Sarah J. Maas: Föld ​és vér háza (Crescent City 1.)

Sarah J. Maas nevével az Üvegtrón és a Tüskék és rózsák udvara-sorozat kapcsán ismerkedtem meg, melyek közül az előbbi ugyan nem jött be, az utóbbi viszont annál inkább. Emiatt is mertem belekezdeni ebbe a könyvébe, dacára annak, hogy 912 oldal, amit – jééézusom – leírni is borzadály. Bevallom, nem rajongok a hosszú könyvekért, sőt, kifejezetten kerülöm őket. Inkább az amolyan egyszuszra olvasós regényeket részesítem előnyben, bár nem tagadom, hogy egy olyan hosszabb, akár heteken át tartó kapcsolat, melyben a történet napról napra egyre inkább magával ragad is borzasztó nagy élmény tud ám lenni. Mivel azonban már jó párszor belefutottam olyan féltéglába, amit kínszenvedés volt végigolvasni, így óvatos vagyok velük kapcsolatban. A Föld ​és vér házát is csak azért vettem a kezembe, mert olyan erős pozitív visszhangja volt, hogy annak egyszerűen nem lehetett ellenállni. És hát mi tagadás, nálam is telitalálat volt ez a könyv, olyan több éjszakás kalandban volt részem, amit az első oldaltól kezdve az utolsóig élveztem. 

A történetről röviden annyit, hogy Bryce Quinlan, aki félig ember, félig tündér, Crescent Cityben él. Egy régiségkereskedő boszorkány alkalmazásában áll, mint amolyan mindenes titkárnő. Imád bulikba járni a helyi farkasfalkába tartozó barátnőjével Danikával együtt, akivel igen szoros kapcsolatban állnak egymással. Aztán egyik nap egy ismeretlen gyilkos végez Danikával és a falka összes alakváltójával, mely tragédia Bryce-t teljesen a földhöz vágja. Két évvel később még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, amikor felkeresi őt egy befolyásos arkangyal és azzal bízza meg, hogy derítse ki a két évvel korábban történt gyilkosságok körülményeit. És bár Bryce nem szívesen kezd bele a nyomozásba, feltépve ezzel a régi sebeket, de mivel Danikáét bármire képes lenne, így beleegyezik. A nyomozáshoz segítséget is kap, egy bukott angyal, Hunt személyében, akivel kezdetben ki nem állhatják egymást, de a történet végére persze mindez megváltozik.

A könyv nagyon gyorsan beszippantott és elvarázsolt, annak ellenére, hogy az elején azért igen erősen próbálkozott az írónő elijeszteni azzal a rengeteg apró információval, amit az első pár oldalon rögtön az arcomba tolt. Naná, hogy a felét sem értettem annak a szerteágazó és bonyolult, változatos élőlényekkel teli világnak, amivel az egész kezdődött, de hál' istennek ez nem is okozott olyan nagy problémát, mert gyorsan belerázódtam a könyvbe és a végére így is tökéletesen működött és tiszta volt minden. Imádtam Bryce karakterét, totál átérezhető volt a fájdalma és az a veszteség, amin a barátnője elvesztése miatt keresztül ment. Tetszett, hogy a kezdetben „partihercegnőnek” vélt nőben egy olyan erő lakozott, ami aztán tényleg minden képzeletet felülmúlt. 

Bryce, Lehabah és Danika

Lenyűgözőnek találtam a Sarah által megálmodott bonyolult világot is, ami nemcsak kellően félelmetes volt, hanem rendkívül színes is, tele többféle mágikus lénnyel, akik különböző hierarchiában éltek kisebb-nagyobb hatalmi harcokkal egymással. Meg hát a mellékszereplőkért is teljesen odavoltam, Ruhnért, Hypaxiaért és hát Lehabahért, aki a kedvenc tévéműsorával rögtön belopta magát a szívembe. Még a krimi szállal sem volt semmi bajom, és a könyv vége is annyi meglepetést és izgalmat okozott, hogy csak úgy faltam az oldalakat, úgyhogy igen. *Nagy levegő* A Föld és vér háza valóban egy remek olvasmány volt, aminek én bizony minden percét élveztem. DE, mert de-k azért mindig vannak.

Egy dolog mégiscsak volt benne, amit kissé zavarónak éreztem, az pedig Hunt. Na nem maga a személye, mert annyira dögösnek, bátornak, erősnek és még érzelmileg is rendben találtam nála mindent, hogy felőlem aztán bármikor összemorzsázhatná az ágyamat, viszont amit tett, az nekem kissé csalódás volt. Ám mégsem ezen akadtam fenn igazán, mert legyen, jó kis csavar volt ez a történetben, de az, hogy Bryce seperc alatt megbocsátott neki, na az sehogy sem fért a fejembe.

Most őszintén. Nem fért volna még el plusz 10-20 oldal, melyben Bryce vívódik és marcangolja magát, hogy most mi tévő legyen? Szerintem túl gyorsan hozott ilyen súlyos kérdésben döntést, és ez nem illett a képbe. 

Ettől függetlenül természetesen jár a könyvnek a tapsvihar és az öt csillag.

Kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: House of Earth and Blood

Fordította: Szabó Krisztina

Oldalszám: 912

tovább olvasom Sarah J. Maas: Föld ​és vér háza (Crescent City 1.)

Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

Ez a könyv is szerepelt Elena Ferrante azon negyvenes listáján, melyen a kedvenc női szerzőit és azok műveit nevezte meg. Amikor megvettem a könyvet, én erről nem is tudtam, csak a fülszöveg és az a néhány idézet, amit a molyon olvastam csábított a vásárlására - ennyi is elég volt... természetesen nem bántam meg.

Bevallom, Elena Ferrante Briliáns barátnőm c. regénysorozatát nem olvastam, csak filmen láttam, ami egyébként hatalmas élmény volt számomra – de gondolom olvasva ennél is nagyobb lett volna. Különleges film volt; egyszerre éreztem félelmetesnek és varázslatosnak, a hangulata pedig olyan erős hatással volt rám, hogy azt bizony a mai napig nem tudtam elfelejteni. 

Hogy miért hozom fel mindezt?

Mert A visszaadott lány olvasása közben én végig a film által teremtett közeget: a piszkos utcákat és gyerekeket, az ételeket, a szegénységben élő és nélkülöző családokat, a feleségek alárendeltségét, az apák szigorát és a társadalmi különbségek negatív hatásait láttam magam előtt, ami sokat hozzátett ahhoz az élményhez, amit végül is ettől a könyvtől kaptam.

A történetről nem szeretnék sokat írni, elég annyit tudni, hogy egy olyan tizenhárom éves kislányról szól, akit eddig a szülei jó módban és szép környezetben, egyetlen gyermekként neveltek és bátorítottak. Ám mindez egyik napról a másikra hirtelen megszűnik, amikor az apja elviszi egy kis faluba, ahol mint egy egyszerű csomagot adja vissza őt a vér szerinti szüleinek. A „visszaadott lány” számára - akit a faluban ezek után csak így neveztek - ekkor egy egészen más élet kezdődik.

„Két első anyám volt, mégis árva maradtam. Az egyik akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a teje íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza. Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok, eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam, kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom.”

A könyv nagyon rövid, szinte néhány óra alatt elolvasható, az érzés azonban, amit maga után hagy annyira intenzív, hogy az bizony napokig velünk marad. Nagyon szerettem a főszereplő kislány – akinek a nevét a könyv végén sem tudjuk meg – gondolatait és érzéseit olvasni. Annyira érzékletesen írta le őket az írónő - olyan erősen, ízesen, szagosan, néhol nyersen és keserűen -, mint amilyen valójában maga az élet.

Megható volt látni a kislány fájdalmát és küzdelmét, hogy mennyire vissza akart menni az előző szüleihez, akik csecsemő kora óta nevelték. Zavart volt és kétségbeesett, nem tudta, hogy hova tartozik, mik a gyökerei, és hogy kiben bízhat. Ám ennek ellenére soha nem süllyedt önsajnálatba, amit őszintén csodáltam benne. Sehogy sem akarta elhinni, hogy van egy családja, amelyik sosem jelentkezett, és most hirtelen vissza akarja őt kapni – legalábbis ezt mondták neki, de ez persze nem így volt. A két család úgy osztotta fel szóban ennek a lánynak az életét, hogy bele sem gondoltak abba, hogy milyen árat fog majd fizetni a hanyagságukért. Rendkívül mérges voltam a nevelőanyára, nem fért a fejembe, hogy mégis, hogy adhatta őt vissza ilyen egyszerűen, de a végén rájöttem, hogy az indokai sokkal árnyaltabbak voltak, mint azt elsőre gondoltam, ettől függetlenül így is megbocsáthatatlannak éreztem tettét.  

A visszaadott lány az új szülei mellé jó pár testvért is kapott, akik közül Adriana volt a kedvencem. Ő egy végtelenül kedves, bátor, talpraesett és melegszívű kislány volt, aki mindig védelmezte nővérét. Már a két lány első találkozásának pillanatában tudtam, hogy erős kapcsolat alakul majd ki közöttük, és ez valóban így is történt.

„– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát.”

A másik testvérével, Vincenzo-val való kapcsolatát azonban nagyon furcsállottam. A köztük kialakulóban lévő románccal – ami a későbbiekben is nagy hatással volt a lányra - nem tudtam mit kezdeni, de szerencsére nem is kellett sokat gondolkodnom rajta, mert az írónő hamar pontot tett ennek az őrültségnek végére.

Bevallom, nem az elejétől kezdve varázsolt el a könyv, hanem fokozatosan estem bele és a vége facsarta össze igazán a szívemet. Rövid kis könyvecske ez, rengeteg érzelemmel, ami az összetartozásról, a családról, az anyai szeretetről és a felelősségről szól.
Olvassátok, megéri.

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím:

Fordította: Todero Anna

Oldalszám: 224

tovább olvasom Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Örülök, hogy rátaláltam Dean Koontz Jane Hawk sorozatára, mert eddig az összeset élmény volt olvasni. Gyors tempójú és fordulatokban gazdag, rendkívül izgalmas és jól megírt történet volt mindegyik. Ezenfelül a hősnő is szerethető és szimpatikus és egyáltalán nem mindennapi, szóval szeretem ezt a sorozatot, na.

Ebben a részben Jane Hawk továbbra is az agymosó nanotechnológiai implantátumok létrehozásáért felelős személyeket keresi, akik miatt a járványszerűen terjedő öngyilkosságok száma az utóbbi két évben az egekbe szökött. A történet három szálon játszódik, az egyiken Jane egy megkeseredett ingatlanügynök, Sarah Holdsteck segítségét kéri, aki egy kegyetlen váláson ment keresztül, melynek következtében elveszítette az ingatlanpiacon szerzett hatalmas vagyonát. Jane abban bízik, hogy a segítségével elkaphatja Sarah volt férjét, akin keresztül aztán eljuthat egy bizonyos Hendricksonhoz, akiről úgy tudja, hogy az általa üldözött titkos társaság legmagasabb szintjén helyezkedik el, és aki az injektált emberek szörnyű manipulálásáért és haláláért felelős.

Aztán ott van egy fiatal indiai ikerpár, akiket ismeretlen támadók egy nanorészecskéket tartalmazó szérummal készülnek beoltani. Ám az egyik testvér időben közbelép és rovarölő szert permetezve a támadók arcába sikerül elmenekülniük. Hogy kik és miért üldözik őket, arról fogalmuk sincs, de hogy nem tudnak olyan helyet találni, ahol biztonságban vannak, az biztos.

Az utolsó szálon pedig Jane fiának sorsát követhetjük nyomon, akit a legmodernebb technikai eszközök segítségével sikerült megtalálnia a Jane-t üldöző szervezetnek. Így a fiú az őt védő házaspárral együtt menekülni kényszerül, de a helyzetük egyre elkeserítőbb, mert üldözőik, minden percben egyre közelebb kerülnek hozzájuk.

A görbe lépcső nekem a sorozat eddigi legjobb része volt. A történet végig ezerrel pörgött, nem volt kiálló rész, és mindhárom történetszál tele volt feszültséggel és izgalommal. És bár végig tudtam, hogy Jane-t nem kell féltenem - hiszen mégiscsak ő a pozitív hős a sorozatban -, így is volt egy-két olyan ijesztő jelenet, ahol nagyot dobbant a szívem miatta. Egyébként még mindig nagyon szeretem az ő karakterét, és nemcsak azért, mert nincs olyan akadály, amit ne tudna legyőzni, és olyan rosszfiú, akit ne tudna elkapni, vagy olyan technológia, amelyet ne tudna feltörni. Nem, persze, hogy nemcsak ezért, hanem mert mindazok ellenére, amin keresztül ment és megy folyamatosan, és amilyen hitvány emberek ellen kell küzdenie és bemocskolnia velük a kezét, mégsem veszítette el a hitét, hanem továbbra is kitartóan küzd a célja elérése érdekében. Lépésről lépésre halad szép lassan előre küldetésében, amelyre egyrészt azért vállalkozott, hogy tisztárra mossa a férje nevét, másrészt pedig, hogy megóvja egyetlen gyermekét, az öt éves Travis életét. Travissal a korábbi részekben eddig nemigen találkoztunk, most azonban egy kicsit többet kaptunk belőle, és ha minden jól megy, akkor a következő részben még többet fogunk. Én nagyon szerettem az ő történetét, de tulajdonképpen mindhárom szálat rendkívül izgalmasnak és élvezetesnek találtam. Míg Jane-é tele volt meglepetéssel, addig Travisért és az őt segítő házaspárért nem győztem aggódni. És ott voltak még az ikrek is, akik gyorsan közel kerültek hozzám az egymás iránti szeretetük és összefogásuk miatt, ezért is éreztem a velük történt eseményeket rendkívül megrázónak.

Egyébként, mint a korábbi részeknél, most is sokszor döbbenten tapasztaltam, hogy abszolút nem úgy alakulnak az események, mint ahogy azt reméltem. És szerintem ez a regény legnagyobb erőssége, mert ezzel a szerző nemcsak az olvasó idegeivel játszik, hanem egyúttal új dinamikát is ad a történetnek; új lehetőségeket, szereplőket stb., melynek köszönhetően folyamatosan mozgásban van a sztori, amit így tuti nem lehet megunni. Én legalábbis egy jó darabig biztos nem fogom.

Kiadó: XXI. Századi Kiadó

Eredeti cím: The Crooked Staircase

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 464

tovább olvasom Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Ottessa Moshfegh: Eileen ​voltam

A karácsony nem sok jót ígér a szerény és zaklatott lelkivilágú Eileen Dunlop számára, aki képtelen kiszakadni az alkoholista apja körüli és a fiatalkorúak börtönében végzett titkárnői teendők csapdájából. Eileen a börtönőr, Randyről való mocskos fantáziálással és a nagyvárosba való menekülés gondolatával tölti mindennapjait. Aztán egy nap megérkezik a szép és vidám Rebecca, a börtön új oktatási igazgatója, aki ránéz az addig láthatatlan lányra, észreveszi, és a barátjának fogadja. Eileen erős vonzalmat érez Rebecca iránt, csodálja és vágyik a figyelmére, és Rebecca mindezt meg is adja neki. Ám ez a vonzalma hamarosan olyan bűncselekménybe torkollik, ami örökre megváltoztatja az életét.

Nem is tudom, hol kezdjem. Alapvetően tetszett a könyv; a csúcspont felépítése kínzóan lassú és várakozással teli volt, és Eileen karakterét is érdekesnek találtam, még ha sokszor undorodtam tőle, akkor is, ám az utolsó 20-30 oldal – atyaég - totál gallyra vágta az egészet. Összecsapottnak, értelmetlennek és nevetségesnek éreztem, ami ráadásul egy csomó kérdést is hagyott maga után. Úgyhogy kissé bosszús vagyok, hogy nem sikerült megvalósítania a szerzőnek azt a megdöbbentő végkifejletet, amit az egész könyv folyamán ígért nekem, holott, mondom, olyan szépen előkészítette az egészet.

Na, de nézzük kissé részletesebben. Eileen maga meséli el annak az öt napnak az eseményét, ami aztán a városból való hirtelen távozásra késztette. Tehát a könyv egy visszaemlékezés a 24 éves énjére, aki akkor még nagyon bizonytalan, elnyomott és depressziós volt. Eileen egy javítóintézetben dolgozott, ahol azzal töltötte fölös idejét, hogy kérdőíveket készített az ott bezárt gyermekek szüleinek. A munkán kívül rendkívül sötét és nyomorúságos életet élt egy részeges és őrült apával, aki rabszolgává tette és lelkileg folyamatosan gyötörte őt. Eileen olyan volt, mint egy szürke kisegér, aki ezenfelül még súlyos önértékelési problémákkal is küzdött. Minden zavarta a külsőjében, annyira elégedetlen volt a testével, hogy néha még a saját légzését is zavarba ejtőnek találta. Rendkívül önző volt és énközpontú, abszolút nem érdekelte a körülötte lévő emberek sorsa, csak a saját vágyait és szükségleteit tartotta szem előtt. Ő bizony, ha tehette sem segített volna egyik intézetbeli fiúnak sem, semmit nem áldozott volna fel az érdekükben, még csak nem is sajnálta őket. Rengeteget ivott és folyamatosan csak a gondjai pocsolyájában dagonyázott, miközben jobb időkről ábrándozott. Szóval nem egy kellemes személyiség volt, én kifejezetten undorodtam tőle, ugyanakkor sajnáltam is szánalmas élete miatt.

A könyv nagy része azzal telik, hogy várjuk, hogy az a bizonyos nagy dolog - ami miatt Eileennek gyorsan el kellett hagynia a várost - megtörténjen, mert határozottan érezni lehetett, hogy valami rossz felé haladunk. Abban a környezetben pedig amiben Eileen élt, bármelyik percben elszabadulhatott a pokol. De ez a "nagy dolog" valahogy sehogy sem akart bekövetkezni, így egy idő után el is veszítettem az érdeklődésemet iránta és egyre inkább Eileen jellemére kezdtem koncentrálni, amit meg kell hagyni, a szerző nagyon szuggesztíven írt le. Olyannyira, hogy azt sokszor már igen kényelmetlen és kellemetlen volt olvasnom, mely érzést a könyv nyomasztó légköre és Moshfegh gyakori nyers és durva írásmódja is csak tovább fokozott.

A regény egyébként nagyon karakterközpontú, az író jó mélyen belement Eileen belső világába és gyötrődéseibe, de a mellékszereplőkről sajnos semmit nem tudtunk meg, amit Rebeccánál kifejezetten fájlaltam, mert az ő fejében lévő gondolatokra is irtó kíváncsi lettem volna. Mindenesetre egyvalami azért mégiscsak kiderült számomra róla; Eileenhez hasonlóan ő sem volt teljesen százas.

Összességében csalódott vagyok, mert igazából a végéig 5 csillagos volt nálam a könyv - mert olyan erős hatással volt rám a főszereplő karaktere és mert annyira hihető és húsbavágó volt az egész, hogy szinte körömrágva vártam, hogy hova fut majd ki a történet vége -, de a befejezés sajnos mindent elrontott. 

Kár érte.

Kiadó: Geopen

Eredeti cím: Eileen

Fordította: M. Bíró Julia

Oldalszám: 256

tovább olvasom Ottessa Moshfegh: Eileen ​voltam

5+1 könyvújdonság tavaszra

Novemberben volt utoljára könyvajánló a blogon, amin kicsit meglepődtem, hiszen korábban szinte havonta tudtam olyan könyveket mutatni, amikre kíváncsi voltam és megmozgatták a fantáziám. Az utóbbi hónapokban azonban nem sok ilyet találtam. Persze volt egy-két darab, amit aztán meg is vettem, de az mégsem volt annyi, hogy megérje mutogatni. A most összeállított könyvcsomagot azonban határozottan megéri, mert mindegyik elég érdekes és izgalmas ahhoz, hogy megmutassam, és talán felkeltsem vele a ti érdeklődéseteket is. Mutatom is, hogy melyekre gondoltam.

Az első A ​csütörtöki nyomozóklub, amiben van gyilkosság, nyomozás és humor, és mindez egy békés nyugdíjasotthonban - egyértelmű, hogy kell.

Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub

Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek.
Amikor kegyetlen gyilkosság történik a saját otthonukban, a csütörtöki nyomozóklub hirtelen egy aktív nyomozás középpontjában találja magát.
S bár Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, amire senki sem számít.
Vajon képes ez a furcsa, de végtelenül imádnivaló csapat elkapni a gyilkost, mielőtt túl késő lenne?
Richard Osman első regénye a megjelenését követően azonnal elnyerte az olvasók és kritikusok tetszését, ráadásul sorra döntötte meg az angol könyvpiac rekordjait. A csütörtöki nyomozóklub több mint 1 millió példányos eladásával 2020 legnagyobb debütálása lett, hosszan vezette a sikerlistákat, a filmjogokat pedig Steven Spielberg vette meg.

Aztán, hogy a nyomozós történeteknél maradjuk, a Nyolc nyomozó is felkerült a listámra. Őt is nagyon szeretném olvasni.

Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

Kell, hogy legyen egy áldozat. Egy tettes. Egy gyanúsított. Egy nyomozó. A többi csak játék ezekkel az összetevőkkel és lehetséges permutációikkal.
A detektívtörténetek aranykorának idején Grant McAllister, a matematika professzora kidolgozza a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, és hét saját maga által írt történettel illusztrálja elméletét. Harminc év elteltével A White-gyilkosságok címet viselő novelláskötet felkelti egy kiadó figyelmét, ezért Julia Hart, az éles eszű, rámenős szerkesztő a csendes mediterrán szigetre utazik, hogy találkozzon a visszavonultan élő Grant McAllisterrel. A kiadó szeretné új kiadásban megjelentetni a férfi kötetét, ezért Julia és Grant közösen nekilátnak a történetek szerkesztésének. Julia nemcsak a történetek mélyére akar leásni, hanem Grant múltjába is, aki mintha titkolna előle valamit.
Azonban a Grant által írt történetek mindegyikében akadnak alig észrevehető következetlenségek, amelyek sehogyan sem stimmelnek. És amelyek egy valódi gyilkosságra, egy azóta is megoldatlan bűntényre utalnak. Ahhoz, hogy Julia kiderítse az igazságot, túl kell járnia Grant eszén.

Bevallom, eddig erősen kerülgettem a magyar szerzők könyveit, mert valljuk be, nem mindegyikükkel lehet az ember őszinte. A negatív kritikát van amelyikük személyes sértésnek vesz, sőt olyan is van, aki megsértődik rajta. Pedig - és ez annyira egyértelmű -, mivel mindenkinek más nyújt egy-egy olvasmány, naná, hogy a vélemények is különbözőek lesznek róla. Szerintem az, hogy őszinték legyünk és ne féljünk leírni a véleményünket – persze megfelelő formában – nagyon fontos. Egyrészt az írónak, aki tanulhat belőle, másrészt az olvasónak, akinek - és ez milyen felszabadító érzés már – a békesség megóvása érdekében nem kell hazudnia, harmadrészt pedig azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, mert így sokkal árnyaltabb képet kaphatnak róla.

Szóval van ez a könyv, Az utolsó huszonhét, amire egyértelműen a borítója miatt figyeltem fel, a tartalmát olvasva pedig úgy gondolom, hogy mindenképp teszek vele egy próbát.

Alexander B. Hackman: Az ​utolsó huszonhét  

Mit ​tennél Te, ha adnék Neked egy bankkártyát, amin egy végtelen nagyságú pénzösszeg van, de azt is megsúgnám, hogy 27 nap múlva az egész civilizációnk összeomlik? Igen. Az egész. Biztosan lesznek túlélők, és te benne lehetsz, ha most okosan fogsz neki a dolgoknak. Szóval mit tennél most?
Eldöntheted, hogy teszel-e valamit… Elkezdhetsz gondolkodni egy stratégián.
Rendben, de mire teszed le a voksod? A világtól elzárt high-tech búvóhely vagy a puritán csatornarendszer lesz a nyerő? Esetleg ideje előkapni a világháborúból visszamaradt alig használt bunkert? Vagy francba az egésszel, csak elszórod a pénzt, mert úgysem fog történni semmi? De mi van, ha mégis?
Eljött az idő elgondolkodni azon, amire még soha nem gondoltál.
Felkészülni arra, amire soha nem akartál.
És elképzelni, ami elképzelhetetlen.
Egy történet Alexander B. Hackman tollából, aki furcsa módon nincs oda a kipusztulás gondolatáért, de azért csak összehozott egy veszett jó apokalipszis trilógiát.
A visszaszámlálás elkezdődött, a napok rohamléptekben peregnek. Huszonhét napod van. Vagy nincs…

A következő könyvről nem tudok mit írni, egyszerűen kell és kész.

Michael Chabon: Fenegyerekek

Grady Tripp professzor élete nem fenékig tejföl: egy közepes színvonalú főiskolán tanít kreatív írást közepes színvonalú diákoknak, a saját következő könyvén viszont hét éve és kétezer oldal óta dolgozik, de még nem látja a végét.
Ráadásul övön aluli és felüli csapások sorozzák: a különc, meleg irodalmi ügynöke a városba érkezik egy transzvesztitával; a felesége elhagyja; a szeretője terhes lesz; a legtehetségesebb tanítványa az öngyilkossággal kacérkodik; meghal egy kutya, egy kígyó és szinte minden remény.
A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című Pulitzer-díjas alkotás szerzőjének regénye olyan, akár egy hallucinogén utazás, gyorsan pergő, színes jelenetek kavalkádja, amelyek közt éppúgy akad komikus, mint drámai, és épp a megfelelő arányban. A könyvből mozifilm készült Michael Douglas, Frances McDormand és Robert Downey Jr. főszereplésével.

Rita Falk Fanz Berhofer sorozatáért az első résztől kezdve rajongok. Egyértelmű, hogy ahogy megjelenik egy újabb kötet, már rohanok is a könyvesboltba, hogy megszerezzem. Hogy mik a sorozat hívószavai? Morbid-fekete humor, gyilkosság, nyomozás, és jó ételek… kell ennél több?

Rita Falk: Húskenyér-függőség 

(Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer, a testestül-lelkestül bajor rendőr életében új, minden eddiginél félelmetesebb ellenség bukkan fel: a koleszterin. Száműzetnek az étrendből a Nagyi kiadós ételkölteményei és a Simmerl-féle híres húskenyér. S ha ez a megpróbáltatás még nem lenne elég, leég Liesl Mooshammer háza, az üszkös romok között pedig egy gyilkosság áldozatául esett fiatal nő holttestét találják meg. Az ügy felderítése Franzra vár, akinek egyszerre kell megküzdenie a nyomozással, a koleszterinnel, valamint a közös gyermekük, a kis Paul láthatását igencsak szigorúan szabályozó Susival is…
Rita Falk az Eberhofer-sorozat hetedik kötetében is a tőle megszokott fergeteges humorral folytatja Franz nyomozásainak krónikáját.

És végezetül… áh, tudom, hogy irtó gáz, de egy vörös pöttyös könyv is felkerült a listámra - mert én még sok-sok évvel a hátam mögött is szívesen olvasok ilyen könyveket. 😉

Brigid Kemmerer: A ​Curse So Dark and Lonely – Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

Egy ​elátkozott birodalomban…
a szerelem a legsötétebb zugokba kényszerül.
Légy szerelmes, törd meg az átkot!
Rhen herceg, Emberfall trónörököse azt hitte, minden rendben lesz. Bár egy nagy hatalmú varázslónő megátkozta, és arra ítélte, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, ő biztosra vette, hogy ha egy lány beleszeret, azonnal megmenekül. Azonban minden ősz végén gonosz, kíméletlen bestiává változik.
És elérkezett az utolsó ősz…
Harperhez sosem volt kegyes a sors. A családja romokban, a bátyja pedig, aki képtelen összetartani a családot, folyamatosan alábecsüli őt. Harper már korán megtanulta, hogy csak kemény küzdelmek árán boldogulhat. De amikor egy embertársa megmentésére siet, hirtelen Rhen elátkozott világában találja magát.
Törd meg az átkot, mentsd meg a birodalmat!
Herceg? Szörny? Átok? Harper azt sem tudja, hol van és mit higgyen. De ahogy egyre több időt tölt el Rhennel a mágikus birodalomban, lassan megérti, mi minden forog kockán. És amikor Rhen rájön, hogy Harper nem csak egy újabb meghódítandó nőnemű, ismét feltámad benne a remény. De hatalmas erők állnak szemben Emberfall-lal… Vajon ha megtörik az átok, az elég ahhoz, hogy megmentse őket és a birodalom népét a teljes pusztulástól?

tovább olvasom 5+1 könyvújdonság tavaszra

Karády Anna: A ​füredi lány

Karády Anna könyve először csak a borítójával keltette fel a figyelmem, utána viszont a fülszövegét elolvasva úgy gondoltam, hogy ez igazán nekem való lesz. Hál istennek nem tévedett a radarom, nagyon tetszett a történet. Igaz volt egy-két dolog, ami nem nyerte el benne a tetszésemet, de összességében maradandó élményt nyújtott számomra.

Furcsa dolog történt egy nap Almássy Annával. Balatonfüred egy kis tavacskája közelében sétálgatva, egyszer csak az Úr 1763. esztendejében találja magát. Hogy hogyan és miként, arról fogalma sincs, csak azt tudja, hogy szörnyű nagy bajba keveredett. Anna nem sok ismerettel bírt e korszak történelméről, persze azt tudta, hogy Mária Terézia uralkodott és hogy ha véletlenül felsértette valamelyik ujját, akkor abba akár bele is halhatott. De elég talpraesett volt ahhoz, hogy tudjon vigyázni magára. Hamar beilleszkedett a közösségbe és megértette a szabályokat, amik közül az egyik legfontosabb volt: a vérhatalom jogán a földesúr élet és halál ura.

Aztán egy nap találkozik a nemes Oroszy Mihállyal – a fiatal földesúrral, akivel mindenben különböznek egymástól, ennek ellenére mégis szenvedélyes vonzalom alakul ki közöttük. Vajon beteljesedik a szerelmük? És vajon ha ismét lehetősége adódna Annának visszarepülni a saját korába, itt maradna vagy az otthon hagyott szeretteit választaná?

Ami legelőször szembe tűnt a könyv olvasás közben, hogy rengeteg kutatómunkát fektetett bele az írónő. Amellett, hogy határozottan érződik rajta a szerző Füred iránti imádata, olyan részletes bemutatót kaptunk a város múltjáról és természeti kincseiről, hogy akár egy önálló ismeretterjesztő kötetet – persze Anna és Mihály története nélkül – is simán kitett volna. És pont ez volt a könyv egyik gyenge pontja számomra, mert bár valóban csodás korképben volt részem, amely pontosan bemutatta ahogy az emberek ebben az időben a természetben éltek, ahogy művelték és nem beépítették azt. Ahogy maguk is a természet részei voltak, ahogy a növényekhez viszonyultak, ahogy gyógyítottak, ahogy mulattak, és ahogy egyszerűen, éltek, de - mert mindig ott van az a fránya de -, sok volt. Sőt, néhol már túl száraz és unalmas is.

Ami a romantikát illeti, bevallom, én már a kezdetektől alig vártam, hogy Anna végre találkozzon Oroszyval, mert majd megevett a kíváncsiság, hogy a két eltérő világból jött ember kapcsolata, hogyan csiszolódik majd össze, és hogy birkózik meg egy 21. századi lány egy előjogokkal született férfi magabiztosságával és hatalmával. És szerencsére nem csalódtam, mert a köztük kialakult édes románc tényleg levett a lábamról. Szerettem Mihályt; jóképű volt, intelligens, haladó szellemű és tekintélyt parancsoló, ugyanakkor jószívű, igazságos és becsületes. És még sorolhatnám tovább az erényeit, de minek, amikor már ennyi is bőven elég ahhoz, hogy lássátok mennyire tökéletes volt ő – számomra legalábbis mindenképp.

Annához azonban már másként viszonyultam. Anna viszonylag hamar elfogadta, hogy 258 évet ugrott vissza az időben. Amivel nekem semmi problémám nem volt, betudtam annak, hogy ő egy ilyen típusú ember; gyorsan tudott akklimatizálódni és ügyesen megtanult a kornak megfelelően beszélni, öltözködni és viselkedni. Úgyhogy ebből a szempontból teljesen reálisnak éreztem a sztorit - ami kicsit vicces, ha figyelemebe vesszük, hogy mégiscsak egy időutazós történetről van szó, nem? – na, de mindennek ellenére mégsem tudtam őt szeretni. Talán azért, mert túl vérszegénynek éreztem a karakterét. Úgy éreztem, hogy csak sodródik az árral és képtelen a saját kezébe venni a sorsa irányítását. Csak tűrt, meghúzta magát és befogta a száját, amit kissé bosszantónak találtam. Ugyanakkor, ha jobban belegondoltam a helyzetébe, rá kellett jönnöm, hogy esélye sem volt bármi ellen is ágálni, hiszen ebben az időben egy nincstelen cselédlánynak a lehetőségei finoman szólva is elég korlátozottak voltak. Jó esetben is örülhetett, ha volt munkája, fedél a feje felett, tudott mit enni és a földesurak nem kezdtek ki vele vagy verték agyon egy rossz szó miatt. Szóval hiába akartam én egy erős, tökös és kemény hősnőt, ha a valóságban mindez nem történhetett volna meg – ezért is mondom, hogy bizony fájóan reális volt az egész.

Lehet, hogy a fentiek alapján most úgy tűnhet, hogy nem annyira élveztem a könyvet, pedig az igazság az, hogy nagyon szerettem olvasni. Igazán romantikus és erős hangulatú volt, olyan, ami beette magát a mindennapi gondolataimba, úgyhogy amikor a végére értem roppant nehezen tudtam kiszakadni belőle - a szereplői és a hangulata is sokáig velem maradt még. Kíváncsian várom a folytatást.

"A huszonnyolcadik születésnapom után két nappal tűntem el Balatonfüredről."

(első mondat)

Kiadó: Álomgyár

Oldalszám: 448

tovább olvasom Karády Anna: A ​füredi lány

Jennifer Lynn Barnes: Örökösök ​viadala

Negyvenhat, pontosabban negyvenhat egész kéttized milliárd dollárt hagyott Tobias Hawthorne a tizenhét éves Avery Ginksre. A lány soha nem látta a milliárdost - aki egyébként imádta a találós kérdéseket, az anagrammákat és a különféle rejtvényeket - mégis ő örökölte az öreg összes vagyonát. Volt azonban egy feltétel, csak akkor kaphatja meg az örökséget, ha beköltözik egy évre a kastélynak is beillő, titkos folyosókkal és kódokkal teli Hawthorne-házba. Ahol egyébként a hoppon maradt igazi örökösök is laknak, köztük Tobias unokái, a négy veszélyesen vonzó, zseniális srác, akik abban a hitben nőttek fel, hogy egy napon milliárdok szállnak rájuk. Így nem meglepő, hogy Avery-t mindenki betolakodónak nézi, és mindent készek megtenni annak megakadályozására, hogy a riválisuk hatalmas vagyonhoz jusson.

Üdítő olvasmány volt ez számomra, még akkor is, ha kezdetben kissé közhelyesnek éreztem a sztorit: egy szegény, de roppant jószívű és okos lány, akit a nővére nevel, hirtelen rengeteg pénzhez jut, stb. De a könyv olvasása közben ez az érzés hamar elmúlt, mert Jennifer Lynn Barnes olyan furfangos, jól kitalált és összetett történetet rittyentett, hogy élvezet volt olvasni. Ennek ellenére a könyv első felében mégsem sodort úgy magával a cselekmény, mint ahogy azt vártam. Simán le tudtam volna bármikor tenni a könyvet, mert elég langyosnak éreztem a sztorit, holott a szereplőkben volt potenciál. Főleg a négy srácban, akik karaktere annyira különbözött és jól kirajzolódott, hogy igazából mindegyikről szerettem olvasni. Persze a legjobban a két középső fiú, Grayson és Jameson mozgatta meg a fantáziám, akik közül Grayson túl komolyan vette magát, és masszívan utálta Avery-t, míg Jameson sportot űzött abból, hogy semmit nem vett komolyan és az első perctől kezdve barátságosan viselkedett a lánnyal. És míg Grayson minden helyzetben higgadt, megfontolt és komoly tudott maradni, addig Jameson kiszámíthatatlan volt, és csak hajszolta a heves érzelmeket. Szóval totál különböző volt a két srác.

A második kötet borítója is gyönyörű.

Avery karakterével vizont már kissé bajban voltam, mert néha túl gyerekesnek találtam a viselkedését, és annyira bosszantott, hogy olyan dolgokat tett, amikről tudta, hogy nem kéne – ráadásul mindig tisztán meg is fogalmazódott benne, hogy miért nem -, ennek ellenére mégis mindig megtette. A történetet egyébként az ő szemszögéből követhetjük nyomon. Avery semmit nem tudott az idős milliárdosról, aki a halála után még egy utolsó feladványt adott az unokái számára, melyben Avery-nek is jelentős szerepet szánt. A fiúk úgy gondolták, hogy a lány csak egy eszköz, hogy megoldják nagyapjuk utolsó nagy rejtvényét, Avery azonban úgy vélte, hogy más van a háttérben, oka van annak, hogy Tobias őt választotta örökösének.

"Eszembe jutott, mit mondott Jameson azon az estén, amikor először bejött a kandallón át a szobámba: Tobias Hawthorne rám hagyta a vagyonát – őrájuk meg nem hagyott mást, csak engem."

Mindenesetre az öröklés körüli játékban elsősorban ő, és a két középső fiú versengésén volt a fő hangsúly. A közöttük kialakult szerelmi háromszög miatt viszont kissé morcos vagyok, mert nem csak fárasztónak, de totál feleslegesnek is találtam az egészet. Én egy snassz, kétszemélyes romantikával (Grayson párti vagyok) is simán elégedett lettem volna, hiszen a találós kérdések és feladványok megfejtése maguk is elég szórakoztatóak voltak ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. A kastélyról szóló leírások, a benne rejlő titkos ajtókkal, átjárókkal és alagutakkal, illetve az itt-ott elrejtett apró utalások, amik a szereplők segítségére szolgáltak a rejtélyek megoldásában, azonban nagyon tetszettek. És bár néhány dolgot kissé felszínesnek éreztem a könyvben, a végére érve mégis  annyira belemelegedtem és megszerettem, hogy alig bírtam letenni. Úgyhogy mindenképp kíváncsi vagyok a folytatásra, ami külföldön majd csak szeptemberben fog megjelenni. Idehaza pedig? Ki tudja. Remélem nekünk sem kell sokat várni rá.

A könyv elsősorban a fiataloknak szól, de akik szeretik a könnyed stílusú, váratlan fordulatokkal, intrikákkal, romantikával és izgalmas rejtvényekkel teli nyomozós történeteket, azoknak bátran ajánlom. 

Kiadó: Animus

Eredeti cím: The Inheritance Games

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Oldalszám: 400

tovább olvasom Jennifer Lynn Barnes: Örökösök ​viadala

Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

A Tisztességes ajánlatott immár másodszorra olvastam és ugyanúgy tetszett, mint 10 évvel ezelőtt. Ez a kötet az egyik kedvencem a Bridgerton sorozatból, mert bár igaz, hogy mindegyiket nagyon szeretem, de igazából a hamupipőkés beütése miatt mégiscsak ez lett a szívem csücske.

Egyébként most, hogy már láttam a sorozatot, nagyon kíváncsi voltam milyen élményt fog majd nyújtani ismét a könyv. Annál is inkább, mivel a sorozatnak hála, most már arcot is tudtam kapcsolni a főszereplőhöz, és nem is akármilyet. Luke Thompson szerintem remek választás volt Benedict szerepére. Ennek ellenére hiába próbáltam vele elképzelni a sztorit, kezdetben kissé nehezen ment, mert a könyv alapján nekem sokkal romantikusabb és karakánabb jellemnek tűnt, mint a filmben, ahol inkább lassúnak és kissé szerencsétlennek találtam. Mondjuk az is igaz, hogy abból a kevés jelenetből, amit kaptunk róla még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, így hát én sem teszem, de az biztos, hogy a könyvnek köszönhetően még tisztább kép rajzolódott ki bennem a jelleméről, úgyhogy kíváncsian várom, hogy mindebből mi köszön majd vissza a képernyőről.

És, hogy a történetről is írjak valamit, a sztori eleje eléggé a Hamupipőkére hajaz, ami persze nem volt újdonság számomra. Tudtam, hogy ez a kötet egy igazi Hamupipőke sztori, hiszen ezért is lett a kedvencem, de hogy tényleg ennyire hasonlít rá, arra már nem annyira emlékeztem.

Sophie törvénytelen gyermek; az édesapja gróf, az anyja cseléd volt. És bár az édesapja befogadta, de miután meghalt, a mostohaanyja és annak két lánya cselédsorban tartotta és állandóan gyötörte őt. Szóval Sophie igazán mostoha körülmények között nevelkedett, mígnem egy nap, a jóakaróinak hála, egy álarcosbálon vehetett részt, ahol aztán egy pillanat alatt beleszeretett Benedict Bridgertonba és viszont. Ám a varázslat éjfélkor véget ért, és hőseink legközelebb csak két év múlva találkoznak ismét, amikor is Benedict nem ismeri fel Sophie-t, aki aztán annyiban is hagyja dolgot. Az idő múlásával azonban egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Benedictnek pedig döntenie kell; elengedi a titokzatos ezüstruhás hölgyet, és Sophie-nak adja a szívét vagy továbbra is várja a mesebeli hercegnőjét. 

Imádtam olvasni ezt a könyvet. Szerettem Sophie-t, mert talpraesett volt és mert mindvégig hű tudott maradni az elveihez, és Benedictet is szerettem – a tisztességtelen ajánlata ellenére is - mert a tetteivel és megnyilvánulásaival olyan nyugalmat és biztonságot sugárzott, amivel az én szívemet is meghódította. Szerettem Sophie és Benedict egymáshoz való viszonyát, a civakodásaikat, és a közöttük kialakuló szép lassú románcot. És azt is szerettem, hogy mint mindig, az írónő most is csak rájuk koncentrált, és bár ismét nem sok mindent tudtunk meg arról a korról, amiben a történet játszódott, engem egy csöppet sem zavart, mert az a romantikus légkör, amit Julia Quinn teremtett, most is totál elvarázsolt és levett a lábamról. 

Persze ebből a részből sem maradhattak ki a Bridgeron testvérek, különösen Colin nem, akinek ez amolyan felvezető rész volt, hiszen a következő kötet az övé lesz. És bár Violetet a gyerekei iránti önzetlen szeretetéért és bölcsességéért eddig is nagyon szerettem, de most még közelebb került a szívemhez, hiszen igazán kitett magáért, amikor Sophie megmentéséről volt szó - csodálatos volt, amit a fiatalokért tett. Meg aztán mindig is szívmelengető volt látni, hogy mennyire szereti és ismeri a gyermekeit, és hogy mennyire fontos számára a boldogságuk.

"- Mondtam mostanában - suttogta a fülébe -, mennyire szeretlek?
- Nem - felelte Violet könnyed mosollyal -, de anélkül is tudom.
- Említettem, hogy a legjobb anya vagy a világon?
- Nem, de azt is tudom.
- Jó. - Lehajolt, arcon csókolta. - Köszönöm. Kiváltság a fiadnak lenni."

Szóval imádtam ezt a részt - igen, tudom, hogy ezt már írtam, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire - úgyhogy remélem a filmben sem fogok csalódni. És nagyon-nagyon bízom benne, hogy Benedict karakterét - az első évad színes castingjából kiindulva - nem fogják túlzottan kicsavarni, mert bár A herceg és én-nél sok mindent elviseltem, de ha Benedicttel valami olyat tesznek, amivel durván eltérnek a könyvbéli karakterétől, akkor én... húúúú.... nem is tudom.... nagyon morcos leszek.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: An Offer From a Gentleman

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 404

tovább olvasom Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

Jim Thompson: 1280 ​fő

Pottsville egy isten háta mögötti texasi kis porfészek, ami csak 1280 lelket számol, beleértve a feketéket is, akikről Kennek – a szomszéd megye seriffjének - hála köztudott, hogy nincs is lelkük. Főhősünk, Nick Corey évek óta Potts megye seriffje. Szent meggyőződése, hogy csak úgy maradhat továbbra is a posztján, ha a lehető legkevesebbet dolgozik, nem tartatja be a törvényeket, lustálkodik, naponta ötször eszik, és lefekszik minden elérhető nővel.

Nick tehát egy elég mihaszna seriff, nehezen boldogul azokkal a nehézségekkel, amikkel nap, mint nap szembe kell néznie. Mint például azzal a két stircivel, aki kikezdte és tönkretette amúgy is megtépázott hírnevét. Vagy a zsarnoki feleségével és annak féleszű testvérével, aki szintén sok gondot okozott neki, a szeretőjéről, pontosabban a szeretőiről már nem is beszélve, akiktől egy perc nyugta nem maradt. Ráadásul mivel közeleg a seriffválasztás, így minden gondját nagyon gyorsan meg kell oldania, hogy elég szavazatot kapjon, mert ha másban nem, egyvalamiben biztos volt: bármit képes megtenni azért, hogy továbbra is seriff maradjon.

Ezzel a könyvvel kiléptem kicsit a komfortzónámból, de nem bántam meg, mert tényleg élmény volt olvasni. Az 1280 fő szerintem tipikusan az a könyv, ami később fejti ki hatását – rám legalábbis így hatott. Nem mondom, hogy ez volt életem regénye, de határozottan éreztem rajta, hogy erős történetről van szó, olyanról, aminek a hangulata rögtön bekúszik az ember bőre alá és rátelepszik kicsit a lelkére.

A regény főhőse Nick, egy gerinctelen és lusta seriff, aki a kenőpénzekből és a megye kirablásából él meg úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem tesz a fizetéséért. Nem volt bátor, becsületes meg aztán pláne nem. Egy semmirekellő alak volt, aki az ördöghöz hasonlóan vitte kísértésbe az embereket, akik aztán mind szépen be is dőltek neki, és olyan szörnyűségeket tettek, amit egyáltalán nem akartak megtenni.

Nick rendkívül jól tudta álcázni magát, kedvessége, nyugalma és szelídsége, amit a külvilág felé mutatott egy óriási terv része volt, amit szorgalmasan építgetett elméje egy perverz kis szegletében. Szemrebbenés nélkül tudott gyilkolni és már-már művészi szintre emelte az emberek megtévesztését és manipulálását. Ez tette számára lehetővé, hogy minden helyzetet a maga javára fordítson és továbbra is pénzt keressen anélkül, hogy dolgoznia kelljen.

Érdekes volt Nick karaktere, a könyv elején meglehetősen bárgyú és lassú figurának tartottam, még a monológjain is jókat mulattam, a végére azonban egyértelművé vált, hogy ő valójában egy őrült pszichopata, aki gyűlöli a körülötte lévő embereket, és úgy gondolja, hogy kötelessége a Bibliában lefektetett szent elveket követve erősen megbüntetni őket. Hogy miért? Hát csak egyszerűen azért, mert emberek.

Az 1280 fő nem egy vidám történet, mégis voltak benne humoros pillanatok. Bevallom, a stílusa nekem nem mindenhol jött be, de az a kegyetlen, rasszista és erőszakos világ, amelyben a rothadás, a csalóka és bigott felszín alatt rejtőzött, szerintem nagyon jól lett ábrázolva. És bár Nick karakterén kezdetben jókat derültem, a könyv végére már szinte rosszul voltam tőle, ennek ellenére mégis felejthetetlen hős marad számomra.

"...így feküdtem egyik éjjel is, teljesen ébren, hánytam-vetettem magamat, és azt hittem, mindjárt megbolondulok. Végül elegem lett az egészből. Azt mondtam magamnak:
– Nick – mondtam –, Nick Corey, menten megbolondulsz ezek miatt a te bajaid miatt, úgyhogy gyorsan találjál ki valamit. Döntsél, Nick Corey, vagy megbánod, hogy nem tetted.
Így törtem a fejemet egyfolytában, aztán még egy kicsit. És végül döntöttem.
Úgy döntöttem, hogy nem tudom, mi a franc legyen."

Kiadó: Agave

Eredeti cím: Pop. 1280

Fordította: Tamás Gábor

Oldalszám: 208

tovább olvasom Jim Thompson: 1280 ​fő

Jennie Fields: Sorshasadás

A történet Chicagoban játszódik az 1950-es években, főszereplője pedig Rosalind Porter, egy magasan képzett fiatal fizikusnő, aki a második világháború alatt részt vett a Manhattan-terv lebonyolításában. Rosalind sosem akart megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Sem akkor, amikor atomfizikusként és egyetlen nőként kezdett el dolgozni a laborban, sem akkor, amikor szenvedélyes viszonyba kezdett az egyik kollégájával, Thomas Weaverrel. Rosalind nagyon sikeres volt a munkájában, a szerelemben azonban nem éppen, ugyanis Weaver nemcsak egyik napról a másikra hagyta el őt egy másik nő miatt, hanem egy aljas húzással a karrierjét is teljesen tönkretette. Amikor öt évnyi hallgatás után Weaver ismét jelentkezik, Rosalind nem tudja, hogy mi tévő legyen. Épp kezd magához térni abból a mély letargiából, amibe a férfi taszította, így egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy újra találkozzon vele. Ám ekkor felbukkan Charlie Szydlo, az FBI különleges ügynöke, és arra kéri, hogy kémkedjen egykori szerelme után, akiről az FBI azt gyanítja, hogy nukleáris titkokat ad át a szovjeteknek. Rosalind lehetetlen helyzetben kerül, egyrészt, mert mindenképp szeretne segíteni hazájának, másrészt, mert tart a Weaverrel való találkozás rá gyakorolt hatásától, mivel még a mai napig nem szeretett ki a férfiból.

Ebben a regényben Jennie Fields egy olyan vonzó és szimpatikus hősnőt hozott létre, aki bátor, kitartó, intelligens és határozott, ami már a könyv első oldalai után tisztán érezhető volt számomra. Úgyhogy hamar megszerettem Rosalindot, annál is inkább, mivel mindezen erények mellett egy nagyon érzékeny nőnek is tartottam. Hihetetlenül szenvedett attól, hogy az amerikaiak az atombombát, melynek kifejlesztésében neki is jelentős szerepe volt, ledobták Hirosimára és Nagaszakira. És rendkívül nehezen birkózott meg azzal a ténnyel, hogy ezzel több százezer ember haláláért részben ő is felelős volt. És nem ez volt az egyetlen dolog, ami marcangolta és nyomasztotta belülről. Weaver árulása is mély nyomott hagyott benne, aki se szó, se beszéd egyszer csak cserben hagyta, és kegyetlenül átgázolt rajta.

A Weaverrel való kapcsolata egyébként nagyon különleges volt számomra. Amikor róluk olvastam, úgy éreztem, hogy hűűűű micsoda szerelem volt közöttük - nem mindenki él át ám ehhez hasonlót. Lenyűgözött a kettőjük között lévő kötelék, ezért kezdetben nem is értettem, hogy mindennek ellenére Weaver mégis, hogy tudott olyan csúnyán elbánni a lánnyal. Miért nem elégedett meg azzal, hogy összetörte a szívét? Miért kellett a tekintélyétől is megfosztania, melynek következtében lenyűgöző fizikus elmével egy áruházban kellett dolgoznia eladóként, hogy biztosítani tudja a megélhetését. Rosalind pedig? Nos, ő ahelyett, hogy megbosszulná mindazt a sérelmet, amit öt évvel ezelőtt ez a gazember okozott számára, már az első találkozásuknál újra felizzik benne a férfi iránt érzett szenvedély. És hahhh… hogy én ez miatt milyen mérges voltam rá.  Sehogy sem tudtam megérteni Rosalind reakcióját. Illetve hazudok, nagyon is értettem. Tisztában voltam vele, hogy mi mindenen megy keresztül, mégis haragudtam rá, amiért még mindig szerelmes volt a férfiba. Ugyanakkor borzasztóan sajnáltam is egyben, mert azt, hogy kit szeretünk és kiért égünk, bizony nem mi határozzuk meg.

Mindenesetre Rosalind kezdetben csak az FBI miatt engedte magához közel Weavert, vagy legalábbis ezzel nyugtatta magát. Aztán ahogy szép lassan tudomást szerzett Weaver sötét titkairól, más szemmel kezdte nézni a kapcsolatukat, amihez nagyban hozzájárult Szydlo ügynök különleges személye, na meg az a rendkívül nagy türelem, megértés és kedvesség, amit Rosalind irányába tanúsított. A történet egyébként Rosalind és az ügynök szemszögéből íródott, és bár mindkét oldalt szerettem olvasni, a Charlie múltjának megismerésével, a japán fogolytáborban töltött napokkal és annak lelki következményeivel foglalkozó részeket különösen érdekesnek és szívszorítónak találtam.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, kémregénynek számomra elég vérszegény volt, romantikusnak viszont tökéletesen megállta a helyét. Történelmi vonatkozásban és az atomkutatásokra vonatkozóan – lásd a szerző utószavát - szerintem hű volt. És az 1950-es években a nőkkel szembeni elvárás is szépen kirajzolódott a könyvben, mely szerint a nők csak az anya és feleség szerepében teljesedhettek ki igazán, ami persze már akkor is oltári nagy hülyeség volt, amit az író nagyon jól be is mutat nekünk Rosalind és a nővére életén keresztül.

És végezetül, kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik szeretik az 50-es évek Amerikájának átható hangulatát, a hidegháború ideje alatt játszódó történeteket és az erős és intelligens nőkről szóló romantikus regényeket.  

Kiadó: General Press

Eredeti cím: Atomic Love

Fordította: Tóth Bálint Péter

Oldalszám: 368

tovább olvasom Jennie Fields: Sorshasadás

John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Bevallom, A vezércsel c. netflixes sorozat inspirált a könyv megvásárlására, imádtam Beth Harmon történetét, szerintem zseniális alkotás volt. Úgyhogy ezzel a regénnyel részben a sorozat által nyújtott élményt szerettem volna meglovagolni, másrészt pedig mindig is érdekeltek a II. világháború koncentrációs táboraiban zajló történetek, ahol a tiszta gonoszság emberi formában nyilvánult meg. Sok ilyen témájú könyvet olvastam már és olvasok mostanában is, és nem csak azért, mert mindig újat tudnak mondani számomra, hanem - és ez sokkal fontosabb - mert nem engednek felejteni. Szóval több szempontból is kíváncsi voltam erre a könyvre, úgyhogy nagy elvárásokkal vetettem bele magamat, és talán itt ment félre kicsit a dolgot, mert nem azt kaptam, amit vártam.

1944 auschwitzi koncentrációs tábor.

Paul Meissner SS-tiszt úgy dönt, hogy sakk-klubot hoz létre a szolgálatot teljesítő férfiak moráljának fokozása érdekében. Amikor megtudja, hogy a foglyok is sakkoznak egymással, kíváncsi lesz Emil Clémentre, az Órásra, akit a társai legyőzhetetlennek tartanak. Mivel egyetlen zsidó sem lehet okosabb egy németnél, így az Órásnak a németek ellen is játszania kellett. Ha nyert, megmenthette vele egy fogolytársa életét, ha veszített, a saját életét kockáztatta. Emilnek persze nem volt választása, játszania kellett, miközben a sakk iránti szeretetével és tudásával lassan elnyerte Paul Meissner tiszteletét, majd később védelmét.

A történet három férfi valószínűtlen barátságáról szól, amit közel két évtizeddel a háború után Amszterdamban kötnek egymással. A francia Emil Clément, egykori zsidó rab, és Willie Schweninger, német hivatalnok épp egy amsterdami sakkversenyen küzdenek egymással a világbajnoki címért, amikor Paul Meissner, egykori SS-tiszt, aki Auschwitzban teljesített szolgálatot - amikor Emil ott raboskodott -, mindkettőjüket meginvitálja egy rövid találkozóra. Paul haldoklik és még mielőtt élete végéhez érne, szeretné, ha ők hárman leülnének egymással és megbeszélnék a múltat, hogy békére és megbocsátásra leljenek. E beszélgetések során pedig időről időre visszarepülünk a múltba és megismerjük, hogy e három férfi, hogyan alakította és befolyásolta egymás sorsát.

A könyv, mint minden Auschwitzban játszódó történet megrendítő és szívbemarkoló volt. Donoghue nagyon részletesen írja le a táborban folyó életet és halált, miközben a kiváltságos rabok és német tisztek között zajló hatalmi harcokat és halálos intrikákat is rendkívül jól ábrázolja. Tetszett, ahogy a múlt és a jelen eseményeit szépen (gyöngy)sorba fűzte, és ahogy az Órás, Meissner és Schweninger együtt járták be visszaemlékezéseik során múltjuk emlékeinek útját, melynek okán mindhárman megváltoztak és más megvilágításban kezdték látni a velük történt eseményeket. Mondjuk számomra kissé hihetetlen volt, hogy ők hárman ilyen gyorsan barátságot kötöttek egymással, de ezt betudtam annak, hogy sajnos egyikük sorsa sem érintett meg igazán, nem tudtam beleélni magam a helyzetükbe, és talán ezért is érezhettem ezt a kapcsolatot különösnek közöttük. 

A könyvben olvasható sakkjátszmák egyébként izgalmasak voltak, bár mivel tudtam, hogy Emil túléli a háborút - tehát minden mérkőzésből győztesen kerül majd ki -, nem tudtam a versenyek súlyát a helyzetnek megfelelően mélyen átérezni. 

A könyvet a közepéig egyébként nagyon élvezetesnek találtam, de aztán volt egy-két olyan dolog, ami zavart benne. Például Emil azon megállapítását, mely szerint, ha megtiltották volna számára a táborban a sakkozást, az olyan lett volna, mintha halálbüntetést szabtak volna ki rá, kissé erősnek éreztem. Egy ilyen helyen azt gondolná az ember, hogy ennek nincs helye, de úgy voltam vele, ha neki Auschwitzban ez okozta a legnagyobb örömöt, ám legyen. Elfogadtam, és lassan megértettem, hogy ez valamiféle kapaszkodó volt számára, ami az élethez és az emberiséghez fűzte. Azt azonban, hogy ezt egyben valamiféle spirituális játéknak is tekintette, melynek során egy-egy meccs előtt az isteni akarat irányának érzékelésére lapkákat vetett, már komolytalannak találtam. Az is zavart a könyvben, hogy néhol az író túl szájbarágósan közölt velünk dolgokat, olyanokat, amiket konkrét szavak nélkül is simán (meg)érez és tud az olvasó. És nem utolsósorban a történet végével sem voltam teljes mértékben kibékülve, meglehetősen naivnak és hihetetlennek találtam a körülményekhez képest.

Mindenesetre sok fontos kérdést vet fel az író a történet elbeszélése során, úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Kedvencemmé nem vált, mert nem érintett meg mélyen és nem vágott úgy földhöz, mint ahogyan arra számítottam. És bár igaz, hogy a történet állandó eleme volt a sakk, de a fő hangsúly mégsem ezen volt, hanem azon alapvető kérdésen, hogy vajon az áldozat megbocsáthat-e kínzójának, vagy vannak dolgok, amik örökre megbocsáthatatlanok maradnak?

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: The Death's Head Chess Club 

Fordította: Habony Gábor

Oldalszám: 432

tovább olvasom John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Először is le a kalappal az író előtt, mert én ilyen nyakatekert, jól kitalált és összerakott krimit már nagyon rég olvastam. Határozottan élveztem a történet izgalmát és összetettségét. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy kb. úgy a könyv felétől kezdtek úgy összekuszálódni a szálak, hogy azt gondoltam, én ennek az időhurkos kriminek a felét nem fogom majd érteni, de végül mégis lépést tudtam tartani az események fura menetével – hurrá, hurrá, éljenek az élet apró örömei.

Na de röviden, miről is szól a történet. A könyv főhőse Aiden Bishop, akinek az a feladata, hogy megtalálja Evelyn Hardcastle gyilkosát. Evelynt este tizenegykor fogják megölni, Bishopnak pedig nyolc nap alatt nyolc különböző ember bőrébe bújva kell a bűntény végére járnia. Tehát a gyilkosság napja újra és újra ismétlődik, egészen addig, míg a gyilkost meg nem találja. A gyilkosság a Hardcastle család birtokán fog történni, ahol a család álarcosbált rendez. A dolog érdekessége, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanekkor és ugyanitt, ugyanezekkel a vendégekkel már volt egy hasonló rendezvény, aminek a vége szörnyű tragédiával zárult, és úgy tűnik, hogy mindez most megismétlődni látszik. A vendégek összetétele igen változatos, egyetlen közös dolog van csak bennük; mindegyiküknen van valami piszkos kis titka és rejtegetni valója. És mivel a napok a gazdatestekkel együtt egyre csak fogynak, hősünknek igyekeznie kell, ha időben meg akarja oldani a rejtélyt, és kiszadadulni ebből a furcsa időhurokból.

Ahogy elkezdtem olvasni a regényt, nekem rögtön Agatha Christie könyvei és filmjei jutottak az eszembe, illetve a családi nagy Cluedo játékaink. (Ó, hogy mennyire szerettük őket a gyerekekkel.) Akkor találgattam és okoskodtam folyamatosan arról, hogy vajon ki lehet a gyilkos, mi lehet a fegyvere, illetve hogy hol és milyen módon lett végrehajtva a bűntény. A könyvben persze ismert volt az áldozat személye és halálának az ideje, na de a többit – a tettes kilétét és indítékát - óriási homály fedte. Mivel a történet elég sok szereplőt mozgatott meg, így gyakran megfordult a fejemben, hogy jegyzetelnem kéne, hogy könnyebben menjen a nyomozás, de persze túl lusta voltam ehhez, inkább lassabban olvastam és mindenre próbáltam odafigyelni. De egy-két személy beazonosítása még így is nehezen ment, folyamatosan előre kellett lapoznom, hogy tudjam kiről is olvasok pontosan, de nem bántam, mert cserébe egy olyan történetet kaptam, ami igazán megmozgatta eltunyult agytekervényeimet. Úgyhogy a könyv teljes figyelmet igényel, mert a rengeteg információ között az ember gyorsan el tud veszni - csak szólok.

A történet, mint mondtam, sokszereplős, Bishop már eleve nyolc gazdatest segítségével üldözi a gyilkost, és akkor ott vannak még azok a szereplők, akik hol gátolják, hol segítik őt a nyomozásban. Bishop gazdatestei mind különálló személyiségek voltak, akiknek viselkedése nagyban függött egyéniségüktől, melynek persze voltak előnyei és hátrányai. Ez utóbbi főleg akkor jelentkezett, amikor Bishop olyan gazdatestbe került, akiknek a személyisége erősen felszínre akart törni. És bár Bishop nem mindig tudta úgy irányítani ezeket az embereket, ahogyan azt szerette volna, mert teszem azt, az egyikük túl gyáva volt ahhoz, hogy a sarkára álljon, a másikuk pedig könyörtelen és olyan kövér, hogy mozogni alig tudott. De akadt közöttük olyan is, aki erőszakos volt és olyan gyenge elméjű, hogy képtelen volt bármit is észben tartani, illetve olyan is, akit már a nap elején félholtra vertek, vagy épp kereket oldott, szóval egyáltalán nem volt könnyű dolga velük, de mivel mindig a gazdatestei képességeihez mérten próbálta végezni a dolgát, így legtöbbször sikerrel járt.

A szereplők között egyébként nem sok szimpatikus embert találtam, Aident is csak az Annához való ragaszkodása miatt éreztem annak, és mert sokáig nem megoldani, hanem inkább megakadályozni próbálta a gyilkosságot, ami persze elvesztegetett idő volt a részéről, hiszen voltak játékszabályok, amiket be kellett tartani. Ám az elején mindezt Bishop egy kissé nehezen értette meg – ezért is indult oly lassan az a cselekmény -, de miután ezt elfogadta, a nyomozás is gyorsabban haladt előre.

Mindent összevetve az Evelyn Hardcastle 7 halála számomra egy nagyon különleges élmény volt. És bár igaz, hogy kissé túl terjedelmesnek találtam – mert szerintem, ha 50 vagy akár 100 oldallal rövidebbre írta volna Turton, akkor sokkal feszesebb, és jobban átláthatóbb lett volna az egész -, de így sincs okom panaszra, mert élveztem az olvasását és a vége után is még sokáig gondolkodtam rajta. Az biztos, hogy a bonyolult cselekménye miatt sokan nem fogják szeretni és lemondanak róla, de szerintem megéri elolvasni és energiát fektetni bele, a klasszikus krimi kedvelőknek mindenképp, ők tuti nagyon élvezni fogják.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle

Fordította: Őri Péter

Oldalszám: 496

tovább olvasom Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála