Jessica Strawser: Majdnem elveszítettelek

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de sajnos sehogy nem találtunk egymásra. Őszintén szólva a kötet kétharmadáig végig unatkoztam, illetve volt egy-két olyan fejezet, ami felkapott és magával vitt, de ezek csekély számát akár fél kezemen is meg tudnám számolni. Nem arról van szó, hogy Jessica Strawser nem lenne tehetséges író, de a túl hosszú és részletes leírásaival bevallom, erősen meg kellett küzdenem.  Olyannyira, hogy nem egyszer megfordult a fejemben, hogy na jó, akkor én ezt itt most félbe is hagyom, mert egyszerűen képtelen vagyok közel kerülni a szereplőkhöz és mert annyira üresnek és sterilnek érzem az egészet, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem. Holott maga a cselekmény: egy apa elrabolja a saját gyermekét és a legjobb barátját zsarolja meg azzal, hogy rejtse el őket, mert ha nem, akkor felfedi legféltettebb titkát, ami tönkreteheti a családját, és mindeközben még az FBI is nyomoz utána… szóval igen sokat ígér, és mégis. Nem kapott el, nem sodort magával, ráadásul még a végén sem kaptam meg a várva várt katarzist, egyszóval csalódás volt számomra.

Pedig a könyv érdekes felütéssel kezdődik, Violet épp a nyaralás csendes pillanatait élvezi a tengerparton, amikor a férje, hogy kicsit pihenni hagyja feleségét, magára vállalja gyermekük délutáni altatásának kötelező programját. Amikor azonban Violet visszamegy a szállodába, hogy még épp időben odaérjen, hogy felébreszthesse Beart délutáni álmából, a szobát üresen találja. A férje és vele együtt a fia is nyomtalanul eltűnt. Vajon hova mehettek és miért vitte magával mindenféle magyarázat nélkül Finn a fiukat. Mit titkol előle a férje? Lehet, hogy a kapcsolatuk nem is volt annyira őszinte és tökéletes, mint ahogyan azt Violet gondolta?

A történet három nézőpontból íródott (Violet, Finn és közös barátjuk Caitlin szemszögéből), melyek mindegyike szükséges volt ahhoz, hogy az olvasó megkapja az egész történetet. Amolyan jó kis puzzle játék volt ez, ahol az utolsó oldalon állt össze tökéletesen a kép. Ráadásul a különböző narratívák a múlt és jelen eseményei között ugráltak, aminek gondolom a feszültségkeltés lett volna a célja, de ez nálam - pont a regény túlírtsága és lassú történetvezetése miatt - nem nagyon működött. Valahol azt olvastam, hogy a karaktereknek hibásnak kell lenniük ahhoz, hogy valódinak érezzük őket. Nos, itt aztán tényleg minden szereplőnek volt hibája bőven, ám én egyiküket sem éreztem igazinak.

Számomra a legfőbb probléma az volt, hogy ahelyett, hogy egy érdekes és izgalmas rejtély után nyomoztunk volna, Finn tettének pszichológiai hátterét ismerhettük meg. Hogy a véletlenek furcsa összjátéka, milyen szerepet játszott az életében. Hogy milyen megdöbbentő tragédia történt vele, és hogy mindez milyen hatással volt rá és a környezetére. Megismerhettük Caitlin életét és kapcsolatát Finnel és a férjével, mely "édes" hármast valahogy nem tudtam hova tenni, csakúgy, mint George (Caitlin férjének) kompromisszumát a boldog életért cserébe, és Finn önző tettét, amivel elvileg saját magát akarta büntetni, de aztán mindenkinek csak fájdalmat okozott. De csak egy szót mondok: kommunikáció! Ez hiányzott a szereplők között, ami egyébként egy nagyon egyszerű és praktikus fajtája a problémák megoldásának. Kár, hogy egyikük sem élt ezzel a taktikával.

Mindent összevetve örülök, hogy olvashattam a könyvet, hogy nem adtam fel, és hogy kitartó voltam. Bár meg kell hagyni, mire a végére értem kicsit elfáradtam. Volt a történetben egy-két olyan csavar, amin totál meglepődtem és amire nem számítottam, és Violet erőteljes anyai szeretete is nem egyszer magával ragadott, de összességében sajnos azt kell mondanom, hogy nem hagyott mély nyomott bennem a történet. Persze az is lehet, hogy rosszkor és rossz időben került a kezembe, mindenesetre nem ez lett nálam az év legjobb könyve. 

Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: Almost Missed You
Fordította: Csikai Zsuzsa
Oldalszám: 304