Amikor a kezembe vettem a könyvet, még nem is sejtettem, hogy az idei év egyik legszórakoztatóbb és legjobb könyvével lesz majd dolgom. Pedig de! Imádtam ezt a regényt. És atyaég, hogy ez a nő mennyire jól tud írni! De kezdjük az elején.
Amikor Frances Irvin apja hirtelen meghal, az angol úrilány nincstelenné, és ezzel együtt a lehetőségei is korlátozottá váltak, melynek köszönhetően, ha vonakodva is, de kénytelen elfogadni egy távoli unokatestvére, a Fokföldön élő Edwin Matthews doktor házassági ajánlatát. Persze lett volna más választás is, a nagynénjénél cselédként és egyben dadaként is lett volna állása és fedél a feje felett, de ő mégis úgy döntött, hogy Edwint választja és vele együtt Dél-Afrikát. Abban reménykedett, hogy a férfi majd egy olyan otthont tud számára biztosítani, amihez eddig hozzá volt szokva... Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Frances egyébként soha nem szerette Edwint - gyerekkorában párszor már találkozott vele, onnan e mélyről jövő gyűlölet - lenézte őt, és nem csak azért, mert társadalmilag alatta állt, hanem mert úgy vélte, hogy egy hideg és érzelemmentes ember.
Az Afrikába tartó hajóút hosszú volt, romantikus és feszültségekkel teli. Romantikus, mert itt találkozott Frances a karizmatikus William Westbrookkal, aki magabiztosságával és különcségével teljesen levette őt a lábáról. Olyannyira, hogy az út végére Frances nem csak szerelmes lett a férfiba, de hiú ábrándokat is táplált iránta. Feszültségekkel teli pedig azért, mert az első osztályú utasok - akik William barátai is voltak egyben -, ír származása és a társadalmi helyzete miatt igen kemény előítéletekkel viseltettek iránta.
Amikor Frances megérkezik új otthonába, teljesen ledöbben annak puritánsága miatt. Álmában sem gondolta volna, hogy Edwin egy minden kényelmet nélkülöző kalyibában lakik a szavanna közepén. Frances nem csak hogy képtelen volt, de nem is akart alkalmazkodni az új helyzetéhez. A férje mindezt türelmesen tűrte és csak várta és várta, hogy Frances végre megbékéljen a sorsával és ne csak nyafogjon és másokat okoljon sanyarú élete miatt, hanem végre a kezébe vegye az irányítást és kezdjen valamit magával. De Frances erre nem volt hajlandó, mi több, Edwint is mélységesen lenézte, nem értette, hogy miért védi annyira a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört bennszülöttek jogait és miért akarja megmenteni őket egy súlyos járvány elterjedésétől, amit a bányák tulajdonosai inkább elhallgatnának, csupán üzleti meggondolásból, mintsem világgá kürtölnének.
Frances-el ellentétben Edwint rengeteg ember tisztelte, és nem csak az orvosi munkája miatt, hanem mert bátran, mindenét feláldozva kiállt a bennszülöttek emberi jogai mellett. Az ez miatt őket ért megpróbáltatásokat és támadásokat Frances egy idő után már nem bírta elviselni, és mivel meg volt róla győződve, hogy Williem mellett sokkal boldogabb lenne, így komoly lépésre szánta el magát.
Nem is tudom, hogy hol kezdjem. A szereplők bemutatásával, vagy a történelmi háttérrel, esetleg a végtelen szavannát leíró elképesztő képekkel, amik egyszerre voltak vadak és kopárak ugyanakkor meghökkentően gyönyörűek? Teljesen mindegy, mert a lényeg, hogy ez az egész együtt, úgy ahogy van, totálisan levett a lábamról, ugyanis számomra ez a könyv tökéletes volt, egy igazi gyöngyszemre találtam benne.
Frances egyébként egy rettentő bosszantó karakter volt. Egy elkényeztetett, én-központú, önző teremtés, aki olyan szörnyű döntéseket hozott, amiktől a hajam égnek állt és amiktől a legszívesebben beugrottam volna a lapok közé, hogy jól megcibáljam ezt a buta libát. Biztos vagyok benne, hogy néhány olvasó nem fogja figyelmen kívül hagyni a folytonos rossz döntéshozatalát és az áldozati bárány szerepét, míg mások képesek lesznek majd ezen túllépve arra helyezni a hangsúlyt, amilyen ember vált végül is belőle. És lesznek olyanok is, akik hirtelennek és nem túl reálisnak fogják majd érezni a személyiségében beállt változásokat - megjegyzem, bennem mindhárom érzés felmerült vele kapcsolatban -, de hogy senki sem lesz, aki a szívébe fogja őt zárni, abban biztos vagyok. Merthogy Frances alapvetően egy nem túl szerethető karakter, de én úgy gondolom, hogy egy jó főhősnek nem is kell szükségszerűen szerethetőnek lennie.
Frances naiv volt. Hihetetlenül naiv. Őrülten, eszeveszetten és igen, fájdalmasan naiv. Nem volt hajlandó az igazságot tudomásul venni, mert ez azt jelentette volna a számára, hogy meg kell változnia. És a tetteiért sem volt hajlandó vállalni a felelősséget, vagy egyáltalán végiggondolni, hogy milyen következményekkel járnak azok. Minden tanácsadást visszautasított és nem tanult a múlt hibáiból. Pffff.... borzalmas egy nőszemély volt, de McVeigh képes volt őt úgy beállítani, hogy ez ne legyen zavaró. Vagy legalábbis ne annyira, hogy az idegtől cafatokká tépjem a lapokat. Képzeljétek, képes voltam izgulni érte, amikor beteg lett egyszer.. kétszer. Majd amikor a megélhetési helyzete romlott, majd javult, majd újra romlott, egészen addig, amíg a végső következtetésre el nem jutott - és nem, nem fogom elmondani, hogy mi volt az.
Általában – na jó, majdnem mindig – a romantikus regényeknél szerelmes szoktam lenni a főhősbe, de itt sem William, sem Edwin nem dobogtatta meg a szívem, mivel az előbbit megvetettem az utóbbit pedig tiszteltem. Edwint gyakran túl hidegnek, és céltudatosnak ábrázolta az írónő, olyan fajta embernek, akit inkább a távolból figyel az ember, mintsem együtt éljen vele, de az eszméi és a kitartása miatt egyértelműen ő volt a történet legpozitívabb szereplője.
A regényt (többek között) egy fiatal orvos naplója ihlette, aki a dél-afrikai gyémántbányákban kitört himlőjárvány nyilvánosságra hozataláért harcolt. McVeigh erre a történetre alapozta a regény díszletét, melyben Frances útkeresése zajlik, amivel meg kell mondjam, remek munkát végzett. És nemcsak a történet történelmi hátterének a megírásához szükséges kutatómunkában - melynek eredményeként megismerhettük a 19. század Dél-Afrikájában dúló egészségügyi válságot, valamint azt a korrupciót, összeesküvést és emberi kapzsiságot, ami akkor a gyémántbányák működése körül zajlottak -, hanem ahogy mindezt ilyen fantasztikus módon papírra vetette és ennyire kalandos és érzelmekkel teli történetbe szőtte. A regény drámai volt, romantikus, de nem hatásvadász, az írás pedig meglepően lírai és szenvedélyes... egyszóval, számomra felejtethetetlen!
Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: The Fever TreeFordította: Belia AnnaOldalszám: 352 |
| Jennifer McVeigh |
Jennifer McVeigh 2002-ben évfolyamelsőként szerzett diplomát az Oxford Universityn angol irodalomból. Filmekben, televízióban, rádióban és a könyvkiadásban dolgozott, míg fel nem hagyott mindennel, hogy regényírásba fogjon. Az Afrikai akác az első regénye.
Érdekesség
Az írónő a British Library-ben kutatva talált rá annak a fiatal doktornak a naplójára, aki a regényt ihlette. Azt olvasva, egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy Cecil Rhodes, a nagy államférfi, elleplezte a járvány tényét, hogy megvédje befektetéseit a bányákban. Akkoriban az egyik legnagyobb brit egészségügyi botrányként tartották számon ezt az esetet, de azóta el is felejtkeztek róla.
A szerező Joseph Baier karakterét a gyémánt mágnások mintájára alkotta, továbbá Edwin Gyémánt Mezőkről szóló cikkének nagy része is valós tényeken alapszik, úgymint pl. Rhodes azon elhatározása, hogy újra bevezesse az afrikai munkások megkorbácsolását. Az Afrikai akác Cecil Rhodes embertelen oldalát fedi fel.
A "véres" gyémántbányák és Afrika erőforrásainak kiaknázása akkor kezdődött és a mai napig tart.
Íme néhány régi fénykép, melyeket az írónő honlapján találtam és amik varázslatosan mutatják be az akkori időt és helyszínt.
(Forrás)
.png){kind=small}
.png){kind=small}
