Dalfutár ~ Méri Poppinsz első tánca ~ Grecsó Krisztián

Aki esetleg nem ismerné a Dalfutárt, annak röviden elmondom, hogy miről is szól ez a műsor. Hajós András (szeretem, szeretem) gondolt egy nagyot és kitalálta, hogy mi lenne, ha négy zenei tehetséget: egy zeneszerzőt, egy szövegírót, egy producert és egy énekest összehozna, hogy azok közösen létrehozzanak egy dalt. Persze ez mind nagyon szép és jó, de ugye joggal kérdezhetné bárki, hogy mi ebben a pláne? 

Hát kérem szépen az, hogy a munka elején, ez a négy ember egymástól teljesen függetlenül dolgozik, még csak egymás kilétéről sem tudnak semmit - tiszta vakrepülés számukra az egész. Majd csak a végső felvételnél szembesülnek egymással, amikor végleges formába kell fésülniük a művet. 

A dalok körüli munkálatokat dupla epizód erejéig követhetjük nyomon. Ennek menete a következő: Hajós felkér egy zeneszerzőt, hogy írjon egy dallamot, amit aztán tovább visz a szövegíróhoz, ahonnan aztán az elkészült dallam a szöveggel együtt - de volt már úgy is, hogy szöveg nélkül, mert az nem készült el időre - kerül a producerhez, aki miután meghangszerelte a dalkezdeményt, tovább küldi az utolsó láncszemnek, az énekesnek. 

A szereplők az utolsó részig nem tudnak egymásról, ennek köszönhetően egyik műsor sem egyforma. Mindegyik rendkívül egyedi, humoros és nem utolsósorban roppant érdekes, hiszen nem minden nap adatik meg bárkinek is, hogy bepillantást nyerjen egy dal elkészítésének kulisszatitkai mögé. 

És hát ezt az egész dolgot Hajós András fogja össze, vezényli és szerintem szuperül kézben is tartja. Hajós Andrást eddig is nagyon bírtam, de ez után a műsora után, csak még jobban tisztelem és szeretem. Testhez álló feladat ez a számára és látszik rajta, hogy szívvel lélekkel csinálja. 

A műsor egyébként 2016-ban kezdődött és egyetlen évadot élt meg. Szerencsére az idén saját YouTube-csatornán folytatódik, íme néhány név az alkotócsoport tagjai közül:  Kőhalmi Zoltán, Lovasi András, Linczényi Márkó, Rakonczai Viktor, Szakács Gergő, Dallos Bogi, Bereczki Zoltán, Zentai Márk, Lábas Viki... és igen, igen Grecsó Krisztián, aki annyira szimpatikus és kedves ember volt számomra, hogy elhatároztam, mindenképp olvasok majd tőle valamit, hiszen itt él velünk, kortárs szerző - szégyellem is kicsit, hogy eddig nálam kimaradt. 

Szóval én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a műsort. Engem a negyedik csapat munkájánál többször is kirázott a hideg, nagyon tetszett és nagyon szép dalt hoztak össze. A sok internetes szemét között a Dalfutár egy igazi kincs. Rengeteg tehetség, nagyszerű dalok, imádom! Még többet-többet belőle!

A kép a Dalfutár Instagram oldaláról való.

tovább olvasom Dalfutár ~ Méri Poppinsz első tánca ~ Grecsó Krisztián

Sharon Bolton: Halj ​meg kétszer!

Sharon Bolton neve nem ismeretlen számomra, hiszen a tavaly előtt megjelent Egyikünk hazudik c. könyvével anno sokat szemeztem, de aztán valahogy mégis kimaradt nálam. Nem így a Halj meg kétszer! regénye, aminek a fülszövege olyan ígéretesen hangzott, hogy a megjelenése után rögtön meg is rendeltem magamnak.
És már most elárulom, hogy nagyon jó választás volt, egy kicsit sem csalódtam benne.

A történet egy léghajós kirándulással indul, amit a tizenhárom utasa közül csak egyvalakinek sikerül túlélnie. Őt a rendőrség Jessica Lane-ként azonosítja, akit érthetetlen okok miatt, miután elhagyta a baleset helyszínét, azóta sem találnak. A rendőrség nem érti, hogy miért nem lép Jessica kapcsolatba a hatóságokkal, úgy gondolják, talán olyan erős fejsérüléseket szenvedett, hogy teljesen össze van zavarodva. Amit nem tudnak, hogy a repülés során mindegyik utas egy kegyetlen gyilkosság szemtanúja volt, és mivel az elvetemült gyilkos nem engedhette, hogy titka kiderüljön, mindenre, ismétlem mindenre képes volt, hogy ez valóban így is történjen.

Így veszi hát kezdetét egy őrült macska-egér játék, melynek szereplői az egyetlen túlélő, JESSICA LANE, és a kegyetlen gyilkos, PATRICK FAA.

Sharon Bolton egy igazán csavaros, összetett és roppant szórakoztató regényt tett le az asztalra. Igazából a fülszövegben olvasottakon kívül nem is nagyon szeretnék többet elárulni a történetről, nehogy elvegyem valakitől a meglepetés örömét. Mindenesetre annyit mondhatok, hogy a regény első néhány (hőlégballonos) fejezetét annyira intenzívnek és megragadónak éreztem, hogy az totál levett a lábamról - nem igen találkoztam még ehhez hasonlóval – szóval durván jól indult, na.

A könyv központi karaktere Jessica, nekem nagyon szimpatikus szereplő volt. Szerintem végig jó döntéseket hozott, amikkel pedig nem értettem egyet, a könyv végén arra is magyarázatot kaptam. Értékeltem erőfeszítéseit, hogy soha nem adta fel, és hogy kitartóan próbált helytállni tervében, melynek köszönhetően tökéletesen bele tudtam magam élni az üldözött szerepébe, és naná, hogy teljes erőbedobással drukkoltam, hogy mihamarabb biztonságba kerüljön. Tetszett, hogy Bolton nem hagyta figyelmen kívül Jessica bánatát, amit a testvére elvesztése miatt érzett, és teljesen reálisnak éreztem, hogy az éles helyzetekben a túlélése érdekében félre tudta tenni érzelmeit, hogy a saját biztonságára tudjon összpontosítani. Érdekes színfoltja volt a könyvnek a kolostor és az ott élő apácák, akik nem csak lelkes figyelői voltak a drámának, de tulajdonképpen végig jelen voltak a történetben. Nagyon élveztem a velük töltött időt, annál is inkább, mivel némi humort is tudtak csempészni a történetbe, megtörve ezzel annak sötét hangulatát.

Maga a sztori egyébként nagyon jól felépített és könnyen olvasható volt. A háttérinformáció csepegtetését a visszaemlékezések segítségével szerintem nagyon jól oldotta meg a szerző. A rövid fejezetek pedig kifejezetten jót tettek a könyvnek: fokozták a feszültséget, és gyorsították a tempót. A cselekményt több szálon követhettük nyomon, hol az üldöző, Patrick, hol az üldözött, Jessica szemszögén keresztül láthattuk ugyanazon időben az eseményeket, ami annyira izgalmassá tette az egészet, hogy sokszor levegőt is elfelejtettem venni olvasás közben (lásd fürdőszobás jelenet.) Szóval feszültségből nem volt hiány, Sharon Bolton ebből a szempontból is jó munkát végzett. 

Összességében nekem nagyon tetszett a könyv, tényleg letehetetlen volt. Rengeteg fordulat és csavar jellemezte a sztorit, amiket aztán az olvasó a végén halmozva kapott az arcába. Engem az írónőnek többször is sikerült úgy meglepnie, hogy kiskanállal kellett összeszedegetni magam utána. Mondjuk az is igaz, hogy az utolsó csavart én már kissé soknak éreztem, ott mintha túltolta volna Bolton a sztorit, de ez csak apró kukacoskodás a részemről, hiszen a Halj meg kétszer! remek olvasmányélményt nyújtott, amit a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudok.  

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Dead Woman Walking
Fordította: Daróczi Péter
Oldalszám: 400

tovább olvasom Sharon Bolton: Halj ​meg kétszer!

Edgar Cantero: Kotnyeles ​kölykök

Szívesen mondanám, hogy engem egyetlen könyv borítója sem tud befolyásolni vásárlás során, de ez nem igaz, mert a Kotnyeles kölyköket is elsősorban a csodás borítója miatt választottam ki magamnak. Persze elolvastam hozzá a fülszöveget is, ami elég ígéretesen hangzott ahhoz, hogy még jobban megerősítsen az elhatározásomban. Ám ami legelőször felhívta rá a figyelmem, az mégiscsak a borítója volt, amivel kapcsolatban úgy gondoltam, ha csak egy kicsit is visszaadja a történet hangulatát, már nyert ügyem van. És még mielőtt megkérdeznétek – igen, a külcsín és a belbecs tökéletes összhangban volt egymással, szóval jól választottam.

A Kotnyeles kölykök egy rendkívül különleges élmény volt számomra. Eddigi olvasói pályafutásom alkalmával még csak hasonlóval sem találkoztam. A könyv stílusát és nyelvezetét eleinte nem igen tudtam hova tenni, nagyon egyedi és egyben szokatlan volt számomra. Aztán ahogy fogytak az oldalak, egyre jobban sikerült megszoknom és ráhangolódnom, mígnem egy idő után arra eszméltem, hogy basszus, én ezt kifejezetten élvezem. Mondjuk a hirtelen bevágódó szövegkönyv-formájú párbeszédsorok – amik néha még színházi instrukciókkal is meg voltak spékelve – sokszor megakasztottak olvasás közben, viszont azt, hogy az író Kerri vörös hajzuhatagától kezdve a papír és a rajta lévő tintán át a rothadó kerítés eső tépázta dróthálójáig szinte minden, de tényleg minden tárgyat megszemélyesített, nagyon tetszett.

A történetről röviden annyit, hogy évekkel ezelőtt egy csapat önkéntes tizenéves, akiket a helyiek csak a Blytoni Nyári Detektívklubként ismertek, egy különleges rejtélyt oldottak meg, amely kapcsán néhány megmagyarázhatatlan dolog azóta is kísérti őket. Ezért tizenhárom évvel később a banda újra összeáll, melynek tagjai azóta persze már felnőttek, de nem igazán érzik jól magukat a bőrükben; az életük kisiklott, depressziósak és rémálmokkal küzdenek, az egyikük még öngyilkos is lett, és mindez az Álmos-tavi eset miatt. Szóval most visszatérnek oda, ahol ez az egész lidércnyomás elkezdődött, hogy leszámoljanak végre gyermekkori szellemeikkel.

A könyvet sokan Scooby Doo-hoz hasonlítják, ami részben helytálló, hiszen a kalózok kincsétől kezdve, a különböző természetfeletti szellemeken és szörnyeken át a kísértet lakta régi házig - csapóajtókkal, titkos pincékkel és alagutakkal együtt - itt aztán tényleg minden volt. A szereplők tekintetében azonban teljesen más karakterekkel találkozhatunk, ugyanis a csapatban lévő két lány egyike Andy, inkább fiú, mintsem lány és leszbikus. Gyerekkora óta szerelemes Kerribe, a csapat vörös hajú hajdani zsenipalántájába, akinek a haja a könyvben esküszöm, hogy külön életet élt. Bevallom engem a két lány kapcsolata nem fogott meg, sőt, Andy Kerriért való kitartó rajongását egy idő után már kissé fárasztónak is találtam. Ettől függetlenül mindkét szereplőt szerettem, Andy-re a tettei és a megnyilvánulásai alapján a könyv vége felé pedig már totál férfiként gondoltam. Aztán itt volt nekünk még Nate, aki az elmúlt éveket különböző pszichiátriákon töltötte, ahova egyébként önként vonult be. És végezetül a csapat jóképű, bár már több éve halott szépfiúja Peter, kinek szellemével Nate még mindig tartja a kapcsolatot.

Ó, és majd elfeledkeztem Timről, a csapat négylábú weimari vizslájáról, aki a legkedvesebb és leghumorosabb szereplő volt mind közül.

Sokszor gondolkodtam azon olvasás közben, hogy vajon melyik korosztályt célozta meg az író, és arra jutottam, hogy talán a gyereklelkű felnőttekre, és az érettebb tizenévesekre (16+) gondolt leginkább. Merthogy horrornak számomra ez a könyv túl meseszerű volt, egy kicsit sem cidriztem rajta, pedig az én ingerküszöböm aztán tényleg baromi alacsonyan van. A fentebb említett különleges nyelvezetet és stílust pedig szerintem a fiatalabb korosztály még nem igazán tudná értékelni és befogadni, holott pont ez teszi a könyvet oly különlegessé és szórakoztatóvá.

Szóval összességében örülök, hogy olvashattam. Le a kalappal az író előtt a humora, a csodás költői képei és az ilyen-olyan szóvirágai miatt. És a fordító előtt is emelem kalapom, akinek amellett, hogy kihívás lehetett e könyv fordítása, biztos rendkívül izgalmas - és egy kicsit nyelvújító - feladat is egyben. 

"… ahogy Kerri megpördült, hogy felszolgálja a sört, fürjei felkavarodtak, vidáman integetve, akár kissrácok a hullámvasúton. Ez is csak egy apróság Kerri számtalan varázsa közül."

Kiadó: Fumax

Eredeti cím: Meddling Kids

Fordította: Varró Attila

Oldalszám: 366

tovább olvasom Edgar Cantero: Kotnyeles ​kölykök

Julia Quinn: Hogyan ​fogjunk örökösnőt (A korona szolgálatában 1.)

Julia Quinn nem tud olyat írni, ami ne nyerné el a tetszésemet. A Bridgerton család történetével örökre belopta magát a szívembe, és bár lehet, hogy a Hogyan fogjunk örökösnőt nem az egyik legjobb írása, én mégis roppant szórakoztatónak, bájosnak és legfőképp humorosnak találtam ezt a történetét is.

Hogy elfogult lennék vele kapcsolatban? Lehet. Ám mindez egy csepp lelkiismeret-furdalást sem okoz számomra, mert tudom, hogy ő az egyetlen olyan író, akinek minden könyve mosolyt tud csalni az arcomra.

A könyv cselekménye egyébként nem túl bonyolult, de úgy gondolom, hogy aki szereti a történelmi romantikusokat, az nem is az őrülten csavaros történetvezetés miatt lett a műfaj kedvelője, hanem inkább az édes, sóhajokkal teli gyengéd romantikus pillanatokért, amiből aztán itt sem volt hiány.

Caroline-nak tízéves korában halt meg az édesapja és azóta különböző gyámok pártfogásában élt, akik egytől egyig mind szörnyen bántak vele. Huszonnégy éves korára már az ötödik gyámját fogyasztotta, aki eleinte az egyik legjobbnak bizonyult, de sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy őt is csak a pénze érdekli. Ugyanis amikor a férfi megtudta, hogy Caroline-nal az oldalán nagy vagyon örököse lehet, eldöntötte, ha kell, akár testi erőszak árán is maga mellett tartja lányt. Így Caroline a születésnapja előtt pár héttel kénytelen megszökni és egy biztonságos helyet keresni magának, amíg be nem tölti azt a kort, amikor már maga is hozzájuthat örökölt vagyonához. Ám ahogy kiteszi a lábát a házból, máris elrabolja őt egy ismeretlen, ám de rendkívül vonzó fiatalember.

Blake Ravenscroft - aki amolyan korabeli James Bond-féle férfi - az angliai hadügyminisztériumnak dolgozik. Épp készen áll arra, hogy befejezze a hivatását - mivelhogy pár évvel ezelőtt egy akció során elvesztette a szerelmét és azóta is önmagát ostorozza a baleset miatt -, amikor az utolsó küldetése során a hírhedt kémnő, Carlotta De Leon helyett tévedésből Caroline-t rabolja el. Ám az óriási baklövést a lány nem köti a férfi orrára, hanem örül a szerencséjének, ami épp kapóra jön neki, hiszen így a férfi otthonában lesz hol lehajtania a fejét. No és nem mellékesen némi jóleső izgalommal is tölti el, hogy egy olyan titokzatos idegennél rejtőzhet, aki ördögien jóképű és akiről szinte semmit nem tud azon kívül, hogy a brit kormánynak dolgozik.

- Közel egy éve vagyok a nyomában - vetette oda.

Erre már felfigyelt a lány: - Valóban?

- Igaz, azt nem tudtam egy hónappal ezelőtt, hogy kicsoda maga. De miután elkaptam, nem engedem el.

- Nem enged el?

Blake ingerülten nézett a lányra. - Azt hiszi, megbolondultam?

- Nem - felelte Caroline. - Éppen most szöktem meg egy bolondokkal teli házból, jól ismerem a fajtájukat, maga egészen más. 

Szeretem Julia Quinn hősnőit, mert eddig mindegyikük nagyon bájos, talpraesett és szórakoztatóan éles nyelvű volt. Na jó, lehet, hogy volt köztük egy két ügyetlenke is, de ettől függetlenül valamennyien rendkívül kedves és szerethető teremtések voltak. Olyanok, akik minden nehézség ellenére bátran kiálltak az elveik és a hitük mellett. S mindezen tulajdonságok Caroline-ra is igazak voltak, mely miatt természetesen már az első perctől kezdve megszerettem őt, míg férfi főhősünkről ugyanezt nem mondhatom el.  Blake-et egy kicsit nehezebben kedveltem meg, őszintén szólva olvasás közben igen sokszor éreztem úgy, hogy de jó lenne egy kicsit megrázni és talán egyszer kétszer még jól bokán is rúgni, hogy észrevegye végre az élet milyen kegyes hozzá, amikor szinte tálcán kínálja számára Caroline személyében a boldogságot. Na persze az is igaz, ha minderre hamar rájött volna, akkor miről is szólt volna a történet, és hol maradt volna a szórakozás, úgyhogy mégiscsak jó volt ez így, ahogy volt, nem panaszkodom.

Mint mindig, főszereplőink között most is legtöbbször csakúgy szikrázott a levegő, mely helyzetek leginkább a humoros és kedvesen évődő párbeszédekben nyilvánultak meg. És ha már a párbeszédeknél tartunk, el kell mondanom, hogy eddigi tapasztalataim szerint talán ez volt az egyetlen olyan regénye az írónőnek, ahol feltűnően sok volt a csacsogás. Egyébként igazság szerint Julia Quinn mindegyik regényében van egy bizonyos - nem csekély - mennyiségű párbeszéd, ami sokat dob a történet hangulatán, de itt néha már olyan érzésem volt, mintha az egész könyv szinte csak három, illetve négy karakter közötti társalgásból állt volna, ami bár nem volt számomra túl zavaró (mivel mindegyiket roppant mód élveztem), de azért lehet, hogy kevesebb is bőven elég lett volna.

Aki ismeri Julia Quinn írásait az tudja, hogy az írónő a másodlagos karakterek megalkotásában is szépen jeleskedik. Így nem is zárhatom soraim anélkül, hogy meg ne említeném főhősünk könnyed humorú és módfelett tapintatos barátját - James Sidwellt Riverdale márkiját, aki minden jel szerint majd a következő rész főszereplője lesz. Illetve pezsgő természetű nővérét Penelopet, és a komornyikját Perriwiket, akiket szintén nagyon megkedveltem a történet során.

Az eredeti bejegyzés 2015. szeptember 18-án íródott. 

A sorozat részei:
1. Hogyan fogjunk örökösnőt
2. Hogyan fogjunk márkit

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: To Catch an Heiress

Sorozat: Agents of the Crown

Fordította: Dobos Lídia

Oldalszám: 300

tovább olvasom Julia Quinn: Hogyan ​fogjunk örökösnőt (A korona szolgálatában 1.)

Jill Shalvis: Egyszerűen ​ellenállhatatlan (Lucky Harbor 1.)

Az előző, lelkileg megterhelő olvasmányom után valami vidám és szórakoztató történetre vágytam és az Egyszerűen ellenállhatatlan jó választásnak bizonyult.

A történet három egymástól elhidegült lánytestvérről szól, akik együtt örökölnek egy tengerparti üdülőt, ami, mint az odautazásukkor kiderül, elég lepukkant állapotban van. Hármuk közül a középső lány, Maddie – aki a könyv főszereplője is lesz egyben - látja meg először a lehetőséget a motel felélesztésében, mely elhatározásában nagy szerepet játszik egy új élet reménye, mivel nemrég veszítette el az állását és szabadult meg erőszakos barátjától egyszerre. Tarának és Chloe-nak azonban nincs nagyon ínyére az ötlet, főleg hogy a motel felújításhoz sok pénzre lenne szükségük, amivel egyikük sem rendelkezik. Azonban – és most jön a lényeg - a kisvárosban élő egy négyzetméterre jutó segítőkész, dögös pasik száma bizony-bizony nagyon gyorsan felülírja a lányok elképzeléseit.

A könyv rendkívül szórakoztató volt számomra, az írónő humora is nagyon bejött, úgyhogy gyorsan fogytak az oldalak, hamar a történet végére értem. A sztorival kapcsolatban semmi különösre nem kell számítani; adva van egy fiatal nő, Maddie, aki épp az előző kapcsolatából próbál felépülni, és egy új helyen új életet kezdeni, amikor beúszik a képbe a földkerekség - és ezt szó szerint tessék érteni - legtökéletesebb pasija, Jax. Persze a férfi a nőt akarja, a nő pedig nem tudja eldönteni, hogy beleugorjon-e egy új kapcsolatba vagy sem – ismétlem, a földkerekség legtökéletesebb pasijával -, hiszen még az előzőből sem gyógyult ki teljesen, melynek köszönhetően Maddie szerint minden pasi egy nagy seggfej. Persze mint tudjuk vannak kivételek, de mire erre ő is rájön, és elhiszi, hogy Jax épp egy ilyen kivételes példány - elnézést a durva férfitárgyiasításért - rengeteg ronda és nem túl szép csíkos sálat köt szeretteinek. 

Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni a hőseink között működő tökéles kémiát. Elég volt csak egymásra nézniük, hogy totál beinduljanak. Ha pedig véletlenül még egymáshoz is értek, fú, hát az egy kisebb természeti katasztrófával ért fel. Maddie azonban mindezek ellenére is még sokáig fontolgatta döntését, mígnem vonzalma egy idő után mégis erősebbnek bizonyult kételyeinél. A kedves olvasó pedig szívből örülhet ennek, annál is inkább, mivel e folyamat alakulása során rengeteg játékos flörtölésben és forró erotikus jelenetben lehet része - melyek megjegyzem, nem voltak rosszak -, de nekem kevesebb is bőven elég lett volna.

A könyv főhőse Jax, egy ácsmester. :)

Szóval összességében nagyszerűen szórakoztam olvasás közeben. Ami nagyon tetszett a könyvben, az a három testvér közötti kapcsolat, az egymásnak való vicces beszólásaik és hogy mindegyikük teljesen más karaktert testesített meg. Mondjuk Maddie és Jax között túl sok volt a huzavona, meg aztán Maddie-nek néha olyan butuska kis megnyilvánulásai voltak, amin csak cöccögve ingattam a fejemet, arról már nem is beszélve, hogy hihetetlenül ügyetlen és kétbalkezes volt szegényke. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy szörnyen imponálónak találtam, hogy a három testvér közül ő volt az, aki soha nem engedte, hogy a testvérei között felmerülő nézeteltérések elfajuljanak, jószívű volt és önzetlen, egyszóval szeretni való na.

A történet egyébként karácsonykor játszódik, melynek hangulatát én egyáltalán nem éreztem, úgyhogy aki netán ezért venné a kezébe a könyvet, az biztos csalódni fog. Viszont ha valaki fokozott koncentrációt nem igénylő, könnyed romantikus kikapcsolódásra, amolyan igazi rózsaszín tündérmesére vágyik, annak tuti elnyeri majd a tetszését.

Egyébként a sorozat állítólag 50 részből áll, én a gr-en viszont ennek még a felét sem találtam meg, lehet benéztem valamit... Mindenesetre jó tudni, hogy utánpótlásból nincs hiány.

Ez pedig egy kis részlet a könyv végén található Kitálaló-ból - hogy én ezen mennyit nevettem.

Kiadó: Kossuth

Eredeti cím: Simply Irresistible

Sorozat: Lucky Harbor

Fordította: Said Dániel 
Oldalszám: 320

tovább olvasom Jill Shalvis: Egyszerűen ​ellenállhatatlan (Lucky Harbor 1.)

Melinda Taub: Still ​Star-Crossed – Veronai szerelmesek

Kevés olyan ember van, aki ne ismerné vagy legalább hallott volna Rómeó és Júlia történetéről. A mű népszerűsége mindenképp tagadhatatlan. Van aki szereti, van aki nem, én az előbbiek táborát erősítem, az 1996-os filmfeldolgozásért pedig kifejezetten rajongom, úgyhogy roppant kíváncsi voltam, hogy Melinda Taub vajon hogyan gondolta tovább a történetet.

A könyv Shakespeare szerelmeseinek halála után kezdődik, amikor a Montague-k és Capuletek között az ellentétek újra kiéleződnek. Nyilvánvaló, hogy a halál és a pusztítás e két család lételeme, hiszen nem múlik el úgy nap, hogy ne lennének szóbeli, de gyakran fizikai bántalmazások a két ház tagjai között. Verona hercegének azonban ebből hamar elege lesz, és hogy megőrizze városa békéjét úgy dönt, hogy a két tehetős család kibékítése csakis egy Capulet és egy Montague házassága révén lehetséges. Ezért a Montague-házból az elhunyt barátját gyászoló agglegényt Benvoliót, a Capulet-házból pedig Rómeó egykori szerelmét Rozalint kényszeríti közös házasságba. Persze a két fiatal egyike sem szeretné ezt a frigyet, különösen Rozalin nem, aki mindent meg is tesz, hogy ezt elkerülje. De amikor nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a háttérben olyan erők munkálkodnak, amik készakarva egymásnak akarják ugrasztani a két család tagjait - viszályt és zavargásokat keltve ezzel Veronában -, kénytelenek összefogni és közösen az ügy végére járni.

Számomra nagy meglepetés volt ez a regény, és csakis a szó jó értelmében. Rosalin és Benvolio hihetetlenül szórakoztató karakterek voltak. Amolyan igazi gyűlöllek-szeretlek kapcsolat volt közöttük, ami sok vidám percet okozott a könyvben. Mondjuk kicsit megijedtem a kialakuló szerelmi háromszögtől, de tulajdonképpen nem volt vészes, mivel Rosalin egyáltalán nem volt túl drámázós típus, így sem a szereplők, sem az én idegeimet nem borzolta agyon. Nagyon tetszett az író stílusa, ami könnyű és gördülékeny volt, mondhatni kicsit shakespeare-i, amit persze nem vitt túlzásba, de érezni lehetett, hogy az volt a célja, hogy épp csak meglegyintse az olvasót a régi idők szóhasználata és hangulata – pl. a jó uram és kedves hölgyem megszólításokban -, amit én roppant mód élveztem. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy bár mindegyik karakter jól eltalált volt és illet is a környezetbe, ennek ellenére én mégsem tudtam igazán megkedvelni őket.

Gyönyörűek ezek a külföldi borítók.

A Veronai szerelmesek egyébként egy erős romantikus történet, nem csöpögős, de a karakterek és a közöttük lévő kapcsolat fejlődése nagy hangsúlyt kap. Szerencsére azonban nem csak hőseink körül forog az egész történet, hanem Verona sorsa és a háttérben megbúvó gonosz kilétének kiderítése is nagy szerepet kap, úgyhogy bonyodalomból, izgalomból és akcióból nem volt hiány. Ennek köszönhetően a könyv valami hihetetlenül olvastatja magát, egy percig nem éreztem unalmasnak vagy laposnak a sztorit, még ha voltak is benne olyan események, amik néhol totál kiszámíthatóak voltak, akkor is vitt előre a kíváncsiság, hogy vajon mi vár majd rám a történet végén. 

Szóval összességében elégedetten csuktam be a kötetet, nem okozott csalódást. Talán a végén lévő nagy küzdelmet éreztem a jelentőségéhez képest kissé lebutítottnak, de ettől függetlenül egy korrekt, kerek és roppant élvezetes történetet kaptam, ami a maga kategóriájában szerintem tökéletesen megállja a helyét.  

"Kétfelől a nagybácsik álltak, talán a látszat kedvéért, vagy inkább azért, hogy a fiatalok ne menekülhessenek el. Benvolio a hölgy nevében nem nyilatkozhatott, de ő maga már bizony kiszámolta, milyen gyorsan jutna el a város kapujához. Ám a Capulet hárpiával ellentétben ő tisztában volt a kötelességével. Ha a herceg és nagybátyja azt mondják, hogy megnősül, akkor bizony, úgy lesz."

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Still ​Star-Crossed
Fordította: Mergl-Kovács Bernadett
Oldalszám: 360

tovább olvasom Melinda Taub: Still ​Star-Crossed – Veronai szerelmesek

Júniusi szerzemények

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt ez a hónap, és ami a legrosszabb az egészben – az óriási kánikula mellett persze -, hogy szinte alig olvastam valamit. Természetesen (mint mindig) most is alig jutott idő magamra, a nagy melegtől meg igazából olvasni sem nagyon támadt kedvem. Úgyhogy ha egész hónapban csak a fejemet vakartam volna unalmamban, nagy valószínűséggel akkor sem döntöttem volna rekordokat. Mindenesetre a könyvvásárlási kedvemnek ez a rekkenő hőség sem szabott gátat, így júniusban hat könyvvel lettem gazdagabb, melyek közül egy csere kivételével az összes vásárlás volt. Sajnos ebből a gyönyörű kupacból csak egyet tudtam elolvasni, és hahh…. azon is sikerült elsírnom az idei olvasási élményekre szánt összes könnyemet. Úgyhogy aki nem bírja a szomorú és pityergős történeteket, az kerülje Sinéad Moriarty A jó anya c. regényét, mert bizony úgy össze tudja törni az ember szívét, hogy levegőt is alig bír venni a könyv végén.

Na de evezzünk vidámabb vizekre. Elmondom nektek, hogy melyik film és sorozat nyerte el ebben a hónapban leginkább a tetszésemet. Filmek közül az Így kerek az élet c. vígjáték, ami egy halál könnyed, egyszer nézős kis limonádé volt számomra. Persze ezen is többször eleredt a könnyem - hát igen, ez már csak egy ilyen pityergős hónap volt -, de sebaj, ez nem volt fájdalmas, csak a legyengült idegrendszerem eredménye. A másik pedig egy sorozat, az Esernyő Akadémia, ami egy szuperhősökről szóló igen erős karakterközpontú, baromi jó, kicsit retrós, kicsit sötét hangulatú, fantasztikus zenei betétekkel ellátott, irtó izgalmas és kiszámíthatatlan ínyencség volt. Nekem mindkettő nagyon bejött. Nézzétek meg ti is, megéri.

Szóval a júniusról röviden ennyit. Júliusi terveim nincsenek, és nem is lesznek. Egyrészt mert nem szeretem előre megtervezni, hogy  mit olvassak, hiszen ez nálam mindig annyira hangulatfüggő. Másrészt mert sok éves tapasztalatból tudom, hogy teljesen felesleges bármiféle tervet is készítenem - lásd Lobo vcs kihívását is már mit tudom én hány éven keresztül gyűröm -, úgysem sikerül teljesítenem.

tovább olvasom Júniusi szerzemények

Sinéad Moriarty: A jó anya

Nem túl sok halálos betegségről – jelen esetben leukémiáról - szóló könyvet olvastam eddig életem során, mivel alapvetően igyekszem kerülni az ilyen témájú szívfacsaró, szomorú történeteket - ennek ellenére A jó anya pont ilyen volt. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért vágtam bele - hirtelen elhatározásból, nincs más magyarázat rá -, mindenesetre ezek után egy jóidegi hótziher, hogy csak vidám és léleksimogató könyveket fogok majd a kezembe venni, annyira kikészültem tőle lelkileg.

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy A jó anya nem nyerte el a tetszésemet, csak irtózatosan nehéz és megterhelő könyv volt számomra. Amikor belekezdtem, egy percig nem gondoltam, hogy egy egész doboz papírzsebkendőt fogok majd elsírni olvasás közben, a könyv második felét pedig effektíve végig bőgőm majd. Úgyhogy most óriási dilemmában is vagyok, hogy hogyan is viszonyuljak és miként értékeljem a könyvet, mert bár a végén mosolyogva, és a könnyeimet törölgetve csuktam be a kötetet, lelkileg mélységesen meggyötört.

A történetről röviden annyit, hogy Kate, a jó anya élete romokban hever.  A férje magára hagyta őt három gyermekével egy fiatal nő miatt, akit aztán feleségül is vett, és akitől már gyermeke is született. A történet első részében megismerhetjük Kate és a gyermekei életét, hogy hogyan birkóznak meg apjuk árulásával és hogy mindez milyen hatással van az életükre. Szívmelengető volt látni a testvérek közötti erős kapcsolatot. Mindegyikük másként dolgozta fel a velük történt eseményeket és másként gondolt az apjára, de ami a legfontosabb, mindenben támogatták egymást és az anyjukat, akinek minden segítségre (legyen az egy-két baráti szó vagy anyagi támogatás) nagy szüksége volt. A három gyerek közül a tizenkét éves Jess kezelte a legérettebben a szülei válását, Luke, a tizennyolc éves bátyja már sokkal nehezebben viselte a család felbomlását és hogy az apja szinte felé sem nézett. De szerencsére Luke rengeteg támogatást kapott a húgától és a barátnőjétől, akivel a kapcsolata szintén a történet szerves részét képezte. És itt van még a legfiatalabb gyermek Bobby, aki szinte alig ismerte az apját, teljesen össze van zavarodva, és hihetetlen mód igényli a figyelmet, amit sajnos nem mindig kap meg. A történet kezdetben Kate-nek a gyermekeivel és az őket segítő apjával való kapcsolata körül forog, majd amikor egyik napról a másikra Jessnél leukémiát diagnosztizálnak, hirtelen minden rosszabbra fordul.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy Nick fejébe is beleláthattunk, hogy az ő érzéseit és tetteinek hátterét is megismerhettük, még ha sokszor ezzel irtózatosan fel is bosszantott. Ő teljesen másként látta Jess harcát a betegségével, mint az anyja Kate, és én tulajdonképpen mindkét félt meg tudtam érteni. A könyvben nincsenek tisztán helyes és helytelen döntések, ennél sokkal árnyaltabb minden. A dolgok egyszerűen csak úgy megtörténnek, mint ahogy a való életben. Jess váratlanul beteg lesz és ez ellen senki nem tud semmit tenni. Lehet sírni, püfölni és rugdosni a falat, őrjöngeni, és a miértekre keresni a választ, de egy pont után muszáj elfogadni a betegség tényét és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Ezt a fájdalommal és szomorúsággal teli küzdelmet pedig az író rendkívül szívszorító módon mutatta be nekünk. Jess hihetetlenül érett gondolkodású, életvidám és pozitivizmustól sugárzó személyiség volt, a betegségének nyomon követését biztos vagyok benne, hogy igazi érzelmi hullámvasútként éli majd meg minden olvasó.

Vajon tudunk-e olyan erősen szeretni valakit, hogy elengedjük őt? És ha igen, vajon együtt tudunk-e élni tettünk súlyával?

A könyvet olvasva annyiszor átfutott a fejemben, hogy úristen mennyire szeretem én a gyerekeimet. Ahogy jönnek-mennek itthon és ahogy mesélnek a napjukról iskola után, még ha a nagyobbikból harapófogóval kell is kihúzni mindent, míg a kisebbiknek be nem áll a szája. Szeretem, hogy elmehetek a lányom hangversenyére, és hogy egy baromi fárasztó nap után segíthetek nekik a tanulásban. Szeretek figyelni rájuk. Jó törődni velük. Ők az életem. A mindenem.

A jó anya egy nagyon mély és megrendítő olvasmány a határtalan anyai szeretetről. Biztos vagyok benne, hogy minden szülő e könyv elolvasása után - ha egyáltalán végig tudja olvasni - agyon fogja ölelgetni a gyermekét örömében, hogy van neki. Sinéad Moriarty olyan témát dolgoz fel, amit egyetlen anya sem szeretne átélni, de még csak igazán belegondolni sem, mert már a gondolata is erős fizikai fájdalommal töltené el. Tetszett a könyv, még ha túlságosan megkomponáltnak és kimódoltnak is éreztem az egészet, úgyhogy mindenképp örülök, hogy olvashattam, bár ha tudtam volna, hogy pontosan miről szól, nem biztos, hogy belevágok. 

Kiadó: Európa
Eredeti cím: The Good Mother
Fordította: Siklós Márta
Oldalszám: 520

tovább olvasom Sinéad Moriarty: A jó anya

Rita Falk: Grízgaluska ​affér (Franz Eberhofer 4.)

Ha valami könnyed és vidám kikapcsolódásra vágyom, akkor mostanában mindig Rita Falk Franz Eberhofer-sorozata jut az eszembe. Ezért is nyúltam az előző három rész ismeretében már biztos kézzel a folytatáshoz, mert tudtam, hogy az olvasása közben biztos részese lehetek majd néhány perc vidám szórakozásnak. Meg aztán ebben a nagy hőségben, amikor egyszerűen képtelen vagyok bármiféle komolyabb és elgondolkodtatóbb olvasmányt befogadni, ez tűnt a legjobb választásnak, ami - mint mindig - most sem okozott csalódást. 

Ebben a kötetben Franznak rosszul áll a szénája, merthogy a sokak által - és ebbe Franz is beletartozik – gyűlölt landsuthi rendőrség főnökét holtan találják. Sajnos a gyilkos fegyver éppen Franz bajor bicskája volt, így ő lesz az ügy első számú gyanúsítottja. Szorongatott helyzetéből az egyetlen kiút számára, ha a komótosan nyomozgató kollégái helyett a saját kezébe veszi a bűntény felderítését, aminek a társai szakmai hozzáértését elnézve azonnal hozzá is lát. 

Természetesen a történet most sem teljes egészében a bűnügyre összpontosított, hanem java részt a karakterekre és az őket körülvevő eseményekre. Ebben a kötetben meglepő mód egy nagyon kedves és szívhez szóló részt írt az írónő, amely a Nagyi és az ő régi szerelmének újratalálkozásáról szólt. Mivel a Nagyi a szívem csücske, így nekem ez a rész nagyon tetszett, megható, érdekes és kicsit szentimentális volt, érdekes színfoltja a regénynek, amiben mellesleg mintha a megszokottnál most kissé több lett volna a dráma.

Egyébként a bűntény megoldása újfent nagyon szórakoztató volt, Rudi, Wolfi, Stimmel, Flötzinger na és persze az egész Eberhofer család mind-mind sokat adtak a könyv hangulatához. Meg aztán az előző kötetekhez hasonlóan hülyeségben és humorban sem volt hiány. Őszintén szólva mindig elképedek, hogy ez a Franz mennyire bunkó és önző módon tud viselkedni másokkal szemben. Érthetetlen számomra hogy képes a saját igényeit mindig előtérbe helyezni, még akkor is, ha az történetesen a barátnőjével való kapcsolatára vagy a munkája rovására megy.  Ám ami a legfurább az egészben, hogy ez miatt valahogy mégsem tudok rá haragudni.

Mondjuk azért Flötzinger és Franz félrelépésének nem nagyon örültem. Annak meg pláne nem, hogy mindezt sértetlen bőrrel úszták meg. Azt pedig minden nő nevében kikérem magamnak, hogy bármilyen külföldi úttal – legyen az akár a szerelmesek városa, Párizs - le lehetne kenyerezni bennünket egy-egy félrelépés miatt. Még szerencse, hogy ezt a sorozatot egy percig sem lehet komolyan venni, mert ha azt tenném, az bizony nagyon fájna.

Szóval a negyedik rész is hozta a papírformát a megszokott karakterekkel és történettel, nem emelkedett ki a sorból, sőt, mintha ez a hülye Eberhofer most még bunkóbban viselkedett volna Susival mint korábban, ami nekem nagyon nem nagyon tetszett - mi nők legalább tartsunk össze -, úgyhogy ez a rész annyira nem is lopta be magát a szívembe. Míg az elején kissé sajnáltam, hogy milyen kis vékonyka ez a könyvecske, a kétharmadánál már nem bántam, hogy hamar a végére értem, mert vicces volt meg jó fej ez a Franz, de azért a jóból is néha megárt a sok.

Összességében azonban nem tagadom, ismét egy nagyon könnyed és humoros olvasmányban volt részem, ami ugyan nem dolgoztatta meg az agytekervényeimet, ellenben irtó jól esett ebben az őrült nagy melegben. Biztos vagyok benne, hogy akinek az első három rész bejött, ebben sem fog csalódni.

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:

1. Télikrumplimobóc
2. Gőzgombóc Blues
3. Sertésfej al dente



Kiadó: Magistra
Eredeti cím: Grießnockerlaffäre

Fordította: Balla Judit

Oldalszám: 256

tovább olvasom Rita Falk: Grízgaluska ​affér (Franz Eberhofer 4.)

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Az És a hegyek visszhangozzák egy csodálatos és érzelmileg lebilincselő olvasmány volt számomra. Első könyvem volt ez az írótól, de már most tudom, hogy nem az utolsó.

A kötetben több karakter élettörténetét ismerhetjük meg, térben és időben változó történetvezetéssel. A több szálon futó történetek teljesen kiszámíthatatlan módon kapcsolódnak egymáshoz, vagy épp keresztezik egymást, néhol homályos foltot hagynak, amik útközben idővel persze kitisztulnak és átláthatóvá válnak. A könyv történetei a szülő - gyermek kapcsolatról, a kötelesség és szabadság, a családi felelősség és függetlenség, a becsületesség és megalkuvás fontos döntéseiről és azok következményeiről, illetve a múlt kísértésének és visszafordíthatatlanságának érzéseiről szólnak, mely érzések legtöbbje bizony fájdalmas, olvasás közben pedig szinte kézzel tapinthatók. Meg kell hagyni, Hosseini valóban mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatoknak, igazi nagy mesemondó, olyan, aki minden erőlködés nélkül képes nem csak elvarázsolni, de elgondolkodtatni is történeteivel az olvasót. 

A könyv nyitó története egy gyönyörű népmese, amely érzésem szerint áthatja az egész könyvet. Ebben a mesében egy szegény ember arra kényszerül, hogy áldozatul adja a legkisebb gyermekét egy szörnynek, mert ellenkező esetben a faluja elpusztul. Az apa azonban nem nyugszik és évekkel később őrült bűntudattól vezérelve megkeresi a fiát, és amikor megtalálja, azt látja, hogy boldogan él a szörny palotájában. Az első reakciója, hogy fogja a fiát és hazaviszi, de a div (más néven ogre) azt mondja neki, ha elviszi a gyermekét, akkor nyomorban és szegénységben fogja leélni az életét. Ha viszont ott hagyja neki, akkor bár elfelejti a szüleit, de boldogságban és gazdagságban él majd tovább. Az apa nem tudja, hogy mi tévő legyen, átkozza a divet, mire ő azt feleli: "Ha olyan sokat éltél volna már, mint én, felelte a div, felismernéd, hogy a kegyetlenség s a jó szándék csak ugyanannak a színnek az árnyalatai."

Pari és Abdullah apja azért mesélte el ezt a mesét a gyermekeinek a Kabulba vezető hosszú útjuk során, hogy megértesse velük tettének okát.

A történet 1952-ben kezdődik, ahol egy szegény afgán faluban élő testvérpárral találkozhatunk, akik között különösen erős kötelék alakult ki. Abdullah hét éves, szeretett kishúga Pari pedig három. Pariról Abdullah gondoskodott születése óta, amióta az édesanyjuk a szülésben meghalt. A családjuk nagyon szegény volt, olyannyira, hogy fűtésre sem tellett, melynek köszönhetően az egyik mostohatestvérük – mert időközben az édesapjuk újra házasodott – meghalt a hidegtől. Egy nap az apjuk Parit és Abdullahot elviszi Kabulba, egy gazdag házaspárhoz, akiket a nagybátyjuk révén ismert meg, és akiknek tulajdonképpen eladta a kislányát.

Az elkövetkező évtizedekben a két testvér távol kerül egymástól, Abdullah Kaliforniába, Pari pedig Párizsba, ahol a nárcisztikus és bohém életet hajszoló mostohaanyja nevelte fel. Pari olyan fiatalon vesztette el az igazi családját, hogy egy idő után el is felejtette őket, de mindig is érezte "Hogy az életéből hiányzik valami vagy valaki, olyasmi, ami mintegy megalapozza az ő egész létét. Néha homályos, határozatlan érzés volt, mint egy sötét mellékutakon, borzasztó messziről érkezett üzenet, gyenge rádiójel, távoli, zajos. Máskor olyan tisztán érezte ezt a hiányt, olyan meghitten közel, hogy összeszorult tőle a szíve."

A könyv kilenc fejezetből áll, amiket Pari és Abdullah története foglal keretbe. Az ő szétválasztásuk áll e burjánzó és lendületes történetnek a középpontjában, ami olyan, mint egy sor összefonódott novella. Olyan emberek életét ismerhetjük meg a könyv különböző fejezeteiben, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak egymással. Olvashatunk Abdullah mostohaanyjáról és az ő gyönyörű fogyatékkal élő nővéréről, Nabiról. A gyerekek nagybácsijáról, aki annál a kabuli háznál dolgozott sofőrként, ahova Parit eladta az édesapja. Olvashatunk a házban élő házaspárról, az ő kapcsolatukról, a szomszédban élő unokatestvérekről, akik Amerikába menekültek és csak a háború után látogattak vissza Afganisztánba. Olvashatunk egy görög szigetről Afganisztánba érkező plasztikai sebészről – aki a háború után segélyszervezeti dolgozóként került a kabuli házba - és az ő barátságáról egy eltorzult arcú lánnyal. Olvashatunk két külön társadalmi helyzetben élő fiú barátságáról és az egyik felnőtté válásáról, na és persze Pariról, az ő párizsi életéről és nagyvilági mostohaanyjáról.

És bár mindegyik karakterre nagy hatással voltak az afganisztáni események, az ország és annak történelme mégsem kapott akkora hangsúlyt, mint a család, a testvérek közötti szeretet, a becsület, az önfeláldozás és a gyermekkor jelentősége.

A könyv rengeteg szereplőt vonultat fel, számomra talán már kissé túl sokat is. Felőlem aztán nyugodtan kihagyhatott volna a szerző közülük egy-kettőt, más szereplők történetének a javára, akkor is tökéletesen elégedetten csuktam volna be a könyvet. Mindenesetre most már tudom, hogy miért is lett ez a regény a 2013-as év szépirodalmi szenzációja. Khaled Hosseini rendkívül tehetséges író, akire érdemes odafigyelni, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kötetét, ami számomra mindenképp maradandó élményt nyújtott.

Khaked Hosseini

Ui.: A szerző korábbi művei a Papírsárkányok és az Ezeregy tündöklő nap is felkerült az olvasandó könyveim listájára.

Az eredeti bejegyzés 2014. március 1-én íródott az előző blogomon. 

Kiadó: Libri

Eredeti cím: And the Mountains Echoed

Fordította: Nagy Gergely 

Oldalszám: 502 

tovább olvasom Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Cara Hunter: Sötétben ~ Adam Fawley 2.

Aki olvasta az Adam Fawley sorozat első részét, az biztosan nagyon várta már a következő kötet megjelenését - én legalábbis így voltam vele. Ahogy megérkezett hozzám a könyv, pár nappal később már óriási lendülettel és kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, ami bizony egy kicsit sem okozott csalódást. Sőt, azt kell mondjam, hogy számomra a folytatás még az előző résznél is sokkal izgalmasabbra és ütősebbre sikerült. Olyannyira, hogy pár nap alatt a végére is értem, annyira feszes és lendületes volt az egész, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni.

Adam Fawley nyomozó és csapata ebben a kötetben újra egy nagyon összetett és csavaros ügyben nyomoz. Egy oxfordi ház felújítása során a munkások véletlenül kiütik a szomszéd házzal közös pince falát, ahol aztán egy félholt nőre és egy kisgyerekre bukkannak. Az Alzheimer-kóros öreg, aki a házban lakik, semmit sem tud a dologról, bár elismeri, hogy az elmúlt hetekben elkerüli az alagsort, mert különös zajok hallatszanak onnan. A fiatal lányt és a gyermeket - aki szinte biztosan a fia - azonnal kórházba szállítják, de mivel egyikük sem akar vagy tud beszélni, így a nyomozók semmi biztosan nem tudnak az elrablásuk körülményeiről.

És ennél többet nem is szeretnék elárulni a történetről, mert spoilerezésbe még véletlenül sem szeretnék bocsátkozni. Amit tudnotok kell, hogy sok-sok váratlan fordulat és izgalmas történetvezetés jellemzi a könyvet. Cara Hunter még mindig a feszültségkeltés és félrevezetés nagy mestere. Hiszen ahogy egyre jobban ássuk bele magunkat az elsőre egyszerűnek tűnő – ám mint később kiderül, koránt sem oly egyértelmű - ügybe, nemhogy közelebb kerülünk a megoldásához, hanem mintha csak egyre távolodnánk tőle, miközben még több titok és kérdés merül fel bennünk a bűntény megoldásával kapcsolatban. És amikor egy idő után végre úgy érezzük, hogy nyomon vagyunk, és látjuk a fényt az alagút végén, akkor valahonnan mindig előkerül egy olyan információ vagy bűnjel, ami aztán szépen romba dönti az addig jól felépített kis elméletünket, visszavágva ezzel minket újra a startvonalhoz. Ennek köszönhetően sajnos sokáig úgy érezheti az olvasó, hogy csak egy helyben toporog, holott a rendőrség mindent megtesz, hogy felgöngyölítse a bűntény fonalát. Számos különböző indítékkal rendelkező gyanúsítottat állít elő, akiket aztán alaposan kikérdez és megvizsgál, de a könyv felétől már érezni lehet, hogy valaki felett mégis elsiklott a figyelmük, amin kissé csodálkoztam is, hiszen ilyen körültekintő nyomozás mellett, ahol tényleg mindenkit és mindent górcső alá vettek, hogy a fenébe történhetett meg mindez.
Na de ezen nem sok időnk van agyalni, mert a könyvben végig pörögnek az események, nincs egy perc üres járat sem.

Tetszett, hogy ismét egy kis betekintést nyerhettünk a szereplők lelki világába és a nyomozó csapat tagjainak egymáshoz való viszonyát is jobban megismerhettük. Ahogy az előző könyvben már megszokhattuk, most is különböző újságcikkek és tanúvallomási jegyzőkönyvek szakították meg az elbeszélés menetét, még hitelesebbé téve ezzel a sztorit, aminek a vége... Huh, hát az bizony nekem keményen odavágott. Az utolsó oldalakat kétszer is el kellett olvasnom, hogy biztos jól értettem-e, és hogy valóban megtörtént-e mindaz, ami oda van írva. Mert a végén a csavar olyan váratlan és olyan mellbevágó volt, hogy azt bizony emésztgetnem kellett egy darabig.

Szóval összességében a Sötétben egy szuper jó olvasmány volt. Meghökkentően borzalmas, izgalmas és feszültségekkel teli, úgyhogy akinek tetszett az első rész, biztos vagyok benne, hogy ebben sem fog csalódni. Aki pedig még egyik kötetet sem olvasta, holott szereti a fordulatos és összetett thrillereket, azoknak mindenképp csak ajánlani tudom. 

"Ahogy a téma egyik legjobb ismerője egyszer megfogalmazta, egy pszichopata társaságában kitűnően érezheti magát az ember, de a végén mindig nagy árat kell fizetni érte." 

Ui.: Ez a rész nem feltétlen igényli az első könyv ismeretét, bár én mégis azt javaslom, hogy aki belevág, az tartsa be a sorrendet.

A sorozat részei:
1. Close to Home - Egy közeli ismerős
2. In The Dark - Sötétben
3. No Way Out
4. All the Rage (idén decemberben jelenik meg)

Kiadó: XXI. Század

Eredeti cím: In The Dark
Sorozat: Adam Fawley
Fordította: Gömöri Péter
Oldalszám: 458

tovább olvasom Cara Hunter: Sötétben ~ Adam Fawley 2.

Mandy Baggot: Szingliként ​a nyárba

Bármennyire szeretni akartam ezt a könyvet, sajnos nem sikerült egymásra találnunk. Csakis mazochista énemnek köszönhetően tudtam végig szenvedni magam rajta, amit irtózatosan sajnálok, mert az alapötlet - bármilyen klisésen is hangzik - szerintem nem lett volna rossz, hiszen olvastam már ennél egyszerűbb sztorit is, amit képtelen voltam letenni. És a helyszínnel sem volt semmi problémám, mert ugye mégiscsak Korfuról van szó, amiről nekem rögtön a napsütés, a tengerpart, a pálmafák, a homok, a hangulatos tavernák és a különleges görög ételek jutnak az eszébe. Szóval ilyen adottságokkal tényleg egy szuper jó romantikus történet lehetett volna… Csak az a volna ott ne volna.

Merthogy a sztori megvalósítása, a szereplők jelleme, az írónő stílusa, a lassú történetvezetés és a néhol előbukkanó, számomra már-már erőltetettnek tűnő humor, nem igazán nyerte el a tetszésemet. Hiába próbáltam a regény pozitívumaira koncentrálni, amit leginkább a csodálatos helyszínek és a görög esküvői szokásokról szóló apró információk adtak, a negatívumokkal szemben mindezek jócskán alul maradtak.  Na, de nézzük, hogy miről is szól a történet.

A munkamániás Tess, miután kikosarazza kérőjét, csapot-papot otthagyva elutazik legjobb barátnőjével – akit viszont a barátja hagyott cserben - Korfu szigetére egy hetes csajos vakációra. A két lány férfimentes nyaralást tervez, ám amikor megjelenik a színen Andrasz és családja, mindez dugába dől. Andraszt az anyja állandóan ki akarja házasítani, ezért, hogy a folytonos szekálást megússza, alkut köt Tess-szel: ha eljátssza a barátnője szerepét, és így sikerül kivédeniük anyja kerítőnői próbálkozásait, cserébe korlátlan internet-hozzáférést és egy laptopot biztosít a számára. Tess belemegy a játékba, ám egy idő után a kapcsolatuk több lesz, mint egyszerű szerepjátszás.

A legnagyobb problémám a szereplőkkel volt, ugyanis egyiküket sem sikerült megkedvelnem. Hősnőnk, Tess például kifejezetten idegesített, Andrasz anyjáról pedig jobb nem is beszélni. Tess, már a könyv legelején, amikor bunkó módon legombolta magáról aktuális udvarlóját, aki bő öt hét után meg akarta kérni a kezét (na igen, azért ez is megérne egy misét), beszedte nálam az első rossz pontját. Ám amikor a tengerparton sétálva azon agyalt, hogy a csupasz lábujjait a homokba süllyessze-e, mert idézem: „… ő még sose tett ilyet. Mindig van rajta cipő.” visszavonhatatlanul kiesett nálam a pixisből.

Ám még mielőtt teljesen elvenném bárkinek is a kedvét e könyvtől, el kell mondanom, hogy úgy kb. a felétől kezdenek megváltozni a dolgok. Tess kisebb jellemfejlődésen megy át, ami mindenképp az előnyére szolgált. Közösségimédia-függősége – ami szintén irtózatosan irritált a könyv elején - kezdett alább hagyni és egyre kevesebb kényszert érzett arra vonatkozóan is, hogy pasis képeket posztoljon a Facebook és az Instagram oldalán. Szóval igazából jó irányba fejlődött Tess, de az a sok szemforgatós döbbenet, amit a könyv elején okozott, sajnos nem tudtam elfelejteni neki.

És hogy akkor mégis, mi tartott a könyv mellett?

Nos, a szereplők között kialakuló kapcsolatról tulajdonképpen semmi rosszat nem tudok mondani. Tess és Andrasz szép fokozatosan ismerték és nyíltak meg egymás előtt. Ennek köszönhetően volt egy-két olyan romantikus pillanat, szerelmi vallomás és édes összebújás, ami tetszett és amivel nekem egy gyengécske regényt is simán el lehet adni - és voltaképp ezek a részek mentették meg a totális csalódásnak való megbélyegzéstől számomra a könyvet.

Roppant sajnálom, hogy ennyire nem jött be nekem ez a kötet. Túlzás lenne azt állítanom, hogy végig unatkoztam rajta, de tény, hogy csak alig-alig tudtam belemerülni a történetbe, és a cselekmény sem sodort igazán magával. Pedig a fülszövege és a csodás borítója alapján teljesen azt  hittem, hogy ez nekem íródott - de tévedtem.

Kiadó: Tericum

Eredeti cím: Single for the Summer
Oldalszám: 320

tovább olvasom Mandy Baggot: Szingliként ​a nyárba

Májusi beszerzések

Ez a hónap ismételten csak a munkáról szólt, úgyhogy nem sok időm maradt az olvasásra. Ami kevéske jutott, azt alvással vagy sorozatok nézésével töltöttem. Ennek köszönhetően sikerült végre befejeznem a Poldarkot, ami után kisebb űr maradt bennem. Nagyon hangulatos sorozat volt és bár sokszor felidegesítettem magam a szereplők rosszindulatú ármánykodásain, mindig szívesen ültem le a tévé elé megnézni 1-1 részt belőle. Meg aztán épp tegnap este néztük meg a férjemmel a Két királynő c. filmet, ami szerintem nagyszerű volt. Na kérem szépen, én ilyennek képzelek el egy hiteles történelmi filmet.

De visszatérve a könyvekre, olvasás terén ismét elég ramatyul állok. Ebben a hónapban csak két könyvet (a Mrs. Jeffries főzni kezd és az Adam Fawley sorozat 2. részét, a Sötétben-t) sikerült elolvasnom. A harmadik könyvemnek pedig most járok épp a felénél és bevallom, kissé szenvedek vele, de a fene vigye, ha eddig eljutottam már benne, akkor már csak azért is befejezem.

Májusban egyébként öt könyvvel lettem gazdagabb. A Babák városa, a Veronai szerelmesek és a Szingliként a nyár (ami a mostani olvasmányom) book24-es rendelések voltak, a másik kettőt pedig nagyon kedvező áron a molyon sikerült beszereznem. 

Sajnos a Könyvhétre rengeteg olyan újdonság érkezik, amire irtózatosan fáj a fogam. Nagy dilemmában is vagyok, hogy melyiket rendeljem elő közülük. Egyáltalán érdemes-e előrendelnem bármit is, amikor ennyire nem haladok a régebbiekkel sem.

Na de majd meglátjuk mit hoz a következő hónap. (Magamat ismerve könyvek tuti lesznek benne.)

tovább olvasom Májusi beszerzések