Jane Corry: Hiba volt

Szeretem Jane Corry könyveit. Az eddig olvasottak mindegyikét (a Vértestvéreket és a Férjem feleségét is) nagyon csavarosnak, jól összerakottnak és lélektani szempontból is hihetőnek találtam. És ez most sem volt másképp, sőt, nekem a három könyv közül eddig ez tetszett a legjobban.

A történet egy kétgyermekes családanyáról, Poppyról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor egy összejövetelen találkozik régi szerelmével Matthew-val. A benne újra fellángoló régi érzelmek hatására Poppy olyan szörnyű hibát követ el, amely örökké kísérteni fogja.

A történet két szálon fut, az egyikben a Poppyval történt eseményeket követhetjük nyomon, a másikban az anyósáét, Bettyét, aki levélszerű formában meséli el menyének élete történetét. A két nő közötti kapcsolat irigylésre méltó volt, Betty lányaként szerette Poppyt és Poppy is teljesen odavolt az anyósáért. Az olvasó mindkét nő gondolataiba és érzelmeibe részletes betekintést nyer, melynek köszönhetően tüzetesen megismerhetjük őket. Nekem Betty volt a kedvencem, az ő múltja, a férjével való kapcsolata és története jobban megérintett, mint Poppyé. Annál is inkább, mivel Betty egy nagyon szerető és gondoskodó karakter volt, aki nem érdemelte meg azt a szenvedést, amit az élettől kapott, úgyhogy időnként nagyon sajnáltam és mély empátiát éreztem iránta.
 
Amikor Bettyt megismerjük, még csak egy kedves és ártatlan fiatal lány, aki a divat iránti szeretete miatt ruhakészítéssel szeretne foglalkozni, de a családja és leendő férje ezt nem engedi neki. Amikor a 70-es években férjhez megy Jockhoz, még nem tudja, hogy óriási hibát követ el. És amikor erre rájön, akkor sem tud már mit tenni, kénytelen úgy viselkedni, mint amit az akkori társadalmi elvárás és nyomás diktál számára, azaz összeszorítani a fogát és mindent eltűrni. Ebben az időben találkozik későbbi barátnőjével, akivel egyre több időt kezd tölteni, csak hogy megszökhessen saját életéből - bár ne tette volna.

Aztán itt van nekünk Poppy, akinek az életét a jelen eseményeiben követhetjük nyomon. Poppy színésznő szeretett volna lenni, de amikor ez nem sikerült neki, egy ügynökséget hozott létre, ami statisztákat ajánl különböző filmes szerepekhez. Poppy a férjével, két lányával és az anyósával él együtt. A férjével való kapcsolata azonban az évek során egyre langyosabbá vált, mígnem azt vette észre, hogy olyanok lettek egymásnak, mint a jó barátok. Nem meglepő hát, hogy amikor egy összejövetelen meglátja régi szerelmét, a láng újra fellobban benne. Sajnos ez a találkozás olyan események sorát indítja el, ami veszélybe sodorja nemcsak a nehezen felépített egzisztenciáját, de a családi békéjét is.

Meg kell hagyni, a szerző most is igazán jól csavarta a szálakat ahhoz, hogy egyszerre izguljunk, féljünk és rettegjünk attól, hogy mi lesz akkor, ha Poppy lelepleződik, és ha Matthew folyamatos törekvései és zaklatásai tönkreteszik az életét. Mert igen, Poppy valóban hibát követett el, de ha ez kellett ahhoz, hogy újragondolja az életét, és rájöjjön arra, hogy mi a fontos számára, akkor én bizony nem török pálcát felette. Egyébként sokszor éreztem úgy, hogy túlagyalj a dolgokat a sok indokolatlan feltételezésével, amikor úgy gondolta, hogy a férje megcsalja, és hogy csak bűntudatból akar vele lenni vagy szeretkezni. Vagy hogy  úgyis egy másik nőnél éli ki vágyait, és csak vele kénytelen beérni… szóval ezek az önmarcangolások kissé bosszantottak, kishitűnek és akaratgyengének tartottam őt miatta, de pont ettől volt az egész oly emberi és hihető. Úgyhogy szerintem Bettyhez hasonlóan ő is egy nagyon jól megírt karakter volt, még ha kevésbé volt szimpatikus, mint az anyósa, akkor is.

A szereplők sokrétűsége mellett a regény felépítése is nagyon tetszett. Mivel már a könyv legelején tudható, hogy Matthew-t meggyilkolták - hiszen Poppy a vádlottak padján kezdi mesélni a történetét - azt hihetné az ember, hogy nagy meglepetések már nem érhetik, de nem is tévedhetne ennél nagyobbat. Merthogy a lehetőségek sokaságával (hogy hogyan, és hogy ki követte el a gyilkosságot) senki nem számolt, hiszen olyan egyértelműnek tűnt az egész. Így a könyv vége bevallom, számomra nagy meglepetést okozott, igazán megdöbbentőre és csavarosra sikeredett – nekem legalábbis nagyon tetszett. Úgyhogy aki szereti az írónő könyveit, az ezt a kötetét se hagyja ki semmiképp.

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: I Made a Mistake
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Oldalszám: 438

tovább olvasom Jane Corry: Hiba volt

Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

A történetről röviden annyit, hogy Grant McAllister egy visszahúzódó nyugdíjas matematika professzor, aki egyedül él egy gyönyörű mediterrán szigeten. A detektívtörténetek aranykorának idején kidolgozta a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, mely szerint minden bűnügy ugyanazon az egyszerű szabályrendszeren alapul, azaz mindig kell egy áldozat, egy tettes, egy gyanúsított és egy nyomozó. Minden más csak az események helyes sorrendjének kitalálásán múlik. Grant, hogy szemléltetni tudja a kutatása által feltárt szabályokat, megírta a White-gyilkosságok című novelláskötet, melyben hét gyilkossági történetet elevenített meg.

Évekkel később egy kiadó felkeresi őt azzal a kéréssel, hogy újra kiadnák ezt a novelláskötet. El is küldik hozzá Julia Hartot, az éles eszű és rámenős szerkesztőt, hogy az íróval együttműködve nézzék át és szerkesszék újra a kötetet. Ám Julia a novellák olvasása során sok kétértelműséget és következetlenséget talál, olyanokat, mint például a nappali és az éjszakai beállítások felcserélését, vagy az egyik szereplő külsejének hirtelen megváltoztatását, vagy egy eltűnt kutyát, illetve fordított jelentésű szavak használatát...  Szóval valami nagyon nem stimmel a novellákkal, csakúgy, mint Grant múltjával kapcsolatban sem, ezért Julia nyomozni kezd.

Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, annak ellenére, hogy nem túlzottan rajongok a novellás kötetekért, itt azonban mindegyiket kivétel nélkül nagyon élveztem. Az meg, hogy ezek a novellák egy ugyancsak izgalmas és ötletes kerettörténetbe voltak ágyazva, csak még különlegesebbé tette az egészet.

Érdekes volt a könyv abból a szempontból, hogy soha nem gondoltam bele abba, milyen szabályokat lehet egy krimivel kapcsolatban felállítani. Itt meg aztán dögivel kaptam az ilyen-olyan formulákat és azok különböző matematikai összefüggéseit és magyarázatait, amik be kell valljam, nem mindig kötötték le a figyelmemet. Úgyhogy azokat a részeket, ahol Julia és Grant egy-egy novella elolvasása után a gyilkossági rejtély matematikai felépítését tanulmányozta, nem éreztem túl élvezetesnek. A hét novellát azonban annál inkább, illetve a nyolcadikat is - amely Grant múltjának kibogozása közben kezdett szép lassan alakot ölteni - meglehetősen csavarosnak és izgalmasnak találtam.

Egyébként, amikor Julia az első novellánál rámutatott az ellentmondásra, a következőnél már én is keresni kezdtem a “hibákat”, ami elég szórakoztató volt. Nagy meglepetésemre volt olyan, amit megtaláltam, de a többsége azért elkerülte a figyelmem - ami ismét megerősített abban, hogy soha a büdös életbe nem válna belőlem jó nyomozó.

A könyv felépítése érdekes volt, a novellák pedig mind hangulatban, mind felépítésben különböztek egymástól - az Agatha Christie ihlette történet különösen tetszett. Mondjuk, ha nem olvastam volna a fülszöveget, akkor először tuti nem tudtam volna hova tenni Julia és Grant párosát, mivel az elején egyáltalán nem tisztázott, hogy egy szerkesztő olvassa fel a történeteket az írójának. Ám ez viszonylag hamar egyértelművé válik, de ahhoz, hogy végül is már a legelejétől kezdve képben legyek, most kivételesen sokat segített a könyv hátulján lévő kis összefoglaló.

Összességében a Nyolc nyomozó egy igazán különleges könyv volt, mely után biztos, hogy más szemmel fogom olvasni a detektívtörténeteket - egy darabig legalábbis mindenképp. Hogy a tanultak segítségemre lesznek-e majd a gyilkossági ügyek könnyebb megoldásában? Nos, arra nem vennék mérget, de tapasztalatszerzésre és egy kis elmélkedésre kétségkívül nagyszerű lehetőség volt.

Kiadó: Agave
Eredeti cím: 
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 288

tovább olvasom Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

Julie Klassen: A néma nevelőnő

Annyira jó emléket és érzést hagyott maga után az írónő előző könyve, hogy amikor lelkileg kicsit magam alatt voltam és semmihez nem volt kedvem, az ő regénye után nyúltam gyógyulás gyanánt, és szerencsére bevált.

A néma nevelőnő egy fiatal lányról szól, aki valami olyat tesz, ami miatt el kell menekülnie otthonról, aztán a véletlennek na és persze a kíváncsiságának hála egy nemesi család otthonában köt ki. Ugyanis Olivia az útja során nem bír ellenállni, hogy ne vessen egy pillantás a környéken zajló nemesi bálon részt vevő előkelő társaságra. Így lett véletlenül fültanúja egy bizalmas beszélgetésnek a ház ura és annak fia, az ifjú Lord Bradley között. A titok, ami közöttük elhangzott, olyan horderejű, hogy ha kitudódik, óriási botrányba keverheti a családot, ezért Lord Bradley úgy dönt, ő maga ajánl munkát a lánynak, hogy ott tartsa a birtokon, amíg meg nem győződik róla, hogy nem ártó szándék vezeti.

A könyvben minden szereplőnek volt valami titka, a múltjával vagy épp a jelenével kapcsolatban, amire a kötet végére szép lassan fény is derül. A középpontban természetesen Olivia és Lord Bradley szerelmi románca áll, melyet a szerteágazó és rejtélyekkel teli családi kapcsolataik elég bonyolulttá tesznek. Tetszett a könyv történelmi háttere, ahogy az írónő bemutatta ennek az időszaknak az osztályrendszerét és azokat a szabályokat, amelyeket a társadalom egészében kialakítottak és betartottak. Érdekes volt a nemesi birtok működéséről és a nevelőnők elszigeteltségéről - a családtól és a szolgáktól egyaránt - olvasni, ami bár igaz, hogy egy vérbeli történelmi romantikus rajongó számára nem újdonság, ám mégis mindig örömmel veszem, ha ebben a témában érdekes és új információkkal bővül a tudásom. Mondjuk kissé nehezen hihető számomra, hogy amíg Olivia csak a gyerekek egyik szobalánya volt, addig minden szolga a barátjának tartotta, miután azonban a nevelőnőjük lett, már hátat fordítottak neki és alig beszéltek vele. De persze nem kizárt, hogy valóban voltak olyan nemesi családok, ahol mindez megtörténhetett, ki tudja, ezt nem posztom firtatni. Ami kissé bosszantott a könyvben az Olivia karaktere volt, nekem túl bizonytalannak és naivnak tűnt, és érzésem szerint nem mindig viselkedett értelmes és racionális ember módjára, de fátylat reá, mert így is élveztem a vele történt események sokaságát, melyet egy csomó izgalmas és vonzó rejtély tartott igazán össze.

Összességében elmondhatom, hogy határozottan megszerettem az írónő austeni idők hangulatát idéző nyugodt és kiegyensúlyozott stílusát, a lassú sodrású, részletes leírásokkal teli meglehetősen összetett történetvezetését. S bár úgy gondolom, hogy regényei élvezetéhez kell egyfajta hangulat - nekem legalábbis mindenképp -, ám ha mindez megvan, a siker garantált. 

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Silent Governess

Fordította: Melis Pálma

Oldalszám: 416

tovább olvasom Julie Klassen: A néma nevelőnő