Beth O'Leary: Otthoncsere

Az ágybérlő után - ami a tavalyi év egyik nagy meglepetése és egyben kedvence is lett számomra - mindenképp kíváncsi voltam az írónő következő regényére. És bár az Otthoncserét ugyancsak egy bájos, kedves és szórakoztató történetnek éreztem, mégis azt kell mondanom, hogy valahogy mégsem tudta az elődjével felvenni a versenyt.

A történet egyik főszereplője Leena, akinek a húga nemrég halt meg. Ez miatt sajnos a munkahelyén elég gyatrán teljesít, így a főnöke két hónap fizetett szabadságra küldi. Leena a nagymamájához utazik, aki azon kívül, hogy hamarosan betölti a nyolcvanat, nemrég újra egyedülálló lett. Eileen szeretne egy második esélyt kapni az élettől, hogy megtalálja a szerelmet, ám úgy gondolja, hogy erre abban az aprócska yorkshire-i faluban, ahol él, nem sok esélye van. Így a két nő egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, hogy megváltoztatják az életüket, és otthont cserélnek. Míg Leena megpróbál egy kicsit pihenni a nagyi csendes falusi házában, addig Eileen az unokája londoni lakásába költözik, hogy belemerüljön a városi élet izgalmába.

A két nővel történt eseményeket váltott szemszögből követhetjük nyomon. Bevallom, engem Leena története jobban érdekelt volna, mint Eileen nagyié, de annyira langyosak és lassúak voltak az ő fejezetei, hogy végül is mire a könyv végére értem, úgy éreztem, hogy Elieen nagyi története sokkal érdekesebbre és markánsabbra sikeredett az övénél. Gondolom azért, mert egy olyan 79 éves – igen, én is többször visszalapoztam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tuti nem olvastam félre valamit – nőről volt szó, aki tele volt energiával; fára mászott, parti képes férfiakról vezetett listát, társkereső oldalra regisztrált, magassarkú csizmában kapualjban csókolózott, és csak a szex miatt tartott fent egy kapcsolatot.

Ami fura volt az egészben, hogy egyetlen „jaj elfelejtettem bevenni a gyógyszerem”, vagy „Úristen! Annyira fáj a hátam, hogy felkelni sem tudok az ágyból” megjegyzés nem hagyta el a száját - ami persze jó dolog, minden idős hölgynek ilyen életet kívánok, de… mert mindig ott van az a fránya de, egy ilyen karakter elképzeléséhez azért kell némi képzelőerő az olvasó részéről.

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy mindez lehetetlen, és hogy 79 évesen az ember már temesse el magát. Csak ha történetesen a szintén hetvenvalahány éves anyukámra, anyósomra vagy akár a szomszéd Icukára gondolok, aki a kertjében egy szál melltartóban és bugyiban szokott kapirgálni – nem, tovább nem is részletezem a dolgot, hátha valaki annyira vizuális típus, mint amilyen én vagyok -, akkor azt mondom, hogy nekem ez a felállás baromira hihetetlen és irreális, és hogy Beth O'Leary lelki szemei előtt tuti nem egy magyar kisnyugdíjas képe lebegett, amikor Elieen karakterét megformálta. De ez legyen már a mi bajunk.

Úgyhogy hagyjuk is a kötözködést és nézzük a dolog jó oldalát. A legtöbb romantikus regény - ezzel ellentétben - általában azt a benyomást kelti, hogy egy nő lejárati ideje max. 45-50 év, utána pedig már minden reménytelen a számára. De ez persze nem így van - igazam van hölgyeim? Hiszen 79 év felett is vágyhat egy nő a szerelemre és a szexre... nem igaz? Könyörgöm, gyorsan győzzön meg erről valaki!

Mindenesetre, ha az Eileen korával kapcsolatos aggályaimat félreteszem, akkor azt kell mondanom, hogy még így is nagyon szerettem a történetét és a kalandjairól szóló részeket. Tetszett, hogy amint megérkezett Londonba, rögtön felrázta mindenki életét. Szerettem az emberekhez való kedvességét, és hogy minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy a környezetében lévő minden ember boldog legyen - akár tetszett neki, akár nem.

A könyv vége nem okozott meglepetést, mivel mindkét szerelmi történet kimenetele már a könyv legelején meglehetősen nyilvánvaló volt. Azon viszont kissé meglepődtem, hogy olyan erős témákat érintett a szerző, mint a családi összetartozás, az öregkori magány, a depresszió, a veszteség és a gyász érzésével való megbirkózás. Persze nem mondom, hogy túl mélyre merültünk volna ezekben a témákban, hiszen csak a felszínüket kapargattuk meg kicsit, de azért ez is épp elég volt ahhoz, hogy itt-ott néha meglegyintsen bennünket egy kis melankolikus érzés.

Szóval összességében nekem tetszett a könyv, de tény, hogy nem tudott annyira magával ragadni, mint az írónő előző regénye. Ám a stílusa és a humora most is roppant jól elszórakoztatott, úgyhogy aki ebben a nagy melegben egy igazi kis romantikus nyári limonádéra vágyik, annak bátran ajánlom.

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Switch

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 412