeit az biztosan tudja, hogy Lady Danbury egy igen tiszteletre méltó idős matróna, akit szinte mindenki próbál elkerülni egy-egy báli rendezvény alkalmával. Melynek  oka nemcsak a kíméletlenül szúrós és cinikus megjegyzéseiből adódik - mellyel azokat a személyeket tünteti ki elsősorban, akiket valamilyen oknál fogva nem kedvel igazán -, hanem a sétapálcájának  (mások szemében társasági fegyverének) életveszélyes használata miatt is. Úgy emlékeszem, hogy tekintélyt parancsoló személye szinte mindegyik részben feltűnt már párszor, és mivel e "kedves" hölgyet is nyugodt szívvel sorolhatom kedvenc szereplőim körébe, így különösen örültem annak, hogy ebben a részben jobban is megismerhetem őt.

Hősnőnk Hyacinth, a legfiatalabb és egyben az utolsó hajadon lánygyermek a Bridgerton családban, akinek férjhez adása igen nagy fejfájást okoz mindenki számára. Merthogy Hyacinth egy elég különc, szókimondó, másokat előszeretettel bosszantó, igen akaratos és ráadásul még pimasz teremtés is egyben, mely tulajdonságokkal, na jah, tényleg bolond lenne bárki is elvenni. 

„És azon tűnődött, vajon Gareth megcsókolja-e újra… Kétsége sem volt afelől, hogy a férfit még mindig egy kicsit idegesíti. De mindenkit idegesít egy kicsit, ezért úgy vélte, hogy nem érdemes ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani.”

A történetben előkerül egy családi napló, amely Gareth származásával kapcsolatos titkokat rejt magában, olvashatunk egy kis kincsvadászatról és természetesen egy romantikus szerelemről, melyet az írónő a tőle megszokott már jól ismert humorral fűszerezett. Gareth harcát az apjával meghatónak éreztem és persze sajnáltam is őt miatta, de mivel (már) tudom, hogy az írónő minden egyes regénye happy and-el végződik, így nem igazán aggódtam magam halálra miatta. Egyébként én úgy éreztem, hogy ebben a részben most a cselekmény izgalmasabb volt, mint az előzőekben, inkább a rejtélyes naplón volt a hangsúly, mintsem a szerelmesek egymás közötti évődésén. És a fő konfliktus is inkább Gareth és az apja között zajlott, mintsem a két főszereplő között, de én ezt egy cseppet sem bántam, mert így is tökéletes volt minden. 
Bevallom az előző részekben, ha szó is volt Hyacinth-ról, a személye nem igazán ragadta meg a figyelmemet, de ennek a résznek köszönhetően - számomra is meglepő mód – mégis nagy kedvenc lett belőle. 

És tudom, hogy mindig ezt mondom, de ismét úgy érzem, hogy ez volt az egyik legjobb rész a sorozatból, ha nem a legjobb.

Az eredeti bejegyzés 2011. augusztus 21-én íródott.

    A sorozat részei:

       1.       A herceg és én

       2.       A vikomt, aki engem szeretett

       3.       Tisztességes ajánlat

       4.       Mr.Bridgerton csábítása

       5.       Sir Philliphnek szeretettel

       6.       Rossz kor

       7.       Csókja megmondja

       8.       Esküvő lesz

       +1  És boldogan éltek

Kiadó: Gabo Kiadó
Eredeti cím: It's In His Kiss
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 384

tovább olvasom Julia Quinn: Csókja megmondja (Bridgerton család 7.)

Lois Duncan: Locked ​in Time – Időbe zárva

Az Időbe zárva a tavalyi évem utolsó olvasmánya volt – és sajnos nem a legjobb.

Nore Robbins egy 17 éves fiatal lány, akit az édesanyja halála után apja bentlakásos iskolába küldött, de most, hogy szűk egy éven belül az apja újraházasodik, Louisiana-ba kell utaznia, hogy új otthonra leljen mostohaanyja ősi birtokán. Noha Nore új rokonai többnyire bájosak és látszólag kedvesek, mégis úgy érzi, hogy valami nagyon nincs rendben velük, és ez nyugtalansággal tölti el. És bár mostohaanyja megdöbbentően fiatal, gyönyörű és kedves, a mostohatestvérei pedig, eltekintve attól, hogy gyakran gyógyfüves itallal altatják el szüleiket, hogy észrevétlenül megszökhessenek éjszaka a birtokról, szintén szimpatikusak számára, mégis, egy idő után egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy titkolnak előle valamit. És amikor Nore kicsit kutatni kezd új családja múltja után, és néhány döbbenetes furcsaságra bukkan, rájön, hogy a megérzése nagyon is megalapozott volt. A kérdés már csak az, hogy ki fog hinni neki.

Imádom az időutazós, az időhurkos és az idő manipulálásával kapcsolatos történeteket. Bármit elolvasok, aminek valami köze van ehhez a témához, ezért is vettem meg ezt a könyvet, amihez – így utólag már úgy gondolom - túl nagy elvárásokat fűztem. A fülszöveg alapján komolyabb, hangulatosabb és rémisztőbb történetre számítottam, de ezek közül egyiket sem kaptam meg tőle. Mondjuk a könyv vastagsága intő jel lehetett volna számomra, hogy ne várjak tőle túl sokat, de olyan lelkes voltam, hogy ebbe igazán bele sem gondoltam.  

Amit igazán fájlaltam a könyvben az a hangulata, pontosabban annak hiánya volt, merthogy leíró részekkel szinte alig találkoztam és nekem a hangulati elemek is nagyon hiányoztak, ami persze adta volna magát, hiszen a történet mégis csak Délen, Louisiana-ban játszódott, mely hely szerintem hihetetlen atmoszférával bír. Gondoljatok csak bele; gyönyörű napfény, zöldellő tölgyfák, izzasztó párás hőség, fákról lelógó spanyol moha, és az aligátoroktól hemzsegő mocsaras vidék izgalmas látványa… de valahogy én mégsem éreztem semmit olvasás közben.  

Meg aztán a szereplők közül sem tudok senkit kiemelni, mert olyan semmilyen volt mindegyik. Nore apja például kifejezetten idegesített, kezdve azzal, hogy a felesége halála után a lányát bentlakásos iskolába küldte, és amíg ott volt, nem hívta vagy írt neki egyszer sem, csak amikor újra megnősült „hívatta” ismét magához. Arról már nem is beszélve, hogy amikor Nore megpróbálta a tudomására hozni, először azt, hogy majdnem megölték, aztán később azokat a dolgokat, amit az új családjával kapcsolatban kiderített, egyszerűen nem volt hajlandó meghallgatni őt. Pedig látható mód valami nagyon felzaklatta és megijesztette a lányát, de nem. Ő tulajdonképpen hátat fordított neki és egy szavát sem hitte el, amivel… úúúristen, de fel tudott bosszantani.

Ami a könyv mellett szól, hogy gyorsan lehetett vele haladni, érdekes és a vége még izgalmas is volt - még ha Nore soká is jön rá a nagy titokra - de szerintem ennél sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból. Hiszen az ötlet, ha nem is annyira egyedi, mégis egy tök jó alapot adott, ami rengeteg lehetőséget rejtett magában, de Duncan mindennek sajnos csak a felszínét kapargatta meg kicsit. Ami nagyon tetszett a könyvben az Lisette és két gyermekének a története volt, hogy miként kerültek ilyen helyzetbe, és hogy milyen áldozatokat kell hozniuk, hogy túléljenek. Szívesen olvastam volna még többet a kalandjaikról, de 200 oldalba, be kell látni, nem sok mindent lehet belesűríteni. 

Ah, mérges vagyok, mert bevallom jobbra számítottam, de csak egy amolyan egynek elmegy élményt kaptam. Persze senkit nem szeretnék lebeszélni a könyvről, mert pár órás kikapcsolódást mindenképp megér, de eget rengető rejtélyeket és tűélesen ábrázolt szereplőket senki ne várjon tőle.

Apropó. Gondolkodtatok már azon, hogy mi lenne, ha mondjuk egy tizenhárom éves fiatal lány örökké élne? Szerintetek kinőne a kamaszkorból és egy tizenhárom éves testbe zárt felnőtt ember lenne, vagy örökre egy mindenért puffogó kamasz maradna, rettenetes hisztikkel és kiszámíthatatlan tettekkel? 

Én az előbbire tippelek, de szerintem ez is megérne egy hosszabb elbeszélgetést.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Locked ​in Time
Fordította: Hajdú Beáta
Oldalszám: 216

tovább olvasom Lois Duncan: Locked ​in Time – Időbe zárva

Na akkor statisztikázzunk kicsit

Először is szeretném leszögezni, hogy utálom a statisztikát, ezért oldalszámokba menő kimutatást ne várjatok tőle, csak amolyan lightos kis számszerűsítéseket, mint például, hogy hány könyvet olvastam el az idén - 41-et. (Pedig, ha elértem volna a bűvös 42-őt, talán még a világ értelmét is meg tudtam volna nektek mondani.)

Meg aztán, hogy hány könyvet vásároltam/kaptam ebben az évben - 89-et.

Hmmm... tudom mire gondoltok, mert nekem is pont ez jár a fejemben; mi a büdös francért veszek ennyit, ha egyszer nem tudom elolvasni őket. Nos, mindenkinek vannak perverziói….

És, ha már a perverzióknál tartunk, akkor vettem a bátorságot és összeszámoltam, hogy mindez mennyibe is került nekem postaköltséggel együtt – 145.000 forintba, amire mit is mondhatnék… Éljen, éljen a magyar könyvpiac!

És akkor nézzük, hogy ez a 41 könyv milyen élményekkel gazdagított.

Kedvencke

Az idén rengeteg jó könyv fordult meg a kezemben, de amit mégis a legjobban szerettem és tetszett, és amit úgy érzek, hogy mindenképp muszáj kiemelnem és megmutatnom nektek, az Nicolas Barreau Montmartre-i szerelmes levelek c. regénye. Imádtam!

Meglepi

Az idei olvasmányaim közül a legnagyobb meglepetést Anthony Horowitz A selyemháztitka c. regénye okozta, aminek régebben egyszer már nekifutottam, de akkor nem sikerült vele megbirkóznom. Aztán amikor valami megmagyarázhatatlan sugallattól vezérelve beválogattam a tavalyi vcs listámba, úgy gondoltam - már csak becsületből is -, hogy még egy próbát teszek vele, és másodszorra – láss csodát - pár nap alatt a végére is értem. Irtózatosan tetszett, és nem csak azért, mert többször is leesett az állam olvasás közben, hanem mert hihetetlenül szövevényes, hangulatos és nem utolsósorban logikus is volt a sztori - Sherlock Holmes-rajongóknak kifejezetten ajánlom.

Kakukktojás

Aztán persze mindig vannak kakukktojások, mert szerintem lehetetlen küldetés egész évben olyan könyveket választani, amik maradéktalanul elnyerik az ember tetszését. Nem azt mondom, hogy mindegyiknek maradandó élményt kell nyújtania, mert nekem sokszor az is elég, ha csak arra a pár órára kapcsol ki és szórakoztat, amíg a végére nem érek, de mindenkinél van egy bizonyos határ, amit ha az adott könyv nem ér el - mert teszem azt a hangulata, a szereplői, vagy épp a sztorija nem annyira bejövős - az elég kellemetlen tud lenni. Az idén sajnos több ilyen könyvvel is volt dolgom, de ami a legjobban fájt mind közül az Mandyd Baggot Szingliként a nyárba c. könyve. Brrrrrr… ne is beszéljünk róla.

Biztos, ami biztos...

Szeretem a könnyed sorozatokat és szerencsére tavaly is akadt belőlük bőven. Sok olyan sorozatrészt olvastam, amit már tűkön ülve vártam, hogy megjelenjen, és amikor megjelent, rögtön meg is vettem. Ezek a sorozatok annyira humorosak, romantikusak és hangulatosak, vagy épp izgalmasak és akciódúsak, hogy eddig mindegyik részük tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott, egy percig nem unatkoztam rajtuk. Egyszerűen imádtam őket. Lehetetlen bennük csalódni. Róluk beszélek:

Brigitte Riebe ~ A ​pestis árnyékában (befejezett) (katt ide)

Rhys Bowen ~ Őfelsége kémnője c. sorozata (katt ide)

Gregg Hurwitz ~ Orphan X c. sorozata (befejezett) (katt ide)

Emily Brightwell ~ Mrs. Jeffries c. sorozata (katt ide)

J. D. Robb ~ Eve Dallas c. sorozata (katt ide)

Rita Falk ~ Franz Eberhofer c. sorozata (katt ide)

Elle Kennedy ~ Off-Campus c. sorozata (befejezett) (katt ide)

Szépség 

Boratómániás révén muszáj a tavalyi beszerzések közül a legszebb borítójú könyvet is megmutatnom nektek. Ami egyébként irtó nehéz feladat, mert mindegyik borítóban van valami, ami megfogott és ami tetszett, és ami miatt kíváncsi voltam/vagyok a mögötte rejlő sztorira. Szóval a tavalyi év leg-legje számomra ebben a kategóriában is Nicolas Barreau Montmartre-i szerelmes levelek c. regénye volt – mily meglepő! 

Csúnyácska

Mert bizony ilyen is volt ám, de erről inkább ne is beszéljünk. 

És egy kis hüppögés

Merthogy az idei várólistámat, mint mindig, most sem sikerült teljesítenem. A 12 könyvből csak 3-at olvastam el, ami… hááát valljuk be, elég siralmas. Ám én mégsem kesergek annyira ez miatt – mondom annyira, ami nem azt jelenti, hogy nem bánt a dolog, - mert bár hozzászoktam már a sorozatos bukáshoz, de azok a könyvek, amiket végül is sikerült elolvasnom, mind szuper választásnak bizonyultak, szóval ha másért nem, már csak ezért is mindenképp megérte belevágnom.

Végezetül a 2020-as évek tervei…

… mert tervek azok ugye mindig vannak. Nos, először is megpróbálok kevesebb könyvet vásárolni - ez az első és legfontosabb célkitűzésem - és sokkal megfontoltabban és átgondoltabban dönteni arról, hogy mire is van szükségem. És, ha ezek után is rám tör még a nekem ez mindenképp kell, mert nem tudok nélküle élni érzés, akkor is alszom majd rá egyet. Vagy kettőt.

Meg aztán szeretnék az előző blogomról szép lassan átpakolgatni néhány bejegyzést. A sorozatokról és romantikusokról szólókat mindenképp, meg úgy általában azokat a posztokat, amikről úgy érzem, hogy itt a helyük.

És mivel ebben az évben egész komoly életmódváltáson mentem keresztül - sokkal jobban odafigyelek, hogy mit eszek és hogy hogyan főzök, melynek köszönhetően rengeteg kilótól szabadultam meg -, úgy gondoltam, hogy ennek a témának is szentelek majd egy rovatot. Melyben főként olyan receptes könyveket és recepteket szeretnék majd megosztani veletek, amiket napi szinten használok, mert annyira könnyen elkészíthetők, finomak, és nem sok kalóriát tartalmaznak, egyszóval beváltak.

Summa summarum

Szóval röviden ez lett volna a 2019-es évem számokban. Köszönöm, hogy velem voltatok és olvastatok. Remélem a tavalyi évben sikerült legalább egy olyan könyvet találnotok a blogon, ami felkeltette az érdeklődéseteket és ennek hatására elolvastátok, uram’ bocsá, talán még meg is szerettétek. Mert igazából szerintem minden könyves blognak ez lenne a célja, hogy felhívja a figyelmet az olvasás örömére. Na és persze, hogy olvassatok! Minél többet!

tovább olvasom Na akkor statisztikázzunk kicsit

2020

Drága Olvasóim!

Ez az év utolsó napja, így mindenkinek könyvekben és olvasási élményekben gazdag mosolygós, boldog új évet kívánok!

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy olvastok. ♡

tovább olvasom 2020

Elle Kennedy: The ​Mistake – A baklövés (Off-Campus 2.)

Az Off-Campus nyitó kötete (Az üzlet) után nem volt kétséges, hogy a következő részt is el fogom olvasni, hiszen az elsőt, úgy ahogy volt, imádtam, sőt még kedvenc is lett belőle, de erről a könyvről sajnos ugyanezt már nem mondhatom el.

A baklövés Grace és Logan történetét meséli el. John még mindig tele van féltékenységgel, feszültséggel és önsajnálattal, amiért a legjobb haverja barátnőjébe szerelmes. Búfelejtőként habzsolja a lányokat, akik teljesen odavannak érte. Grace pedig egy kedves, csendes és visszafogott elsőéves hallgató, amolyan tipikus jó kislány, aki csak messziről nézi a fiúkat. 

Grace és Logan egy véletlen folytán találkoznak egymással, amikor egy éjszaka Logan tévedésből a lány szobája ajtaján kopogtat a barátait keresve. Grace rögtön felismeri a srácot, aki titkon még tetszik is neki, így beleegyezik abba, hogy bentről hívja fel a társait. Logan figyelmét belépve azonban rögtön a Grace által nézett film tereli el, ami neki is nagy kedvence, így csatlakozva Grace-hez, együtt fejezik be a Die Hard filmmaratont - egy kis szexel megspékelve. Aztán mindkettőjük meglepetésére egyre többet találkoznak és amikor már kezdenének szépen összemelegedni,  Logan egy meggondolatlan baklövése miatt elveszíti a lányt, és utána kemény erőfeszítéseket kell tennie, hogy bebizonyítsa, megérdemel egy második esélyt.

Először is szeretném leszögezni, hogy ebben a sorozatban nem lehet csalódni, mert Elle Kennedy stílusa annyira humoros, fiatalos és gördülékeny, a szereplői pedig annyira színesek, részletesek és szerethetőek, hogy tényleg élvezet olvasni róluk. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy ez a rész számomra kissé elmaradt az előzőtől, merthogy voltak benne olyan pillanatok, melyeket cseppet unalmasnak és túl szépnek vagy gyorsnak éreztem ahhoz, hogy igaz legyen. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ezek a könyvek egyébként is távol állnak a valóságtól, mert például az itt szereplő (kigyúrt, okos, szexi és érzékeny, naná, hogy még sírni is tudó) pasik általában – elnézést az általánosításért – nem léteznek, mivel azonban irtó romantikus és álmodozó lélek vagyok, így roppant mód szeretek olvasni róluk. Ám álmodozás ide vagy oda, el kell ismernem, hogy muszáj határt szabni a képzeletnek, és ha lehet, a realitás talajától nem túlzottan elrugaszkodni, mert ellenkező esetben egyes szituációk kissé hihetetlenek lesznek, mely érzéssel itt most feltűnően sokszor találkoztam.

A sorozat német borítói - szerintem gyönyörűek.

Nem szeretném elspoilerezni a sztorit, ezért részletekbe nem bocsátkozom, de a könyv végén Logan apjának hirtelen elhatározása és a nagy romantikus finálé, melynek kiváltó okát én kissé erőltetettnek és mondvacsináltnak éreztem, némi szemöldök ráncolásra késztetett. Ennek ellenére a könyv első fele kifejezetten tetszett, szinte faltam a sorokat, tényleg letehetetlen volt, egészen addig, amíg Grace a nyári szünetre az anyjához nem utazott. Merthogy miután újra visszatért az egyetemre, megváltoztak a dolgok, egy egészen más Grace-t kaptunk vissza, és ez a hirtelen váltás nekem kissé zavaró volt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy innentől kezdve nem kötött le a sztori, de tény, hogy a könyv második felét unalmasabbnak a végét pedig kissé összecsapottnak éreztem. 

Szóval összességében vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert annyira ugyan nem ragadott magával, mint az első rész, de mégis szerettem olvasni. Teljesen kikapcsolt és kellemesen elszórakoztatott, ráadásul rengeteget mosolyogtam a főhősök párbeszédein és édes évődésein. Kennedy stílusa; a szereplői, a humora, a váltott nézőpont, az egyetemi helyszín, sőt még az erotikus jelenetek is, amik megírásában szerintem baromi tehetséges ez a nő, hiszen egyik jelenetet sem éreztem kínosnak, kényelmetlennek vagy akár nevetségesnek, inkább nagyon is szexinek és vérpezsdítőnek… Szóval egy szó, mint száz, nekem ezek a dolgok nagyon bejönnek, úgyhogy mindenképp kíváncsi vagyok a sorozat következő köteteire is! 

 

1. The Deal - Az üzlet ~ Hannah Wells & Garett Graham 

2. The Mistake - A baklövés ~ Grace Ivers & John Logan 

3. The Score - A Pont ~ Allie Hayes & Dean Di Laurentis 

4. The Goal - A cél ~ Sabrina James & John Tucker 

Kiadó: Könyvmolyképző

Sorozat: Off-Campus

Eredeti cím: The Mistake

Fordította: Barthó Eszter

Oldalszám: 350

tovább olvasom Elle Kennedy: The ​Mistake – A baklövés (Off-Campus 2.)

Várólista csökkentés – 2020 (Csak azért is!)

Oké, úgy döntöttem, hogy több éves kudarc és mihaszna próbálkozás után az idén is megpróbálok várólistát csökkenteni. Hogy milyen sikerrel fogok járni, arra már most vannak sejtéseim, de nem akarom az ördögöt a falra festeni, inkább nagy lelkesedéssel (ami az év vége felé valahogy mindig alábbhagy), bizakodva és legfőképp pozitívan állok a kihívás elé. 
Szóval hajrá, mindent bele, most… most tényleg menni fog. (ha-ha-ha…ááááá, inkább nem is mondok semmit.)  
A játék háziasszonya - mint mindig - most is Lobo. A játékszabályokról részletesen pedig itt olvashattok.

És akkor nézzük a versenyzőket:

1.  Nicolas Barreau: Párizs mindig jó ötlet

2.  Charlie N. Holmberg: A mestermágus

3.  Nicholas Eames: A Wadon királyai

4.  ElleKennedy: The Score – A pont

5.  P. D. James:Nem nőnek való

6.  Erika Johansen: Tear királynője   

7.  Brandon Sanderson: Vész

8.  Abbi Waxman:Új örömök kertje

9.  V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia

10. Simone van der Vlugt: Delfti kék

11. Jessie Burton: Múzsa

12. Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa

tovább olvasom Várólista csökkentés – 2020 (Csak azért is!)

Christopher Farnsworth: Halálakták (John Smith 1.)

A friss megjelenések között bukkantan erre a könyvre, ami a tartalma alapján rögtön érdekelni kezdett. És mint kiderült jól választottam, mert egy kicsit sem okozott csalódást. Nagyon jó könyv volt, sodró lendületű, érdekes és izgalmas, nem beszélve a látványos akciójelenetekről és a kalandregényes stílusról, amivel engem aztán seperc alatt le lehet venni a lábamról. 

A történetről röviden annyit, hogy főszereplőnk, John Smith egy olyan ember, akit akkor hívnak, ha valamit csendesen kell elintézni, és nem pont törvényesen. Ő az az ember, aki mindenre képes abban az esetben, ha valamilyen információra vagy mások szándékainak kiderítésére van szükség, merthogy John különleges képessége, hogy minden gond nélkül hozzáfér mások gondolataihoz. Mindent hall, ami az ember agyában elhangzik; ismeri titkos félelmeiket, átéli fájdalmas emlékeiket és fizikai fájdalmaikat, melyek aztán persze rá is hatással vannak.

John korábban a CIA-nál dolgozott, de idővel elhagyta az ügynökséget és a magánszektorban helyezkedett el. Mostani ügyfele a dús gazdag szoftver-géniusz, Everett Sloan, azért béreli fel őt, hogy volt alkalmazottja – a tech-fenegyerek Eli Preston – után nyomozzon, akit egy rendkívül értékes szellemi tulajdon, egy különleges algoritmus ellopásával vádol. John feladata Preston elméjét átkutatva bizonyítékot találni a lopásra. Mielőtt azonban behatolhatna Preston fejébe, lelepleződik, és Sloan fiatal és nem mellesleg gyönyörű asszisztensnőjével együtt kénytelen menekülőre fogni. 

Johnról el lehet mondani, hogy bizonyos értelemben illenek rá a mai tucatkrimik főszereplőinek tipikus jellemzői; azaz a zűrös múltú, sérült és magányos nyomozó alakja, akinek a parancsok követése ugyan nem igazán fekszik, ellenben rendkívül okos és jó megfigyelőképességű, szóval tényleg kedvelhető karakter - ám valahogy nekem mégsem sikerült megszeretnem őt. A cselekmény roppant fordulatos és sodró lendületű volt, bár John gyerekkoráról és katonai múltjáról szóló visszaemlékezések néha kissé visszavettek a lendületből, de igazából ez sem volt annyira zavaró, (mondom... annyira... ami nem azt jelenti, hogy nem zavart), mivelhogy később annál erőteljesebben tért vissza a feszültség. Meg aztán ezek a visszaemlékezős fejezetek szükségesek voltak ahhoz, hogy többet tudjunk meg Johnról, és azokról a múltbéli eseményekről, amelyekkel e különleges képessége miatt volt kénytelen szembesülni. Farnsworth egyébként nem tolja túl ezt a dolgot, nem sok információt árul el nekünk, egyértelműen érezhető, hogy néhány dolgot visszatart a következő részekhez, ami nem is baj, mert így legalább lesz még mit felfedezni a későbbiekben is.

Ami tetszett és ami egyensúlyban tartotta a sztorit, hogy az író határt húzott John kivételes képességének azzal, hogy főszereplőnk saját maga is képes volt átélni azokat az érzéseket, amiket másokban „olvasott” és másoknak okozott. Tehát, ha például az üldözői számára egy őrült fejfájás vagy törött kar érzetét küldte mentálisan, akkor abban a pillanatban a fájdalom egy százalékát maga is megtapasztalhatta. És mivel a képessége nem egy olyan hatalom volt, amit bármikor kikapcsolhatott, így állandó érzeteknek és gondolatoknak volt kitéve, ami gondoljunk csak bele micsoda érzelmi szökőárként hatott rá. Szerintem ebbe egyébként elég nehéz beleélni magunkat, de mindenképp egy érdekes helyzet, ami nagyon jól működött, John pszichés képessége engem legalábbis újra és újra képes volt ámulatba ejteni.  
                  " Tudom, mi jár az emberek fejében. Hidd el, legtöbbször semmi érdekes."

És még néhány szó a környezetről, ami a Szilícium-völgyétől, az afganisztáni hegyeken át a dubai felhőkarcolókig tartott. Rengeteg szó esett a könyvben az adatbányászatról és a számítógépes adatelemzésről, ami szerintem baromi érdekes és félelmetes dolog is egyben, mert az olvasottak alapján, ha jobban belegondolok, akkor tényleg szinte lehetetlen bármi olyat tenni a mai világban, aminek ne lenne valamilyen elektronikus lenyomata, amely alapján rögtön lekövethetőek vagyunk.  

Szóval a Halálakták szerintem egy igazán jó példája az akciódús, és izgalmas thrillereknek. Azt nem mondom, hogy hibátlan volt és hogy maradandó élményt nyújtott, de a célját elérte; remekül elszórakoztatott és tökéletesen kikapcsolt. Úgyhogy, aki egy jó kis pörgős, okos, és izgalmas olvasmányra vágyik, annak mindenképp csak ajánlani tudom, annál is inkább, mivel önálló kötetként is olvasható. Ám én bízom benne, hogy a kiadó folytatja majd a sorozatot - én mindenképp vevő lennék rá.
  

Ui.: A könyv borítóján az áll, hogy "női pszichothriller", amin nem is tudom, hogy nevessek vagy sírjak. Mindenesetre nagyon gyorsan felejtsétek el ezt a címkét, mert semmi köze hozzá.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Killfile
Sorozat: John Smith
Fordította: Kádár Pál
Oldalszám: 352

tovább olvasom Christopher Farnsworth: Halálakták (John Smith 1.)

Jennifer Ashley: A ​bizalom ára (Shiftertown 1.)

Úristen, de ki voltam már éhezve egy ilyen történetre. Régebben faltam a paranormális romantikus könyveket, arról nem beszélve, hogy akkoriban még a csapból is ilyen-olyan alakváltós meg vámpíros történetek folytak. Most viszont szinte nagyítóval kell őket keresni, ami miatt kicsit szomorú is vagyok, mert áááá, nem is mondom ki... én mindig a vámpírokkal voltam – na tessék, csak kimondtam - de ettől függetlenül persze az alakváltókról szóló könyveket sem vetem meg. Úgyhogy tényleg nagyon örültem, amikor megláttam Jennifer Ashley első fantasy regényét, ami egyébként egy sorozat elő kötete, ami külföldön – csak halkan súgom meg - már a 12. résznél tart számos novellás kötettel együtt.

   

Ebben a történetben egy olyan új világot ismerhetünk meg, amiben az emberek tisztában vannak azzal, hogy élnek közöttük alakváltók: nagymacskafélék, farkasfélék és egyéb állati és emberi alakban is létezni tudó lények, de emberszámba sem veszik őket. Inkább amolyan állatkerti látványossággént tekintenek rájuk, mintsem egyenrangú partnerként. Ez miatt az alakváltók nem is élnek együtt az emberekkel, hanem saját közösségeket alakítottak ki, saját szabályokkal. Ami érdekes velük kapcsolatban, az a mágikus nyakörv, amit mindig viselniük kell ahhoz, hogy az emberek biztonságban érezzék magukat. Ez tartja ugyanis kordában állati hajlamaikat és akadályozza meg őket az erőszakos fellépéstől. A nyakörv viselését törvény írja elő, leszedni tehát semmilyen körülmények között nem lehet, ám úgy tűnik mégis vannak, akik megpróbálkoznak vele.

  

A történet hősnője egy fiatal ügyvédnő, Kim, aki egy olyan alakváltó jogait védi, aki állítólag megölte ember barátnőjét. Kim annyira hisz védence ártatlanságában és a nyakörv hatékonyságában, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy tisztára mossa őt. Ezért is keresi fel információgyűjtés céljából az alakváltók klánjának egyik nagytekintélyű tagját, Liam Morrissey-t, aki azon kívül, hogy az első perctől kezdve prédaként tekint a nőre, egy nagyon szexi ír akcentussal beszélő, megnyerő modorú, amolyan igazi rosszfiús kinézetű, és hihetetlen szexuális vonzerővel bíró férfi. 

Mint mondtam, nagy várakozás előzte meg részemről a könyv megjelenését, lehet, hogy ez volt a probléma, mert bár kezdetben elég újszerűnek és izgalmasnak éreztem ezt az egész alakváltós világot, mégis hamar ráuntam és úgy éreztem, hogy egyre laposabb és laposabb lesz az egész. Ráadásul a cselekmény és néhány karakter is, itt elsősorban Kimre gondolok, annyira butuska és egyszerű volt, hogy képtelen voltam beleélni magam a történetbe. Inkább csak amolyan külső szemlélőként voltam jelen olvasás közben - ha nem kalandoztak el közben épp másfele a gondolataim.

Sok olyan dolog volt a könyvben, amit erősen kritizálni lehetne, mint például Kim viselkedését, akinek bár gőze sem volt az alakváltók kultúrájáról, melynek következtében sokszor tétova és bizonytalan volt velük kapcsolatban, mégis olyan könnyen – röpke két nap alatt – esett szerelembe Liammel, hogy az inkább vicces volt mintsem romantikus. Meg aztán sok olyan jelenetük volt, amin kínomban inkább csak mosolyogni tudtam, pedig lehet sírnom kellett volna, gondolok itt Liam és Kim első csókjára, illetve amikor Kim ugyan próbál a józan eszére hallgatni és nem Liambe habarodni, mert mégis csak egy alakváltóról van szó és a szakmai szabály is tiltja az ügyfelekkel való kapcsolatot, meg aztán Liam el is rabolta őt és folyamatosan korlátozta a szabadságában, még ha csak féltő és óvó szándékból is, de mégis, Kimnek egy szava nem volt ellene. Persze egy minimális ellenállást érezni lehetett a részéről, de közel sem annyit, hogy attól kiegyensúlyozott legyen a kapcsolatuk és ez engem kifejezetten zavart. Annál is inkább, mivel Kim állítólag egy bátor, harcias és talpraesett ügyvédnő hírében állt, aki minden helyzetben ki tudott állni a maga igazáért.  

„Kim megadóan, sőt boldogan simult bele Liam karjába. Lehet, hogy az alakváltók „párzási láznak” nevezik, ő csak iszonyú erős vágynak mondaná, de láthatóan nincs ellenszere. Jobb, ha megadja magát.” - Na erről beszéltem.

Aztán kicsit hiányoltam, hogy Briannel - a barátnőgyilkos alakváltóval - egyetlen egyszer sem találkozhattunk vagy beszélhettünk, pedig minden szempontból (akár bűnös volt, akár nem) fontos információk birtokában lehetett. Meg aztán hogy is lehetne bárkit is védeni úgy, hogy nem ismerjük az ő történetét, de ez úgy látszik, hogy senkit sem érdekelt  igazán. Ebből kifolyólag a gyilkosság körüli rejtélyt és az ebből fakadó másik klán alfája közötti konfrontációt sem éreztem annyira súlyosnak és komolynak, mint ahogyan azt az írónő érzékeltetni szerette volna. Na meg aztán Liam és Kim esze sem mindig az ügy megoldása körül forgott, sokkal inkább a szex kötötte le a figyelmüket, ami aztán sajnos eléggé elvitte a nyomozásról a hangsúlyt.

Szóval összességében kicsit csalódott vagyok, de nem mondok le a sorozatról. Igaz kissé kiforratlannak és komolytalannak éreztem, de ugyanakkor irtó romantikusnak és rózsaszínűnek is, ami nekem most nagyon jól esett. Úgyhogy Sean története miatt, akire kifejezetten kíváncsi vagyok, szerintem a következő részre is benevezek. 

Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Pride Mates
Fordította: Medgyesy Zsófia
Oldalszám: 412

tovább olvasom Jennifer Ashley: A ​bizalom ára (Shiftertown 1.)

Eoin Dempsey: Fehér ​rózsa

Ennek a könyvnek az olvasása kapcsán fogalmazódott meg bennem igazán, hogy mennyire szeretem is én a második világháborús könyveket. Persze korábban is sokat olvastam és szerettem is őket, de hogy ezek a regények ennyire lekötnek, érdekelnek és megérintenek, furcsa mód csak most tudatosodott bennem igazán.

A Fehér rózsa Eoin Dempsey második nálunk megjelent kötete, az elsőt, a Rebecca nyomában-t már korábban olvastam és igazán nagyon tetszett, ezért is mertem bátran belevágni ebbe a regényébe, amit egy cseppet sem bántam meg, hiszen a rövidsége ellenére is kidolgozottnak és roppant izgalmasnak éreztem, ráadásul a szereplők is rögtön a szívemhez nőttek, egyszóval élmény volt olvasni.

A történetről röviden annyit, hogy időben 1943-ban járunk. A fasiszta Németország több elszenvedett súlyos vereség ellenére is még mindig erős. Hitler határozottan fogja a gyeplőt, a náci propaganda még mindig jól működik, hiszen az országban tombol a fanatizmus és a brutalitás, melynek hatására Franka minden szerettét elveszítette már. Egyedül maradt és úgy érzi, hogy az élete annyira kilátástalanná és értelmetlenné vált, hogy nincs értelme tovább élnie. Ám amikor öngyilkosságát tervezve a Fekete-erdő hegyoldalain baktatva egy sebesült német katonára bukkan, az ápolónői ösztöne mindent felülír. Franka képtelen magára hagyni a sebesült férfit. Minden erejét összeszedve inkább elvonszolja a családja egy távoli kis faházába, és bár gyűlöli a rezsimet, amit a katona képvisel, mégis segít neki, és gondját viseli. Annál is inkább, mivel erős a gyanúja, hogy a férfi nem is az, akinek látszik. 
És amikor feltevése beigazolódni látszik és a Gestapo is felfigyel már rájuk, elkezdődik a versenyfutás az idővel. 

A történet két fiatalról szól, akik a szerencsétlen körülményeknek köszönhetően kénytelenek megbízni egymásban, ami ebben az időben, nem is volt olyan egyszerű feladat. Hiszen a náci ideológia annyira beépült az emberek tudatába és életébe, hogy nemcsak a barátokban, de már a saját családtagokban sem lehetett megbízni. Ami miatt különlegesnek éreztem ezt a könyvet, hogy végre német oldalról is olvashattam a háborús események borzalmairól. Franka múltján keresztül számomra eddig még ismeretlen szemszögből ismerhettem meg a fiatal német nők helyzetét a náci Németországban. Érdekes volt olvasni a Német Lányszövetség szerepéről, és annak erős befolyásoló hatásáról. A náci propagandarendszerről és annak hatékonyságáról, ami már a középiskolában behálózta a fiatalokat. Illetve arról a nevelési elvről, mely szerint a lányokat már tizenéves korukban csakis a három K betűvel jelölt feladatokra készítették fel: „Küche, Kinder, Kirche”, vagyis konyha, gyerekek, templom.

Én úgy gondolom, hogy amikor egy író a történelem ezen szörnyű – vagy természetesen bármilyen más - időszakáról ír, mindig hűnek kell maradnia a korhoz és hitelesen kell ábrázolni azt a környezetet, amibe a történetét beleilleszti. És Eoin Dempsey szerintem ebből a szempontból nagyon jó munkát végzett.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, szinte az első oldalaktól kezdve magával ragadt a történet. Letehetetlen volt, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem és folytathassam. Annál is inkább, mivel Franka karaktere nagyon közel került hozzám. Imádtam a fejében lenni. Az ő történetét olvasva olyan érzésem volt, mintha mindez velem történt volna meg. Teljesen át tudtam érezni azt a kilátástalan helyzetet amibe került, és az érzelmek azon széles skáláját, amiken át kellett esnie, hogy önmagára találjon. Maga a történet is nagyon izgalmas és jól felépített volt. Tetszett, ahogy a cselekmény fejlődött, és hogy Franka olyan döntéseket hozott, melynek súlyos következményeibe még belegondolni is kész horror volt. Mondjuk, ha nem úgy végződött volna a könyv ahogy, azt mondanám, hogy szinte tökéletes lett volna, de Dempsey úgy tűnik nem szereti megríkatni az olvasóit, pedig néha az is jól tud ám esni.

A könyvet olvasva egyébként néha nekem annyira távolinak tűnt ez az egész szörnyűség, mintha több évszázada történt volna. Pedig csak 76 év telt el azóta, ami nem is olyan sok, hiszen még az én dédikém is élénken emlékszik a második világháborús borzalmakra, és a mai napig is sokat szokott mesélni a szovjet megszállásról. De visszakanyarodva a könyvhöz, a Fehér rózsa egy nagyon jól megírt és magával ragadó történet volt. Egyetlen hibája talán csak annyi, hogy túl rövidnek találtam.

*  *  *

Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik szeretik a történelem e sötét időszakában játszódó történeteket, és nem szeretnék elfelejteni azokat a szörnyűségeket, amiket a legszívesebben elfelejtene az ember.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: White Rose, Black Forest

Fordította: Ipacs Tibor

Oldalszám: 288

tovább olvasom Eoin Dempsey: Fehér ​rózsa