Sara Collins: Frannie ​Langton vallomásai

Kissé csalódott vagyok, mert több általam elismert blogger méltatta e könyv nagyszerűségét, ám én ezt egy cseppet sem éreztem rajta. Először arra gondoltam, hogy biztos azért, mert egyrészt rosszkor olvastam, másrészt, mert mindig túl fáradtan kezdtem bele és így pár oldal után rendszerint szépen be is ájultam rajta. Ám amikor a könyv felénél még mindig azt tapasztaltam, hogy engem ez a történet egyáltalán nem ránt magába, kezdtem elfogadni a tény, hogy basszus, nagyon úgy tűnik, hogy ez nem az én könyvem lesz.

A történet Frannie ​Langtonról, egy mulatt rabszolganőről szól, akit kettős gyilkossággal vádolnak: a hatóságok szerint megölte gazdáját, a tudós George Benham és annak különc francia feleségét, Marguerite-t. Frannie képtelen felidézni, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán. Csak arra emlékszik, hogy másnap reggel az asszonya ágyában ébredt véres kézzel és ruhában,  az asszonya pedig holtan hevert mellette.

"Sosem tettem volna azt Madame-mal, amiről pedig állítják, hogy megtettem, mivel szerettem őt. Mégis azt mondják, ki kell ezért végezni engem, és azt akarják, hogy tegyek vallomást. De hogyan vallhatnám be azt, amiről magam sem hiszem, hogy elkövettem?"

Frannie védőügyvédje könyörög, hogy adjon a kezébe valamit, bármit, amivel megmentheti őt a kötéltől, és Frannie elkezdi mesélni az életét a kezdetektől egész a tárgyalásig.

Frannie egy jamaicai birtokon, amit ironikus módon Paradicsomnak neveztek el, nőtt fel házicselédként. Nem volt annyira rossz sorsa, mint a többi rabszolgának, inkább végigolvasta az ottani életét, ahelyett, hogy végigszenvedte volna, amiért persze nem hibáztatom, ha tehette, miért ne tette volna, csak elég furcsának, sőt hihetetlennek tartom mindezt, hiszen mégiscsak egy rabszolgáról van szó. Persze ki tudja, lehet voltak olyan házi rabszolgák, akiknek lehetőségük volt olyan műveltségre szert tenni, hogy verseket idézzennek és latinul, értitek, latinul beszéljenek ebben az időben, de bevallom, ezt kissé nehezen tudtam összeegyeztetni azzal a képpel, amit az ültetvényeken dolgozó rabszolgákról és tulajdonképpen magáról a rabszolga-rendszerről - még ha azokat a rabszolgákat is figyelembe veszem, akik voltak olyan szerencsések, hogy  családtagként tekintettek rájuk - eddigi ismereteim szerint a fejemben volt. De menjünk tovább.

Frannie kiváltságos helyzete ellenére sem tudta elkerülni, hogy a velejéig romlott gazdájának szörnyű emberkísérleteiben segédkezzen, aki meg volt győződve arról, hogy a feketék egy külön fajhoz tartoznak. Aztán amikor Langton elajándékozza őt egy barátjának, George Benhamnak - aki ugyancsak hasonló elveket vall az emberi faj különbözőségéről, ám ő kevésbé brutális módon vizsgálja ezt -,  Londonba kerül, ahol megismerkedik Benham feleségével, Marguerite-val és onnantól kezdve olthatatlan vágy lobban benne iránta.

A legfőbb rejtély a történetben, hogy ki ölte meg George és Marguerite Benhamot szinte elhalványul amellett a rengeteg sokkoló és nehéz téma mellett, amit az író felvonultat előttünk. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy melyik miatt érezzem rosszul magam olvasás közben. Mintha Collins úgy gondolta volna, hogy kötelező minden nehéz témát beleírnia a könyvbe: az emberkísérleteket, a női jogok eltiprását, a leszbikus szerelemet, a rasszizmust, a vérfertőzést, a prostitúciót, a függőséget, a titkos terhességet és még sorolhatnám, hogy milyen „csavarokkal” színesítette a sztorit, de nekem már ettől a néhánytól is erősen megfájdult a gyomrom. Véleményem szerint sokkal jobb lett volna, ha a szereplőkre koncentrált volna és rájuk fordított volna több energiát. Marguerie karakterét például kifejezetten vértelennek és  homályosnak éreztem. 

Frannie-ét pedig, nos, sajnos ő sehogy sem került közel a szívemhez, egyáltalán nem érintett meg a sorsa. Nem szerettem meg őt, nem tudtam átérezni a fájdalmát, és őszintén szólva a könyv végén sem nagyon éreztem semmiféle sajnálatot iránta. Igazából a viselkedése és a megnyilvánulásai miatt egyáltalán nem éreztem hitelesnek a karakterét. 
Meg aztán az egész elbeszélés is kissé unalmas és darabos volt számomra, ez utóbbi lehet, hogy Frannie emlékei közti ugrálás miatt volt, nem tudom, de valahogy nem siklottak szépen egymásba a fejezetek.

Ezek alapján tudom, úgy tűnhet, hogy borzasztóan rossz élményként éltem meg ezt a könyvet, de ez nem így van. Igaz, hogy Frannie története nem érintett meg és napi szinten sem vette be magát a gondolataimba, de az alapötlet szerintem jó volt. A könyv utolsó harmada pedig az elejéhez képest már-már izgalmasnak volt mondható, és találtam egy-két olyan hasonlatot és szép gondolatot is benne, ami felett muszáj volt elméláznom kicsit - persze olyat is, amin csak a szememet forgattam, annyira hangulatromboló és oda nem illő volt. Na de ezen túllépve végül is örülök, hogy elolvastam, annál is inkább mivel rengeteg fontos témát boncolgat, olvasója válogatja, kit melyik ragad jobban magával.

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Confessions of Frannie Langton

Fordította: Gázsity Mila

Oldalszám: 444