Samuel Bjørk: Magányos utazó

A történet Norvégia fővárosában, Oslóban játszódik, ahol egy közeli erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Holger ​Munch veterán nyomozó különös üggyel találja magát szembe, mely megoldásához egy régi kollégáját, Mia Krügert kéri fel segítségül, aki mély depresszióba süllyedve egy lakatlan szigeten bujkál. Ám Holger nagyon jól ismeri a lányt és azt is tudja, hogy hogyan keltheti fel az érdeklődését az ügy iránt, melynek köszönhetően Mia rövid időn belül már a speciális gyilkossági nyomozócsapat tagjai között találja magát. Mia felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, melyben Honefoss városából egy csecsemőt raboltak el, aki azóta sem került elő. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és úgy véli, hogy a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni.

Úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel, ha akartam volna sem nyúlhattam volna jobban bele a sorozatgyilkosokról szóló krimik sötét bugyrába, és ha az elején még nem is, a vége felé már határozottan úgy éreztem, hogy lehet, hogy egy árnyalattal lightosabb történet is elegendő lett volna az elszörnyedésre és borzongásra vágyó énem kielégítésére. A könyv hatalmas pozitívuma, hogy nem volt benne vérengzés, és a legdurvább jeleneteket is olyan intelligens módon tálalta a szerző, hogy azokat tényleg sikongatás és öklendezés nélkül tudtam végigolvasni, de a tény, hogy gyerekeket öltek benne, így is totál kikészített, ráült a lelkemre és nagyon nehezen szabadultam tőle.

A könyv fantasztikusan jó stílusban íródott - ezt imádtam benne egyébként a legjobban - erre szokták mondani, hogy ha a szerző bevásárló listát írna, az is ugyanilyen élvezetes lenne. Számomra nagyon átjött a történet hűvös és borús hangulata, mely miatt tudom, hogy furán hangzik, mert ugye mint mondtam, gyerekgyilkosságról van benne szó, mégis élveztem olvasni, mert az a sötét légkör, ami már az első oldalakon megérintett, a későbbiekben is fogva tartott, és mindez az író remek stílusával együtt csak egyre jobb és jobb lett.

A cselekmény sok szálon futott, melyek közül egy-kettőt teljesen feleslegesnek és céltalannak éreztem, ilyen volt pl. a színházi rész vagy az újságírókkal történt események, mely utóbbi kétség kívül a könyv egyik legütősebb jelenete volt, hiszen ki a fene akarná Istent játszva eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg, hacsak nem a bolondok és a pszichopata sorozatgyilkosok, de ezeket a részeket úgy érzem, hogy csak figyelemelterelésnek szánta az író, hogy jobban összezavarjon és még több gondolkodásra késztessen, amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, ha a végén mindegyikre kielégítő megoldást kaptam volna. Ám ez nem történt meg, valahogy nem értek össze a szálak, melynek köszönhetően a könyv befejeztével kissé kuszának éreztem a történetet, arról a sok megválaszolatlan kérdésről már nem is beszélve, amiket ezek a hiányosságok generáltak bennem.

A szereplők tekintetében nekem mindkét nyomozó nagyon szimpatikus volt, lelkesítő volt látni, hogy az őket segítő profi nyomozó csapatuk mindvégig tökéletesen a kezük alá dolgozott. Érdekes volt, ahogy Mianak a megfelelő véralkohol szint elérése után transzba esve kattogtak az agytekervényei, hogy aztán a végére e szörnyű kirakós darabkái, ha lassan is, de szépen a helyére kerüljenek - bár meg kell hagyni, hogy a véletlen szerencsének is nagy szerepe volt a nyomozás alakulásában. És nagyon szimpatikus volt Holger Munch nyomozó is az ő nyugodt és türelmes stílusával, amivel már rögtön az első találkozásunk alkalmával megnyert magának. Csak a jó ég tudja, hogy ezek ketten mennyi alkoholt és cigarettát fogyasztottak el addig, míg végre sikerült megbirkózniuk az üggyel. De ha ez kellett nekik ahhoz, hogy eredményesen működjenek, ám legyen. Szemet tudok hunyni felette.

Szóval összességében egy nagyon izgalmas és jó stílusban megírt könyvhöz volt szerencsém, melyben Samuel Bjørk lassan csepegtette az információkat és lélegzetelállítóan szőtte a szálakat, még ha némelyikkel vakvágányra is terelte az olvasót. A karakterei nagyon élők voltak, a gyerekek miatt pedig a szívem vérzett, úgyhogy minden tekintetben maradandó élményt nyújtott számomra ez a történet.

Samuel Bjørk

Most pedig megyek és keresek magamnak valami csillámpónis vagy valami nagyon-nagyon romantikus könyvet, hogy újra helyreálljon a lelki egyensúlyom.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Det henger en engel alene i skogen

Fordította: Domsa Zsófia

Oldalszám: 448

tovább olvasom Samuel Bjørk: Magányos utazó

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól. Mondjuk az is igaz, hogy nem egyszer fordult már elő velem, hogy sikerült olyan pörgős, lendületes és izgalmas történetet kifognom, amire szinte azonnal ráhangolódtam és bizony a végéig kitartott a lelkesedésem, ám ez a szerencsés véletlen mostanság egyre ritkábban fordul elő velem. Általában az a bajom velük, hogy hamar elfelejtem őket, átfolynak rajtam a történetek, mert igazából nem sok egyedi és különleges van bennük, így persze maradandó élményt sem nagyon tudnak nyújtani - kivételek azért persze mindig akadnak -, ám szórakozásra és kikapcsolódásra így is tökéletesen megfelelnek.

Sajnos a Reboot nem egy kiemelkedően jó könyv, Wren és Callum története csak egy könnyen felejthető kaland volt számomra, melynek az elejét igazán élveztem, mert kifejezetten tetszett a hősnő erős és érzelemmentes karaktere, sőt még az újonc srác, Callum is, aki azzal, hogy nem egy kemény és határozott szépfiú volt, hanem inkább egy kicsit esetlen és gyenge, de csupa szív és mosoly, és nem mellesleg rendkívül kitartó és nyílt személyiség, roppant üdítően hatott rám. Tetszett az alapfelállás is, mely szerint a könyv világában egy olyan szörnyű vírus pusztít, ami sok embert megölt már, ám a halottak között akadtak olyanok, akik pont ennek a vírusnak köszönhetően percekkel később feltámadtak, de már nem ugyanazok, akik korábban voltak, hanem sokkal erősebbek és gyorsabbak. Ilyen volt Wren is, aki az egyik legerősebb és legérzéketlenebb újjászületett volt a HIRC-nél, mely szervezet azért jött létre, hogy a városban élő embereket megvédje a bűnözőktől és az újabb fertőzöttektől ezeknek a fiataloknak a segítségével, akiket tulajdonképpen elit katonaként használtak fel ellenük. De ahogy ez már lenni szokott, a rendszer és annak különös kísérletei nem mindenhol arattak osztatlan sikert.

Szóval a könyv a feléig egész jó volt, de aztán hirtelen minden elromlott. Wrenből Callum hatására előtörtek az érzelmek és ez nagyon nem állt jól neki, arról már nem is beszélve, hogy totál ellentmondásos személyiséggé vált ennek köszönhetően. Ez a szerencsétlen Callum srác pedig nem sok fejlődést mutatott, végig esetlen és túl tökéletlen maradt, amit egy idő után már unalmasnak és kissé idegesítőnek találtam. És sajnos a történet háttere sem volt kellő mélységben kidolgozva, melynek hála egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt a könyv végére. Apropó, a befejezés. Nem tudom ki hogyan érezte, vagy fogja majd érezni, de nekem túl gyors volt, túl összecsapott és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha csak egy varázsalt folytán került volna minden pontosan a helyére. Volt egy kis szaladgálás, meg lövöldözés, meg robbantgatás és bumm-bumm-bumm, már vége is volt az egésznek.

Szóval mi tagadás, kissé csalódott vagyok. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam, hogy nem függővéggel zárult a sztori és így egy pici kényszert sem érzek arra vonatkozóan, hogy esetleg folytatnom kellene a sorozatot. Mondjuk ellenkező esetben sem hinném, hogy kezem-lábam törném érte.

Amy Tintera

 

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Reboot 

Sorozat: Reboot 

Fordította: Ipacs Tibor

Oldalszám: 360

tovább olvasom Amy Tintera: Lázadók hajnala

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Clara nemrég épült fel a szorongásokkal és depresszióval teli betegségéből, amikor új élete első lépéseként egy társkereső oldalon regisztrálva megismerkedik egy különös és különc egyetemi tanárral, Jeffel, akivel végül is néhány hét ismeretség után egy nyolc országot érintő, háromhetes, kísérleti utazásra indul, ahol a játékszabályok a következők: nincs előre szállásfoglalás, nincs előre meghatározott úti terv, nincsenek poggyászok csak azok a ruhák, amik rajtuk vannak indulás előtt, és ami a legfontosabb: a Tedd azt, amit igazán szeretnél világlátás új felfedezése.

Őszintén szólva a fülszöveg alapján én teljesen másra számítottam, egy könnyed, humoros és kalandos kis romantikus történetre, mely helyett egy unalmas, leginkább Clara önismeretéből és önmegvalósításából álló, inkább egy különleges belső, mint külső utazást kaptam, ami szó se róla okosan és intelligensen volt megírva, de sajnos én mégsem találtam benne semmi élvezeteset.

Claraval semmi problémám nem volt - bár a mentális állapotáról szóló fejezetek tömkelegét egy idő után már irtó unalmasnak és erőltetettnek éreztem - inkább Jeff volt az, akitől viszkettem kicsit. Az a hihetetlen nagy mozgás- és szabadságigénye, amire szüksége volt ahhoz, hogy optimálisan működni tudjon, számomra kissé fura és túlzó volt. Találkoztam már ilyen emberrel, szóval ismerem ezt a típust, de én ezzel a túl szabad, ahogy esik úgy puffan életszemlélettel soha nem tudtam azonosulni, mindig csak külső szemlélőként figyeltem az ilyen csodabogarakat. Az a párkapcsolati nyitottság pedig amiben Jeff és Clara a megismerkedésük elején megállapodtak, szintén nem az én műfajom, csakúgy, mint az sem, hogy a problémákat úgy oldhatjuk meg a legkönnyebben, ha a szőnyeg alá söpörjük őket. Mindenesetre Jeff nyughatatlanságától és kiszámíthatatlanságától Clara helyében én már rég besokalltam volna, de nem vagyunk egyformák, ezért nem is ítélkezem felettük – cipelje mindenki a saját keresztjét, meg minden.

Ami egyébként igazán érdekelt (volna) a könyvben azok az útleírások voltak, melyeken keresztül a Claráék által bejárt helyek varázsát és hangulatát szerettem volna intenzív(ebb)en átélni, de ez sajnos nem jött össze. Csakúgy mint az őket vendégül látó emberek tüzetesebb megismerése, vagy akár rajtuk keresztül a nemzetük kultúrájának, érdekes szokásainak, hagyományainak és ételeinek a részletesebb bemutatása sem.

Őszintén becsülöm az írónőt az akaratereje és a bátorsága miatt, meg hogy az életének eme nem kevés intim részletét meg merte osztani az olvasókkal, de hiába is próbálom szépíteni a dolgokat azzal a kifogással, hogy lehet rossz időben került a kezembe a könyv és talán azért nem találtunk ennyire egymásra, mert ez nem így van. Úgy gondolom, hogy tényleg nem nekem íródott ez a történet és nem én vagyok a célközönsége, amivel egyébként szerintem semmi baj nincs, hiszen különbözőek vagyunk, virágozzék minden virág, meg ilyenek, de azért a jövőben mégiscsak jó lenne elkerülni az ilyen fiaskókat.  :)

Aztán amit még muszáj szóvá tennem a könyv kapcsán az a kötet silány minősége, ami miatt szó szerint először kétfelé: borító+könyv, majd lapjaira hullott a kezemben olvasás közben. Pedig tényleg nem volt kitéve semmilyen külső hatásnak, rendeltetésszerűen olvastam, de már a 100. oldal után megadta magát, ami bizony-bizony rendkívül bosszantó tud ám lenni.

A képeket egyébként nagyon jó ötletnek tarom a könyv mellé, szívesen nézegetettem őket olvasás közeben.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: No Baggage
Fordította: Komló Zoltán
Oldalszám: 342

tovább olvasom Clara Bensen: Poggyász nélkül

Júniusi könyvtorony

Tudtam, hogy a június veszélyes hónap lesz a számomra, hiszen rengeteg újdonság volt várható a Könyvhétre, amikre már májusban szemet vetettem és a biztonság kedvéért gyorsan elő is rendeltem őket. Ennek köszönhetően 8 új, plusz egy régebbi könyv került hozzám ebben a hónapban, melyekkel az idei év egyik legbőségesebb időszakát sikerült zárnom.

Rita Mae: Brown Bárcsak itt lennél - erre a könyvre nagyon kíváncsi voltam már a fülszövege alapján, és azt kell mondjam, hogy nem csalódtam benne. Nem volt egy hűha nagy élmény, de ebben a nyári nagy melegben pár órás derűs és izgalmas kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt.

Clara Bensen: Poggyász nélkül - szintén egy olyan könyv, amiről ahogy felröppent a hír, hogy hamarosan megjelenik, rögtön bekerült a képzeletbeli kosaramba. Egyébként jelenleg most pont ez az egyik aktuális olvasmányom, de ennél többet még nem tudok róla mondani, még nagyon az elején járok.

Laura Barnett: Variációk egy párra - ahogy elolvastam ennek a könyvnek tartalmát egyből a Nő kétszer című film jutott az eszembe róla - melyet egyébként nagyon- nagyon szeretek -, de hogy ez a történet mennyire hasonlít, ha egyáltalán bármiben is hasonlít rá vagy sem, azt még nem tudom, mindenesetre úgy gondoltam, hogy nekem ez mindenképp kell.

Chuck Wendig: Vészmadarak - ezzel a könyvvel kapcsolatban pedig csak egyszerűen engedtem a női megérzésemnek és bátran bevállaltam. És milyen jól tettem. Nagyon élveztem az író stílusát és a hősnő karakterét, úgyhogy igazi meglepetés volt számomra ez a regény, röviden és tömören; baromi jó volt.

Mark Frost: Árulás - ez a könyv egy trilógia harmadik része, az első kettőért teljesen odavoltam, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy ezt is be kell szereznem hozzájuk.

Anne Bishop: Vörös betűkkel - ebben a történetben meg vámpírok vannak meg alakváltók meg állítólag urban fantasy is, amiért én meg kifejetetten rajongok, szóval ez is ugrott a kosárkámba.

És a végére hagytam azokat a sóhajtozós ízig-vérig romantikus regényeket, amelyeket lazulásra és figyelemelterelésre halmoztam fel magamnak azokra a hosszú és izzasztó nyári napokra, amiket még biztos, hogy hetekig élvezni fogok ki kell bírnom :)
Donna MacMeans: Nászéjszaka 
Lisa Kleypas: Nem múló varázs 
Lauren Rowe: A Klub

És hogy mit hoz a július? Egy hatalmas nagy, giga-mega könyvstoppot!

tovább olvasom Júniusi könyvtorony

Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

"– De… – Elhallgat. Ki akarja mondani. A szája korábban formálja a szavakat, minthogy megszólalna, de végül: – Nem vagy meztelen. 
– Remek megfigyelés – mondja a nő hüvelykujját feltartva és kacsintva. – Rossz hírem van, Del. Valójában nem kamionpihenős prosti vagyok, ezért nem fogjuk baszással tölteni ezt a szép estét. Vagy reggelt. Azt hiszem, már reggel van, nem? Akárhogy is, baszás az nem lesz. Nincs pénz, nincs móka. 
A férfi állkapcsa összeszorul. 
– De felkínálkoztál. Tartozol nekem. 
–Tekintve, hogy még nem fizettél nekem, tekintve továbbá, hogy a prostitúció nem egészen legális ebben az államban, na nem mintha a moralitás törvényi szabályozása mellett állnék, mert ami engem illet, mindenki azt csinál, amit akar, de a lényeg, hogy szerintem lószarral sem tartozom neked, Del. 
– A picsába. Te aztán szereted hallani a saját hangodat, mi? 
– Igen. – Miriam tényleg szereti."

Úgy gondolom, hogy meglehetősen nyitott vagyok a különböző műfajok iránt, mely miatt egy kicsit büszke is vagyok magamra. Előszeretettel próbálok ki komfortzónán kívüli könyveket, mely próbálkozások általában mindig pozitívan sülnek el. Így történt a Vészmadarak esetében is, mely élményt kár lett volna kihagyni, hiszen igen nagy meglepetést okozott  abból a szempontból, hogy a könyörtelensége és brutalitása ellenére is nagyon bejött nekem.

A történet egy fiatal lányról, Miriam Blackről szól, akinek elég csak megérintenie valakit és máris tudja róla, hogy az illető mikor, hol és hogyan fog meghalni. Ez így első hallásra elég borzasztónak tűnik, és higgyétek el, hogy valójában az is, de Miriam már megtanult ezzel a képességével - de nevezzük inkább átoknak - együtt élni, az már más kérdés, hogy mindezt a sok szörnyűséget, hogyan tudja feldolgozni magában. Amikor Miriam találkozik Louis Darlinggal (egy szerencsétlen kamionossal, aki épp rossz időben volt rossz helyen) olyan rémisztő kalandok sorába keveredik, melyek a legrosszabb álmaiban sem fordultak elő vele még soha. Ugyanis amikor felveszi őt a férfi a kamionjába és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják szegényt, miközben épp az ő nevét ejti ki a száján.

Vitathatatlan, hogy már a tartalom alapján sem egy kellemes érzéssel eltöltő harmatos lányregényről van szó, melyet már a legelső oldalak elolvasása után beigazolódni láttam. Ugyanis ahogy nekikezdtem a könyvnek, egy rendkívül eszelős és baromi erőszakos történet bontakozott ki előttem, ami a maga könyörtelenségével rémálmokat ugyan nem keltett benne, de mégis hatással volt rám. Érdekes mód totál magával ragadottt, noha be kell valljam, hogy volt benne egy két olyan rész, ami bizony megkeringette kicsit a bendőmet.

Ez a könyv az egyik legsötétebb hangulatú regény, amihez mostanában szerencsém volt. Miriam látomásai hátborzongatóak voltak és gyötrelmesen részletesek, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy azok a halálesetek, amiket Miriam felvillanni látott, valóban megváltoztathatatlanok voltak, ami tényleg elég lehangoló volt. Ráadásul a lány depressziója, bűntudata és erkölcstelensége, valamint a véres jelenetek is csak tovább fokozták bennem ezt a melankólikus érzést. Nem beszélve belevaló hősnőnk (akit egyébként én nagyon bírtam) mocskos szájáról, melyet olyan kreatív trágárkodások hagytak el, amit a mindennapi kommunikációmba ugyan nem építenék be, de ennek ellenére a maga nemében szinte már-már "gyönyörűnek" és igen kreatívnak találtam őket.

Ami érdekes és egyben kissé zavaró is volt számomra, az a könyv darabos, forgatókönyvszerű szerkezete volt, melynél a történet menetét egyrészt azok a rövid interjúrészletek szakították félbe, amit egy egyetemista srác készített Miriammal, másrészt pedig azok a rövid epizódok, melyekben a Miriam nyomában lévő bérgyilkosok sztorijait és ténykedéseit követhettük nyomon. Az interjús részek abból a szempontból jók és érdekesek voltak, hogy legalább megismerhettük belőlük azon régmúlt eseményeit, amik hatással voltak a lány életére. A bérgyilkosos részek azonban egészen más tészta. Ott totál pszichopata őrültekről volt szó, akiknek azon szadista és gyomorforgató munkamódszereikből kaphattunk ízelítőt, melyek szó se róla elég brutálisak és látványosak voltak, de ennek ellenére én mégsem éreztem hatásvadásznak vagy túlzónak őket, így simán elhittem, hogy tényleg ilyen elborult elméjű emberekkel van dolgunk.

Ami Miriam erős karaktere és nyers humora mellett még nagyon tetszett a könyvben az a kicsi mágikus és természetfeletti szál volt, amit ugyan csak egy rövid ideig láthattunk, de bízom benne, hogy a folytatásban majd többet is kapunk belőle.

Szóval szerintem ez egy nagyon ütős és kemény történet, melynek az olvasása mindenképp megfelelő hangulatot és lelkiállapot igényel. Ami biztosan mellette szól, hogy a sok tucatkönyvtől eltérően tényleg egy egyedi hangulatú és stílusú, ötletes és kellő alapokra épített történetről van szó, melynek a folytatására én tuti vevő leszek.

"Azt hiszed, ha veszel egy kávét, ha megcsókolod a barátnődet, ha belevezetsz egy apácákkal teli buszt egy tűzijátékgyárba, az a te döntésed. Te akartad így. Te hoztad ezt a döntést, és a döntésednek megfelelően cselekedtél, ugye? Bzzt! Té-hé-ves. Mindannyiunk élete csak egy sor esemény, amelyet gondosan kikalkuláltak, hogy az előre eltervezett halálunkhoz vezessen. Minden pillanatunk. Minden cselekedetünk. Minden szeretetteljes suttogásunk és gyűlölet hajtotta gesztusunk… mind csak egy apró csavar egy óraműben, amely várja, hogy azon a végső órán megszólaltathassa a riasztót."

Chuck Wendig

Ui: A könyvből tévésorozat is készül, melyre hogy kíváncsi vagyok-e, azt még nem tudom, mert egész más olvasni és látni a könyvbéli szörnyűségeket, ráadásul  az írás vizualitása számomra pont megfelelő volt, de ha arra gondolok, hogy mindezt képernyőn kéne végignéznem, nos, arra már nem biztos, hogy feltétlen beneveznék.

                                                                                                        

A sorozat kötetei:

1. Blackbirds

2. Mockingbird 

3. The Cormorant

4. Thunderbird

Kiadó: Fumax
Eredeti cím: Blackbirds
Sorozat: Miriam Black
Fordította: Rusznyák Csaba
Oldalszám: 288
Beszerzés: vásárlás, saját példány

tovább olvasom Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

Rita Mae Brown: Bárcsak itt lennél (Mrs. Murphy 1.)

A történet egy virginiai kisvárosban élő postamesternő, Harry körül forog, aki épp válófélben van és egyedül él a Mrs. Murphy névre hallgató cirmos cicájával, és a Tee Tucker névre keresztelt welsh corgi kutyájával. És mivel egy kisvárosról van szó, ahol mindenki ismer mindenkit, egy gyilkosság eléggé felkavaró tud ám lenni az ott lakók életében. Ha rövid időn belül pedig kettő is történik belőle, az meg már egyenesen sokkoló.
Harry egyik rossz szokása - de nevezzük inkább szakmai ártalomnak -, hogy előszeretettel olvassa el mások képeslapjait, így jött rá arra, hogy a gyilkos figyelmeztette az áldozatát, mielőtt megölte volna. Persze a rendőrség kezdetben elutasította ezt a nevetséges állítást, de amikor a második bűntény előtt is megismétlődik az eset, melyben az áldozat egy olyan képeslapot kapott, melyen egy sírkő volt látható, a lap hátoldalára pedig az volt írva, hogy "Bárcsak itt lennél", muszáj volt figyelembe vennie ezt a nyomot is.

Mivel Harry nem az a fajta nő, aki külső szemlélőként figyelné az eseményeket, így ő is beleveti magát a nyomozásba, csakúgy, mint a kisállatai, akik mindig egy lépéssel előrébb járnak nála a kitűnő szaglásuknak és látásuknak köszönhetően. Egyébként ezeknek a kis piszkoknak szent meggyőződésük volt, hogy sokkal okosabbak és ügyesebbek az embernél, ám ettől függetlenül hiába is próbálták figyelmeztetni a gazdájukat a közelgő veszélyre, Harry nem értette őket, így aztán nagyon hamar halálos veszélybe is sikerül sodornia magát.

Ez a könyv egy hosszú-hosszú (25 részes) krimi sorozat első kötete, amit tulajdonképpen nagyon szórakoztatónak találtam, annak ellenére, hogy az elején a szereplőgárdát kissé túlzsúfoltnak éreztem. Emlékeim szerint még egy könyvnél sem lapozgattam annyit előre és hátra a személyek beazonosítása végett, mint ennél a regénynél, még szerencse, hogy a könyv elején volt egy (röpke két oldalnyi) ki kicsoda  lista róluk. Totál el tudtam veszni a városka lakóinak hosszú sorában, ami egy idő után, mi tagadás, kissé idegesítővé kezdett válni, de a hullák növekvő száma és a hátborzongató gyilkosságok, amik aztán tényleg látványosan hátborzongatóak voltak, mégiscsak maradásra késztettek.
A könyv különlegességét számomra a beszélő állatok adták, akiknek az egymás közötti párbeszédeit rettentő mód élveztem, csakúgy, mint azokat a szórakoztató szituációkat, amik az ő meg nem értésükből vagy félreértésükből adódott. Annyira édesek voltak, amikor Harryt maminak szólították, meg ahogy beszéltek róla, ahogy figyeltek és vigyáztak rá, sőt még akkor is, amikor direkt bosszantani akarták szegényt - szóval az állati szereplők tényleg haláliak voltak.

Visszatért Courtney-hoz, és bár a szalámi óriási kísértés volt, összeszedte az akaraterejét, Country lábához dörgölődzött, aztán a hátsó ajtóhoz szaladt. Háromszor kellett megismételnie ugyanazt a mozdulatsort, mire Country kinyitotta neki a hátsó ajtót. Pewter tudta, hogy az emberek az ismétlésből tanulnak, de még akkor sem lehetett benne biztos, hogy teljesítik a kérését. Olyan könnyen összezavarodtak.

És bár a könyv elején fanyalogtam a túl sok szereplő miatt, a végére mégis megbékéltem velük, hiszen mindenkinek megvolt a maga szerepe, ha más nem, akkor csak annyi, hogy különleges egyéniségével tovább színesítse a történetet. Ilyen volt például a minden lében kanál, ám rendkívül jó szándékú özvegy kedves hölgyemény, Mrs. Hoggendobber, vagy a gőgös Sanburne család néhány tagja, vagy Harry ex-férje és annak új szerelme a bombázó BoomBoom (micsoda neve van a nőnek nem igaz?).

Szóval nekem tetszett ez a könyv, gyorsan olvastatta magát, és bár elég hamar ráéreztem a gyilkos kilétére, mégis muszáj volt a végére érnem, már csak azért is, hogy beigazolódni lássam a feltevésem. Egy könnyed és vicces, gyorsan olvasható könyvről van szó, ami ebben a nyári melegben szerintem pont megfelelő kikapcsolódást tud nyújtani, úgyhogy a részemről maradok a következő részre is, a kisállat kedvelőknek és a rejtélyrajongóknak pedig csak ajánlani tudom.

- Nem szereti az egereket. – Tucker szörcsögve nyalogatta a csontját.
- Próbáljon madarat adni neki. 
- Mrs Murphy a szemét forgatta. 
- Az még rosszabb. Harry kiabál, aztán eltemeti a madarat. Azt szereti, ha vakondot vagy egeret viszek neki. Eltöröm a nyakukat. Nincs vér, nincs hűhó. Tiszta munka, én mondom. 

Rita Mae Brown

  

Kiadó: Művelt Np Könyvkiadó
Eredeti cím: Wish You Were Here
Sorozat: Mrs. Murphy 
Fordította: Alföldi Zsófia
Oldalszám: 350

Beszerzés: vásárlás, saját példány

tovább olvasom Rita Mae Brown: Bárcsak itt lennél (Mrs. Murphy 1.)

Popcorn time!

Hoppácska!

Mi jön itt 2017-ben? Egy újabb Szépség és a szörnyeteg?

Amit tudni lehet róla:

• A forgatást 2015. augusztusában fejezték be. WTF? Ha ez igaz, akkor mi a fityfenére kell még várnunk, hogy végre láthassuk?
• A filmbéli Bell szerepét Emma Wattsont formálja meg, míg az elvarázsolt Szörnyeteget a szépfiú szerepre született Dan Stevenst alakítja majd. 
• Ryan Gosling-nak is felajánlották a Szörnyeteg szerepét, de nem vállalta el.
•  A CGI-jal megjelenített mellékszereplőket megszólaltató színészek névsora is igen erős - csak, hogy néhányat említsek: Ewan McGregor (Lumiére), Ian McKellen (Tik-Tak Úr) és Emma Thompson (Mrs. Potts) is köztük van, míg az élő karaktereket Luke Evans, Stanley Tucci és Kevin Kline játssza többek közt.
• A filmet Bill Condon rendezi (Chicago, a Dreamgirls és a Twilight: Hajnalhasadás.)
• A film 2017. március 17-én kerül az amerikai mozikba, a magyar bemutató dátuma egyelőre nem ismert.

tovább olvasom Popcorn time!

William R. Forstchen: Egy másodperccel később (Később 1.)

Bármennyire is szeretem (mostanában egyébként egyre jobban) a poszt-apokaliptikus regényeket a zombikat, az idegeneket és a természetfeletti borzalmakat szórakoztatnak találom ugyan bennük, de nem mindig tudnak halálra rémíteni, mert tudom, hogy ez a fajta világvége soha nem fog bekövetkezni ellenben azzal a katasztrófával, amit William R. Forstchen könyvében olvashattam, ami aztán tényleg totál rám hozta a frászt.

A könyv története alapvetően egy kisváros köré épül, melynek lakói egy EMP támadás után próbálnak túlélni. A könyv főszereplője John Matherson főiskolai professzor, egykori katonatiszt, akinek a karakterét amellett, hogy egy kicsit sem tudtam a szívembe zárni mégis tökéletes választásnak éreztem ehhez a könyvhöz. Az ő belső harcát valamint a szakmai hozzáállását és személyes küzdelmét, ahogyan a családját és a várost próbálta megmenteni a teljes pusztulástól mindenképp figyelemre méltónak találtam.

A történet teljesen úgy kezdődött, mint minden valamire való katasztrófafilm; megismerjük a főszereplőt és annak családját, a szomszédokat és a barátokat, az idilli városkát ahol ezek az emberek élnek, amikor egyszer csak bekövetkezik a tragédia, három atombomba robban magasan a Föld légköre és Amerika fölött, melynek hatására a repülők és az autók leállnak, az áramellátás megszűnik, a tévék és a telefonok beadják a kulcsot. De – ahogy az már lenni szokott - ekkor még senki nem tudja, hogy mi is történt valójában, senki nem veszi túl komolyan a történteket, mert úgy gondolják, hogy biztos csak valami átmeneti áramkimaradásról lehet szó és hamar visszaáll majd minden a régi kerékvágásba, de John a katonai múltjának köszönhetően viszonylag hamar rájön, hogy itt bizony nem pár napos áramszünetre, hanem több hónapos, akár éves szörnyű katasztrófahelyzetre lehet számítani.  

A világra síri csend borult...

Kezdetben az emberek nem tudták, hogy mi folyik körülöttük, mert minden kommunikációs eszköz beadta a kulcsot és nem volt senki, aki összefogta vagy megmondta volna nekik, hogy mit kell tenniük. Ilyenkor pedig elég ha egy idióta olyan rémtörténeteket talál ki, ami aztán szájról szájra terjedve pánikot kelt, melynek köszönhetően aztán elkezdődnek a fosztogatások, a gyilkosságok vagyis megfékezhetetlenül elszabadul az őrület. A könyvbéli kisváros vezetőinek azonban a támadás után többé kevésbé sikerült kézben tartaniuk az irányítást, mely feladatból John is kivette jócskán a részét. Persze pár hét múlva így is egy középkori lidércnyomáshoz hasonló helyzet állt elő a városban; járványok ütötték fel a fejüket, szétcsúszott fiatalokat végeztek ki gyógyszerlopás miatt, a más városból jövő menekültek száma pedig rohamosan nőtt és az élelemhiány is egyre csak fokozódott.

Ami igazán megrendítő volt számomra (és amire őszintén szólva nem is gondoltam volna ez idáig), hogy azok az emberek akik állandó gyógyszeres kezelésre szorultak (asztmások, diabéteszes betegek, szívritmuszavarban szenvedők) az elsők között voltak, akik a támadás miatt az életüket vesztették. Az viszont már egyáltalán nem lepett meg, hogy a helyzetet kihasználva olyan őrültek jelentek meg, akik a papolásukkal, akkora embertömeget tudtak maguk mögé állítani, akik akár egy megvadult hadsereg, minden lelkiismeret-furdalás nélkül készek voltak lemészárolni embertársaikat. 

Számomra a könyv csúcspontja az volt, amikor a fiatal gyerekekből álló többé kevésbé kiképzett milícia harcba indult a várost megtámadó őrült horda ellen. A harcukat és veszteségüket nagyon megrázónak éreztem, melynek köszönhetően bizony néhány papír zsebkendő is előkerült a fiókból.

Mivel a könyv valós tényeken alapul, így nagy valószínűséggel valóban hasonló lenne az emberek reakciója és a dolgok menete egy esetleges EMP támadás esetén, ami nem túl megnyugtató, mert ki a fene szeretné megenni a saját kutyáját, vagy uram bocsá’ az embertársát ahhoz, hogy még pár napig életben maradhasson. 

Szóval összességében nekem nagyon tetszett a könyv, ha kukacoskodni akarnék, akkor talán csak az író stílusát és a steril „romantikát”- ha egyáltalán mindazt, ami a szereplők között történt romantikának lehetett nevezni - hoznám fel negatívumként, de ezen túllépve én kifejezetten örülök, hogy e műfaj széles skálán mozgó palettáján egy ilyen típusú - még ha annyira amerikai is - alkotás (tanmese) is megjelent, ami amellett, hogy szórakoztató és elgondolkodtató önreflexióra is ösztönöz.

Ui.: Egyébként a könyv olvasása közben és után is végig azon agyaltam, hogy mindenképp be kell táraznom itthonra jó sok lisztet meg cukrot meg mindenféle konzervet, hogy ha majd jön a vég, akkor legalább egy kicsit fel legyek rá készülve. 

Kiadó: 21. Század
Sorozat: After
Eredeti cím: One Second After
Fordította: Nagy Ambrus
Oldalszám: 464

tovább olvasom William R. Forstchen: Egy másodperccel később (Később 1.)

Monika Peetz: Léböjt Hotel

Körülbelül két évvel ezelőtt találkoztam először Evával, Kikivel, Estelle-vel, Judith-al és Caroline-al, - az öt bolond nővel -, akiket akkor egy felettébb szórakoztató és érdekes El Camino útra kísérhettem el. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt nyomon követni a hölgyek zarándokútját, úgyhogy kíváncsian vártam a második kötet megjelenését, melynek az olvasását bizony ez idáig mindig csak tologattam.

Ebben a részben az öt grácia egy méregtelenítő kúrára utazik az ausztriai Achenkirch-be, hogy a stresszes mindennapjaikból kilépve kicsit lelassuljanak és a szervezetük méregtelenítésével megszabaduljanak néhány fölös kilótól. Az ötlet kitalálója és szervezője Éva volt, akinek ezzel az úttal nem a mindenki által áhított karcsúság elérése volt a fő célja, hanem egy családi titok - a valódi édesapja kilétének - felderítése, mely rejtély megoldásához a nyomok Achenkirch csodás kastélyába vezettek. Évanak köszönhetően tehát a keddi nők ismét utaznak - öt nő, öt külön személyiség, akik hátrahagyva a nyüzsgő hétköznapokat újabb kalandba vágnak.

Őszintén szóval nekem eddig gőzöm sem volt arról, hogy hogyan zajlik egy hét napos méregtelenítő kúra, úgyhogy ebből a szempontból elég részletes áttekintést kaptam a történettől, melynek köszönhetően határozottan állítom, hogy én soha a büdös életbe nem vennék részt egy ilyen programon. Azok előtt pedig akik mindezt képesek végigcsinálni, őszintén emelem kalapom és elismerem, hogy sokkal több erő és kitartás szorult beléjük, mint belém valaha is szorult.

Tapasztalatom szerint az ételről való lemondás és nélkülözés bizony nem könnyű feladat, és nem kis feszültséget tud szülni az emberben, és pont ez történt a hölgyek esetében is. A farkaséhséggel való küzdelem során az átlagosnál kissé érzékenyebbé váltak, de nem csak ők, hanem a csoport többi tagja is, ám idővel - ahogy az már lenni szokott - a nézeteltérések elsimultak, az öt nő pedig a nyugodt környezetnek és a "megtisztulásuknak" hála egy kis önvizsgálatra kényszerült, ami bizony rájuk is fért, hiszen érzelmi téren mindegyiküknek akadt problémája bőven. És ha a könyv elején voltak is titkaik egymás előtt, a végére mindent sikerült tisztázniuk, meghallgatták és mindenben támogatták egymást, egyszóval ismét szent volt a béke és harmónia közöttük.

A szerző előző könyvéhez hasonlóan egyrészt itt is a szereplők önmegismerésén és felfedezésén volt a hangsúly, másrészt pedig Éva nyomozásán - aki ugye ezt az egész nyaralást szorgalmazta -, de a történetnek figyelemre méltó pluszt adott még Caroline és a férje közötti bonyolult kapcsolat is, melyek így együtt nem kevés helyzetkomikumot eredményeztek a hölgyek nyaralása során. Bevallom, szeretem ezt az öt lökött nőt, mert mind mind esendőek, aranyosak és kedvesek. Azt nem mondom, hogy bármelyikükkel is teljes mértékben azonosulni tudnék, de vannak olyan gondolataik és érzéseik, amik közel állnak hozzám.

Judith, Eva, Caroline, Estelle, und Kiki

Sajnos a könyv eleje kissé unalmasan indult, szenvedtem is vele rendesen, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a cselekményben úgy lett egyre izgalmasabb és szórakoztatóbb a sztori, de még így sem volt letehetetlen és a gyenge kezdést sem tudta mindez teljesen feledtetni.  Az író humora ebben a kötetben is fel-fel csillan, a stílusát és a laza nyelvezetét pedig most is nagyon élveztem, de úgy érzem, hogy amellett, hogy a könyv kellemes kikapcsolódás nyújtott egy hosszú nyári hétvégére, mégis határozottan gyengébbre sikerült, mint Peetz előző kötete.

Ettől függetlenül természetesen kíváncsi vagyok a sorozat harmadik részére is, ami Zöldségevők címmel fog majd megjelenni ősszel.

Jaj, és majd elfelejtettem, Caroline döntése a végén döbbenet volt - de abszolút pozitív :)

A sorozat részei:

1. Keddi nők
2. Léböjt Hotel
3. Zöldségevők

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: Sieben Tage ohne
Fordította: Lendvay Katalin
Oldalszám: 352

tovább olvasom Monika Peetz: Léböjt Hotel

Néhány csepp Az élet esszenciájából

Egy nagyon ígéretes - és ha a női megérzésem nem csal, akkor egy igazán humoros és léleksimogató - könyvet szeretnék most nektek bemutatni, illetve ajánlani ezekkel a vicces és rendkívül bájos szösszenetekkel. Én ahogy elolvastam őket rögtön szerelmes lettem a kötetbe, melynek története elég szerteágazó, valójában novelláknak álcázott családregény, de beszéljen helyettem inkább a könyv, olvassátok és engedjétek magatokat elvarázsolni. :)

„Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.

Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember menekül. Aurorának azonban nincs sok választása - kénytelen belevágni.
Munkaadója egy whisky lepárlót üzemeltető skót család. Munkahelye a szabad mező: se állatok, se növények, semmi igazi tennivaló. Munkaeszköze - és egyetlen hű társa - egy pár óriás méretű gumicsizma. Aurora dolga pedig, hogy a vidéket járja, és sejtelme sincs, miért fizetik."

“Poppy készségesen fel is világosította az ő kishúgát a jó házasság titkáról: a férfiaknak van valamijük, amit egy nő sose felejtsen el nagy becsben tartani. Az önérzetük. Leona őszintén bevallotta, hogy ő ennél valami kézzel foghatóbbra gondolt, de Poppy erre azt válaszolta, hogy persze, a kézzel foghatót is nagy becsben kell tartani, de az önérzet sokkal fontosabb.”

"A halgazdaságba azért mentek a kiscsoportosok, hogy megnézzék a halakat. (Eddig, gondolom, semmi meglepő...) Estella nem egészen tizenkét másodperc után unta el a halakat. (Halak. Úsznak. Ha soha nem láttál még halat, akkor is unod tizenkét másodperc után. Márpedig Estella látott már halat. Világ- és hal-látott kislány volt már négyévesen). Amit nem látott még soha, az a kormánykerék volt. Egy gyönyörű, fából faragott kormánykerék az ezüstös pikkelyű halak tárolómedencéje és az aranyszín pikkelyű halak tárolómedencéje között. Mit kezd egy négyéves egy kormánykerékkel?
– Nézd, óvónéni, tudom tekerni – osztotta meg felfedezését az óvónőkkel, miközben közel négyezer ezüstös pikkelyű halat engedett át közel hatezer aranyszín pikkelyű hal közé, az egyik tárolóból a másikba. A halak láthatóan nagyon boldogok voltak a hirtelen megnövekedett tértől, és a kiscsoportosok is nagyon boldogok voltak, hogy a halak ilyen boldogok, de a halgazdaság vezetője, érthetetlen okokból, nem volt annyira boldog. És az óvónők abban az évben már csak egyszer vitték el valahová a kiscsoportot: amikor Estella tüszős mandulagyulladással otthon feküdt az ágyacskájában. (Akkor a tűzoltóságra mentek.)"

"Leona képes volt a két fülével kétfelé hallani. A nők általában képesek az osztott figyelemre. Három-vagy többgyermekes anyák minden különösebb erőfeszítés nélkül hatványozzák az alapképességet, míg a férfiak közül legfeljebb a szimultán sakkjátékosok ugorják meg a lécet. Ennek oka az őskorban keresendő. Ha a férfi vadászni indult, és koncentrált figyelem helyett az eget, a fákat, vagy az előtte haladó vadász seggét bámulta, bizony nagy meglepetés érte, amikor megérkezett a mamut. A nő otthon maradt a gyermekkel, és a barlang közelében bőségesen termő bogyós növényzettel. Sem a gyermek, sem a bogyók nem akarták felfalni a találkozáskor. Így lett az osztott figyelem a nők kiváltsága."

"Amíg a fagylaltra vártak, Patrick elmesélte, hogy egész gyerekkorában épületeket meg templomokat kellett nézegetnie minden kiránduláson és nyaraláson, mert az apja egy megszállott építész, aki csúnyán pályát tévesztett a családi lepárlóval, ezért aztán mindent megtett, hogy Patricket az építészet érdekelje. De sajnos, Patricket az építészet egyáltalán nem érdekelte, egy kicsit se, soha, (mert amit az ember így vénásan kap a szüleitől, az már egészen kicsi korában se érdekli, még csak véletlenül se).
– Miért, téged mi érdekelt? – kérdezte Marion.
– Engem már akkor is a fagylalt – vallotta be Patrick, és aztán egy egész adagot vett Marionnak, tölcsérbe, és magának egy másikat, szintén tölcsérbe, (csak ő még kért mellé egy kiskanalat is, mert meggyőződése volt, hogy férfi nyilvános helyen nem nyal fagylaltot, mint ahogy nő nyilvános helyen nem harap bele egy banánba)."

Kiadó: Syllabux Könyvkiadó
és várhatóan a Könyvhétre jelenik meg.

A borítóval kapcsolatban kissé zavarban vagyok, mert nem pont ilyet képzeltem magam elé az idézetek alapján, de állítólag a pirosnak jelentősége van, meg minden más egyébnek is ami rajta van, úgyhogy én állok elébe és tűkön ülve várom, hogy a kezembe vehessem. :)

tovább olvasom Néhány csepp Az élet esszenciájából

Májusi beszerzések

Hihetetlen, de magamhoz képest elég soványka beszerzési listával dicsekedhetek májusban, olvasás ügyileg pedig ritka gyatra hónapot zártam, istenem, ez van, ha az ember ki sem látszik a munkából és az élet adta naaaagy problémákból. Úgyhogy gyors leszek és  irtó rövid, íme az én kis listácskám:

Sarah MacLean: Tizenegy botrány egy herceg meghódításához - mivel történelmi romantikusról van szó, és mert a trilógia két kötete már itt csücsül a polcomon egyértelmű volt, hogy ezt is muszáj lesz hozzájuk beszereznem a teljesség kedvéért. És ha már rendeltem, akkor árukapcsolásként mellé csaptam Julie Cross Tempest c. könyvét is. Hiába na, néha ilyen könyvekre is szüksége van a lelkemnek, hogy a továbbiakban is működőképes maradjak.

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála - szeretem Andrew Nicoll könyveit egy kivételével az összes megvan, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy ennek a könyvnek is a polcomon a helye. Sajnos nem varázsolt el annyira, mint pl. A derék polgármester, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az írása gyengébbre sikerült a többinél, mert ez is jó volt, különleges és egyedi csak valahogy ezt most mégsem tudtam annyira befogadni és értékelni, mint a szerző korábbi műveit.-----> az értékelésem itt olvashatjátok róla

William R. Forstchen: Egy másodperccel később - erre a könyvre pedig már a legelső perctől kezdve fenem a fogam, nagyon kíváncsi vagyok rá, úgyhogy a keddi nők után ő lesz a következő áldozatom. Bízom benne, hogy egy izgalmas túlélős történethez lesz majd szerencsém, de majd mesélek nektek róla. :)

Részemről beszerzés terén ennyi volt a május, júniusban viszont hatalmas könyvesőre számítok, mert rengeteg olyan újdonság jelenik meg, amiket mindenképp olvasni szeretnék.

tovább olvasom Májusi beszerzések

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála

Ennek a könyvnek nem a borítója hívta fel magára a figyelmem, hanem az írója, aki nem ismeretlen számomra, hiszen Andrew Nicoll pár évvel ezelőtt már kétszer is bizonyított nagyszerű történeteivel előttem. Először A derék polgármester, majd a Valdez című könyvét olvastam, amik olyan írások voltak, melyek hangulata még hosszú-hosszú ideig ott motoszkált a fejemben. És ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy a Nicoll-féle könyvekre nincs meghatározható recept, akkor most ezzel a regényével teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy a szerző olyan stílusban és műfajban ír, ahogyan éppen kedve tartja.
  

A Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála egy csendes kis skót városkában játszódik, ahol a rendőrségnek a legnagyobb fejfájást a magas fákra felmászó macskák és a kisebb kocsmai verekedések okozzák, úgyhogy gondolhatjátok, hogy milyen nagy port kavart, amikor kiderült, hogy Miss Jean Milne, az Elmgrove kúria gazdag és kissé különc vénkisasszonya, kegyetlen és brutális gyilkosság áldozata lett.

Természetesen Miss Milne halálával megváltozik az élet Broughty Ferryben, a rendőrségre igen nagy nyomás nehezedik, hiszen mindenki eredményeket akar, nyomokat és megérzést, amelyen el lehet indulni és le lehet zárni az ügyet, de miután úgy tűnik, hogy a helyi rendőrfőnök tudását jócskán meghaladja a bűntény megoldásának feladata, egy olyan neves és elismert nyomozót kér fel segítségül, aki a hírneve mellett a szakmájának megfelelő tudás birtokában is van. És míg a rendőrség nyomok után kutatva a Brit Birodalom egyik sarkából a másikba szaladgál, addig kiderül, hogy nem is minden az, aminek látszik. Mert ugye ki is volt valójában Miss Milne? Miért élt teljesen egyedül egy hatalmas villában, miért nem tartott szolgálókat és miért utazgatott annyit szerte a világban?

Időben 1912-ben járunk, amikor még nincs DNS vizsgálat és törvényszéki szakértők, a nyomozás segédeszközei igen kezdetlegesek voltak, és míg manapság a számítástechnika odáig fejlődött, hogy pillanatok alatt meg lehet találni bárki ujjlenyomatát, addig ebben az időben több ezer kartont kellett átnyálazniuk a rendőröknek, amíg meglelték a tettes ujjlenyomatával egyező dossziét, ha egyáltalán volt olyan dosszié. Szóval rendkívül nehéz dolguk volt a rendőröknek, nem csoda hát, hogy rengeteg bűntény megoldatlan maradt akkoriban, csakúgy mint Miss Milne-é is.

Imádtam, hogy a könyv alapja megtörtént eseményekre épült és hogy a szereplők valóban léteztek csakúgy, mint azok a bizonyítékok, tanúvallomások és gyilkossági körülmények, melyeket pontosan úgy ahogy a rendőrségi aktákban és az újságcikkekben írva voltak rekonstruált nekünk a szerző - megjegyzem rendkívül aprólékos és összeszedett formában. De míg az ügy megoldására a mai napig nem derült fény, addig a hatás kedvéért Nicoll előállt nekünk egy lehetséges megoldással, ugyanis a részletes kutatómunkájának hála sikerült rábukkannia egy-két olyan nyomozati hiányosságra, mely hibák elkerülésével - talán, de tényleg csak talán - lehetséges lett volna a bűntény megfejtése. Úgyhogy ezekkel a tényezőkkel és egy nagy adag írói szabadsággal kalkulálva kapunk a könyv végére egy megoldást, ami szubjektív, de roppant izgalmas és tulajdonképpen nem is kizárt, hogy valóban így történt. Hogy mi volt a problémám a könyvvel?

A történet nagyon jól kezdődött; vérbe fagyva megtalálják Miss Milne-t, majd jön egy vérprofi nyomozó, aki kézbe veszi az ügyet, a helyszínről részletes leírás, sőt még térkép is készül és John Fraster – aki a híres nyomozónk jobb keze és akinek fanyar humorú tolmácsolásában élvezhetjük a szüzsét - minden az üggyel kapcsolatos dologról részletes beszámolót ad nekünk. DE - mert ugye mindig vannak de-k - egy idő után az események lelassulnak, a rendőrség pedig csak egy helyben toporog miközben egy olyan megoldást akar ráerőszakolni az ügyre, ami nyilvánvalóan egyik bíróságon sem állná meg a helyét. És miközben mi csak pislogunk a hatóság mulyaságán, egyre több olyan korabeli leírást kapunk, ami azoknak, akik részletes történelmi háttérre vágynak biztos nagy örömöt fog okozni, nekem azonban kevesebb is bőven elég lett volna belőle. Sajnos az elbeszélés ritmusát meglehetősen kiegyensúlyozatlannak éreztem, és a könyv elején is idő kellett míg rá tudtam hangolódni az író stílusára - ezért is haladtam kezdetben kissé döcögősen -, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a történet, mert jó volt, tipikusan az a fajta írás, ami később fejti ki hatását, de valahogy ezt most mégsem tudtam annyira befogadni és értékelni, mint a szerző korábbi műveit. 

Andrew Nicoll

ui.: A könyv borítójával kapcsolatban szeretném megkövetni magam, első ránézésre úgy véltem, hogy az eredeti klasszisokkal szebb és jobb, de miután elolvastam a könyvet, azt kell mondja, hogy a kandalló előtt lévő vértől csöpögő piszkavas látványa sokkal jobban tükrözi a könyv hangulatát. ;)

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Secret Life and Curious Death of Miss Jean Milne
Fordította: Komló Zolzán
Oldalszám: 400

tovább olvasom Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála

Kendall Kulper: A tenger boszorkánya (A tenger boszorkánya 1.)

"Az apró mágia, ahogy nagyanyám mondogatta, tartja mozgásban a világegyetemet."

Az 1860-as években játszódó történet főszereplője egy 16 éves fiatal lány, Avery Roe, akinek az egyetlen vágya, hogy végre a nagyanyja nyomdokaiba léphessen és a benne szunnyadó értékes mágia segítségével megvédje a Prince-sziget lakóit. Avery gyerekkora óta boszorkány akart lenni, a nagymamája tanítgatta és pátyolgatta, mert az édesanyja nemcsak őt, hanem a saját varázserejét is megtagadta évekkel ezelőtt, amikor feleségül ment a városka lelkészéhez, hogy nyugodtan élhesse az előkelőségek kiegyensúlyozott és gondtalan életét. Négy évvel ezelőtt azonban magához vette Averyt, hogy könnyebben megakadályozhassa a lányában kibontakozó varázserőt. De Avery tudta, hogy vissza kell térnie a nagyanyjához ahhoz, hogy feltárja az erejét, és ennek érdekében mindent meg is tett, de ahogy megfogalmazódott fejében a gondolat, hogy hogyan és miként szökik majd meg az anyjától, mindig elvesztette az eszméletét, és ugyanígy kudarcba fullad minden olyan próbálkozása is, amiben valaki másnak a segítségét kérte a szökéshez. Egyszerűen nem tudott mit tenni az anyja marasztaló átka ellen, mígnem egyszer jött egy fiú, egy távoli helyről, aki megígérte neki, hogy a saját népe mágiájával segít megszöknie, ha cserébe megfejti az álmait. Avery pedig belement az egyezségbe, annál is inkább, mivel az egyik álmában a saját halálát látva tudta, hogy nem sok ideje van már hátra.

Nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, mert nem erre számítottam, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom az olvasását, a sötét és búskomor atmoszféráját, ami miatt teljesen más volt, mint az általam eddig megszokott YA könyvek. Ez a történet nem a jól ismert rózsaszín habfelhős kategóriába tartozott, hanem az olyan zord és borús hangulatú írások közé, ami észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá, hogy aztán napokig kísértse a gondolataiba belopva magát.

Nagyon tetszett maga a történet, mely szerint a szigeten élő boszorkánycsalád a Roe család nőtagjai óvták és irányították generációkon át a Prince-szigetet. Ők voltak azok, akik megvédték a bálnavadászokat a viharos tengertől és akik a varázserejükkel, a különböző szerencsét hozó talizmánjaikkal és jóslataikkal már évszázadok óta a szigetlakók szolgálatában álltak. Ők voltak azok, akikre az emberek mindig számíthattak, akikben hittek, és akiket a varázserejük miatt féltek és tiszteltek. És ők voltak azok is, akiket mindennek köszönhetően okolhattak és felelősségre vonhattak, ha valami balul sült el a városka életében.

Mivel az írónő rengeteg kutatómunkát fektetett a történetbe, így sok érdekes információt kaptam a bálnavadászokról, azok hiedelmeiről és a hozzájuk fűződő eseményekről, melynek köszönhetően a mágikus szál – ne feledjük, hogy a boszorkányság és a varázslat ebben a korban része volt az emberek életének - valósághű közegben jelent meg. Tetszett a könyv stílusa, a gyönyörű leírások, a cselekmény dinamikája és a szereplők kapcsolata. Nagyon érdekes volt megismerni a Roe boszorkányok múltját, erejüket és képességeiket és bár végig tudtam – ki ne tudná -, hogy előbb utóbb Avery is egy erős boszorkánnyá növi majd ki magát, mégis tűkön ülve vártam, hogy vajon ez hogyan, mikor és milyen fájdalommal jár majd a számára.

Ami nem tetszett a könyvben és ami rossz szájízt adott az egésznek, az Avery karaktere volt, akit képtelen voltam megszeretni. Annyira egy önző, konok és önfejű lány volt, hogy attól sokszor már a falat kapartam, az ilyen emberekkel - csakúgy, mint a való életben - egyszerűen nem tudok mit kezdeni. De a könyv különleges hangulata segített túllépnem ezen és gőzerővel élvezni a történetet, melynek a végével különösen elégedett voltam sőt, kimondottan örültem neki – csak szólok, hogy aki happy endre számít, az csúnyán csalódni fog -, mert szerintem ez így volt jó, ennek így kellett történnie, mert ez a könyv Averyről szólt, az ő útkereséséről és sorsának a beteljesüléséről, amit ő lehet, hogy áldásnak vélt, én azonban mindvégig csak szörnyű átokként tudtam rá gondolni.

A regény önálló kötetként is olvasható, de ahogy láttam a gr-en már a második része is megjelent, amire tuti vevő leszek majd.

Első mondat:
"Sohasem felejtem el a napot, amikor anyám heves tiltakozása ellenére nagyanyámtól megtanultam, hogyan tegyünk kötést a szélre."

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Salt & Storm
Sorozat: Salt & Storm
Fordította: Vince Judit Andrea
Oldalszám: 416

tovább olvasom Kendall Kulper: A tenger boszorkánya (A tenger boszorkánya 1.)