Szemezzünk

Nem titok, hogy odavagyok a szép borítókért. El sem tudjátok képzelni, hogy hányféle téma szerint gyűjtögetem őket a molyos polcaimon meg itthon a gépemen. A szemes borítókból eddig különösen sokat sikerült összeszednem, de persze más témák, mint például a csigalépcső, pillangó, nő kalapban, pasi hátulról és természetesen a meztelen férfi felsőtest - ó anyám, hogy abból mennyi van  - is nagyon népszerű. Elsősorban magyar borítókat gyűjtök, de ha például olyan szépeket találok az adott témában, mint a legalul látható sorozat, akkor persze azok is felkerülnek a listámra. A teljesség igénye nélkül összeszedtem néhány szemes borítót, nem is a szépségük miatt, mert van közöttük jól és kevésbé jól sikerült is, hanem inkább a variációk egy témára lehetőségek bemutatására. 

Persze az egyforma borítójú könyvek is nagyon érdekelnek, őket is vadászni szoktam, ebben a témában eddig csak ezt a kettőt találtam.

A hazai sorozatok közül pedig a Ne érints szériát emelném ki, amit szerintem már mindenki ismer. 

Nem úgy, mint ezt az angol sorozatot, ami szintén nagyon figyelemfelkeltő. Hát nem gyönyörű?

 

tovább olvasom Szemezzünk

Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer története ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig megszokhattuk, bár el kell mondanom, hogy az előző kötetek szellemességét és eredetiségét most kissé hiányoltam belőle.

Liesl Mooshammer leégett házának romjai között egy meggyilkolt fiatal nő holttestét találják. Az ügy felderítése természetesen Franzra vár, aki azonban komoly egészségügyi problémái miatt nem igazán tud a feladatra koncentrálni. Súlyos fájdalmai vannak a magas koleszterinje miatt, ezért a háziorvosa azonnal szigorú diétát ír elő számára. Mondjuk nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok, hiszen mindig két pofára zabálta a húst és a zsíros szalonnát. Bevallom, még sokszor irigykedtem is rá, hogy ilyen nehéz ételeket büntetlenül ehet tonna számra. De most kiderült, hogy ez bizony nem így van, és hogy sürgősen változtatnia kell ezen, különben súlyos következményei lesznek rá nézve. És ki az aki gondoskodik Franzról és elkészíti neki a diétás ételeket? Hát persze, hogy a Nagyi, aki – egyem a szívét - miden zokszó nélkül azonnal áttért az egészséges konyhára. Turmixolta és főzte Franznak az ilyen-olyan zöldségekből készült diétás ételeket, ennek ellenére ez a hülye - ha már nagyon szenvedett - mindig megtalálta az utat Simmerl hentesüzlete felé.

Mindenesetre Franz diétakísérletei nagyon szórakoztatóak voltak, és a többi karakter is hozta a megszokott formáját. Tetszett, hogy ebben a részben jobban megismerhettük Franz kisfiát, aki a péntek estéket töltötte nála Susival együtt. Az viszont, hogy szinte semmi nyomozás és izgalom nem volt a történetben, mert a bűntény jóformán magát oldotta meg, mivel Franz alig domborított valamit az ügyben, igazán sajnáltam.

"– A gyilkosát megtalálta már? – óhajtja még tudni, és várakozásteli pillantást vett rám.
Visszanézek rá.
– Igen, Fürstenberger úr, megtaláltam.
– Szerencséje volt. Vak tyúk is talál szemet."

Azt is igencsak fájlaltam, hogy a könyv nagy része - becslésem szerint durván a 75%-a - csakis Franz koleszterinszintjéről és az ő diétájáról szólt, amit persze sorozatosan megszegett. Ráadásul mintha Franz barátai is sokkal kevesebbet szerepeltek volna a megszokottnál. Úgyhogy ezt a részt sajnos jóval unalmasabbnak és laposabbnak éreztem az előzőekhez képest. Azt pedig, hogy Franz még mindig képtelen fejlődni és változtatni a Susival való kapcsolatán, kifejezetten bosszantónak találtam. 

 

Nagy Eberhofer rajongóként meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. Persze így is jól szórakoztam, de a sorozat összes része közül ezt éreztem eddig a leggyengébbnek. Ettől függetlenül természetesen nem vesztettem el az érdeklődésemet a sorozat iránt, kíváncsian várom a következő kötetet.

Kiadó: Magistra

Eredeti cím: Leberkäsjunkie

Fordította: Balla Judit

Oldalszám: 295

tovább olvasom Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra (Victoria Bredon 1.)

Ismét egy régóta porosodó könyv a polcomról, ami úristen... de jó volt! Úgyhogy éljen, éljen és ismét csak éljen a vcs – és ezt komolyan mondom -, mert nélküle, lehet kimaradt volna ez a könyv az életemből.

Időben az 1900-as évek Londonjában járunk, amikor a brit nők a választójogukért kampányolnak. Victoria Brendon egy nemesi származású árva lány, aki az apja komornyikjával - a majd hetvenéves Hopkins-szal – él együtt. Viktoria meglehetősen lázadó és radikális gondolkodású fiatal hölgy, de alapjában véve romantikus alkat, olyan, aki még hisz az érzelmek hatalmában. Szeret fotózni, ami egyben jó jövedelemforrás is számára, mert a képeit egy helyi újságnak adja el, mivel az apja halála után drasztikusan megcsappant a jövedelme. Ugyanakkor Hopkins is hozzájárul a kosztpénzhez, ő női álnév alatt jelentetett meg szintén ugyanannál az újságnál recepteket, ami igazán nagy népszerűségnek örvend.

Viktoria és Hopkins - akikhez időként egy önkéntes házvezetőnő is csatlakozik -, csendesen élnek a Brendon család otthonában, egészen addig, míg Viktoria tudomást nem szerez arról, hogy a családja múltja titkokat rejteget. Aki azonban válaszokkal szolgálhatna számára, meggyilkolják, ezért Viktoria a gyilkos nyomába ered, de ahelyett, hogy a titok nyomára bukkan, csak még több hullába botlik.

A történet egy nagyon izgalmas időszakban játszódik, amikor is az Angliában egyre növekvő feminista mozgalom a női egyenlőségért harcol. A szüfrazsettek olyan bátor, lázadó nők voltak, akik az egyenjogúságért, de elsőként a nők választójogáért küzdöttek. Viktoria elkötelezett híve volt e mozgalomnak, tüntetéseken vett rész, nem félt kirúzsozni a száját és kerékpárral járni az utcán. Nem érdekelte, hogy nemesi családból származik és tetteivel szégyent hoz a családja fejére, mert az elvei, amihez minden körülmények között hű maradt, fontosak voltak számára.

Tetszett Viktoria karaktere, az empátiája, a bátorsága, és hogy nem félt beismerni, ha nem tudott valamit. Ő tipikusan az a lány volt, aki ha valamit a fejébe vett, azt hétszentség, hogy mindenáron véghez is vitte. Hopkins, a komornyikja pedig igazán üde színfoltja volt a történetnek. Nagyon gyorsan megszerettem ezt a roppant visszafogott és kissé karót nyelt figurát, aki hűséges és odaadó segítőként mindig Viktoria mellett maradt. Ráadásul a tetthelyek elemzésének széles körű ismeretével és kimeríthetetlen receptkészleteivel is folyamatosan ámulatba ejtett. Szóval ő volt az a bizonyos hab a tortán, ha értitek mire gondolok.

Amit igazán erősnek éreztem a könyvben az a hangulata, és az a történelmi háttér, amit az írónő finoman a cselekmény alá festett. Gondolok itt például a szüfrazsett mozgalomra vagy a különböző társadalmi osztályok közötti éles ellentétek és az emberek ruházatát bemutató részletes leírásokra, valamint az elsőbálozók ceremóniájának, de legfőképp a fényűző rezidenciák és az utcalányokkal teli negyedek izgalmas bemutatására. Persze az írónő elmondása szerint - és a történelmi tényeket is figyelembe véve - sok fikció volt a történetben, de az olyan apróságok, mint például az a bross, amit emberi hajból készítettek, és ami akkoriban nyilvánvalóan szokás volt, de engem akkor is nagyon meglepett - kissé bizarrnak, ugyanakkor roppant bensőségesnek is találtam -, totál lenyűgözött. Szóval le a kalappal az írónő előtt a sok kutatómunkáért. 

A romantikus szálban - sajnos vagy sem - azt kell mondanom, hogy semmi különös nem volt. Sőt, olyannyira egyszerűre sikerült az egész, hogy már az elején nyilvánvaló volt, hogy ki lesz majd  Viktoria nagy szereleme, és ki lesz az, aki majd csak kihasználja őt. Ám ez az előre látható, mondjuk úgy „klasszikus” megoldás engem egy cseppet sem zavart, mert - és most lehet szörnyülködni -, szeretem a klisés megoldásokat, ha azok jól vannak megírva. 

A krimiszállal sem volt semmi problémám, merthogy engem biza sikerült megtévesztenie a szerzőnek. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyilkost ennyire el tudja rejteni előlem, úgyhogy számomra a vége is nagy meglepetést okozott, alig tudtam letenni a könyvet, tényleg csakúgy faltam a sorokat.

Szóval remek szórakozás volt számomra ez a regény. Na meg aztán a romantikus krimik is mindig a gyengéim voltak, úgyhogy lehet kissé elfogult vagyok velük kapcsolatban, de kit érdekel! Mindenesetre, ha azt mondom, hogy annál rosszabbat, hogy az elejét kissé vontatottnak éreztem nem tudok róla mondani, már elég jól hangzik, nem igaz? 

Ui.: A könyv címét nem igazán értem, mert nem volt a történetben rubinvörös kamra. Szoba az igen, de kamra? - az tuti nem.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Die rubinrote Kammer

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Oldalszám: 446

tovább olvasom Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra (Victoria Bredon 1.)

Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

Irtózatosan régóta tologattam már ezt a könyvet a polcomon. Soha nem volt hangulatom elkezdeni, pedig szeretem a levélregényeket, szóval ez sem tántorított el tőle, de még így sem kaptam hozzá nagyon kedved. Fel is tettem a vcs listámra, hátha egy kis nyomás hatására kivirágzik majd kettőnk között a kapcsolat. És valóban, így is lett.

Ettől függetlenül azért vannak kétségeim, hogy tényleg a legjobb pillanatomban kezdtem-e bele az olvasásba, mert - népszerű és kedvelt könyv ide vagy oda -, mégsem ragadt magával annyira, mint ahogy azt vártam.

A történet 1946-ban a második világháború után játszódik. A könyv főszereplője Juliet Ashton, egy Londonban élő kedves és intelligens író, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen férfitól, a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója egy használt könyvben találta meg a címét, és abban kéri a segítségét, hogy a kedvenc írójától még több könyvet olvashasson. A levelezésük során a férfi elmeséli, hogy hogyan alakult meg a szigeten a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami nagy segítségére volt abban, hogy könnyebben vészelje át a háború okozta borzalmakat. Rajta keresztül Juliet hamarosan megismeri a társaság többi tagját is, akikkel szintén levelezésbe kezd, és akik a német megszállás alatt átélt legbensőségesebb titkaikat és embert próbáló történeteiket mesélik el neki.

Ez a könyv egy nagyon bájos és megható történet volt, ami rettentő sok témát - talán túl sokat is - szeretett volna markolni; kezdve a könyvek és annak szeretetétől az általuk egymásra talált emberek összetartó és egymást segítő közösségéig. Melyből persze nem hiányozhatott a szerelem és a barátság, a gyerekek és a természet, a vallás, a lélek és a művészet, valamint a háború és annak kegyetlenségei, na meg persze a humor és a sok-sok szívfájdalom sem.

Ami elvarázsolt a könyvben az természetesen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami azon kívül, hogy minden tagjának rengeteg gondolkodni valót és örömöt szerzett, reményt és barátságot is adott nekik. Sőt, egyeseknek még valamiféle újszerű szeretetet is biztosított a könyvek iránt, amit rendkívül jó érzés volt olvasni. A történetben rengeteg szórakoztató karakter található, akik mindegyikének megvolt a maga története és akik mindegyikét nagyon szerettem. Tetszett, hogy a társaság ilyen sok színes emberből állt össze, még ha az elején alig tudtam beazonosítani őket, akkor is. Sokszor elgondolkodtam azon egyébként, hogy vajon, ha nincs a megszállás, akkor is létrejött volna ez az irodalmi kör? Szerintem tuti, hogy nem, így ha a sziget lakóinak a németek bevonulásából semmi jó nem származott, ennyi pozitívumot azért mégiscsak a számlájukra írhattak.

Guernsey-szigetét a leírások alapján varázslatos helynek képzeltem el magam előtt, úgyhogy muszáj volt rákeresnem a neten. És igen, Juliethez hasonlóan én is boldogan ébrednék a tenger zúgására és nagyon szívesen sétálnék ki minden nap a sziklák pereméig, hogy elgyönyörködjem abban, ahogy a tenger mögött felkel a nap.    

„Guernsey akkor a legszebb, ha a tenger felől közelítjük meg; akár napnyugtakor, akár aranytaréjú, fekete viharfelhők alatt, akár olyankor, amikor a ködből kibontakozik.”

Nem volt hosszú a könyv, de a levélforma miatt én kissé mégis annak éreztem. Talán azért, mert ebben a terjedelemben és formában a történet kissé darabossá vált és a cselekmény sem volt annyira hangsúlyos benne. Hiányzott belőle nekem valami, talán, hogy kívülről lássam a szereplők találkozásai és beszélgetései során látható személyes reakcióit és arcjátékait. Egyébként nem vagyok biztos abban, hogy ez a forma/műfaj volt a legjobb választás ennek az erős és nagyszerű történetnek. Szerintem másféle formában sokkal, de sokkal erőteljesebb és átütőbb erejű lett volna az egész.

Mindenesetre így is élmény volt olvasni és örülök, hogy végre rászántam magam. Kár, hogy ez volt Mary-Ann Shaffer első és egyben utolsó regénye is. Szívesen olvastam volna tőle még több ehhez hasonló bájos és megható történetet.

 „Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.”

Kiadó: Park Kiadó

Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society

Fordította: Szántó Judit

Oldalszám: 372

tovább olvasom Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem egy színtiszta romantikus regény, inkább egy jól megírt és felépített krimi, némi romantikával fűszerezve. Úgyhogy, aki szenvedélyre és forró pillanatokra vágyik, az ne ezzel a könyvvel próbálkozzon, mert csalódni fog. Komolyan mondom. Még egy tisztességes csókjelenet sem volt a regényben. Na jó, a végén elcsattant egy, de azt inkább hagyjuk.

És most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük, miről is szól a történet.  

Julie Klassen ezen regényében a Belle-szigetre, a Temze egyik távoli helyére kalauzolja el az olvasót. Itt él Isabelle, aki már hosszú évek óta nem hagyta el a szigetet. Amikor a család régi barátja és egyben vagyonkezelője Londonban gyilkosság áldozata lesz, Isabelle kerül a gyanúsítottak élére.  Ám mivel az elmúlt 10 évben egy családi átok miatt soha nem hagyta el a szigetet, az ügyben nyomozó fiatal ügyvéd, Benjamin Booker is kénytelen belátni, hogy semmiképp sem lehet ő az elkövető. Azonban egyre több olyan megválaszolatlan kérdés merül fel vele kapcsolatban, ami alapján mégsem lehetünk teljesen biztosak Isabelle ártatlanságában. Vajon igazat mond Isabelle és bízhat benne Benjamin?

Érdekes volt ezzel a könyvvel a kapcsolatom, olyan volt nekem, mint egy félig ért gyümölcs; idő kellett ahhoz, hogy érlelődjön bennem, megszeressem és értékelni tudjam. Itt elsősorban a történet meghitt légköréről, az elbeszélés módjáról és az írónő kellemes, nyugalmat árasztó stílusáról beszélek. (Tudom ez most így hülyén hangzik, de ha olvassátok, majd ti is megértitek mire gondolok.) Merthogy olvasás közben mindez nekem fel se tűnt nagyon, csak miután a végére értem és visszagondoltam az egészre kerített hatalmába valami megmagyarázhatatlan, de mindenképp jóleső, igazi léleksimogató érzés. Olyan élénken és gondosan írta le a szerző a tájakat és az embereket, hogy mindent tökéletesen magam elé tudtam képzelni és mindezt úgy, hogy közben a részletekkel sem terhelt túl – egyszóval nagyon gördülékenyen és szépen ír Klassen.

Sajnos a könyv elejét kissé zavarosnak éreztem, annyi név került elő, hogy többször is vissza kellett lapoznom, hogy tudjam ki kicsoda. Eltartott egy ideig, amíg mindenkit helyre tettem magamban és bekerültem a történetbe, bár még utána is nagyon figyelnem kellett, mert elég sok szereplőt mozgatott meg a szerző. A történet dinamikáját is kissé hullámzónak éreztem; az elejét lassúnak, a közepét viszont szinte letehetetlennek, de a végét ismét picit elnyújtottnak  találtam.

Szerettem Isabelle karakterét, olyan nő volt, aki híján volt mindenféle tettetésnek és nem sokat foglalkozott az illendőséggel. Nyílt volt és őszinte, és ez hihetetlen üdítően hatott rám. Benjamin karaktere azonban már nem nőtt annyira közel a szívemhez. Néha túl egyszerű gondolkodásúnak és meglehetősen tapasztalatlannak találtam, de azzal, hogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami nemcsak nagyobb önbizalmat adott neki, hanem a családjával való kapcsolatát is gyökeresen megváltoztatta, sokat nőtt a szememben. Egyébként a regény összes karakterét hitelesnek találtam, mindenkinek megvolt a maga sajátossága és gyengéje. Ráadásul mindegyikükről el tudtam képzelni, hogy ő lehetett a gyilkos - mint egy jó kis Agatha Christie regényben – és nem utolsósorban meglepetésekből sem volt hiány, úgyhogy ebből a szempontból tényleg nem volt okom panaszra.

Muszáj megemlítenem a keresztény vonalat a könyvben, amin bevallom, kissé meglepődtem - de csak azért, mert nem ismertem az írónőt és nem számítottam erre -, de mivel ez a nézőpont nagyon érzékenyen és akadálytalanul fonódott össze a történettel, így tulajdonképpen egyáltalán nem éreztem zavarónak. 

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Egy jól felépített, talán kissé túlbonyolított de mindenképp izgalmas rejtélyt kaptam, kidolgozott mellékszereplőkkel és elbűvölő korabeli háttérrel. És bár roppant mód sajnáltam, hogy az Isabelle és Benjamin közötti szerelmi szál annyira felszínes volt, hogy az szinte már fájt, így is jó érzéssel csuktam be a könyvet és tervezem az írónő többi művét is kézbe venni.

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Bridge to Belle Island

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 368

tovább olvasom Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Sarah MacLean: A ​hódítás tíz szabálya - Love By Numbers #2

A sorozat harmadik része annyira tetszett, hogy muszáj volt a másodikat is elolvasnom. Igen, igen, tudom, hogy a kettő előrébb van, mint a három, magam sem értem hogy keverhettem össze a kettőt, de megtörtént, fátylat reá. A lényeg, hogy ez a kötet is nagyon tetszett, nem annyira, mint a harmadik, de nincs okom panaszra, mert tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott.

 
A második kötet Ralston márki ikeröccséről, Nickről szól, akiről miután egy népszerű női magazin azt írta, hogy a legjobb partinak számító facér férfi Londonban, folyamatosan üldözik a házasodni vágyó fiatal hölgyek. Nick persze egy idő után torkig lesz ezzel és menekülni kényszerül, így amikor Leighton herceg felkéri, hogy keresse meg eltűnt húgát, pont kapóra jön neki a megbízása és rögtön igent mond. A helyzet pikantériája, hogy a lány keresése során épp egy olyan házban köt ki, ami tele van női ruhákba öltözött nőkkel, akik különböző emberrablók és bosszúszomjas férfiak elől rejtőznek. Az egész társaság közepén pedig a ház úrnője, Lady Isabel áll, aki makacsságával, határozottságával és éles nyelvével az elő pillanattól kezdve megbabonázza a férfit.

A helyzetet, amibe Nick keveredett roppant furcsának és szórakoztatónak találtam. Annál is inkább, mivel Nick mindig is vonzódott a bajba jutott nőkhöz. Ők voltak a gyengéi, ami aztán mint kiderült, az élete során több bosszúságot okozott neki, mint örömöt, de erről nem árulhatok el többet, majd meglátjátok. Mindenesetre Isabel pont az ő esete volt, mivel ki sem látszott a problémák alól, amit persze semmi pénzért nem árult volna el senkinek. A Minerva-ház, ahol az öccsét próbálta tisztességesen felnevelni és ahova minden olyan lányt befogadott, akinek menedékre volt szüksége, az évek során olyan lepusztult állapotba került, hogy az szinte már rájuk dőlt. Isabelnek pedig semmi vagyona nem volt arra, hogy felújítsa, és hogy továbbra is fenntartsa a birtokot, amikor egyszer csak megjelenik Nick.

Isabel és Nick első, sőt még a második találkozása is olyan viharosra sikerült, hogy Nicknek minden alkalommal meg kellett mentenie Isabel életét. Visszagondolva, ezek voltak a legszórakoztatóbb jelenetek a történetben. Persze a későbbek során sem volt a szereplők közötti szellemes és csipkelődő párbeszédekből hiány, de Nick megérkezése a Minerva-házba még most is mosolyt csal az arcomra.

"– Bocsássa meg kíváncsiságomat, Lady Isabel, de ön miért javít tetőt?
    A nő előtte ment, a kérdés hallatán hátranézett, majd hosszú szünetet követően így felelt:
    – Mert ereszt.
    Ehhez a nőhöz egy szent türelmére van szükség. Tényleg."

A cselekmény jó ütemben haladt előre, és az írónő stílusa is még mindig nagyon tetszik. A többi részhez hasonlóan most is sok humoros, szenvedélyes és megható pillanatban volt részem, úgyhogy maga a történet végig lekötötte a figyelmemet és elszórakoztatott. A szereplők karakterét elég árnyaltnak találtam, és már az első perctől kezdve lehetett érezni, hogy csak úgy szikrázik közöttük a levegő, ami aztán lassacskán mindent elsöprő szenvedéllyé alakult át. És itt el is jutottunk az erotikus jelenetekig, amiből számomra, mint mindig, most is kissé több volt a kelleténél. Ám igazából mivel ezek a légyottok nem voltak oly sok oldalon keresztül hosszan-hosszan elnyújtva, nincs is okom panaszra, amit azonban Isabelre gondolva már nem mondhatok el. Ajjj de sokszor sikítani tudtam volna ettől a nőtől, annyira nehéz volt rajta kiigazodni. Rendkívül bosszantónak találtam a Nick hűségével kapcsolatos hezitálását, holott a férfi nem egyszer bizonyította, hogy nyugodtan megbízhat benne. Az egyik pillanatban ellökte őt magától és arra kérte, hogy tűnjön el a házából, a másik pillanatban pedig átadta magát neki és olyan bensőséges információkat oszt meg vele, amiket azelőtt senkivel. Szóval nem kis türelem kellett Isabelhez, de Nick szerencsére ebből sem szenvedett hiányt.
 
Ezektől az apró kellemetlenségektől eltekintve A hódítás tíz szabálya kitűnő szórakozást nyújtott számomra, úgyhogy ha egyszerű lazulásra vagy figyelemelterelésre vágytok, vagy egyszerűen csak egy igényesen megírt és nagy adag szenvedéllyel nyakon öntött történelmi romantikust olvasnátok, akkor szívből ajánlom.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Ten Ways to Be Adored When Landing a Lord

Fordította: Hetesy Szilvia

Oldalszám: 444

tovább olvasom Sarah MacLean: A ​hódítás tíz szabálya - Love By Numbers #2

Sarah MacLean: Tizenegy ​botrány egy herceg meghódításához - Love By Numbers #3

Tudom sokszor elhangzott már a blogon, de nem elégszer: imádom a történelmi romantikusokat. Sarah MacLean nevével először bő hét évvel ezelőtt találkoztam, amikor A csábítás kilenc szabálya trilógia első kötetét olvastam. Emlékszem, annak idején tetszett a könyv, persze nem annyira, mint Julia Quinn regényei - mert ebben a műfajban akaratlanul is mindenkit hozzá hasonlítok, mivel ő nekem az etalon, nincs ezen mit ragozni -, de amire alapvetően számítottam: szívet melengető romantikus jelenetek és kedvelhető szereplők, akik különböző szórakoztató kalandokba keverednek, megkaptam. 

Hogy miért vártam ilyen sokáig a folytatásra? - magam sem tudom. Csakúgy, mint azt sem, hogy hogy a fenébe került a kezembe a 3. kötet a 2. helyett. Úgyhogy totál megszívtam ezzel a sorozattal amiért összekevertem az utolsó kettőt, amit már csak akkor vettem észre, amikor nem volt visszaút. De sebaj, mert azzal nyugtattam magam és nyugtattak mások is, hogy olyan óriási nagy dolgokról úgysem maradtam le, mert ebben a műfajban igazából semmit nem lehet elspoilerezni, hiszen mindegyik könyv ugyanarról szól: a férfi megkapja a nőt és kész.

A történet hősnője Juliana Fiori, egy szenvedélyes, vakmerő és lobbanékony természetű fiatal nő, aki nem sokat törődik azzal, hogy mit gondol róla a londoni elit, ami miatt a városi pletykafészkek fő célpontjává is válik. De neki esze ágában sincs megfelelni a társadalmi elvárásoknak: ami a szívén, az a száján. Nem csoda hát, hogy a jó hírnevét féltve őrző Simon Pearson, Leighton hercege a lehető legtávolabb szeretné tudni őt magától, ami persze úgysem sikerül neki, főleg úgy, hogy Juliana egy olyan ártatlan fogadással áll elő, melyben két hetet kér a hercegtől arra, hogy bebizonyítsa; még egy olyan rendíthetetlen nyugalmú ember, mint Simon sem képes ellenállni a mindent elsöprő szenvedélynek.

A trilógia a St. John család három gyermekének – Gabriel, Nicholas és az olasz származású Juliana – szerelmi történetét meséli el. E könyvek a rokoni szálak és baráti kapcsolatok miatt lazán összekapcsolódnak, úgyhogy szerintem mindenképp ajánlatos őket egymás után olvasni, én már csak tudom. Annál is inkább, mivel az első könyvben volt egy csókjelenet Juliana és Simon között - amire én bizony már nem is emlékeztem -,  amit azért  fontos megemlíteni, mert már ekkor tudható volt, hogy ők ketten vonzódnak egymáshoz. Igaz, hogy akkor Simon még nem ismerte Juliana családi hátterét, csak később értesült arról, hogy a lány édesanyja egy bukott márkiné, az apja pedig egy olasz kereskedő, melynek hatására aztán rögtön másként kezdett nézni a lányra. Kétes származása miatt minél távolabb akart kerülni tőle, ami nem csak a hírnevének, de nyilvánvalóan a szívének is jót tett volna. Álláspontja szerint egy jó angol házasságban nincs helye a szenvedélynek, amit Juliana badarságnak tartott, és hogy mindezt bebizonyítsa, botrányt botrányra halmozva, mindig kellemetlen helyzetekbe sodorja a herceget, akivel közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Ebben a kötetben Juliana és Simon között nem a szokványos szerelmi románc bontakozik ki, hiszen az eddig általam olvasott könyvekben mindig a férfi futott a nő után és a hölgyek voltak azok, akiket elérhetetlennek, ellenállónak és makacsnak tüntetett fel az író. Itt viszont Simon volt az, akit meg kellett hódítani, és be kellett törni, ami be kell valljam, csak még izgalmasabbá és érdekesebbé tette a sztorit és tovább fokozta számomra a herceg vonzerejét. 

Én egyébként nagyon szerettem ezt a karót nyelt makacs férfit, aki mindig kínosan ügyelt a társadalmi státuszára, és rá se hederített a hozzá képest rangon aluliakra. Nem érdekelt, hogy érzéketlen volt a szenvedéllyel szemben, és hogy híresen gőgös és távolságtartó, a mindenkit lenéző viselkedéséről már nem is beszélve - hiszen úgy gondoltam, hogy innen lesz szép nyerni egy szerelmes nőnek, nem igaz hölgyeim?

Juliana nem volt angol, nem volt arisztokrata és nem tudott olyan egyszerűen alkalmazkodni az angol világ szabályaihoz és korlátaihoz, mint mások. Nem kereste a kalandot, ennek ellenére soha nem állt ellen neki, ami egy csomó szórakoztató jelenetet eredményezett. Kezdve a meneküléssel egy sötét parkon át, melynek eredményeként pont Simon hintójában kellett elbújnia. Majd ezt követte a férfiruhában való vágtázás a Hyde Parkban, ami később egy kis tavi fürdőzéssel folytatódott, az istállóban való csókjelenetről már nem is beszélve… Szóval ahh, rengeteg kalandban volt része, melyek mindegyike Simon bosszantására és persze megszelídítésére szolgált.

Összességében én nagyon élveztem ezt a könyvet. A szereplők elvarázsoltak és maga a történet is nagyszerű volt tele érzelemmel és szenvedéllyel, szellemes és pergő párbeszédekkel, és még a szexjelenetek sem lettek túlzásba víve, úgyhogy tényleg tökéletes volt számomra. 

A műfaj kedvelőinek csak ajánlani tudom.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Eleven Scandals to Start to Win a Duke's Heart 

Fordította: Hetesy Szilvia

Oldalszám: 416

tovább olvasom Sarah MacLean: Tizenegy ​botrány egy herceg meghódításához - Love By Numbers #3