Sense8

Az van, hogy mostanában nem sok kedvem van olvasni, ami nemcsak aggasztó, de irtó bosszantó is egyben, mivelhogy eddig esténként elalvás előtt, még ha a fáradságtól arccal is estem gyakran az ágynak mindig muszáj volt pár oldalt olvasnom, mert kellett, mert jól esett, mert szerettem, mert szükségem volt rá, és  mert... mert megszoktam. Most meg ott tartok, hogy hiába hevernek halomszám a polcomon a jobbnál jobb könyvek, egyszerűen képtelen vagyok bármelyiket is elkezdeni, nemhogy még egy-két oldalt olvasni belőlük. Úgyhogy egy kis szünetet tartottam, és olvasás helyett inkább sorozatokat néztem, úgyhogy a mai posztom témája is ez, egy új sorozat iránti örömködés, pontosabban orrvérzésig való rajongás.

Szóval van ez a sorozat, a Sense8, ami már az első résszel megvett magának. Komolyan mondom, hogy a 24 óta nem éreztem ilyen erős lelkesedést egyetlen sorozat iránt sem. Szó szerint elvonási tüneteim voltak, ha ki kellett szakadnom a történetből, és ha tehettem volna, akkor egy ültő helyemben végig tudtam volna nézni a széria mind a 12 részét - no nem mintha ennél sokkal több időmbe tellett kivégezni. Szóval teljesen odavagyok ezért a filmért, egyszerűen nem tudtam betelni a hangulatával és a váltakozó kultúrák látványával, annyira kellemes és szívmelengető és csupa jóság volt a szereplők kapcsolata, és annyira szép és sokszor megmosolyogtató, néha pedig kellemesen bizsergető, hogy…. áh, nem is tudom szavakba önteni, hogy ez a film mennyire elvarázsolt és hogy mennyire magával ragadt.

Nem szeretnék sokat spoilerezni, mert amikor elkezdtem nézni a Sense8-et, én semmit nem tudtam róla és higgyétek el, hogy ez így volt a legjobb. Amikor a férjem egyik este azt mondta, hogy "ugyan nézzünk már bele ebbe a filmbe, mert annyi jót olvastam róla, meg hát ugye J. Michael Straczynski és a Wachowski fivérek - aki azóta már nővérek lettek (igen, tudom, szerintem is nagyon durva) - közös sorozata, akik ugye már több jó filmet is letettek az asztalra" én mégis kissé ódzkodtam tőle, de mint kiderült annyira, de annyira kár volt, mert ezek hárman tényleg remek munkát végeztek, le a kalappal előttük.

Kala - Mumbai

A sorozat nyitójelenete szerintem nagyon ütősre sikerült. Egy titokzatos nő (Daryl Hannah) mielőtt öngyilkosságot követne el valamilyen módon összeköti nyolc ember tudatát - akik ezáltal érzékelni tudják majd egymást - miközben végső búcsút vesz társától, Jonastól (Naveen Andrews), aki egyébként nincs jelen, csakúgy, mint a történet negatív szereplője a Suttogó sem, csak a nő látja őket és beszél velük bemutatván ezzel a nézőnek, hogy hogyan is működik az "érzők" furcsa kapcsolata.

Szóval ez a nyolc ember, akik a világ különböző pontjain élnek és akiket ez a titokzatos nő kijelölt, különleges érzelmi kapcsolatba kerülnek egymással. Eleinte nem értik, hogy mi történik velük, csak furcsa hangokat hallanak, vagy néhány másodperc erejéig egy teljesen más helyen és más szituációban találják magukat valamelyikük testében, ráadásul érzik a másik fájdalmát, szomorúságát, boldogságát vagy épp erős testi vágyát, és ami a legfontosabb, különböző képességeiknek hála alakítani is tudják egymás sorsát. Szóval ez a nyolc idegen egy idő után azt veszi észre, hogy az életük teljesen összefonódik egymással, ami jó érzéssel tölti el őket, élvezik és éhezik is egymás társaságát, amíg üldözőbe nem veszi őket egy titkos szervezet, ami minden jel szerint le akarja vadászni őket. És hogy mindez miért és hogyan történhet meg velük, és hogy mit akar tőlük a Suttogó, hát azt kérem nem árulhatom el, de megnyugtatok mindenkit, hogy a sorozat végére erre is fény derül.

Nomi - San Francisco

Imádtam ezt a sorozatot. Imádtam nyomon követni a szereplők életét a saját környezetükben és kultúrájukban, mindegyikük rendkívül egyedi és különleges személyiség volt, az egymás fejébe való átjárás lehetősége pedig rendkívül érdekessé, kicsit misztikussá tette a sztorit.
Az első pár részben szinte semmi nem történik azon kívül, hogy megismerkedünk a szereplőinkkel, hogy hogyan kezdik szép lassan érezni és megérteni egymást. Láthatjuk, hogy hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen családi háttérrel rendelkeznek, milyen titkaik és egyéni problémáik vannak - mert van ám itt kérem minden; transznemű, leszbikus és homoszexuális, kész felüdülés volt úgy a 4. résznél egy férfit és egy nőt látni csókolózni - szóval az elején igen lassan építkezik a történet, ami számomra egyáltalán nem volt unalmas vagy zavaró sőt, nekem ez tetszett benne a legjobban, mert élvezet volt a szereplőkkel együtt ízlelgetni és átélni a mentális kapcsolatuk és az érzelmi összekötődésük meghitt érzésének minden pillanatát, mely jelenetek izgalma és szépsége engem még vagy ugyanennyi részen keresztül a képernyő elé tudott volna szegezni. De a történet persze nem csak ezeknek az érzéseknek a felfedezéséből állt, hanem a vége fele már az események is felgyorsultak, egyre több akció, izgalom és állszakító meglepetésben volt részem, miközben lenyűgöző helyeken járva fogamat összeszorítva drukkoltam mindegyiküknek, hogy sikerüljön a tervük megvalósítása.

Lito - Mexico, Wolfgang - Berlin

A film lenyűgöző helyeken játszódik - az izlandi részek ahh... káprázatosak voltak -, melyek mindegyikét az eredeti helyszínen forgatták, és a színészek is olyan nemzetiségűek voltak, amilyen karaktert megformáltak, hogy a szexuális beállítottságuk is megegyezik-e a filmbéli szerepükkel, arról már nem szól a fáma. :)

Végezetül mit is írhatnék azon kívül, hogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a földrészeken átívelő kicsit misztikus, kicsit romantikus, mély érzelmekkel teli nagyszerű történetet, ami úgy volt epikus, hogy közben mindvégig rendkívül intimnek is sikerült maradnia, nálam biztos, hogy ez lett az idei év kedvence. Mindenesetre azért óva inteném azokat, akik csak az akcióra utaznak, mert biztos vagyok benne, hogy csalódni fognak, míg akik szeretik a karakterdrámákat repdesni fognak az örömtől, úgyhogy csak hajrá, ugorjatok fejest a filmbe és hagyjátok magatokat elveszni benne, higgyétek el megéri.