Michael Harvey: Brighton

Nincsenek megjegyzések
A történet két férfiről; Kevinről és Bobbyról szól, akik egy Brighton nevű kisvárosban nőttek fel. Kevin gyermekkorában a család titkos büszkesége – egy igazi baseball csillag, kitűnő tanuló, kész mintagyerek volt -, míg Bobby egy kissé durva karakter, teljesen más, mit Kevin mégis közeli barátság alakul ki közöttük. Olyannyira, hogy az idő múlásával Bobby nemcsak Kevin nagymamájának tulajdonában lévő taxitársaság legmegbízhatóbb tagjává válik, hanem mondhatni igazi családtag lesz belőle. Aztán a nagymamát szörnyű tragédia éri, mely esemény erőszakos megtorlása miatt Kevin 15 éves korában a nagybátyja kocsijának hátsó ülésén kénytelen elhagyni a várost, míg Bobby ott marad elvinni a balhét.

Aztán ugrunk egyet az időben, Kevin már Pulitzer-díjas újságíró a Boston Globe-nál, de 25 év óta még mindig nem tért vissza a szülővárosába. Egyrészt a rossz emlékek miatt, másrészt pedig mert kerülte a családját, de különösen Bobbyt. Aztán amikor megtudja, hogy régi barátja egy helybeli sorozatgyilkosság első számú gyanúsítottja ismét Brightonban találja magát és természetesen mindent megtesz, hogy megvédje őt és kettejük titkát. Ehhez azonban nem csupán egy ravasz, minden hájjal megkent gyilkossal kell szembenéznie, hanem a saját lelkiismeretével is.


Nem panaszkodásként mondom, de ez a könyv sem úgy indult, hogy az első perctől kezdve magába szippantott volna. Ahogy építkezett a történet én is hasonló tempóban hangolódtam rá a sztorira, a szereplőkre és az író különös stílusára. Igazából nem egészen ilyen élményre számítottam, amikor a kezekbe vettem ezt a könyvet. Ami különösképp megmaradt belőle az az 1970-es évek Brightonja, melyet a szerző olyan érzékletesen és részletesen ábrázolt, hogy azt egyszerre éreztem otthonosnak ugyanakkor rendkívül erőszakosnak és nyomasztónak. És mivel az egész könyv miliőjét tulajdonképpen ez a lepukkant kisváros adta - ahol ebben az időben a bőrszín fontosabb volt, mint a becsület és az igazság, és ahonnan az embernek nem igazán volt lehetősége a kitörésre -, erősen rányomta bélyegét a könyv hangulatára.

A legnagyobb problémám a regénnyel, hogy egyik szereplő sem váltott ki belőlem túlzottan erős érzelmeket. Bobby volt az egyetlen, akiért kezdetben izgultam, és akinek drukkoltam, mert bár közel sem volt makulátlan mégis szimpatikusnak és hát igen, kis túlzással szerethetőnek éreztem a karakterét. Olyan volt ő a szememben, mint egy igazi nagy testvér, aki a szeretteiért mindenre képes, és ez a védelmező küldetéstudata az évek múlásával sem változott semmit. Amikor megtudtam, hogy Kevinen kívül más ismerősei sorsát is nyomon követi és csendben hátulról támogatja őket, igazán nagyot nőtt a szememben, de ennek ellenére valahogy mégis úgy éreztem, hogy nem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy közel érezzem magamhoz. Merthogy semmit nem tudtam arról, hogy ő hogyan is látta és élte át a vele történt eseményeket. Annyira jó lett volna néha belelátni a fejébe és megismerni az ő emlékeit is, mert bár a tettei ugyan beszéltek helyette, de a gondolatai révén azért mégis sokkal tisztább lett volna a kép. Aztán itt volt nekünk Kevin, akinek a sorozatgyilkos utáni nyomozása ugyan sok izgalmat tartogatott számomra, de mégsem tudta folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet. Arról már nem is beszélve, hogy a végén volt egy olyan húzása, amit egyszerűen nemcsak, hogy nem tudtam hova tenni, de határozottan meg is gyűlöltem őt miatta.   
Igazából nem tudom megragadni azt a pillanatot, hogy hol csúszott félre az egész, hogy honnan kezdtem azt érezni, hogy már nem nagyon köt le a történet. Pedig az alapötlet szerintem baromi jó volt, de sajnos a kivitelezés nekem nem jött be és a vége sem ütött akkorát, mint amire számítottam. És ezért bizony a feszültség hiányát, az események valószerűtlenségét és talán (a gyönyörű mondatai ellenére is) az író egyedi stílusát (ami mint tudjuk egy nagyon szubjektív dolog, lehet szeretni vagy sem…) okoltam leginkább. 

Ami viszont tetszett a könyvben az a szereplők közötti bonyolult kötelékek ábrázolása volt, illetve Kevin emlékeinek és félelmeinek különös egyvelege, valamint a családjával való fura kapcsolata, mely elemek megjelenítése a könyv elején igazán erősre sikeredett. Szóval összességében érdekes olvasmány volt ez. Nem lett a kedvencem, de örülök, hogy olvashattam. 
Michael Harvey
Értékelés 3.5/5

Kiadó:Gabo
Eredeti cím: Brighton
Sorozat: -
Oldalszám: 364


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Könyvespolcra velük!

4 megjegyzés
Mostanában nem nagyon írtam kívánós posztot. Nem mintha nem lett volna az új megjelenések között olyan, amire nagyon fájt volna a fogam. Csak mivel az utóbbi időben jobban megszűröm azokat a könyveket, amiket olvasni szeretnék, így tulajdonképpen nem gyűlt össze egyszerre annyi, amit érdemes lett volna kiposztolni. Ám az év második felére főleg a 21. Századi Kiadó előrejelzéseinek hála, már most tudható, hogy nagyjából mire lehet számítani, és mit ne mondjak; úgy érzem, hogy igen komoly pénztárcanyitogatós hónapok elél fogok nézni.
 
Rose Tremain: Gusztáv-szonáta

 „Egy ​nem mindennapi gyerekkori barátság lélegzetelállító története, amely kiállja az idő próbáját.” Úgy hiszem, sőt tudom, hogy e rövidke mondat is bőven elegendő ahhoz, hogy azok akik szeretik a hűségről és barátságról szóló ráadásul a 2. világháborúban játszódó történeteket, azok rögtön rávessék magukat erre a könyvre. Igen, én is ezt tervezem.

Gustav Perle egy svájci kisvárosban nő fel, ahol a II. világháború szörnyűségeiből csak halk visszhang jut el. Egyedüli gyerekként nevelkedik imádott édesanyjával, Emilie-vel, aki meglehetően mogorván bánik vele. Összebarátkozik egy vele egykorú tehetséges és jó eszű zsidó fiúval Anton Zweibellel, az ígéretes zongoristapalántával. A regény Gustav családjának történetét követi nyomon, feltárja az anya antiszemitizmusának gyökereit, amelynek kihatása lesz fia és legkedvesebb barátjának életére is. Visszatekintés a háborús évekre és egy lelkiismereti ügy kellemetlen következményeire és előre nézés két életútra, két karrierre, egy szállodatulajdonoséra és egy zongoraművészére. A Gustav-szonáta egy gyerekkori szenvedéllyel, érzelmekkel teli barátságról, annak elvesztéséről, átalakulásáról és visszaszerzéséről szól egy élethossz során. Egy erőteljes és mélyen megindító mű az egyik legnagyobb kortárs regényíró tollából.

Colson Whitehead: A ​Földalatti Vasútvonal

Erről a könyvről szerintem nincs olyan moly, aki ne hallott volna még. Már csak azért sem, mert a hírek szerint minisorozat fog készül belőle, amit az ide Oscar-gálán botrányos körülmények között díjat nyert Holdfény író-rendezője, Barry Jenkins fog készíteni.
Cora rabszolga egy georgiai ültetvényen. A rabszolgaság maga a pokol és talán senkinek sem annyira, mint a fiatal lánynak.
Amikor először hall a Földalatti Vasútvonalról, elhatározza, hogy megszökik. De nem tudhatja, mennyire hosszú lesz az út…
Colson Whitehead regénye az elmúlt év talán legnagyobb irodalmi szenzációja volt.
Várható megjelenés: 2017. november 11.

Sarah Perry: Az ​essexi kígyó

Azon kívül, hogy a könyv tartalma alapján egy baromi izgalmas és különleges könyvre számítok semmi mást nem tudok felhozni nyomos érvnek,  hogy miért is kell ez nekem oly nagyon.

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevű fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelő mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tűzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter plébánosával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.
Az Essexi kígyó több irodalmi díjat kapott, megjelenése óta több mint egy éve az eladási listák elején szerepel a könyv az Egyesült Királyságban.
 Várható megjelenés: 2017. november 20.

M. R. Carey: A ​Fellside börtön

Az író előző regénye (a Kiéhezettek) annak ellenére, hogy nem rajongok túlzottan a zombis történetekért nekem anno nagyon bejött. Ez a regénye pedig fú... hát szintén sok borzongató és feszültségekkel teli természetfeletti izgalmakat ígér számomra.

Jess ​Moulson egy kórházi ágyon tér magához. Egy tűzesetben megégett az arca, ő azonban nem emlékszik semmire. Arra sem, hogy állítólag kábítószeres mámorban felgyújtotta a lakását, hogy bosszút álljon szeretőjén, aki azonban túlélte a katasztrófát. Nem úgy, mint a házukban lakó tízéves kisfiú, Alex, akinek a halálért Jesst vádolják, majd elítélik, és a Fellside nevű börtönbe zárják. A börtönben Jess különös társaságot kap: megjelenik a halott kisfiú szelleme, aki szintén nem emlékszik, mi történt azon az éjszakán. Egyben azonban biztos: nem Jess ölte meg, hanem valaki más, egy másik lány végzett vele. Jess a kísértet segítségével a börtön falai közt próbálja meg kinyomozni, mi történt azon az éjszakán. Nincs könnyű helyzetben, mert közben több rabbal is összetűzésbe kerül, és a helyi kiskirály(nő), Harriet Grace is be akarja vonni Jesst a Fellside titkos kábítószerügyleteibe.
M. R. Carey új könyve egyszerre természetfeletti thriller, izgalmas börtönregény és krimi, amelyben senki és semmi sem az, aminek látszik.
Várható megjelenés: 2017. szeptember 15.

Rhys Bowen: Holttest ​a fürdőkádban

Akinek pedig elege van a sok izgalomból és inkább valami könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak íme egy humoros detektívregény sorozat első kötete, melynek nem csak ez első részére, de a folytatásaira már most látatlanban vevő vagyok. „Ha ​Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt, ilyen lenne.” Hát ezt nekem mindenképp olvasnom kell.

1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik. A fővárosban meglepő kalandok várnak rá: életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba, belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe, inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla, a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után. De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit. Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt. Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet – ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.
Várható megjelenés: 2017. augusztus 11. 

Jane Fallon: SZABADULJ MEG A PASITÓL!

Az ajánlóm legvégére pedig egy chick lit-et hagytam, melynek a tartalma alapján egy könnyed humoros kis agyzsibbasztó történetre számítok.
   
Szakítani mindig nehéz.
Főleg, ha miattad hagyta el a feleségét.
Mit tennél, ha Matthew, aki négy éve a titkos szeretőd, váratlanul úgy dönt, elhagyja a feleségét, és hozzád költözik? Éppen akkor, amikor végre elhatároztad, hogy szakítasz vele.
A-TERV: Sminkeletlenül járkálsz otthon a legócskább tréningruhádban. Nem gyantáztatsz többé. Megjegyzéseket teszel az unalomig ismert poénjaira és néha esetleg a testszagára is. Nem vagy hajlandó összebújni vele.

B-TERV: Megismerkedsz a feleségével. Természetesen álnéven, és kitalálsz magadnak hozzá egy új személyiséget. Miután összebarátkoztatok, mindent elkövetsz, hogy kibéküljön a férjével, és visszaengedje.
Várható megjelenés: 2018. január

4 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Jane Corry: A ​férjem felesége

Nincsenek megjegyzések
Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez Jane Corry első regénye, merthogy igen erős kezdésnek érzem. Semmi kétség, ennek a nőnek tehetsége van az íráshoz, merthogy A férjem felesége majdnemhogy egy első osztályú pszichothriller, bár véleményem szerinte vétek lenne csakis ebbe a kategóriába beskatulyázni, mert ennél azért jóval bonyolultabb a dolog. Szívem szerint én inkább a családi dráma címkét aggatnám rá. Igen, szerintem legfőképp ez illene rá.

De a könyvre visszatérve az elején kissé ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nehezen hangolódtam rá a történetre, távolinak éreztem a szereplőket és a sorsuk sem igazán érintett meg – valószínű mert mindegyikük lelkileg defektes, megbízhatatlan és kiszámíthatatlan személyiség volt, így egyikükkel sem tudtam igazán szimpatizálni. Úgyhogy csak úgy a kötet egynegyede után kezdtem érezni, hogy úgy ahogy végre sikerült kényelmesen belehelyezkednem a történetbe és megbarátkoznom a szereplőkkel. Bár ez a barátkozás is egy kissé erős kifejezés, mert végig ellenszenvvel viseltettem mindegyikük iránt, kivéve talán Lilyt, akit pedig inkább sajnáltam, mintsem szerettem.

A könyv főszereplője egyébként pont Lily, egy frissen végzett ügyvéd, aki gyors házasságot köt egy feltörekvő művésszel Eddel. Elhatározza, hogy a házasságával elölről kezd mindent, a múlt titkait pedig maga mögött hagyja. Ám amikor első ügyébe belekezd, rögtön furcsa vonzódást kezd érezni ügyfele iránt, akit nem mellesleg gyilkossággal vádolnak – állítólag egy forró fürdőben majdnem megfőzte a barátnőjét, aki ebbe bele is halt.
Lily házassága kezdetben meglehetősen rideg, ami nem meglepő, hiszen Eddel alig ismerték egymást. Ráadásul ehhez az elítélt pasihoz is (akit hála neki felmentenek) egyre erősebben kezd vonzódni. És mivel az éjszakába hajló túlórái miatt a házastársi ágyat hagyja kihűlni, a férjével való konfliktusai is egyre gyakoribbá válnak. Aztán az ifjú házasok megismerkednek a házban lakó olasz származású szomszéddal Francescával, és annak 9 éves lányával Carlaval, aki valójában egy igazi kis manipulatív kisördög. Carla egyébként egy nagyon okos kislány, az élete azonban ettől még egy fikarcnyit sem könnyebb. Származása és külleme miatt az iskolában csúfolódások céltáblája, az anyja figyelmét pedig egy olyan nős férfi vonja el, akinek a támogatása nélkül nem sokra mennének Londonban. Ám Carla ezt akkor még nem érteti, ő csak azt érzékeli, hogy rá sokkal kevesebb időt fordít az anyja, mint amennyit igényelne. A hét fénypontja számára a vasárnapok voltak, amikor átmehetett Lilyékhez, ahol jól érezhette magát. Lilyék pedig örültek Carlának, aki amolyan ütköző lett kettőjük között, figyelemelterelő eszköz, hogy ne csak állandóan egymással vitatkozzanak. Szóval mindenkinek jó volt így, Ednek lett egy új múzsája, merthogy imádta lefesteni a kislányt, Lily pedig elmerülhetett a munkájában. Aztán egy fatális véletlen folytán Lilynek köszönhetően Carláék sorsa megváltozik és kénytelenek visszaköltözni Olaszországba. Majd előre ugrunk úgy 12 évet az időben, amikor már Lilynek és Ednek gyereke van, Carla pedig újra Londonba utazik, hogy behajtsa az adósságait. Először Eden, a róla készült portréképekért kapott összeget, másodszor pedig az anyja volt pasiján, aki szerinte tönkretette az életüket.
Nos igazából ez a kissé hosszúra sikerült tartalom - mellyel talán csak a könyv feléig jutottam - közel sem adja vissza a regény hangulatát, amely tele volt feszültséggel, indulatokkal, bosszúvággyal, manipulációval, a hűtlenség és szerelem fájdalmával. Maga a történet lassú mederben csordogált előre, de ezeknek az intenzív érzéseknek hála már a legelejétől kezdve átjárta az egészet valami baljós sötétség enyhe érzete. Tudjátok, amikor azt érzitek, hogy itt valami olyan dolog kezd kibontakozni, aminek a vége nem sok jót ígér. Úgyhogy szerintem a szerző tökéletesen kihasználta a rendelkezésre álló teret, hogy szép lassan, de biztosan építsen fel egyfajta nyugtalanságot és bizalmatlanságot nemcsak a főszereplők között, hanem az olvasóban is. 

"Két ártatlan kis hazugság. Hogy megkímélje egyik ember a másikat. Pontosan így kezdődik. Kicsiben. Jó szándéktól vezérelve. Aztán elhatalmasodik."

A történet egyébként váltott szemszögből íródott, mely lehetőséget nyújtott Lily és Carla gondolatainak és motivációinak a megismeréséhez. És Carla fejében lenni higgyétek el, nem volt túl megnyugtató érzés. Ő - ha mondhatok ilyet - már gyermekkorában is egy ártatlanul gonosz teremtés volt, akit felnőtt korára az élettől kapott pofonok formáltak olyanná, mint amilyen végül is lett. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ha másképp történtek volna a dolgok, ha más környezetben nő fel más viselkedési formákat látva, akkor milyen ember vált volna belőle. És, hogy egyáltalán felelősségre lehet-e vonni egy 9 éves kislány a tetteiért, ha azok következményeivel még nincs tisztában? Őszintén szólva nem tudtam ezekre a pontos választ, bár ez utóbbira talán mégis. Amiben biztos voltam, pontosabban éreztem, hogy amint feltűnt Carla a színen, rögtön kényelmetlenül kezdtem érezni magam a bőrömben, és minél távolabb szerettem volna kerülni tőle. Pedig igazából nem is ő volt a legkegyetlenebb és számítóbb szereplő a könyvben. Vagy mégis? Hahh... hát azt hiszem, hogy erről egy könyvklub keretein belül iszonyat sokat lehetne beszélgetni.  

"Néha megesküszik az ember, hogy a fekete az fehér. És őszintén el is hiszi. Bármelyikünkkel előfordul."

Biztos vagyok benne, hogy ez a történet mindenkiből mély érzelmeket fog kiváltani miközben bőven ad majd feldolgozni és agyalnivalót is. Rám mindenesetre oly nagy hatással volt, hogy miután belemelegedtem egy percig sem tudtam úgy olvasni, hogy ne gondolkozzak el a pár oldallal korábban történtekről. Úgyhogy összességében nekem nagyon tetszett ez a regény; az összetett cselekménye, az egymásba fonódott sorsok kiszámíthatatlansága, a véletlenek és a tervezett események nyomasztó összjátéka tényleg levett a lábamról. És bár bevallom a végére nagyobb csattanót vártam - kellett nekem molyos értékeléseket olvasnom korábban - így is tökéletesen elégedett voltam a befejezéssel. Úgyhogy, ha netán az írónő következő regényét is megjelentetné nálunk a kiadó én biztos vevő leszek rá.
Jane Corry
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: XXI. Század Kiadó
Eredeti cím: My Husband's Wife
Sorozat: - 
Oldalszám: 430

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Emily Elgar: Tökéletes ​hazugság

Nincsenek megjegyzések
Ez a könyv, már akkor felkerült a kívánságlistámra, amikor még borítót sem rendelt hozzá a kiadó. Annyira érdekesnek és izgalmasnak találtam a fülszövegét, hogy azonnal birtokolni és olvasni akartam, ami persze nem meglepő, hiszen a legtöbb új megjelenésű regénnyel kapcsolatban így érzek - hiába na, ezen jó szokásom egyszerűen nem tudom levetkőzni. Amikor aztán meglett hozzá a borító is bevallom kissé elment tőle a kedvem. Tudom, sekélyes vagyok, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok ennek, ám – és nyugodtan vessetek meg érte - rám akkor is óriási hatással tud lenni egy könyv külleme, és ez bizony nem kápráztatott el túlzottan, sőt. E zavaró tényezőt azonban félretéve mégis bizakodva és roppant kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba, amit utólag egy cseppet sem bántam meg. Őszintén mondom, kár lett volna kihagyni.

A történetnek három központi karaktere van; Alice, a St. Catherine’s kórház intenzívosztályának elhivatott és kissé, de csakis a jó értelemben vett munkamániás tündéri főnővére, aki számomra hihetetlen mód empatikusan és kedvesen kezelte az osztályán fekvő betegeket. Igazán szívmelengető volt olvasni, hogy mennyire a szívén viselte a sorsukat, mely figyelmesség és kedvesség biztos azért volt ilyen nagy hatással rám, mert manapság nem sok ilyen személlyel találkozik az ember, főleg nem az egészségügyben. Úgyhogy Alice-t többször is - szeretettől túlcsordulva - jól meglapogattam volna mindezért, no meg az anyaság utáni több év sikertelen próbálkozásainak kudarcaiért is.  Aztán itt van Frank, az osztályon fekvő beteg fickó, aki egy alkoholmámoros éjszaka után storke-ot kapott és azóta teljesen lebénult. Frank látszólag nem tud kommunikálni a külvilággal, még csak pislogni sem tud magától, de hallja, és ha véletlenül nyitva marad a szeme látja is, hogy mi történik körülötte, és ez tarja benne a lelket. A történet harmadik és egyben kulcsfontosságú karaktere pedig Cassie, aki egy támadás után kómába esve kerül erre az osztályra. Róla kezdetben semmit nem tudunk, van egy halvány benyomásunk a családjáról, akik rendszeresen látogatják őt, és nagyon aggódnak érte ugyanúgy, mint Alice és Frank, akik erős szimpátiát éreznek a lány iránt. Frank azonban, az osztály állandó csendesen fekvő tagjaként egy idő után arra is rájön, hogy Cassie élete még mindig veszélyben van.
Szóval a történetet e három személy szemszögén keresztül ismerhetjük meg, miközben néha az időben is visszamegyünk kicsit. Halljuk Frank hangját, aki mindenről tud, ami a kórteremben zajlik, és baromira csalódott, de legfőképp  bosszús, hogy Alice-on kívül mindenki azt hiszi róla, hogy vegetatív állapotban van. Alice azonban a szeméből látja, hogy Frank velük van, csak a teste korlátozza abban, hogy mindezt be is bizonyítsa. Ezért Alice mindig beszél hozzá, elmeséli neki, hogy mi történt vele aznap, és hogy ez milyen hatással volt rá. Mesél a félelmeiről és a vágyairól, miközben a férfira is odafigyel és szinte minden gondolatát kitalálja. Frank olyan volt Alice-nek, mint egy igazi jó barát, akinek az ember az összes titkát el meri mondani, és Franknek Alice pedig olyan, mint egy biztos és erős horgony, ami a világhoz köti őt.   

Mivel Alice-nek lehetősége volt elhagyni a kórtermet így az ő magánéletébe is egy kis bepillantást nyerhetünk. Az ő szemszögén keresztül pedig egy teljesen más, sokkal aktívabb megvilágításban lehettünk szemtanúi a világnak és a kórházban zajló eseményeknek. Amit igazán szerettem ebben a nőben, hogy rendkívül jó emberismerő volt, kedves és szeretetteljes, és az intuíciói soha nem hagyták cserben, szóval ő egy olyan pozitív szereplő volt ebben a történetben, akivel nem mindennap találkozik az ember.
És akkor ott van még nekünk Cassie, akiről csak annyit tudunk, hogy valaki elgázolta és aztán magára hagyta az erdőben. Az ő története hónapokkal korábban indul. Az időben előre ugorva megismerhetjük a férjét és az anyósát, akiknek a kapcsolatát nagyon élőnek, a szeretetüket egymás iránt pedig – hát ja – én kissé szégyenérzet nélkülinek és túlzónak éreztem. Fokozatosan tárul elénk Cassie élete és kapcsolata a férjével, a mostohaapjával, a barátnőjével és a szomszédban lakó jóképű és segítőkész új barátjával, egészen addig, míg egy igen kanyargós úton el nem jutunk a gyilkosság éjszakájához. 

Igazából én rendkívül jól szórakoztam olvasás közben, mert egy nagyon érdekes és izgalmas – komolyabb témákat is karcoló - olvasmányban volt részem, annak ellenére, hogy az eleje kissé hosszadalmasan indult. Szerintem hozzám hasonlóan sokan rögtön már az első fejezetektől kezdve érezni fogják, hogy ki a gyilkos, bár mi tagadás az írónő többszöri próbálkozása, hogy elterelje róla a figyelmem és hamis nyomokkal tévútra vezessen bizony néha célba talált. Ám dacára ennek mégis azt kell mondja, hogy magát a bűntényt nem éreztem túlzottan csavarosnak. Azonban a történet tálalása és körítése, az elbeszélés módja – ami változatos idősíkokon és több szemszögből történet -, az apró kételyek, melyeket az írónő folyamatosan keltett bennem a gyilkos kilétét illetően, (mert indítékból egyik szereplőnél sem volt hiány) és nem utolsósorban Alice és Frank karaktere miatt megéri olvasni, mert hihetetlenül jól működött az egész így egyben. A szereplők sorsának alakulása az utolsó oldalig fent tudta tartani az érdeklődésemet, lekötött és érdekelt, hogy vajon mi fog történni velük, és a végén olyan izgalomba csaptak át az események, hogy esélytelennek éreztem, hogy bárki is ki tudná venni a kötetet a kezemből erőszak nélkül. Úgyhogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a regényt azoknak, akik egy kis izgalomra és rejtélyre vágynak. Szerintem nem lehet vele mellényúlni.   
Emily Elgar
Értékelés: 4/5

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: If You Knew Her
Sorozat:- 
Oldalszám: 368

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

A ​sötétség hercege ~ Maiden Lane 6.

Nincsenek megjegyzések
Már szinte el is felejtettem, hogy mennyire imádtam régebben Elizabeth Hoyt könyveit olvasgatni, szerintem nagyszerű történelmi romantikus regényeket ír. Julia Quinn mellett ő a másik nagy kedvencem ebben a műfajban, és a Sötétség hercege egy igazán jól sikerült darabja, mellyel bizony ismét sikerült elbűvölnie.

Történetünk főhőse, Maximus Batten, húsz évvel ezelőtt szemtanúja volt szülei brutális meggyilkolásának. Az akkor tizennégy éves fiú azóta már felnőtt, és Wakefield hercegeként olyan tekintélyt parancsoló személyiség vált belőle, aki nappal a politikai élet fontos szereplője, míg éjszaka álruhát öltve St. Giles utcáit járva a bűn ellen harcol, és abban reménykedik, hogy egy nap bosszút állhat szülei gyilkosán.

Artemis Greavesel a sors finoman szólva is cefetül kibabrált. Lecsúszott nemesi családból származó társalkodónőként úrhölgyek kiszolgálása, támogatása és segítése a feladata, tehát férjre, vagyonra, urambocsá boldog jövőre egyáltalán nem számíthat. Ráadásul a testvérét egy örült gyilkosnak tartják, de ő biztosan tudja, hogy a bátyja a légynek sem tudna ártani, ezért mindent megtesz, hogy kiszabadítsa őt a börtönből. Egyik éjjel az unokatestvérét kísérve, egy ostoba fogadás miatt a sötét utcákon bóklászva rablók támadják meg őket, ám a St. Giles-i kísértet hamar a segítségükre siet, mely nagy hatást gyakorol Artemisre. És természetesen ő sem hagyja hidegen a megmentőjét, amikor kést rántva kész lett volna harcba szállni a támadóival.  

Atremis okos nő volt, így nem sok idő kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, ki is rejtőzik a hírhedt kísértet álarca mögött. És amikor mindez megtörténik merész lépésre szánja el magát; megzsarolja Maximust, hogy csak akkor nem árulja el a titkát, ha minden befolyását latba vetve kiszabadítja szeretett ikertestvérét a börtönből.


Élvezettel követtem nyomon a szereplők sorsát, akik amellett, hogy mindketten elég összetett személyiségek voltak, gyermekkorukból rájuk maradt mély lelki sérüléseket is hordoztak magukban. Maximus komor, zárkózott arca egy sebzett, de érző szívű férfit takart, akit a szülei gyilkosa iránt érzett elvakult bosszúvágyából csak egy olyan kitartó és makacs nőszemély tudott kizökkenteni, mint amilyen Artemis volt.
Mert Artemis bizony nem mondható mindennapi jelenségnek; meglehetősen talpraesett és roppant bátor nő volt, egy olyan kivételes nőszemély, aki tudja, hogy mit akar és nem fél változtatni a sorsán, ráadásul megvan a magához való esze is. Mely tulajdonságával határozottan kiemelkedik e műfaj hősnői közül, és többek között ezért is szeretem annyira az írónő könyveit. Meg azért is, mert nagy figyelmet fordít a kor hiteles ábrázolására, (amely ez esetben az 1740-es évek voltak – ojjé, a főhősünk még rizsporos parókát hordott), a társadalmi miliőre, pironkodva mondom, de a vérpezsdítő erotikus jelenetekre is, a gördülékeny stílusról és a komolyabb hangvitelről - mely miatt számomra sokkal hihetőbbé és hitelesebbé válnak a történetei -, már nem is beszélve.

Na de visszatérve a történethez rendkívül tetszett, hogy Maximus, mint egy korabeli Batman testesítette meg az igazságosztót London egyik legrosszabb nyomornegyedében. Természetesen minden adott volt hozzá, hogy azzá váljon: a szülők erőszakos halála   a gyilkos iránt érzett mérhetetlen bosszúvágy megfelelő társadalmi háttér alagútrendszer a kastély alatt egy hű és a végletekig elkötelezett inas a szülők halála miatt érzett bűntudat és bánat végül pedig az elengedhetetlen egyéni álruha ... és én ezt mind imádtam és roppant élveztem - ha valamit kihagytam, nyugodtam szóljatok.

Ráadásul a szereplők egymásra találásának bemutatásával is remek munkát végzett az írónő, ami pont annyira volt érzelmes, buja szenvedéllyel, izgalmas rejtéllyel és kalanddal tarkított, mint amennyire lennie kellett. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az istennős becéző szavak tőlem aztán nyugodtan kimaradhattak volna a történetből. 

A mellékszereplők tekintetében Artemis megkínzott ikertestvére, Apolló, és Maximus félig vak húga, Phoebe vált számomra igazán szimpatikussá, mely miatt az ő történetükre roppant kíváncsi vagyok. Azonban jó ha tudjátok, hogy  A sötétség hercege a Maiden Lane sorozat immár hatodik része, melynek előzmény regényeihez eddig még nem volt szerencsém. Ám úgy vélem, hogy a sorozat valamennyi kötete - a hatodik legalábbis mindenképp - önálló történetként is megállja a helyét, úgyhogy a műfaj rajongóinak, tehát minden álmodozni kész romantikus léleknek csak ajánlani tudom e regényt.

Elizabeth Hoyt
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Duke of Midnight
Sorozat: Maiden Lane
Oldalszám: 320

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Lindsey Kelk: Az olasz kaland (Egy lány 2.)

Nincsenek megjegyzések
A sorozat első része óriási élményt nyújtott a számomra. Imádtam minden egyes sorát és alig vártam, hogy végre a folytatást is mihamarabb a kezeim közé kaparinthassam. Ám legnagyobb sajnálatomra Az olasz kaland mégsem váltotta be maximálisan a hozzá fűzött reményeimet.  Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy  csalódás volt, mert közel sem mondható annak, hanem egyszerűen csak nem volt rám oly nagy hatással mint azt reméltem.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Tess nemrég tért vissza az életét megváltoztató Hawaii nagy utazásról, amikor is tíz gyötrelmes év után végre Charlie viszonozni látszik szerelmét. Sőt mi több, egy saját reklámügynöséget indít, melyben Tess szakértelmére és segítségére is feltétlen számít. Ám Tesst kétségek gyötrik, gondolatai vissza-vissza kalandoznak a Hawaii-on megismert észbontóan szexi újságíróhoz Nickhez, akibe mi tagadás, rövid időn belül totál szerelmes lett.  Ráadásul a nemrégiben indult, felívelőben lévő új munkája a divatfotózás Milánóba szólítja, ahol lehetősége lenne újra találkozni vele. Úgyhogy Tess most teljesen össze van zavarodva és nem tudja, hogy mitévő legyen. Már egy évtizede Charlie az álma, aki most itt van és csak érte kellene nyúlnia, de Nick iránt is olyan erős érzelmeket táplál, amitől még maga is megijed. Szóval, hogy London vagy Milánó? Charlie vagy Nick? 
Ha egem kérdeznétek én gondolkodás nélkül tudnám a választ, de mivel Tessről van szó - aki nem egyszerű eset -, kénytelenek vagyunk végigasszisztálni döntésének rögös útját. 


Először is szeretném leszögezni, hogy az írónő ezzel a sorozatával véglegesen bebiztosította helyét a szívembe. Imádom a történetei könnyed és humoros, néha kissé infantilis belső monológokkal tarkított csajos hangvételét. A szereplők közötti romantikát és magát a szereplőket is, még ha néha gondjaim is adódtak velük. Örömmel fogadtam a korábbi részben már megismert résztvevők újbóli felbukkanását: a divatmágnás Al-ét, akinek a fiával kialakult rossz kapcsolatának az okára roppant kíváncsi vagyok, valamint Tess újdonsült barátjáét Paige-ét. Persze Tess legjobb barátnője Amy sem hiányozhatott a könyvből, akinek ezúttal most kiemelkedő szerepet szánt az írónő. No és természetesen a mesés Kekipit sem lehet szó nélkül hagyni, akinél szimpatikusabb meleg karaktert még nem hordott a hátán a föld. Charlie-ról semmi rosszat nem tudok mondani, igazából vele most minden rendben volt, ennek ellenére én továbbra is Nickért rajongok, aki ebben a részben most egy egészen más oldalát mutatta be nekünk. A nagyképű, önző és arrogáns megnyilvánulásai kissé háttérbe szorultak és inkább a belső lelki világába nyerhettünk részletesebb betekintést. 

A történet helyszíne Hawaii-ról Milánóba került át, mely hely, be kell valljam, annyira nem dobogtatta meg a szívemet. Annál is inkább mivel bár magam előtt láttam (kedves barátnőmnek és a google-nek hála) a város azon nevezetességeit, ahol a fontosabb jelenetek játszódtak, és a divatszakma rejtelmeiről is meglehetősen átfogó képet kaptam, de az ottani emberek mentalitását és az olasz élet varázsát sajnos nem volt szerencsém átélni.
Két dolog volt igazán, ami zavart a könyvben. Az egyik, ami már az első részben is csípte kissé a szememet; a rengeteg piálás. Iszonyat alkoholt fogyasztottak a szereplők ez alatt a pár nap alatt. Annyira sokat, hogy annak én már a felétől, mit a felétől már a negyedétől - kis túlzással - folyamatos alkohol mámorban lebegnék.  A második pedig Tess idegborzoló döntésképtelensége a két pasi között, illetve a végső nagy jelenetnél elkövetett ostoba hibája.

Mindent összevetve azonban mégis azt kell mondjam, hogy rendkívül élveztem a könyv olvasását, és jó volt újra elmerülni Tess kalandjaiban. A történet könnyedén vitt magával, rengeteg olyan rész volt benne amin hangosan nevettem, és a szereplőket is olyan valóságosnak éreztem, mintha csak mindegyiküket személyesen is ismertem volna. Úgyhogy aki az elkövetkező forró nyári napokban a koktélja mellé (mert az mindenképp szükségeltetik ehhez a könyvhöz), pár órás könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak kitűnő választás lehet ez a regény, melynek a folytatását bízom benne, hogy mihamarabb elhozza nekünk a kiadó.
Lindsey Kelk
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: What A Girl Wants
Sorozat: A Girl
Oldalszám: 424

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Julianne Donaldson: Blackmoore

Nincsenek megjegyzések
A könyv hősnője egy Kate Worthington nevű fiatal hölgy, aki minden erejével azon van, hogy megszabaduljon az édesanyja által elvárt kötelezettségek alól. Pár éve megfogadta magában, hogy soha nem fog férjhez menni és a nagynénje meghívásának eleget téve Indiába fog utazni világot látni. Ám az anyjának fontosabb tervei vannak vele, és hogy mindezt megvalósítsa alkut köt Kate-el, mely szerint csak akkor adja áldását az indiai útra, ha egymás után három házassági ajánlatra is képes nemet mondani. Ellenkező esetben nemcsak, hogy itthon kell maradnia, de még férjhez is kell mennie, egy nálánál jóval idősebb úriemberhez. Amikor Kate gyermekkori barátja, Henry Delafield meghívja őt, hogy töltsön pár napot a családja impozáns Blackmoore-i kastélyába régi álma válik valóra. És mi más is lenne jobb hely számára három kérő beszerzésére, mint a zord angliai lápvidéken fekvő, titkos járatokkal tarkított gyönyörű kastély.


Az írónő előző könyvével még nem igazán tudta belopni magát a szívembe. Ott a főhősnő ostobasága és naivsága volt az, ami miatt többször is nyomdafestéket nem tűrő kinyilatkoztatásra ragadtattam el magam. És bár igaz, hogy a Blackomoore hősnőjével is voltak gondjaim - csekély érzelmi intelligenciáját a könyv elején roppant bosszantónak találtam -, és egy-két mellékszereplőnek is szívesen kitekertem volna a nyakát, mégis mire a történet végére értem azt kell mondjam, hogy elégedetten csuktam be a kötetet, mert a romantikus jelenetek mindenért, ismétlem mindenért kárpótoltak.

Őszintén szólva Kate nem egy kimondottan szerethető karakter, mármint számomra semmiképp nem nevezhető annak. Komoly tüskét hagyott bennem az anyjával kötött alkuja, melynek véghezvitelét tényleg komolyan is gondolta. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez a fiatal lány ennyire szívtelen és számító, más emberek érzelmeit ily módon kihasználó kegyetlen dög lenne. Annál is inkább, mivel ő a könyv hősnője. Értitek. A Hősnője. Akit ugye valamilyen pozitív tulajdonsága miatt kellene állítólag szeretnem és a szívembe zárnom. De sajnos mindez nem történt meg, ám a szerelméért tett önfeláldozása azért némiképp mégiscsak ellensúlyozta bennem a róla kialakított nem túl megnyerő képet.
Kate nem volt túl talpraesett, határozott és karakán sem. Képtelen volt kiállni magáért és ez baromi idegesítő volt számomra. Persze nem mondom, hogy könnyű dolga volt ilyen család mellett, de talán pont ezért kellett volna egy kicsivel jobban megmakacsolnia magát és rég a sarkára állnia. Persze ahogy folyamatosan kezdett betelni nála a pohár előbb-utóbb ennek is eljött az ideje, de addig is elég sok ocsmányságon kellett szegénynek átesnie. Ráadásul Henryn kívül csupa rosszindulatú ember vette őt körül. Senki nem volt, aki bátorította vagy lelket öntött volna belé a nehéz percekben. Sem egy szerető anya, sem egy igaz testvér vagy barátnő. És talán pont ennek volt köszönhető a könyv szomorú és mélabús hangulata, mely miatt úgy éreztem, hogy igen, a Blackmoree határozottan kiemelkedik érzelemgazdagságával, no és persze a romantikus jelenetek bájával az eddig általam olvasott történelmi románcok sorából.

Az írónő tökéletesen át tudta adni Kate szorongását, a botrányos anyja iránt érzett gyűlöletét, félelmét és reménytelen vágyakozását a szabadság iránt. Henry küzdelméről, óvó és védő szeretetéről, és ahogy a lány érzelmeit mindig egyensúlyba próbálta tartani már nem is beszélve. Tökéletesen átérezhető volt a szereplők vívódásai, fájdalmai, mély szerelmük és vágyakozásuk egymás iránt, mely érzéseik intenzitásáról és elfojtott indulataikról több apró rezdülés és mozzanat is árulkodott. És bár a történetben csak egy-két csókjelenetnek lehettünk szemtanúi, higgyétek el, hogy az is bőven elég volt ahhoz, hogy a szereplők szerelmét és annak beteljesülését tökéletesnek és kielégítőnek érezzük a könyv végén.
Szeretem, sőt mi több imádom a történelmi romantikusokat és Julianne Donalson hangja és írói stílusa nekem nagyon bejön. Igaz a hősnőivel vannak problémáim (cö-cö-cö) - hihetetlen indulatokat tudnak kiváltani belőlem, ami egyrészt jó, mert mi másért olvasnék, ha nem az átélt érzelmekért, indulatokért és izgalmakért. Másrészt viszont, irtózatosan bosszantó tud lenni, ha egy szereplő, ostoba, naiv, vagy tökéletlen, de ettől függetlenül mégis azt kell mondja, hogy szeretem az írónő könyveit, mert szívmelengetőek, kedvesek, bájosak, és mert hihetetlenül romantikusak. És mert egyszerűen jól esik olvasni őket.
Julianne Donaldson
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Blackmoore
Sorozat: - 
Oldalszám: 340

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!

Nincsenek megjegyzések
Rögtön felfigyeltem erre a könyvre, ahogy megláttam az új megjelenések között. A fülszöveg szerintem nagyon jó sikerült - nálam legalábbis telibe talált. Ahogy elolvastam a könyv tartalmát kíváncsi lettem, hogy ez a fiatal írónő, akinek első kötetét a 2016-os év legjobb regényének jelölték mystery kategóriában, vajon milyen történetet tett le az asztalra, melynek témája a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világába kalauzolja az olvasót.

Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, amikor fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével és nevelt lányaival együtt él. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit, kicsim, érted? Egy árva szót se!
Clara rendőri őrizetbe kerül és az ezt követő napokban szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?


A könyvben felváltva olvashatjuk a jelen és múlt eseményeit. A múltban Clarát és a testvéreit láthatjuk felnőni, megismerhetjük az őket szigorú szabályok szerint nevelő Mamát, Papát és az ő fiúkat Glent, akibe később Clara szerelmes lesz. Olvashatunk arról az "intézményről", ahol a Clarához hasonló fiatal lányok és fiúk elkülönítve nevelkedtek, nyomon követhetjük Clara felcseperedésének útját, majd későbbi szerepét a rendszer mindennapi működésében és a lányok kiképzésében.  A jelenben játszódó jelentekben - melyek a legizgalmasabbak voltak számomra - pedig Clara „felébredésének”, és lenyűgöző karakterfejlődésének lehetünk szemtanúi, amikor is szép lassan ráébred az igazságra, emésztgeti és megpróbálja elfogadni azt.
A sztori egyáltalán nem könnyű témát dolgoz fel, szívszorító olvasmány, amely az ember bőre alá kúszik, de nem kell tőle megijedni, mert az író nem sokkolni akarja az olvasót, hanem egy olyan téma mögé nézni, amiről nem lehet nem tudomást venni. Clara történetén keresztül betekintést nyerhetünk, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élő embernél, a folyamatos érzelmi visszaélések milyen hatással lesznek az egyéni világnézetére. És, hogy egy ilyen elferdült kapcsolatban érzékeli-e egyáltalán az áldozat - ha nincsenek előtte más példák - hogy mi történik vele. 

Igazából könnyen és hamar át lehet venni a könyv hangulatát és bele lehet feledkezni Clara történetébe, ennek ellenére mégis kissé vontatottnak éreztem egyes részeket. A múltban játszódó események számomra több helyet foglaltak el a kelleténél, és ezzel nem azt mondom, hogy szenvedősek, vagy hogy irtózatosan lassúak lettek volna, csak én kevesebbel is beértem volna. Ám azt is el kell ismernem, hogy Clara múltjának részletes megismerése tulajdonképpen elengedhetetlen feltétele szörnyű helyzetének és bosszantó naivságának megértéséhez.

Ennek ellenére mégis furcsa érzések kavarogtak bennem Clarát illetően, nem mindig tudtam eldönteni, hogy hogyan is viszonyuljak hozzá. Egyrészt irtó nehéz volt elhinnem, hogy semmit nem látott abból, ami körülötte zajlott és ez miatt irtó mérges voltam rá, másrészt pedig amikor a férje kegyetlenkedéseiről és a hozzá fűződő önzetlen szerelméről olvastam totál elhittem, hogy ő tényleg ezt az életformát tartja természetesnek - és ez miatt úgy éreztem, hogy nincs jogom elítélni őt.
Szívem szerint én ezt a regényt nem is kifejezetten thrillernek mondanám, merthogy bár feszültségben és izgalomban nincs hiány benne, mégsem egy túlzottan csavaros vagy komplex történetről van szó. Hiszen szinte már a legelejétől átlátható az egész, tudni lehet, hogy mi lesz a végkifejlet, melynek megvalósulásának hogyan és mikéntje természetesen mindvégig képes a fotelhez szegezni az olvasót. Olsen regényét én inkább valamiféle fejlődésregénynek nevezném, mivel a könyv - főleg a jelenben játszódó fejezetei - Clara folyamatos lelkiállapot változásáról szóltak, ahol az írónő egyébként hihetetlenül jól ábrázolta a lány érzelmi átalakulását és ráeszmélését arra, hogy eddig egy olyan torz világban élt és tartott természetesnek, ami egyáltalán nem az, sőt erősen büntetendő.

Örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet - nem egy mindennapi darab. Ez volt az első alkalom, hogy a fent említett témákkal ilyen átgondolt módon foglalkozó kötet került a kezembe. Olsen roppant érzékeny és tapintatos módon nyúlt ezekhez a kérdésekhez, úgyhogy akit érdekel a téma, annak csak ajánlani tudom.
Rena Olsen
Értékelés: 4/5

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: The Girl Before
Sorozat: -
Oldalszám: 381

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Chuck Wendig: Halálmadarak ~ (Miriam Black 2.)

Nincsenek megjegyzések
Hú, de jól esett ismét elmerülni Miriam Black sötét világában, pedig nem vagyok nagy thriller fogyasztó, sőt a horror sem a kedvencem, de Chuck Wendig sorozata teljesen beszippantott. Tetszik az író nem mindennapi stílusa, a fekete humora és a rövid és tömör fejezetek, amik segítségével az előző részhez hasonlóan most is időben és térben ugrálva egyre izgalmasabbá és felszültebbé vált a történet. Mi tagadás, teljesen odavagyok ezért a mocskos és hátborzongatóan kegyetlen világért. (Muszáj énem sötétebb oldalát is valamivel kielégítenem, ellenkező esetben higgyétek el, elszabadulna a pokol.)

Na, de hogy a történetről is írjak valamit, időben egy évvel később járunk a világítótoronyban történt események után. Miriam és Louis még mindig együtt vannak, bár a korábban kialakult romantikus kapcsolat most egyre inkább hétköznapivá és idegenné kezd átformálódni közöttük. Miriam még mindig tudja, hogyan fognak meghalni azok az emberek, akiket megérint. És még mindig ugyanolyan intenzíven éli át a halálukat, mint korábban. Ám az ehhez a képességéhez társuló látomásai most sokkal szokatlanabbak és valóságosabbak, olyanok mintha valaki vagy valami üzenni akarna neki valamit. Nem szeretnék semmi olyat elárulni a történetről, amitől aztán sérülhetne mások élménye, a lényeg, hogy amikor Louis azzal a kéréssel áll elő, hogy egy lányiskolában tanító ismerőséhez - aki úgy véli magáról, hogy rákbetegségben szenved -, menjen el Miriam, és jó pénzért cserébe „jósolja” meg, hogy miben fog meghalni, Miriam megteszi. Sőt még örül is, hogy végre használhatja médiumi képességét, ami folyamatosan ott munkálkodik benne. Arra azonban egyáltalán nem számít, hogy amikor a suliban véletlenül megérint egy diáklányt, egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Úgyhogy Miriamnak választania kell. Vagy csendben elsétál és magára hagyja azt a rengeteg lányt, akiknek az élete múlik rajta, vagy fogja magát és a tettek mezejére lép. És naná, hogy az utóbbit választja, mert bár az ízlése és modora bőven hagy kivetnivalót maga után, az erkölcsi értékrendje, még ha néha úgy is tűnik, hogy kisiklott, tökéletesen rendben van.
Bevallom az elején féltem kicsit, hogy a második rész nem lesz méltó folytatása a Vészmadaraknak, de kár volt paráznom, mert véleményem szerint ez a kötet határozottan kiegyensúlyozottabb és igen, szerintem jobb volt, mint az előző. Egyébként, mintha most kevesebb káromkodás és mocskolódás lett volna benne, mely dózis ettől függetlenül a mimózalelkű olvasókat még totál kiütheti,  de mivel már az első részben megszerettem Miriamet, és mert igazából ott sem nagyon zavart, sőt kifejezetten élvezettel olvastam vulgáris és arcátlan megnyilvánulásait - melyek olyan természetességgel jöttek a szájára, mintha az anyatejjel szívta volna gyerekkorában magába - nem nagyon zaklatott fel a dolog.

Ami igazán tetszik ebben a sorozatban az leginkább a hangvitele, ami szerencsére maradt a régi, miközben Wendig a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok átformálásával továbbfejlesztette a történetet. Ráadásul azzal, hogy egy kis mágikus képességgel hintette meg Miriamot sokkal furcsábbak lettek a körülötte lévő egyébként sem hétköznapi dolgok. Örömmel fogadtam, hogy egy kicsivel többet tudhattam meg Miriam képességének kialakulásáról, annak helyéről a világban, és hogy a múltja is kezd egyre jobban kikristályosodni. Persze a gyomorforgató kegyetlen jelenetekből most is kijutott bőven, úgyhogy borzongásból és szörnyülködésből nem volt hiány, ellenben azt is el kell mondjam, hogy a könyv vége felén akaratlanul is el kellett gondolkodnom a tettes motivációján és célján, mely számos kérdést vetett fel bennem, szóval ebből a szempontból még meglepetést is okozott számomra a történet.
Egy szónak is száz a vége, imádtam ezt a könyvet. Szerettem Miriam nyers érzelmi kinyilatkoztatásait, hogy a karaktere folyamatosan fejlődött és növekedett, és hogy a történet nem is igazán arra a rejtélyre épült, hogy vajon ki lehet a gyilkos, hiszen ezt az olvasó szinte már a zsigereiben érzi, mint inkább a mi a fene folyik itt kérdésre koncentrált.

Számomra elképesztő módon bejön a sorozat alapötlete, a gyors tempója, és éles párbeszédei, Miriam különös vízióiról, melyek most egy újabb dimenzióval bővítették a történetet, már nem is beszélve. Szóval Wendig ismét nagyot alkotott, melyért óriási köszönet és őszinte rajongásom az övé.
A kérdésem már csak az, hogy a következő rész mikorra várható.
Chuck Wendig
Update: Melyet voltam oly bátor és megkérdeztem a kiadótól. De kár volt, mert az olvasókkal való kommunikációjuk sajnos segítségre szorul, mindenesetre a lényeg, hogy fogalmuk sincs róla. 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Fumax
Sorozat: Miriam Black
Oldalszám: 324

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Victoria Aveyard: Vörös ​királynő ~ (Vörös királynő trilógia 1.)

Nincsenek megjegyzések
"Régebben azt hittem, hogy csak egy választóvonal létezik Ezüst és Vörös, gazdag és szegény, király és rabszolga között. De köztük számos olyan dolog van, amit nem értek, és ennek a közepébe csöppentem. Úgy nőttem fel, hogy azt sem tudtam, jutok-e vacsorához; most pedig egy palotában várom, hogy felfaljanak."

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni képességekkel bíró harcosok. Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. Két testvérét már elvitték a frontra harcolni, és mivel nincs munkája így hamarosan ő következik. Azonban egy szerencsés találkozásnak hála Mare egyszer csak az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket a legjobban gyűlöl. Egy véletlen folytán pedig felfedezi, hogy vörös vére ellenére ő is különleges képességgel bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A lázadókkal együtt csapdát állít az Ezüstöknek, hogy átvehessék tőlük a hatalmat, de a tervük végrehajtása nem egészen úgy sül el, mint ahogyan azt elképzelték.


A műfaji sajátosságokat figyelembe véve tisztában voltam azzal, hogy nagy meglepetésekre nem számíthatok, nem is azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, hanem, hogy a segítségével újra kedvet kapjak és visszatérjek kedvenc időtöltésemhez az olvasáshoz. Mely próbálkozásom tulajdonképpen sikerrel járt, hiszen olyan érzéseket generált bennem a történet, amit már kismilliószor átéltem - tudjátok, amikor a mókuskerékből kiszakadva (pontosabban menekülve) egy olyan különleges világba csöppensz, amiben ha engeded magad, totál el lehet veszni -, úgyhogy a kezdeti nehézségek ellenére végül is a könyv elérte célját: jó volt (újra) olvasni, és ismét nyeregbe érezni magam, és ezért köszönet jár Victoria Aveyard-nak.

Maga a történet nekem nagyon tetszett, noha semmi különleges nem volt benne. Olyan érzésem volt, mintha az írónő innen is, onnan is csippentett volna ötletet a sztorijához; a Párválasztótól kezdve az Éhezők viadaláig, sőt még némi Grisás feelinget is felfedeztem benne, szóval volt itt minden, de engem most ez egy kicsit sem zavart. Hogy miért? Azt pontosan nem tudnám elmagyarázni, talán az írónő stílusához lehet köze, amit meglehetősen élvezetesnek találtam. Vagy a könyv hangulata miatt, melynek köszönhetően csak úgy olvastatta magát az egész, a végső nagy jelenetről már nem beszélve, ami annyira akciódúsra és látványosra sikerült, hogy alig bírtam elszakadni tőle. Szóval mi tagadás volt benne valami, ami magával ragadt és elvarázsolt.
Mondjuk az is igaz, hogy az elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de miután sikerült ráhangolódnom és felvennem a könyv ritmusát, kifejezetten vártam, hogy esténként újra a kezembe vehessem. A szereplőkkel nem tudnék (vagy inkább nem akarnék) nagyon szőrős szívű lenni, bár meg kell hagyni, hogy egyikük sem nőtt túl közel a szívemhez sőt, a hősnőt néhol kifejezetten ostobának találtam, de nem pampogok miatta, mert találkoztam én már nála sokkal súlyosabb esettel is e műfajon belül. Természetesen a szerelmi szál sem volt elhanyagolandó a könyvben, amely a kezdeti riadalmam ellenére (hála az égnek) háromszögmentes volt. És bár a szereplők közötti kapcsolatok alakulása okozott némi meglepetéseket, de semmi olyan komolyat, amire tulajdonképpen ne lehetett volna számítani.Mindenesetre aki egy ütős és eredeti ya-ra vágyik az mindenképp tartsa távol magát a könyvtől, mert bizony vannak hibái, eredetinek meg aztán végképp nem nevezhető, de mivel ennek ellenére én mégis megszerettem és élvezetesnek találtam - melynek lehet, hogy egyszerűen csak a jó időben, jó helyen eset lehet a titka -, így csak ajánlani tudom azoknak, akik a fent említett könyvekhez hasonló karakterű, hangulatú (és/vagy tartalmú) olvasmányra vágynak. 

Szerencsére már a könyv folytatása is elérhető, amiről sajnos annyi rossz véleményt olvastam, hogy kissé el is ment tőle a kedvem. Ezért úgy gondoltam, hogy lehet szerencsésebb lenne, ha megvárnám a befejező kötetet és azzal együtt végezném ki a trilógiát. Merthogy – mint tudjuk - a középső, átkötő részek sajnos gyakran sokkal rosszabbul sikerülnek a többinél, és talán ha a két kötetet egymás után olvasnám, akkor sikerülne ezt a roppant fájdalmas és kellemetlen problémát minimalizálni.
Úgyhogy most várakozom.
Victoria Aveyard

Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Sorozat: Vörös királynő trilógia
Oldalszám: 422

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése