Durica Katarina: A ​rendes lányok csendben sírnak

Kb. három éve Az élet, meg minden című podcastben egy beszélgetést hallgattam Durica Katarinával új megjelent könyvéről, A rendes lányok csendben sírnak-ról, ami azóta sem ment ki a fejemből és amit azóta is el szerettem volna olvasni.

 
A könyv a dunaszerdahelyi maffiáról, annak gaztetteiről és kontrollálatlan hatalmáról szól. A kilencvenes években a magyar lakta Csallóközben a maffia volt az úr, Durica pedig ennek az időszaknak egy olyan részét dolgozta fel, amiről nagyon kevesen beszélnek, ha egyáltalán beszélnek. Azokról a fiatal tizenéves lányokról van szó, akik csoportos nemi erőszak áldozatai lettek, olyan nőkről, akik a kedvesüket veszítették el, és olyan édesanyákról, akik a fiukat, amikor azok a maffia befolyása alá kerülve vadállatokká váltak. Ezeknek a fiúknak esélyük sem volt arra, hogy ebből az erős közegből kivonják magukat és csak kívülről nézzék a dolgokat, de másoknak sem. Rengeteg embert nyomorított meg lelkileg és testileg a maffia.

A podcastben lévő beszélgetésből megtudtam, hogy a szerző nem képzelt világot tár elénk, hanem több tucat interjú nyomán írta meg a könyvét, mely interjúkban maguk az áldozatok osztották meg vele történeteiket, húsz évvel az elszenvedett borzalmak után.

A történet három nő életútján keresztül bontakozik ki, akik egy lakótelepen, sőt egy lépcsőházban, egymás szomszédságában élnek. Júlia fodrászként dolgozik és látszólag gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával, amikor váratlanul betoppan az életébe András, akinek nem tud ellenállni. Hilda középiskolába jár és külföldi továbbtanulásról és bulikról álmodozik, de mindez lehetetlen egy olyan városban, ami a helyi maffia megszállása alatt van. És végezetül ott van a valóság elől az italba és tévésorozatokba menekülő nyugdíjas Erzsi, aki tehetetlenül nézi végig, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy azok az emberek, akik a maffia tagjai voltak az áldozatok szomszédjai és ismerősei közül kerültek ki. Olyanok, akiket gyerekkoruk óta ismertek és mindent tudtak róluk, hiszen egy kisvárosban ugye mindenki ismer mindenkit… és mégis.

Felfoghatatlan volt számomra, hogy ebben az időszakban bármit megtehetett itt a helyi banda, és hogy semmiféle kontroll nem volt velük szemben. Az pedig, hogy a klán magyarokból állt és a saját fajtáikat gyötörték és terrorizálták, csak még borzasztóbbá tette az egészet.

Az elbeszélést az elején - talán az írónő újságíró múltjának köszönhetően - kissé távolságtartónak és tárgyilagosnak éreztem. A szereplők hangját sokáig nem tudtam elkülöníteni egymástól és a velük történt tragédiák súlyát sem tudtam mindig igazán átérezni. Kissé felszínesnek találtam az események leírását, vártam, hogy mikor merülök alá - úgy isten igazából - a szereplőkkel történt borzalmak fájdalmába, amit aztán csak a könyv végén, Hilda történetével kaptam meg. Értékelem, hogy az írónő törekedett arra, hogy az elbeszélés ne legyen hatásvadász és szenzációhajhász, de egy ilyen felkavaró témájú könyvnél én sokkal erősebb és mélyebb érzelmi leírásoktól - urambocsá! - sokktól sem kíméltem volna meg az olvasót.
(A podcastben a beszélgetés során nekem egyébként sokkal átütőbb erejű volt az a félelem és kilátástalanság, amit az ott élők átéltek, mint a könyvben.)

A regényben nem a maffia emberein van a hangsúly, hanem e borzalmas időszak női áldozatain, akikről eddig nem igazán esett szó.

Jó, hogy van valaki, aki az ő történetüket is megírta.

Egységes volt a dunaszerdahelyi maffia stílusa, az biztos. Már messziről fel lehetett őket ismerni. Olyanok voltak, mint egy Zs kategóriás hollywoodi akciófilm szereplői; arany nyaklánc, szolibronz bőr, ízléstelen ruhák és a fehér zokni. Abból is csakis a márkás. Ügyeltek, hogy kilógjon az Adidas jel.

Nekem nagyon sokat tett hozzá az olvasás élményhez, hogy meghallgattam az írónővel készült beszélgetést a könyv születésének körülményeiről, úgyhogy akit komolyan érdekel a téma, annak ezt is bátran ajánlom.

Kiadó: Libri

Oldalszám: 316

tovább olvasom Durica Katarina: A ​rendes lányok csendben sírnak

Ronnie W. A.: A róka vére

Régóta kinéztem már magamnak ezt a könyvet, a borítója volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet. A fülszöveget elolvasva hozzá pedig így utólag is azt kell mondjam, hogy tökéletesen átadja a könyv hangulatát, szóval szerintem baromi jól sikerült - a könyv tartalmával azonban már voltak problémáim.

Mivel Ronnie W. A. kicsi hazánk egyik magyar írója, ez a könyve pedig az első könyve – az antológiákat most ne számoljuk ide -, így igyekeztem olyan szemmel olvasni ezt a regény. Amit biztosan tudok, hogy én soha nem fogok és nem is tudnék könyvet írni, ezért is adózom tisztelettel minden olyan író előtt, aki tehetséges és van bátorsága belefogni a kiadásba. Arról nem beszélve, hogy a kész munkáját az olvasóközönség elé tárva vállalja az esetleges negatív kritikákat is, mert ugye azzal mindenki tisztában van, hogy nincs olyan könyv, ami minden embernek tetszeni fog. Amivel egyébként szerintem semmi baj nincs, hiszen a negatív észrevételek is nagyon hasznosak tudnak lenni, ha a helyén tudja kezeli őket az ember, és ha nincs bennük bántó szándék és érezni rajtuk, hogy bár nem simogatják agyon az írót, de őszinték és elfogulatlanok, és szerintem ez nagyon fontos.

Ilyen beszédes felvezető után nézzük, miről is szól a történet. Főszereplőnk Rita Miller, egy átmenetileg felfüggesztett FBI ügynök, aki a New York-i rendőrségnél segít be szakértőként egy bizonyos „Valentine”-nak nevezett, emberi szíveket kivágó sorozatgyilkos levadászásában – ez idáig nem sok sikerrel.

Mindeközben korábbi felettese egy másik ügy kapcsán arra biztatja, hogy épüljön be a helyi maffiába, amelyre leginkább a Lázálom szexklubban lenne lehetősége. Ám Valentine újra gyilkol, és amikor Rita a gyilkosság helyszínén egy furcsa, vésett követ talál, amit megérintve valami megmagyarázhatatlan folytán összeolvad vele, teljesen megváltozik az élete. Valami nehéz és sötét kezd éledezni benne, és a suttogása őrült tettekre készteti…

Nagy várakozással kezdtem bele a könyv olvasásába, de sajnos már a legelején akadt egy-két olyan fura dolog, amit nem tudtam hova tenni. Kezdve azzal, hogy ugye Rita azért ment a bárba, hogy beépüljön a helyi maffiába és információkat szerezzen egy bizonyos Estevesről és nem mellékesen, ha úgy adódna, akkor egy gyors numerát is szívesen bevállalna. Ám onnantól kezdve ahogy betette a lábát a helyre, csakis azon járt az esze, hogy kivel kettyinthetné meg magát, a tényleges feladatáról pedig egy árva szó sem esett. Az már csak hab a tortán, hogy rögtön a hely tulaját, Leet fogja ki magának, amiről neki fogalma sincs, ami azért is röhejes, mert hogy a fenébe mehetett így terepre, ha még azzal sem volt tisztában, hogy ki vezeti a klubot? Na de mindegy, lépjünk tovább, hiszen ott van Rita gyerekkori barátja Stephen, aki a klubban pultosként dolgozik. Úgy gondoltam, hogy ő majd biztos a segítségére lesz, hiszen tök kézenfekvő, hogy tőle tudna a legkönnyebben információkat szerezni, de nem, mert soha semmit nem kérdezett tőle ezzel kapcsolatban. Még akkor sem jelzett a rendőr radara és vonta felelősségre a srácot, amikor egy este véresen jött haza az éjszakai műszakjából. Inkább csak hallgatott, nehogy belebonyolódjon valami olyanba, amivel bajt hozhat a barátja fejére. WTF? Hát milyen etikus rendőri hozzáállás már ez? Stephennel kapcsolatban egyébként azt sem igazán értettem, hogy miért nem ismerte fel korábban a Ritában rejlő erőt, amikor mindenki, akivel kapcsolatba került érezte a kisugárzását, sőt - és ezt csak erejének nagysága miatt írom - még földrengést is tudott okozni vele. És pont Stephen volt az, akinek a Ritával való nem mindennapi, durván véres szexeléseik után nem tűnt fel semmi és nem jött le, hogy ki szállta meg a testét?

Egyébként Rita karakterét nem sikerült megkedveltem. Semmi olyan pozitív tulajdonságot nem találtam benne, ami miatt közel érezhettem volna őt magamhoz, vagy esetleg csodálhattam vagy felnézhettem volna rá. Oké, volt pár vagány és humoros beszólása, de ettől még nem leszünk rögtön barátok. Ha rajtam múlt volna, én bizony két lábbal rúgtam volna ki a rendőrségtől, mert azon kívül, hogy nem pörög valami gyorsan az agya, és ha helyzet van sem tud túl gyorsan reagálni, finoman szólva sem elég elhívatott a szakmája iránt és hivatalos információkat is minden gond nélkül képes kiszivárogtatni. Gondolok itt például Leere, aki állítólag a maffia embere, ennek ellenére úgy kezeli őt, mintha a társa lenne a nyomozásban. Nem titkolózik előtte, már rögtön a legelején fültanúja lehetett a Rita és Matt (Rita nyomozótársa) között zajló gyilkosságról szóló beszélgetésnek, ami ellen még Mattnek sem volt semmi kifogása. Ismét csak WTF? Arról nem beszélve, hogy Lee simán belenézhetett Rita laptopjába és telefonjába, és ezeken keresztül az összes hivatalos levelezésébe, amit egyszerűen tök hihetetlennek és abszurdnak találtam. Meg aztán amikor Leeről is kiderült, hogy egyértelműen gyilkolt, Rita ismét annyiban hagyja a dolgot és úgy tesz, mint az a bizonyos négy kismajom – nem lát, nem hall, nem beszél, a negyediket most hagyjuk - és hogy miért? Mert kedveli és bízik benne. Jézusom, ez most komoly?

Mindenesetre a nyomozós szál a fent említett dolgok miatt számomra egyáltalán nem működött. Nem éreztem, hogy Rita lelkiismeretesen és következetesen nyomozott volna, olyan volt, mintha csak az események sodorták volna őt magukkal. Ám ebben a regényben a fő hangsúly nem is ezen, hanem elsősorban a szereplők egymáshoz való viszonyán és vonzalmán, valamint Rita küzdelmén az őt megszálló istenség ellen, illetve ennek az istennek a múltjával kapcsolatos eseményeken és azok következményein voltak, így a nyomozós szál eléggé a háttérben maradt, amivel egyébként az ilyen műfajú könyveknél semmi problémám nem szokott lenni. Ami fontos számomra, hogy ne legyen tele logikátlanságokkal, és hogy a nyomozói munka, illetve az alvilági élet is mindvégig hitelesen és a cselekmény szempontjából fontosabb részeknél részletekbe menően legyen kidolgozva, mely kritériumok itt sajnos nem igazán valósultak meg.

A könyv feléig azon kívül, hogy Ritát megszállta valami és ennek hatására egyik pasitól a másikig száll, semmi nem történik. A nyomozás nem halad előre, csak egy helyben toporgunk és szenvedünk és kínlódunk, főleg Matt miatt, aki Rita munkatársa és mostohaapja is egyben. A dolog pikantériája, hogy Matt korábban Ritával is kavart, de miután megismerte az anyját, csak érte lángol. De a Ritával történt természetfeletti dolgok felborítják ezt a szép kis családi idillt, ami aztán rengeteg - szó szerint - kínzó szexuális feszültséget és bizarr helyzetet okoz.

Rita végül is három pasi - Lee (a rosszfiú), Matt (a mostohaapa) és Stephen (a gyerekkori jóbarát) - között vergődik. Én mindenképp Lee párti vagyok, nagyon szerettem a vele való közös jelenteket, viszont a Rita és Matt közötti hosszú szexuális huzavona egy idő után nemcsak untatott, de kifejezetten idegesített is.

Sajnos többször is találkoztam olyannal a könyvben, hogy miután elolvastam Rita aktuális gondolatit és érzéseit, pár sorral vagy bekezdéssel később újra olvashattam mindazt, csak egy kicsit átírva és másként fogalmazva. Erre leginkább a könyv közepe tájékán figyeltem fel, amit egyébként is kissé elnyújtottnak és túlírtnak éreztem, mely hibák kiküszöbölésével és javításával sokkal lendületesebb, gördülékenyebb és feszesebb sztorit is kaphattunk volna.

Ami igazán tetszett a könyvben, az a szereplők közötti szexuális feszültség és a három pasi Ritához fűződő viszonya, érzései voltak, ami szerintem baromi jól működött. Annyira bizarrnak ugyanakkor mégis annyira izgalmasnak és erotikusnak találtam néhány szituációt, meg úgy egyáltalán ezt a több pasi egy nő felállást, hogy mindenképp kíváncsi vagyok a folytatásra.

Ó és még valami. Több helyen olvastam, hogy a könyvet az Anita Blacke sorozathoz hasonlítják, szerintem azonban semmi hasonlóság nincs a kettő között. 

A könyv utazókönyvként került hozzám, amit a szerző bocsátott útjára. Köszönöm, hogy olvashattam.

Kiadó: Delta Vision

Oldalszám:516

tovább olvasom Ronnie W. A.: A róka vére