Riley Sager: Várj, ​amíg sötét lesz

Riley Sager neve nem ismeretlen számomra. Annak idején a Zárj minden ajtót! c. könyve nálam nagyon betalált, ezért is voltam kíváncsi erre a történetére is, amiben szintén nem csalódtam, de az előző könyve, bevallom, egy kicsivel mégis jobban tetszett.

Maggie egész életében arra törekedett, hogy válaszokat kapjon szüleitől. Olyan válaszokat, melyek középpontjában egy régi, és a környék lakói szerint kísértet lakta ház állt, a Beléndek-villa. Ugyanis kiskorában ebbe a házba költözött a családjával együtt, ahonnan aztán alig három hét leforgása alatt kénytelenek voltak az éjszaka kellős közepén elmenekülni. 

Maggie édesapja később könyvet írt a házban átélt kalandról a Horrorház – igaz történet címmel, ami szenzációs világsiker lett: tele túlvilági szellemekkel és megmagyarázhatatlan eseményekkel. Ám Maggie sosem hitt el egy szót se belőle. Így amikor megörökli a Beléndek-villát, habozás nélkül visszatér oda, hogy kiderítse mi kényszerítette a családját annyi évvel ezelőtt a ház elhagyására.

A történetet két nézőpontból követhetjük nyomon. Az egyik a Maggie édesapja által írt könyv fejezetein keresztül, a másik pedig Maggie szemszögén át, amikor visszaköltözik a házba és rájön, hogy az apja általa írt történet talán nem is kitaláció, hanem tényleg megtörtént sok-sok évvel ezelőtt. Annál is inkább, mivel a házba való beköltözése után olyan furcsa dolgokra lesz figyelmes, amik tényleg nem zárják ki annak tényét, hogy valóban kísértetek járnak a Beléndek- villában, akik aztán az ott élők életére törnek.

Ez a kettős narratíva szerintem remek választás volt az író részéről, annál is inkább, mivel egyik elbeszélőnek sem lehetett igazán hinni. Én legalábbis folyamatosan megkérdőjeleztem Maggie emlékeit a múlttal kapcsolatban, hiszen annyira kicsi volt még akkor, és annyi mindent másképp látott, mint a felnőttek. És az apja történetével kapcsolatban is mindvégig fenntartásaim voltak, és nem tudtam, hogy mennyit hihetek el az által írt dolgokból, tehát abszolút nem lehetett tudni, hogy ki mond igazat? Ki hazudik? És ha hazudik, akkor vajon miért?

Ennek köszönhetően a könyv irtó izgalmas volt és folyamatosan feszültségben tartott. A horrorelemeknek hála pedig végig borzongtam az elejétől a végéig. Mivel főleg éjszakánként olvastam, így éjszakánként elég nyugtalanul aludtam és minden olyan zajtól, amit a házunk adott ki magából (a vízmelegítő bojler bekapcsolásától kezdve a tetőgerendák ropogásáig) tényleg mindentől frászt kaptam.

A könyv igazi főszereplője egyébként szerintem maga a ház, a Beléndek-villa volt, illetve annak szörnyű múltja. Itt is a Zárj minden ajtót!-hoz hasonlóan irtó hangulatosan és aprólékosan mutatta be a szerző a környezetet, a horrorfilmbe illő régi épületet; a végtelen szobák sorát, a magasba nyúló íves ablakokat, a grandiózus méretű lépcsőfeljárót, és a  festményeket a falon, mindezt megfűszerezve az előző tulajdonosok baljós történetével, szóval tényleg remek és erős atmoszférájú volt a könyv ebből a szempontból.

Ami kicsit bosszantott benne, hogy a szerző a rejtély egy kulcsfontosságú eleménél félrevezette az olvasót.  A könyv elején azt írta, hogy a házban lévő festmény az előző tulajdonos lányáról nagyon "részletgazdag" és szépen kidolgozott, olyannyira, hogy még azt is észrevette Maggie rajta, hogy a lány ölében ülő nyúlnak is "külön-külön megfestett szőrszálai voltak", amihez ugye elég közelről kellett megvizsgálnia a képet, hogy mindezt lássa. Aztán a könyv végén már azt írta „a nyúl kicsit másként volt megfestve, mint a kép többi része. Nem volt olyan részletes, mintha egy másik festő munkája lett volna.” … „A nyúl nem ugyanazokkal a részletes vonásokkal volt ábrázolva”. És én ettől az apró ellentmondástól kissé becsapva éreztem magam, ami aztán rossz szájízt hagyott maga után. Annál is inkább, mivel már a legelején lehetett érezni, hogy a kép jelentőséggel bír majd, a rejtély szempontjából.

Ettől eltekintve persze nagyon jól szórakoztam, igazán hátborzongató volt olvasni a könyvet, úgyhogy aki szereti a szellemtörténeteket és a kísértetjárta házakról szóló izgalmas regényeket, annak mindenképp ajánlom.

Kiadó: Lettero

Eredeti cím: Home Before Dark

Fordította: Sajó Tamás

Oldalszám: 464

tovább olvasom Riley Sager: Várj, ​amíg sötét lesz

Helen H. Durrant: A ​következő áldozat

Rachelnek, a gyilkossági csoport főfelügyelőjének kissé zűrös élete van. Otthon két makacs tizenéves lányt nevel egyedül, a volt férje a szomszédban lakik, és a fiatalkori szerelem, akihez még mindig mély érzelmek kötik, a város rettegett gengsztere. Rachel számára az egyetlen menekülés ebből az őrületből a munkája, amit imád és amiért a magánéletét is képes lenne feláldozni. De ez az új eset, melyben egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait a fiatal homoszexuális fiúk körében, kétségbe vonja, hogy képes-e továbbra is megfelelően végezni a munkáját, különösen akkor, ha a gyilkos személyessé teszi az ügyet azzal, hogy Rachel családját is bevonja a játékába.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert szerettem olvasni; gyors tempójú volt és rövid fejezetekből állt, melynek köszönhetően gyorsan lehetett vele haladni. A cselekmény is végig lekötötte a figyelmem, mindig kíváncsian vártam a gyilkos következő lépését és hogy vajon mikor követ el olyan hibát, aminek felfedezésével végre áttörést érhetnek el a rendőrök a nyomozásban, de mindezek ellenére nekem mégis hiányzott belőle valami – talán a szereplők zavartak, mivel egyikhez sem tudtam igazán kötődni. 

A történetet egyébként különböző nézőpontokból, köztük a gyilkos szemszögén keresztül is nyomon követhettük, ami igazán izgalmassá és feszültté tette az egészet. És a szereplők többsége is érdekes és változatos volt, akik jelleme remélhetőleg a következő részekben majd jobban ki fog teljesedni. A legfőbb problémám leginkább a hősnőnkkel, Rachellel volt, az ő karaktere egyáltalán nem nőtt közel a szívemhez. Még a gengszter exét is - akiről alig tudtunk meg valamit - érdekesebbnek és kedvelhetőbb figurának találtam, mint őt. Arra viszont, hogy kettőjük kapcsolata a továbbiakban majd miként befolyásolja Rachel munkáját és magánéletét, nagyon kíváncsi leszek.

A könyv amúgy nem sok romantikát tartalmaz, a történet bűnügyi vonatkozása elsőbbséget élvezett a szereplők magánéletével szemben; éppen elég információt kapunk róluk ahhoz, hogy emberként lássuk őket, ám mégsem annyit, hogy az háttérbe szorítsa a rejtélyt súlyát, ami teljesen rendben volt így.

Úgyhogy összességében izgalmas könyv volt, de mély nyomott nem hagyott bennem. Ennek ellenére, ha a kiadó a sorozat további köteteit is elhozza nekünk, azokra is vevő leszek, mert úgy gondolom, hogy rengeteg lehetőség van a rendőrségi karakterek és azok kapcsolatainak fejlesztésében, illetve a mostanihoz hasonló ugyancsak csavaros és hátborzongató gyilkossági ügy felderítésében is szívesen részt vennék ismét.

Ui.: A sorozat külföldön már az 5. résznél tart.

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: Next Victim
Fordította:
Oldalszám: 320

tovább olvasom Helen H. Durrant: A ​következő áldozat

C. S. Pacat: A ​rab herceg (A rab herceg 1.)

A molyon olvasott vélemények keltették fel a könyv iránti érdeklődésemet. Volt, aki csalódott benne a történet brutalitása és a benne lévő sok kegyetlenkedés miatt, és volt, aki így is teljesen odáig volt érte és alig várja, hogy a következő részt is a kezébe vegye. Szóval elég vegyes véleményeket olvastam róla, úgyhogy muszáj volt nekem is a dolog végére járni és megnézni, hogy mi az igazság mindebből, na meg a komfortzóna határokat sem árt néha kicsit feszegetni.

És az van, hogy nekem ez a könyv baromira tetszett. Holott az elején rendesen féltem tőle a sok megosztó vélemény miatt. És így utólag azt kell mondjam, hogy való igaz, tényleg nem való mindenkinek, és megértem a negatív visszhangokat is, de akkor is. Én ezt a könyvet egyszerűen imádtam. Egyébként lehet ám, hogy nekem is csak azért tetszett, mert már felvértezve kezdtem neki az olvasásnak. Tudtam, hogy a történet egy olyan ókori Rómára hajazó társadalomban játszódik, ahol a homoszexualitás a normális és a hetero az abnormális. Hogy a szexrabszolgák és az olyan gladiátor játékok, ahol nem az ellenség legyőzése, hanem annak megerőszakolása a cél, természetes dolog. Hogy a politikai hatalomért folytatott harc nem ismer határokat, és hogy az udvari intrikáktól és ilyen-olyan cselszövésektől sem lesz mentes a könyv. Szóval eléggé képben voltam, amikor elkezdtem, de még így is volt egy-két olyan jelenet, melynek olvasása közben elborzadtam vagy épp fülig pirultam.

A történetről röviden annyit, hogy főszereplőnk Damen, az apja halála után az akielosi trón jogos várományosa lett volna, ha fattyú testvére Kastor, mindezt galád módon meg nem akadályozza. Damen összes rabszolgáját megölette, őt pedig a rabszolgák közé vetve elajándékozta az ellenséges ország hercegének. Damen új gazdája, Laurent egy gyönyörű, de rendkívül kegyetlen férfi, aki a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Damen kénytelen titokban tartani kilétét, senki nem tudhatja meg, hogy ő valójában Akielos örököse, mert ha mindez kiderülne, akkor az életével fizetne érte. Ám a legnagyobb kihívás számára mégsem titkának megőrzése, hanem hogy rabszolgaként mindenben fejet hajtson a verei herceg előtt, aki minden jel szerint élvezetét leli a kínzásában.

Nagyon izgalmas és érdekes volt az a társadalmi berendezkedés, amit az írónő felvázolt. Igaz, hogy elsőre elég bizarrnak találtam, hogy a nemesek „házi kedvenceket” azaz ágyas rabszolgákat, a férfiak férfit, a nők pedig nőt tartanak maguk mellett, és hogy a gladiátor játékok sem a megszokott módon történnek, de a könyv végére már nem is ezen kattogott az agyam, hamem a szereplők összetett személyisége, az egymáshoz való viszonyuk és a különböző motivációik kötötték le leginkábbb a figyelmem.  

A sztori az elején lassan építkezik, bőven van időnk jobban megismerni a főbb karaktereket, akik a cselekmény előrehaladtával folyamatosan fejlődnek. Az első perctől kezdve át lehetett érezni Damen kiszolgáltatottságát és gyűlölni, illetve megvetni Laurent a Damen ellen irányuló kegyetlen kis játékai miatt. És bár Laurent az elején a pokolba kívántam, a könyv végére azonban, amikor már kicsit jobban megismerhettem őt, egész másképp viszonyultam hozzá. Mivel a történet Damen szemszögéből íródott, így végig részletes betekintést nyerhetünk a gondolataiba. Láthatjuk, hogy mennyi büszkeség és kitartás van benne és hogy milyen erősen küzd a megaláztatása ellen. Ugyanakkor annak is szemtanúi lehetünk, hogy ha másokról van szó, akkor gondolkodás nélkül képes fejet hajtani és saját önérzetét teljes mértékben háttérbe szorítani.

Igazából nem tudom pontosan, hogy mikor csapott át a könyv a marha jó regényből a kedvenc kategóriába. Talán, amikor Dament egy éjszaka három ismeretlen testőr kíséri be Lurenthez, aki ekkor nem volt épp romantikus hangulatban, de hát nem is ez okból vitték Dament oda, de erről nem mondhatok többet. A lényeg, hogy innen változott meg érezhetően Laurent és Damen kapcsolata, (meg sok minden más is), ami ez miatt egy fontos, ha nem a legfontosabb fejezete volt a könyvnek. Szerintem legalábbis.

Mindenesetre a vége, amikor végre összeállt a kép és tudatosodott bennem, hogy lehet Laurent mégis félreismertem, hiszen mint kiderült amellett, hogy ő is csak túlélni akart, a nagybátyjával való kapcsolata is sokkal bonyolultabb és veszélyesebb annál, mint azt elsőre gondoltam volna, nagyot ütött.

Imádom az udvari intrikákat és cselszövéseket és itt, az emberi kapcsolatok kusza és szövevényes hálójában az érzelmi zsarolások és manipulációk remekül meg voltak írva. Tény, hogy sok érzékeny témát érint a könyv és hogy nyitottnak kell lenni, hogy élvezni tudjuk a történetet, de ha ez megvan, akkor a siker garantált.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Captive Prince
Fordította:Sándor Alexandra Valéria
Oldalszám: 278

tovább olvasom C. S. Pacat: A ​rab herceg (A rab herceg 1.)

Julia Dippel: Az ​örök tűz (Izara 1.)

Az örök tűz Julia Dippel "Izara" sorozatának első része. A széria öt részből áll, melyből úgy láttam, hogy nálunk már a második is előkészületben van - na kérem szépen, így kell ezt csinálni.

A történet középpontjában egy átlagos fiatal lány Ariana áll, aki teljesen hétköznapi életet él, egészen addig, amíg fel nem tűnik egy titokzatos, zöld szemű és piszok jóképű idegen, Lucian. Ettől a pillanattól kezdve Ariana élete gyökeresen megváltozik. Természetfeletti lények törtnek az életére, démonok, kátosok, és brachionok támadják meg és próbálnak az elméjéhez és a lelkéhez is hozzáférni. Mindezzel a káosszal együtt felszínre törnek múltja titkai is, felismeri, hogy az apja nem is az apja, az iskola, ahova eddig járt csak álca, a barátnője sokkal többet tud, mint azt gondolta, ráadásul senki nem az, akinek látszik és természetesen a szerelem sem kerüli el, romantikus kapcsolatba kezd a világ legdögösebb pasijával, egyszóval semmi nem marad meg a korábbi csendes életből – remélem semmit nem hagytam ki belőle. 

Eh, úgy érzem kinőttem én már ebből a műfajból. Nem mondom, hogy nem szórakoztatott el, de annyi ismerős momentum volt benne hasonló témájú sorozatokból, hogy az szinte már fájt. Kezdve az érzelmileg ingatag és mindenki által csak kigúnyolt és lenézett szürke kisegér hősnőtől a titokzatos, ám rendkívül védelmező és irtó dögös démoni pasiig, aki persze rögtön annyira szerelmes lesz hősnőnkbe, hogy még az életét is képes lenne feláldozni érte. A világot fenyegető és mindent elsöprő természetfeletti veszélyről már nem is beszélve, szóval semmi újat és eredetit nem tudott nyújtani számomra a történet, de – mert mindig van egy de -, ha eltávolítom ezt a kellemetlen "ó, én ezt már olvastam valahol" érzést, akkor végül is nincs okom panasz, mert egy teljesen átlagos, és remek szórakozást nyújtó romantikus fantasy könyvet kaptam.

A világfelépítést kezdetben kissé bonyolultnak találtam, hiába adott már a legelején a szerző részletes magyarázatot az emberek és félvérek világáról, illetve a közöttük lévő kapcsolatokról, túl sok volt és túl hirtelen zúdult rám minden, ami miatt kissé elveszettnek éreztem magam benne. Na meg aztán a történetvezetést is kissé hullámzónak éreztem, ami aztán egyáltalán nem tette letehetetlenné számomra a könyvet. Azok a részek pedig ahol Ari álmában jártunk és ugráltunk egyik helyről a másikra, bevallom, nekem nem nagyon jöttek be. Ami viszont tetszett a történetben, hogy semmi nem volt tisztán fehér vagy fekete, a jó és a rossz elkülönítésének és megértésének kérdése azért ennél bonyolultabb volt. És a romantikával is ki voltam békülve, bár Lucien nem került fel a kedvenc könyves pasijaim listájára. Persze ahogy lenni szokott a történet csúcspontja és az érzelmi feszültség a könyv vége fele közeledve egyre jobban fokozódott, egészen a végső nagy összecsapásig, amit biztos hihetetlen megdöbbentőnek és epikusnak kellett volna éreznem, de nekem valahogy mégsem hozta el a várva várt „hű, na ne baszki, ez tényleg váratlan volt” érzést.

Tudom, hogy túl sokat panaszkodtam, de őszintén szólva engem nem varázsolt el úgy ez a könyv, mint ahogy azt vártam. Lehet pusztán csak rosszkor került a kezembe vagy a külföldi hájpnak hála jobbra és különlegesebbre számítottam, ki tudja? Mindenesetre nem tagadom, hogy élveztem az olvasását és igazán szórakoztatónak találtam, illetve a mellékszereplők is nagyon érdekesek és jól megrajzolt karakterek voltak, akik azon kívül, hogy sok humoros és izgalmas percet okoztak olvasás közben, hőseinkkel is egy jó kis ütős csapatot alkottak. Szóval jó kis könyv volt ez, a műfaj kedvelő számára tényleg csak ajánlani tudom, én azonban, bevallom, ennél többet vártam. 

Kiadó: Carta Teen

Eredeti cím: Das ewige Feuer

Fordította: Keresnyei Boglárka

Oldalszám: 528

tovább olvasom Julia Dippel: Az ​örök tűz (Izara 1.)

Rachel Givney: Szerelmes Jane

Ahogy megláttam ezt a könyvet a friss megjelenések között, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. Imádom Jane Austen munkásságát, ezért a világ összes kincséért sem hagynék ki egyetlen vele kapcsolatos, vagy róla szóló könyvet sem. Ráadásul a fülszövegből az is kiderült, hogy időutazás is van benne, úgyhogy naná, hogy rögtön repült is a kosaramba.

A történetről röviden annyit, hogy a huszonnyolc esztendős Jane Austen úgy tűnik, hogy már örökre vénlány marad, merthogy ennyi idősen már rég megfelelő férjet kellett volna találnia magának, de őt a házasság helyett inkább csak az írás érdekli. Egy fájó érzelmi csalódás után úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsát, és megtalálja igaz szerelmét, melynek során különleges körülmények közé sodródik.

Varázslatos módon a mai Angliában találja magát, ahol ló nélküli acélkocsik „vágtáznak” az utcákon, és az emberek is megbotránkoztatóan kevés ruhát viselnek magukon. Egy új barátnőre is szert tesz egy volt filmsztár, Sofia Wentworth személyében, akinek öccse, a merészen jóképű, okos és jószívű Fred iránt őszinte romantikus érzéseket kezd táplálni.

Jane London utcáit járva örömmel fedezi fel, hogy mára már híres író lett belőle, pontosan hat regénye jelent meg, és világszerte szeretik és ismerik a nevét. De ahogy egyre jobban kezd beleszeretni Fredbe, az irodalmi világban való jelenléte egyre halványabb lesz. Sorra tűnnek el a regényei, úgyhogy gyorsan meg kell találnia a módját, hogy mindezt hogyan akadályozhatná meg, még mielőtt túl késő lesz.

Izgalmasnak és nagyon egyedinek találtam a könyv alapfelvetését, miszerint Jane Austen véletlenül napjainkba utazik és választania kell az igaz szerelem és az írói karrierje között. Az is nagyon tetszett, ahogyan Jane rácsodálkozott és reagált a 21. századi dolgokra, például, hogy milyen tiszta víz folyik a csapból, vagy hogy milyen paraffinillata van mindennek, illetve hogy mindenkinek milyen fehér a foga és üde a lehelete. A kórházi jelenetek és az ott átélt tapasztalatai is maradandó élményt nyújtottak számomra, de erről nem árulhatok el többet.

Jane-t kíváncsi és éleslátó karakternek festette le a szerző, de szerintem - és most nemcsak a rajongó beszél belőlem - Jane valójában is egy nagyon különleges és éleslátó személyiség lehetett, ami az utókorra hagyott regényeiből is tökéletesen látszik. Nem hiába no, mégiscsak ő a történelem egyik legnagyszerűbb és legismertebb szerzője. (Ezt pedig a rajongó mondatta velem.)

A könyvben lévő romantikus szállal nem voltam teljesen kibékülve. Az elején olyan izgalmasan és humorosan indult Jane és Fred kapcsolata, de aztán szép lassan valahogy ellangyosodott és laposodott az egész. Fred kezdetben nagyon szimpatikus volt számomra, de aztán amikor kiderült, hogy angol tanár létére még egyetlen könyvet sem olvasott Austentől, rögtön nagyot esett a szememben. Ráadásul úgy éreztem, főleg a könyv vége felé, hogy Fred nővére Sofia, jobban támogatta és több dologban is a segítségére volt Jane-nek, mint az a férfi, akibe végül is szerelmes lett.

És akkor itt el is érkeztünk Sofiához, akit bár kezdetben kissé idegesítőnek találtam, a könyv végére azonban egész megszerettem. Nagyon élveztem az ő történetívét, ami nem mellesleg egy kis romantikán kívül egy komoly érzelmi válságból való kilábalást is magába foglalt. Az ő története nemcsak különálló és rendkívül szórakoztató része volt a történetnek, de – számomra legalábbis - a legjobb és a legélvezetesebb is egyben. Ráadásul mivel Jane nem sok segítséget tudott nyújtani Sofia szakmai és magánéleti nehézségeinek megoldásában, kivétel egy, a könyv végi csodás tanácson kívül, ezeket a problémákat Sofiának teljesen egyedül kellett megoldania, amit meg kell hagyni, nagyszerűen hajtott végre.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, bájos volt és kedves, de valahogy ez a lassú tempójú, romantikával és humorral vegyített időutazós meseszövés mégsem sodort és szippantott úgy magába, mint ahogy azt vártam. Nem volt rossz, de * csak súgva mondom * ennél kicsivel jobbra számítottam.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Jane in Love

Fordította: Bartók Imre

Oldalszám: 462

tovább olvasom Rachel Givney: Szerelmes Jane

Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Impulzív vásárlás volt ez a könyv. Nem nagyon olvastam utána, de a tartalma alapján érdekesnek találtam, így hamar bekerült a kosaramba.

Tokiótól pár órás autóútra egy magányos telefonfülke áll egy tengerparti kertben. Állítólag, ha felveszi valaki a kagylót és beszél bele, a szél elviszi a hangját a szeretteihez, ezért sokan utaznak a Széltelefonhoz, hogy beszéljenek az elhunytjaikkal, és elmondják nekik azokat a dolgokat, amiket életük során nem tettek meg. Egy napon Jui is elindul e varázslatos helyre, aki a 2011-es szökőárban veszítette el édesanyját és a kislányát. Útja során találkozik egy férfival, Takeshivel, akinek szintén egy traumával kell megküzdenie. Mindketten túlélők és minden közös útjuk során - mert az első találkozás óta mindig együtt mennek el havonta egyszer a Széltelefonhoz - egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után pedig egyszerűen csak hagyják, hogy az őket ért tragédia után az életük végre megváltozzon és a maga útjára lépjen.

Ám a könyv nemcsak kettejük történetéről szól, hanem azokról az emberekről is, akikkel itt ismerkedtek meg. Olyanokról, akik szintén lelkükben hordozzák a bánat terhét, és akik egyfajta terápiának érzik a fülkébe való belépést, tárcsázást és az elvesztett hozzátartozóikkal való beszélgetést.

Nehezen tudom elmondani a véleményem erről a könyvről, egyrészt, mert magát a történetet és az ötletet csodálatosnak tartom, hiszen ez a Széltelefon valóban létezik és valóban sokan használják. Másrészt, mert mindennek ellenére mégsem tudott igazán megérinteni és elvarázsolni a könyv.

A történet eleje nagyon jól indult, a főszereplők gyászának és Jui Takashival való találkozásának története igazán ígéretesnek és érzelmesnek ígérkezett, de egy idő után mégis elvesztettem az érzelmi kötődést a történettel és a távolság is egyre nagyobb lett köztem és a szereplők között, ami szerintem az író stílusának – mindent olyan tényszerűen és érzelemmentesen írt le –, a kissé nehézkes mondatoknak, a merev karaktereknek, illetve az időben való ugrálásnak volt köszönhető. Többször is előfordult velem, hogy újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, hogy a mögöttes tartalmát is tökéletesen megértsem, vagy hogy csak pozicionálni tudjam, kivel és hol vagyok most éppen. Ráadásul néhány fejezetben teljesen más karakter sorsát és bánatát ismerhettük meg, amit igazán érdekesnek találtam és tényleg szerettem, de mindez kissé darabossá, mondhatni kaotikussá tette az egészet. Hiányoltam egy erős és konkrét vezérfonalat, amit a szerző határozott kézzel vezetett volna végig a regényben.

A könyv elég melankolikus hangulatú, ami a történet végéig kitart, annak ellenére, hogy egy olyan helyről mesél, ahol az emberek megnyugvásra, békére és a szeretteikkel való beszélgetés utáni boldogságra lelnek. A hangsúly folyamatosan a fájdalomra, a szenvedésre és a bánatra irányul, olyannyira, hogy a végén még a Jui és Takashival történt pozitív dolgok miatt sem tudtam igazán fellélegezni.

Szóval a könyv egyértelműen a gyászról, illetve annak feldolgozásáról, folyamatáról és végül az újrakezdésről szól, úgyhogy aki ebben a témában szeretne kicsit jobban elmerülni, annak bátran ajánlom. Én a magam részéről örülök, hogy olvashattam. Nem sok ilyen témájú könyv kerül a kezembe, inkább kerülöm őket, mert félek, hogy érzelmileg túlságosan lehúznának. Ám ez a kötet - talán a  tárgyilagos stílusa miatt - mégsem volt lelkileg túl megterhelő számomra, inkább különleges. Sok olyan részt találtam benne, ahol érdemes volt kicsit megállni és elgondolkodni, vagy épp megfontolni az ott olvasottakat. Mint például ezt is.

Egy amerikai pszichoterapeuta híres mondása szerint: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: Quel che affidiamo al vento

Fordította: Túri Zsuzsanna

Oldalszám: 288

tovább olvasom Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Sarah a nagymamájától örökölt könyvesboltot vezet egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. A könyvek iránti szeretete miatt minden egyes használt könyvet képes megvásárolni, ami csak a keze ügyébe kerül. Így nemhogy fogynának a könyvek a boltjában, hanem csak egyre növekszik a számuk. Ennek köszönhetően üzlete nem túl jövedelmező és egy meghibásodott vízvezetéknek hála nagyon gyorsan a csőd szélére is kerül. Sarah-nak gyorsan megoldást kell találnia a problémájára, amiben egy barátja lesz segítségére, aki meglepő ötlettel áll elő: Sarah-nak be kell fogadnia Maxime Maréchalt, az ismert színészt, aki nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is a rosszfiú szerepét játssza. Ugyanis a legutóbbi balhéja miatt közmunkára ítélték és ha Sarah bele menne abba, hogy jelentős anyagi támogatás fejében hozzá költözzön és a könyvesbolt helyrehozatalával töltse el a rá kiszabott időt, akkor sikerülne kilábalnia az adósságokból és mindenki jól járna.

A könyvben két teljesen ellentétes személyiségű ember találkozásának és megismerkedésének történetét ismerhetjük meg, akikre aztán tényleg igaz a mondás: az ellentétek vonzzák egymást. Sarah nyugodt és jóságos volt, míg Maxime-ben a korábbi nyomorúságos élete keltette harag munkálkodott folyamatosan. Minden jel szerint hiányzott életéből az Adrenalin, ezért is kereste magának mindig a bajt, és ragadt meg minden lehetőséget a verekedésre. Maxime egy elég labilis pasi volt. Túl problémás és túl vad. Persze nyilvánvaló volt, hogy ők ketten előbb-utóbb elnyerik majd egymás bizalmát és szerelmesek lesznek egymásba, a kérdés csak az volt, hogy milyen problémákkal és buktatókkal teli úton jutnak majd el odáig.

Emily Blaine stílusa magával ragadó, könnyed és szórakoztató volt, és a könyv olvasásával is gyorsan lehetett haladni, de nekem ennél több kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani egy regényre, hogy jó volt és szerettem. Kezdjük a szereplőkkel, akik túl sztereotipra sikerültek ahhoz, hogy maradéktalanul elnyerjék a tetszésemet: a szelíd és félénk könyvkereskedő, valamint a jóképű, sötét és lázadó színész, melyhez hasonló karakterekkel már számtalan könyvben találkoztam, de azokban valahogy mégis jobban működött a dolog. Mondjuk ha több mélységet és eredetibb személyiséget kaptak volna hőseink, az sokat segített volna rajtuk, de sajnos egyikük sem volt semmiben kimagasló vagy különleges. Csakúgy, mint maga a történet, melyben egy szál rejtély és izgalom sem volt,  apró meglepetések meg végképp nem értek bennünket. A cselekmény az első perctől kezdve kiszámítható, úgyhogy már a könyv legelején lehetett tudni, hogy hova fut majd ki a történet, amivel egyébként szintén semmi problémám nem szokott lenni, ha van valami, ami – és itt újra csak ismételni tudom önmagam - különlegessé és szerethetővé teszi az egészet. Gondolok itt például a szereplőkre (akikhez itt nem tudtam kötődni), a cselekményre (amit csak egy hajszál választott el az unalomtól) vagy a romantikára… 

Apropó romantika. Utálom leírni, de ez a része sem ragadt túlzottan magával a történetnek. Nem igazán éreztem valódi vonzalmat a két szereplő között (és a kémia sem igazán működött közöttük), melynek oka úgy vélem Sarah viselkedésében rejlett, akiről mint az elején kiderült, meglehetősen bátortalan a férfiakkal való kapcsolatban. Nem sok tapasztalata volt még ezen a téren, de érdekesmód Maxime-al hipp-hopp azon kapta magát, hogy szárnyakat növeszt és vállalkozó kedvű, sőt kezdeményező lesz. (Hát ezt meg hogy? Mikor? És egyáltalán miért?) Meg aztán Maxime gyengéd érzéseit is túl hirtelennek és érthetetlennek éreztem Sarah irányában, ráadásul sokszor olyan elviselhetetlenül és bunkó módon viselkedett vele, hogy Sarah helyében én már rég kipenderítettem volna otthonról. 

Persze voltak pozitív dolgok is a könyvben, nagyon tetszett  például a kisvárosi hangulat és a városka színes és kedves lakói, akik féltékenyen és nagy szeretettel vigyáztak kis könyvkereskedőjükre és mindenben a segítségére voltak. Úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, ami valójában számomra a regények, az olvasás és a hozzájuk kapcsolódó érzések és tevékenységek szeretetről szólt. Úgy gondolom, hogy az ilyen történetekre mondják azt, hogy tisztességes iparos munka, de semmi rendkívüli.

Hogy kinek ajánlom? Aki egy mélység nélküli könnyed és szórakoztató romantikus regényre vágyik, az biztos nem fog csalódni benne.    

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: La librairie des rêves suspendus

Fordította: Balla Katalin

Oldalszám: 336

 

tovább olvasom Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Holly Black: A gonosz király ● A semmi királynője (A levegő népe 2.-3.)

Mivel a két részt közvetlen egymás után olvastam, így úgy gondoltam, hogy egy bejegyzésben emlékezem meg róluk. Annál is inkább, mivel annyira összefolyt bennem a kettő, hogy nem is tudnám már nagyon élesen elkülöníteni őket.

     

Szóval kezdem azzal, hogy mit szerettem leginkább ebben a sorozatban: a tündérek világát. Hogy miért? Mert annyira változatosan és izgalmasan festette le mindazt a szerző, tele titkokkal, intrikákkal, meglepetésekkel és különböző veszélyekkel, hogy én a magam részéről biztos be nem tettem volna oda soha a lábam. Olvasni róla persze már egészen más kérdés, azt ezer örömmel tettem és teszem ma is, bármikor, akár a világ végezetéig. (Nagy szavak, tudom. De most annyira átszellemült vagyok, hogy nézzétek el nekem. :)) 

A szereplők tekintetében Jude karakterét szerettem a legjobban. Többször ámulatba ejtett remek manipulatív készsége, és bár növekvő hatalomvágyát sokszor már bosszantónak találtam, mentségére legyen mondva, volt mikor már ő is tisztában volt azzal, hogy elvetette a sulykot. Jude mindig erősnek és magabiztosnak mutatta magát, mégis rengeteg törékeny és bizonytalan pillanatát láthattuk, ami számomra azt bizonyította, hogy a sok ármány és hazugság mellett valahogy mégis sikerült megőriznie emberi oldalát - és ez tette őt igazán különlegessé számomra. 

Na és persze a kitartása és az ereje, és nem utolsósorban, hogy a háttérből határozott kézzel tudta irányítani Cardant - aki soha nem könnyítette meg a dolgát. Jude, bárhogy is nézzük, mindig is csak egy halandó lány maradt a tündérek között, aki a túlélésért küzdött. Hiába volt nagy hatalommal felruházva, mégis magányosnak érezte magát hiszen ne feledjük, amellett, hogy az első rész végén elárulta örökbefogadó apját, a másodikban már az ikertestévérétől is elidegenedett.

Na és itt van Cardan, aki elég zavaros és bonyolult figura volt, talán ezért is szeretem őt annyira. Na meg mert ugyanazt a fajta vad káoszt hordozta magában, mint Jude, és ugyanazok az elérhetetlen és zavaros érzések dúltak a szívében, amelyek Jude-ban is megvoltak. Amit fájlaltam vele kapcsolatban, hogy kissé távolinak éreztem az ő karakterét, sokkal több meghittebb és bensőségesebb jelentet is el tudtam volna képzelni vele és Jude-al.

♥ Értékelés: 4/5 ♥

És, hogy a történetről is mondjak valamit: a második részben Jude mindent megtesz, hogy Cardan továbbra is a trónon maradjon. Ahhoz pedig, hogy mindez kivitelezhető legyen, megfelelő szövetségesekre volt szüksége. És bár Balekin börtönben volt, de az ő közbenjárásával mégis háború közeledett, ami persze a lehető legrosszabbkor jött.

Ami kicsit bosszantott ebben a részben (és igazából az utolsóban is), az a Cardan és Jude közötti  kapcsolat volt. Annyira nem lehetett rajtuk eligazodni – és nagyon úgy tűnt, hogy maguk sem tudták, hogy mit akarnak egymással kezdeni -, és ez a bizonytalanság nekem nem nagyon jött be. Ezért is voltam kiakadva a könyv végén, mert nem értettem Cardan motivációját. Persze a harmadikban érthetővé vált számomra, na de akkor is. Mi a fene volt ez? Hogy a csudába rekedhetett meg még mindig a szivatás fázisában a kapcsolatuk? Miért nem tudtak végre őszintén beszélni egymással?

♥ Értékelés: 4.5/5 ♥ 

És akkor jött a harmadik rész, aminek a végével, bevallom, szintén nem voltam teljes egészében kibékülve. Merthogy nem igazán tetszett az, amit Jude-nak tennie kellett ahhoz, hogy Cardant megmentse az átoktól. Az utolsó pillanatig úgy éreztem, hogy Jude-ot még mindig semmi más nem érdekli csak a hatalom megtartása, amit a korábbi események fényében egyáltalán nem vártam volna tőle. Még akkor sem, ha annyira naiv és esetlen volt a szerelemben, mint ahogy azt láthattuk.

Mindettől eltekintve számos olyan aspektusa volt a sorozatnak, amit végig imádtam benne. Kezdve az egészet átható feszültséggel, és a történet alakulásának bizonytalanságával, merthogy soha nem lehetett tudni pontosan, hogy merre tart a történet: háború közeleg? Összeesküvés? Kiben bízhatunk meg, ha úgy tűnik, hogy mindenki átveri a másikat? Egészen az egyedi és emlékezetes mellékszereplőkig, akik hol segítették, de leginkább csak akadályozták hősünket célja elérésében. Szóval összességében egy irtó izgalmas és feszes tempójú történet volt ez, melyben a tündérek világát, az udvari intrikát és cselszövést végig nagyon élvezetesnek és nagyszerűnek találtam.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredetu cím: The ​Wicked King ● The ​Queen of Nothing

Fordította: Szabó Krisztina

Oldalszám:360, 336

tovább olvasom Holly Black: A gonosz király ● A semmi királynője (A levegő népe 2.-3.)

Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Mrs. Christie rejtélyes eltűnése a krimik királynőjének, Agatha Christie életének egy rejtélyes epizódját írja meg, ami a mai napig bizonytalanságban tartja az embereket. Időben 1926-ban járunk, ami két szempontból is jelentős év volt Agatha számára. Egyrészt, mert Az Ackroyd-gyilkosság c. regényének megjelenésével egyre komolyabb népszerűségre tett szert, másrészt, mert ebben az évben derült ki, hogy Archie, a férje elhagyja őt. Benedict regénye ezt az időszakot dolgozza fel, illetve pontosabban azt a 11 napot, amikor Agathának az őt ért érzelmi traumák hatására rejtélyes módon nyoma veszik.

Nem vagyok nagy AC rajongó, félve is írom le, hogy még csak egyelten könyvét (a Tíz kicsi négert) olvastam, ám az életével foglalkozó regények (pl. Rejtély ​az Orient Expresszen) valami oknál fogva mindig is nagyon érdekeltek. Ezért is vágtam bele ebbe a regényébe, ami már most elárulom, irtózatosan tetszett. 

A regény felépítése szerintem nagyszerű volt, mivel nem egy idősíkon követhettük nyomon az események folyását, hanem oda-vissza ugráltunk az időben, kezdve onnan, amikor Agatha és Archie megismerkedik egymással, egészen addig, amíg Agatha Archie-val folytatott heves veszekedés után hirtelen eltűnik.

Tetszett, ahogy Agatha és Archie kapcsolatának alakulását végig szépen nyomon lehetett követni. A magam részéről az elején még drukkoltam is nekik, hogy összejöjjenek, majd később nem győztem csak szörnyülködni az egyre mérgezőbb kapcsolatuk alakulása láttán. Agatha rengeteg energiát fektetett abba, hogy életbe tartsa a házasságát. Kétségbeesetten szeretett volna jó feleség lenni minden sérelme és férje hideg viselkedése dacára. És hiába volt őszintén szerelmes Archie-ba, az anyagi gondok, majd később az, hogy Agatha többet kezdett keresni, mint a férje, és hogy egyre növekvő népszerűsége elhomályosította Archie sikeres karrierre tett kísérleteit, éket vert közéjük.

Agatha Christie fiatalkori képe, illetve a könyv spanyol és cseh kiadása.

Bevallom, Archie-t a könyv végére kifejezetten meggyűlöltem. Nárcisztikus és önző  magatartása és persze Agatha mindent eltűrő és belenyugvó viselkedése miatt sokszor csak a fejemet fogtam. Számtalan olyan jelenet volt a könyvben, amikor sikítani tudtam volna az Agathát ért sérelmek miatt.  Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mennyire alávetette magát mindenben a férje akaratának - melyben még az anyja is adta alá a lovat -, és olyan szörnyű volt látni, hogy ennek hatására miként kezdi szép lassan elveszíteni valódi énjét. Azt pedig, hogy még a gyermekét is képes volt háttérbe szorítani a férje javára, már-már vérlázítónak találtam. Ó milyen sokszor ráztam volna meg, hogy térjen már végre észhez és vegye észre milyen romboló hatású, egyoldalú és elnyomó kapcsolatban él a férjével. 

Ami kifejezetten tettszett a könyvben, hogy a szerző rengeteg ismert tényt használt fel Agatha Christie önéletrajzából - az eltűnésének körülményeit is például tűpontosan írta le -, ám a történet befejezése persze már csakis az ő saját agyszüleménye volt, ami meg kell hagyni, nekem rendkívül tetszett.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy azt Benedict leírta, de tény, hogy Agatha Christie valóban eltűnt, melynek körülményei nem ismertek. Hogy mi történt abban a 11 napban? Idegösszeomlása volt és elmenekült, vagy ahogy a férje állította valóban amnéziát kapott az érzelmi megterheléstől és csak véletlenül kötött ki egy távoli szállodában, vagy esetleg a férjére akart ráijeszteni vagy megbüntetni, urambocsá gyanúba keverni az eltűnése miatt (ami egyébként élete nagy mesterműve lenne), nem lehet tudni, és úgy tűnik, hogy ez már soha nem is derül ki.

Mindenesetre Marie Benedict nagyszerűen munkát végzett a tények és fikció egybemosásával és Agatha személyiségének kevésbé ismert oldalának megfestésével. Én legalábbis nagyon élveztem a könyv olvasását és a vége is elégedettséggel töltött el. Úgyhogy minden Agatha Christie rajongó számára nyugodt szívvel tudom ajánlani, azok számára pedig, akik nem ismerik annyira az írónő magánéletét, különösen, mivel ez a könyv nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb hozza őt hozzánk, és az írón túl, az egyszerű és erős nőt is meglássuk benne.  

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Mystery of Mrs. Christie

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 332

tovább olvasom Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Ebben az évben ez már a második olyan magyar szerzős könyvem, ami kellemes meglepetés okozott számomra.

A történetről röviden annyit, hogy két ellentétes világban játszódik, melynek neve; Szabad Föld és Nebessen. És míg Szabad Földön szegénység van, és az ott élők bányászatból tartják fent magukat, addig Nebessenben Arden király uralkodik, és minden sokkal fejlettebb és gazdagabb.

A történetet négy szereplő szemszögén keresztül követhetjük nyomon. Szabad Földön két fiúval ismerkedhetünk meg, akik közül az egyik a szegénységben élő Ray, aki a húgáért mindenre képes lenne. A másikuk Kein, aki nincs pénzszűkében és Ray-el ellentétben nem az extra pénzért harcol esténként másokkal a Ketrecben, hanem csak az élvezet és a dicsőség kedvéért.

A másik két főszereplőnk két fiatal lány, Ene és Mena, akik Arden király lányai. Ene a leendő trónörökös, Mena pedig egy volur-tanonc, aki ha megkapja hatalmát, egy olyan mindenki felett álló, mágiával rendelkező ember lesz, akit az istenek és emberek összekötőjének tartanak. De ahhoz, hogy ezt a feladatot el tudja látni, előbb meg kell lelnie saját meeshai-ját, aki hű társa lesz majd volurként.

Na szóval, van ez a négy emberke, akik találkozása naná, hogy elkerülhetetlen lesz. Ez a találkozás pedig akkor következik be, amikor egy jóslat Szabad Földére tereli az uralkodót, aki kényszerűségből magával viszi a lányait is. És amikor attól a szakadéktól nem messze, ahol annak idején egy volur kettészakította a világot, a két fiú rájuk támad, Mena ereje hirtelen életre kel, és mindez olyan események sorát indítja el, ami mindannyiuk életét örökre megváltoztatja. 

Na mármost lehet, hogy mindez így elsőre kissé bonyolultnak tűnik - pedig úristen mennyi mindent hagytam még ki a sztoriból -, de higgyétek el, hamar bele lehet rázódni ebbe a világba, ami egyébként végig nagyon szórakoztató, humoros és kellően szexi ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet. És bár lehet, hogy az eleje kissé lassan indult és kellett egy kis idő, hogy minden a helyére kerüljön, de utána – számomra legalábbis - nem volt megállás.

  

Szerintem a regény két legnagyobb erénye a fordulatos cselekményvezetés és a remek karakterek. Tetszett, hogy négy, a sorsuk ellen lázadó szereplő szemszögén keresztül követhettük nyomon az eseményeket, bár – korábbi tapasztalatokból kiindulva - féltem, hogy ez a négy hang nem lesz jól elkülöníthető egymástól és folyamatosan vissza kell majd lapoznom megnézni, hogy épp kinek a fejében járok, de erre egyszer sem került sor. Ráadásul a karakterek folyamatosan fejlődtek és tényleg mindegyikük különleges és kedvelhető volt számomra. Mondjuk az Ene és Ray közötti vonzódás nekem kicsit furcsa volt és kidolgozatlan, amit kissé zavarónak is éreztem, de közel sem annyira, mint például Ene gyerekes bosszúhadjáratait Ray-el szemben vagy Mena a bálok, a divat és a fényűzés iránti szintén gyerekes és olthatatlan vágyát. 

A két sráccal minden rendben volt. Keint egy nagyon izgalmas karakternek találtam, akiben minden gaztette és önzősége ellenére láttam megcsillanni a jót - kíváncsi vagyok, hova fejlődik majd a második részben. És Ray-t is szerettem, de őt túl forrófejűnek találtam, ettől eltekintve azonban egy igazán bátor, határozott és erős harcos volt, akit érdekes mód ennek ellenére feltűnően sokszor ütöttek ki a történet során. Annyi verést kapott szegénykém, hogy attól már én is rosszul kezdtem érezni magamat, úgyhogy egy idő után már túlzásnak találtam ezeket a részeket és sokszor nem is értettem, hogy mire volt mindez jó.

Szóval összességében nagyon tetszett a történet, bár a fantasy világgal kapcsolatban még maradtak kérdéseim, főként a volur szálat illetően, de gondolom a második részben majd ezekre is választ kapok, ezért is várom már nagyon a folytatást.

Egyetlen dolog van csupán, amit nagyon-nagyon hiányoltam a könyvből, az pedig a kötet elején lévő térkép. Mert mint tudjuk, minden valamirevaló fantasy regény egy kézzel rajzolt jól átlátható térképpel kezdődik. ;)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 392

tovább olvasom Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

A friss megjelenések között láttam meg ezt a kidolgozott felsőtestű, ám szemlátomást nyakfájós pasit, aki bevallom, rögtön felkeltette figyelmemet. A könyv fülszövegét olvasva pedig egész kíváncsi lettem szegény ember hányatott sorsára.

A történetről röviden annyit, hogy a világot óriási csapás érte; a férfinem a kihalás szélén áll. De pánikra semmi ok, mert a világ megmentésére egy ún. Utolsó Férfiak Társaság jön létre, aminek egyetlen feladata, hogy újra benépesítse a régiókat. A társaság tizenkét nemzőképes férfit tart számon és küldözgetik őket egyik nő ágyából a másikba, természetesen jó pénzért, csak annak, aki fizetni tud érte. Hősünk egyike e tizenkét férfinak, Folsom Donahue, aki már totál megcsömörlött a rengeteg keféléstől, amit egyébként nem csodálok. A napi limit három nő, minimum ennyinek kell gyereket csinálnia, ami persze nem mindig jön össze, és itt nem az aktusra gondolok, mert Folsom mindig tettre kész hála a kifogyhatatlan kék bogyóknak, hanem magára a megtermékenyülésre.

Merthogy még így sem esik mindenki teherbe, azonban hősnőnknek szerencséje van.  Gwen mindig is gyereket szeretett volna, és Folsom ezt meg is adja neki. Az első perctől kezdve vonzódnak egymáshoz, de ilyen elcseszett társadalomban persze esélyük sincs a boldog közös jövőre. Gwennek nagyon fáj, hogy a Társaság Folsommal igazságtalanul bánik, és rabszolgaként tartja az irányítása alatt, ezért elhatározza, hogy mindent megtesz, hogy megmentse őt, még ha forradalmat kell kirobbantania akkor is. Ám vannak, akik semmitől nem riadnak vissza és mindent megtesznek, hogy Folsomot bárki is kisajátítsa.  

Na kérem szépen azzal kezdeném, hogy ez a könyv egy vicc. Iszonyatosan kidolgozatlan, sőt mondhatni egyszerű.

Az alapfelállás a következő: amíg a férfiak az ilyen-olyan háborúkban gyilkolászták egymást, az anyatermészet elintézte a többit és aki életben maradt, azt terméketlenné tette. Csak tizenkét nemzőképes férfi maradt a világon (vagy csak Amerikában? ez nem volt tiszta számomra), akik iránt képzelhetitek milyen hihetetlen nagy kereslet volt ezek után. A népesség folyamatosan csökken és ne, ne reménykedjetek a spermabankokban, mert azok már réges-rég kiürültek. És egyébként is, a nők megtermékenyítése csakis természetes módon történhet, tehát még mindig férfira van szükség ahhoz, hogy valaki teherbe essen. Hogy miért? Nem hiszitek el - ez a legjobb része az egésznek -, mert a tudomány háttérbe szorult és a technológia nem volt olyan fejlett, mint azelőtt. Ami azért is volt érdekes, mert amellett hogy állítólag több betegség terjedését sikerült megakadályozni, Gwen terhessége is már kb. egy hét után megállapítható volt, sőt még az is, hogy fiúgyermeket vár. Most akkor mi van? Csak a mesterséges megtermékenyítés nem működik? Visszafele fejlődünk vagy nem? Vagy csak részben?

A másik problémám a világfelépítéssel volt. Semmit nem tudtunk meg, hogy miként alakult át a világ, csak hogy tizenkét régióra osztották, amiket az egyszerűség kedvéért valamilyen szín alapján neveztek el, a jellemzésük pedig kimerült pár jelzőben. A Vörösé például annyiban, hogy ott a nők „másmilyenek”- hűűű ez aztán sokat elárul róla. A Zöldről annyit tudunk, hogy az viszonylag biztonságos, a Kékbe általában azok a nők mennek, akik nemet akarnak váltani, a Liláról, Feketéről és a fennmaradó többiről pedig semmit. Ja és a legjobb az egészben - tudom, hogy volt már egy legjobb, de higgyétek el, ez sem marad el sokkal mögötte -, hogy minden régióban a házak ajtaja aszerint van más-más színre festve, hogy a lakója melyik ágazatban dolgozik. Az orvosoknak sárga ajtaja van, a politikusoknak kék, a szolgáltatóipari dolgozóknak zöld, a felső rétegnek fehér.  Hahhh, és még ránk mondják, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat. Kikérem magunknak hogyha a mi világunkat élnénk, ilyen egyszerű lenne minden.

Ám ettől még mindig simán lehetett volna ez egy nagyon jó kis könyv, ha tudtam volna szeretni a szereplőket, de ezen a téren sem ért el átütő sikert nálam a történet. Merthogy mind a két szereplőt sík hülyének tartottam, de Gwent  különösen. Az ő cselekedetei többször is kicsapták nálam a biztosítékot, de igazából együtt voltak ütős kis páros. Őszintén szólva abszolút nem tudtam követni a gondolkodásukat. Most komolyan, egyikük sem gondolt arra, hogy ha elmennek együtt vacsorázni, egymás kezét fogják a nagyközönség előtt és még a kocsiban is szeretkeznek, senki nem veszi majd észre és nem lesz belőle óriási balhé és kerül fel róluk kép a netre? Hiszen könyörgöm, Folsom egyike azoknak a férfiaknak, akik a világ utolsó reménységei, és akiknek a farkát vallásos imádat veszi körbe. Minden mozdulatát árgus szemek követik, a nők egyik fele a lábai elé borulna, a másik pedig a legszívesebben szexrabszolgának tartaná, össze-vissza taperolják, és mindent megtennének a figyelméért. És ezek után ők mégis elmennek nyilvánosan együtt szórakozni? Ráadásul úgy, hogy Folsomnak már voltak negatív tapasztalatai ezen a téren? Jééézusom!

A másik dolog, ami felett nem tudtam napirendre térni, hogy Gwennek tényleg öt hónap, ismétlem öt hónap után jutott csak az eszébe, hogy a Kaspertől kapott k..va gombot végre megnyomja és segítséget hívjon? Abba már bele sem merek gondolni, hogy ez a fekete csiptetőn lévő gomb hogy nézett ki, hogyan működött és vajon milyen hatótávolságú kütyü lehetett, merthogy a technológia ugye nem volt olyan fejlett, mint korábban. (Biztos a férfi mérnökök és tudósok hiánya miatt, de ezt az ajtót most ne nyissuk ki, mert nem érnénk a végére.) Mindenesetre óriási mázli, hogy nem merült le benne az elem, már ha elemmel működött egyáltalán. 

Nem szeretném tovább ekézni a könyvet, pedig volna még pár dolog, amibe bele lehetne kötni. Őszintén szólva elég sok mindent nem tudtam elfogadni benne, mert butaságnak véltem, de legalábbis meglehetősen valószerűtlennek. Így egy idő után próbáltam inkább elengedni ezeket a zavaró tényezőket - ami többé kevésbé sikerült is - és élvezni a könyvet. Ha másért nem, akkor csak a Gwen és Folsom között kialakuló tiltott szerelem és erotikus jelenetek miatt, amikkel végül is semmi problémám nem volt, sőt egyedül csak ezek tetszettek a könyvben. Szóval ebből a szempontból tulajdonképpen egész jól szórakoztam, úgyhogy összességében nem volt ez annyira rossz, de jó sem. 

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Folsom
Fordította: Felföldi Edit
Oldalszám: 304

tovább olvasom Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

Kevin Kwan: Szex ​és hiúság

Kevin Kwan neve a Kőgazdag ázsiaiak trilógiája kapcsán lehet ismert sokak számára, aminek az első kötete nekem is megvan, mégsem azzal kezdtem a szerzővel való ismerkedést - lehet nagy hiba volt. 

A történetről röviden annyit, hogy Lucie, egy gazdag család lánya, aki New Yorkból egy álomszerű környezetbe, Capri-szigetére repül unokatestvérével együtt a legjobb barátnője esküvőjére. Az ünnep elején, amely körülbelül egy hétig tartott, találkozik George-dzsal, akihez rögtön vonzódni kezd. Amikor egy este vágyaiktól vezérelve intim közelségbe kerülnek egymással, Lucie unokatestvére in flagranti kapja őket és rögtön véget vet a dolognak.

Aztán ugrunk öt évet az időben, Lucie a húszas évei közepén jár, nemrég jegyezte el egy milliárdos, akivel épp együtt élvezi luxus életét New Yorkban, amikor hirtelen George újra megjelenik a színen, és vele együtt a káosz.

A könyv két részre oszlik, az elsőben Capri festői szigetén járunk, ahol Lucie unokatestvérének, Charlotte-nak a feladata volt, hogy szemmel tartsa Luciet az esküvőn, de hiába az igyekezet, mégsem tudta megakadályozni unokahúga botlását. Aztán öt évvel később azt látjuk, hogy Lucie nagyon igyekszik megfelelni a vele szemben támasztott társadalmi elvárásoknak és feleségül menni egy a közösségi média iránt megszállott gazdag, tipikus fehér amerikai férfihez, Cecilhez.

A regény egy fiatal identitászavarral küszködő nő életét meséli el, akire a környezte már fiatal korában nyomást gyakorolt, hogy mindig tökéletes és alkalmazkodó legyen. Lucie egy New York-i apa és egy amerikai születésű, kínai anya gyermeke, aki mindig elnyomta magában ázsiai énjét. Minden vágya az volt, hogy büszke legyen rá a családja és ne hozzon szégyent rájuk. Érthető hát, hogy miért tűrte el nevetséges vőlegényét, aki abszolút nem értékelte őt, inkább úgy tekintett rá, mint egy szép dísztárgyra, ami jól mutatott mellette a fotókon. És ekkor jött George, aki egyszerűsége és természetessége megváltoztatta Lucie-t. Szóval lényegében Lucie egy önfelfedező úton megy keresztül, ami elég gyengécskére és haloványra sikerült ahhoz, hogy élvezetessé tegye a regényt.

A könyv egyetlen pozitívuma, hogy gyorsan olvasható, a történet és maguk a szereplők azonban túl sekélyek maradtak számomra. Viszonylag sok szereplőt mozgat a szerző, de részletesebb megismerésük csak néhányra korlátozódik. Nekem George anyja és Lucie vőlegénye volt különleges, az ő személyiségüket Kevin Kwan igazán őrültre és érdekesre teremtette.

A történet lassú sodrású, és túl hosszú és unalmas – meglehetősen szerencsétlen kombináció - volt ahhoz, hogy élvezetesnek mondjam. Nem tudta folyamatosan fenntartani a figyelmemet, hiányzott belőle a feszültség és az izgalom. Meg aztán túl sok olyan információt tartalmazott, ami engem baromira nem érdekelt, mint például, hogy ki milyen márkájú ruhát és ékszert viselt. Hogy ki milyen óvodába, iskolába és egyetemre járt, vagy milyen pedigrével rendelkezett. Annyira eseménytelen és lapos volt ezektől az egész, hogy még egy tál borsó kifejtése is őrült kalandnak tűnhet ezekhez képest. Az egyetlen dolog ami olvashatóvá tette a könyvet, az a szerelmi szál volt. Egyedül csak Lucie és George kapcsolata miatt olvastam végig a könyvet, ők együtt aranyosak és kedvelhetőek voltak. Bár Lucie néha fájón hülyén tudott viselkedni és George fejébe is olyan jó lett volna belelátni és többet megtudni a múltjáról, az érzelmeiről és a személyiségéről, de nem, helyette inkább a felsőbb osztályok nevetséges vagyonimádatába, sekélyes beszélgetéseibe és sznob életformájába kaptam részletes betekintést.

Szóval összességében csalódott vagyok és őszintén szólva nem is tudom, hogy ezek után bele merjek-e vágni Kwan másik regényébe.

Kiadó: Kossuth
Eredeti cím:Sex and Vanity
Fordította: Németh Dorottya
Oldalszám: 332

tovább olvasom Kevin Kwan: Szex ​és hiúság