Borítómánia

Tegnap láttam a Facebookon a Második látásra című új Jodi Picoult könyvet, ami majd május 19-én fog megjelenni. Az apropó pedig, ami miatt most ezt szóba hozom, az a könyv borítója, ami annyira szép és hangulatos, hogy néhány pillanatig muszáj volt elidőznöm felette. Aztán eszembe jutott, hogy én már egy csomó ehhez hasonlót láttam korábban, és mivel megrögzött borítómániás vagyok, melynek köszönhetően régebben rengeteg különleges borítót mentettem le magamnak – sőt a mai napig gyűjtögetem őket -, kimazsoláztam közülük azokat, amelyeken ilyen-olyan befőttesüvegbe zárt pillangó található… íme, tessék, lehet bennük gyönyörködni.  

tovább olvasom Borítómánia

C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Na, hát ez egy rém különös könyv volt számomra. Nem is tudom, hogy mennyire vegyem komolyan.

Adva van egy fiatal lány Sang, akinek borzalmas családja van. Az anyja betegesen félti mindenkitől, mert mindenkiben gyilkost, szatírt, molesztálót és szörnyeteget lát. A legszívesebben még iskolába sem engedné el a lányát, ettől függetlenül Sang érdekes mód egész nap úgy mászkálhat ki-be a házban, hogy az anyjának fogalma sincs róla, hogy hol van és kivel, vagy hogy éppen mit csinál, az erdőben való hosszas bóklászásokról már nem is beszélve. Szóval nekem már itt kicsit sántított a dolog... no mindegy, lapozzunk.

Sangnek egy idő után persze elege lesz ebből, és hogy a világ szörnyűségeiről maga is meggyőződhessen, úgy dönt, hogy elszökik otthonról. Ám kis kalandja már a legelején kudarcba fullad, amikor véletlenül egy nagyon kedves és jóképű fiúba, Kotába botlik, akin keresztül aztán az elkövetkező napokban még hat, ugyancsak ugyanolyan baromi helyes és szexi, rendkívül segítőkész és önzetlen, ráadásul még nagyon okos – igen, igen, itt már  nálam is ezerrel villogott a piros alarm lámpa – fiúval ismerkedik meg, akik aztán se perc alatt maguk közé fogadják, és mint egy kis ölebet úgy tutujgatják, vigyáznak rá, szeretgetik és simogatják.

Igen ám, de a fiúk nem teljesen őszinték vele, mert van egy titkuk. 
Bevallom, én arra gondoltam, hogy ennek az egésznek lesz valami paranormális oldala, és hogy a fiúk valami alakváltó klán tagjai lehetnek (ha-ha-ha, most már én is csak röhögök ezen, de azért remélem, hogy a későbbiekben nem lesz mégis pofára esés), ami magyarázat lett volna tökéletességükre, erős védelmező és állandó fizikai kontaktust kereső ösztöneikre. Na de ez nem valószínű, mivel állítólag egy rejtélyes Akadémiáról jöttek, amire felesküdtek és amiről egyelőre még semmit nem lehet tudni azon kívül, hogy valami megmagyarázhatatlan misztikus dolog lengi körül.

Na kérem szépen, ez lenne a történet rövidített változata, amiből szerintem ennyi is bőven elég ahhoz, hogy lássuk, mennyire a valóságtól elrugaszkodott történetről és szereplőkről – a párbeszédekről már nem is beszélve - van szó. Hét szexi - plusz a könyv végén beúszó szintén két modell kaliberű tanárral együtt már kilenc! - pasi, aki mindegyike, ismétlem mindegyike, ahogy meglátja a szociálisan kész csődtömeg Sanget, rögtön rákattan és viszont.

Nem tagadom, nekem ezt bizony egy kicsit emésztgetnem kellett, mert elég nehezen vette be a gyomrom. Folyton magyarázatot kerestem a miértekre, mely miatt még az az őrült gondolat is megfordult a fejemben - még jóval az alakváltós ötlet előtt -, hogy lehet, hogy ez a történet egy elvarázsolt városkában játszódik, ahol Sangen kívül egyetlen lány sem található és ezért rajong érte minden fiú… de persze ez sem jött be. Mindenesetre kissé nehezen tudtam elfogadni azt a mindent elsöprő lelkesedést és figyelmet, amit a srácok Sang irányába mutattak. Irtó fura volt, hogy rögtön a védelmükbe vették, hogy gondoskodtak róla és magukkal vitték mindenhova. Hogy vettek neki ezt-azt, sőt volt, aki még a haját is megmosta és megfésülte…. WTF?... Most komolyan. Mi a franc bajuk van ezeknek a srácoknak? 

A könyv egyébként elég rövid, bő 200 oldal, amit szinte egy nap alatt ki lehet olvasni. Több helyen is olvastam, hogy ez a kötet csak egy amolyan felvezető könyvecske, hiszen sok minden nem történik benne, csak a szereplőket ismerhetjük meg. Akik közül – és itt most természetesen a fiúkra gondolok – nem is tudtam kedvencet választani, mert olyan sokan voltak, hogy a fene sem tudott eligazodni közöttük. Sang karaktere pedig annyira szánalmas és szerencsétlen volt, hogy ahh… ne is beszéljünk tóla.

DE…

… mert mindig van valahol egy de. Hiába morogtam és puffogtam magamban folyamatosan olvasás közben, és hiába éreztem az összes szereplőt és magát a sztorit is teljességgel hihetetlennek, abszurdnak és óóó, igen, szemtelenül rózsaszínnek, mégis volt benne valami, ami elszórakoztatott és ami miatt az első betűtől az utolsóig nagyon élveztem. Szóval nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet, de úgy érzem, hogy  az annyira rossz, hogy az már jó kategóriát teljes mértékben kimeríti. Egy igazi gyöngyszem a guilty pleasure könyvek palettáján. Számomra legalábbis. 

Ui.: A sorozat egyébként hihetetlen, de már a 20. résznél jár. Bízom benne, hogy a kiadó nálunk is folytatni fogja, mert rengeteg olyan kérdésem van, amire remélhetőleg a további kötetek fognak majd választ adni. 

Csak hogy legyen miből mazsolázni.

Kiadó: L&L

Eredeti cím: Introductions
Sorozat: The Ghost Bird
Fordította: Iváncsics Irma
Oldalszám: 240

tovább olvasom C. L. Stone: Találkozások (Az Akadémia 1.)

Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

A szívműtétét követően Oliver Anchor-Ferrars feleségével Matildával és huszonéves lányával Luciaval örömmel érkezik vidéki házába egy kicsit pihenni és regenerálódni. Ám nyugtalanság lesz úrrá rajtuk, amikor Matilda a kertben állati belsőségeknek tűnő maradványokat talál. A látvány visszahozza a család emlékezetébe azt a 15 évvel korábbi megdöbbentő és erőszakos gyilkosságot, amit nem messze tőlük követtek el, és aminek áldozatai Lucia volt barátja és annak barátnője volt. Aznap két rendőr állít be hozzájuk és a család rövid ideig meg is nyugszik ez miatt, ám ez a nyugalom nem tart sokáig amikor kiderül, hogy az egyenruha csak megtévesztés és a két álzsaru túszul ejteni és megkínozni jött ide őket.  

Először is azzal szeretném kezdeni, hogy kissé becsapva érzem magam, mert mint kiderült, ez egy sorozat 7.! része, ami sehol nem volt feltűntetve. Pedig ha tudtam volna, lehet, hogy bele sem kezdek, mert bár mindenhol azt olvasom, hogy önálló kötetként is simán megállja a helyét, ám miután becsuktam a könyvet nekem pont az volt az egyetlen, ismétlem egyetlen problémám vele, hogy voltak olyan személyek (pl. a Sétáló ember), emberi kapcsolatok és események (Caffery nyomozó testvérénel eltűnésével kapcsolatos információk és a kollégáival való ilyen-olyan kapcsolatai), melyek hátteréről semmit nem tudtam, mégis olyan természetességgel szerepeltek a könyvben -megjegyzem teljesen jogosan -, mintha mindenki tisztában lett volna velük. Ennek köszönhetően az apróbb mozaikdarabkák persze sehogy sem akartak a történet végén a helyükre kerülni, amivel nem azt akarom mondani, hogy így élvezhetetlen volt a könyv - hiszen ez a kellemetlenség csak igen kis százalékát tette ki az egésznek -, de ezen hiányosságok és a korábbi részekkel való összefonódás bizony érezhető volt a történet folyásán, ami számomra, mi tagadás, rontotta kissé az olvasás élményét.

Maga a történet egyébként, az Anchor családdal történt szörnyű események baromi ijesztőek és izgalmasak is voltak egyben. Már eleve az a felállás, mely szerint egy család, egy külvilágtól elszigetelt otthonban, ahol nincs se telefon, se internet, össze van zárva két olyan emberrel, akik motivációja ismeretlen, de egy biztos, napokig kínozni, a végén pedig valószínűleg megölni akarják őket, már önmagában elég hátborzongató és zsigeri félelemmel tölti el az olvasót. Ráadásul a család sem sokat  tudott tenni ellenük, Matildának támadt az az ötlete, hogy a kutyájuk nyakába akasztott üzenettel próbáljon segítséget kérni, mely üzenet szerencsére aztán Caffery nyomozó kezébe került, aki minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a kutyus gazdáját. Caffery nyomozó az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra. Szeretem az olyan mogorva stílusú istenadta tehetséggel megáldott nyomozókat, akik az ügy felgöngyölítése során rögtön ki tudják szűrni az oda nem illő dolgokat és egy adott helyzetben az összefüggéseket is azonnal meglátják. Nekem persze kezdetben fogalmam sem volt arról, hogy a családdal történt események hogyan függhetnek össze a több évvel ezelőtt történt gyilkosságokkal, de aztán amikor szép lassan minden darab a helyére került, bevallom, kisebb sokkot kaptam.

Voltak a könyvben nagyon erőszakos és látványos jelenetek, amik épphogy csak súrolták azt a határt, ami számomra még tűrhetőnek mondható. A történet sok fordulattal volt tele, amelyek közül néhány olyan emberi viselkedést vont maga után, amit nem mindig éreztem túl meggyőzőnek, de olyan is volt, ami igazán érdekelt és valódi meglepetést okozott számomra. Egy szó, mint száz, a Farkas-t azoknak ajánlom, akik egy igazán izgalmas és megrázó thrillerre vágynak és nem túlzottan zavarja őket, ha ezért cserébe egy sorozat sokadik részébe kell bekapcsolódniuk. 

Kiadó: Lettero

Eredeti cím: Wolf 

Sorozat: Jack Caffery 

Fordította: Csáki Judit

Oldalszám: 432

tovább olvasom Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

Erika Johansen: Tear ​királynője (Tear királynője 1.)

Ó, de régóta tervezgettem már ennek a könyvnek az olvasását, de eddig valahogy mindig háttérbe szorult. Most kéne jönnie annak a résznek, hogy pedig milyen kár lett volna kihagyni, mert egy hihetetlenül jó és maradandó élményt nyújtó olvasmány volt számomra - de ez nem így van. Mert bár izgalmas volt, meg egyedi, meg fantasy (igaz csak lightosan), meg poszt-apokaliptikus (ez is csak lightosan), de annyira mégsem varázsolt el, mint ahogyan azt a vártam.

A történetről röviden annyit, hogy hősnőnk egy tizenkilenc éves fiatal lány, Kelsea Glynn, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy egy nap ő legyen az ország trónjának várományosa. A királyság azonban, amit megörökölni készül, rendkívül romlott, korrupt és veszélyes. Ellenségei a megkoronázása napjáig, sőt még utána is, nem egyszer próbálnak az életére törni, de Kelsea jól veszi az akadályokat és gyorsan tanul. Hűséges testőrei - akik nélkül rögtön elveszett volna - mindig ott vannak mellette, hogy megvédjék, és még néhány szövetségesre is sikerül szert tennie a birodalomban, akik segítségére úgy tűnik, hogy nagy szüksége lesz majd a jövőben.

Ami legelőször eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, hogy íme, itt van végre egy olyan kiváló és igazán szerethető YA női főszereplő, aki nem túl szép és közel sem tökéletes, de hihetetlen akaraterővel, kitartással és szilárd erkölcsi értékkel rendelkezik. Ráadásul tisztában van külső hiányosságaival, és mivel ezen nem tud változtatni, nem is agyalja túl a dolgot, hanem elfogadja azt és a nyavalygás helyett a figyelmét sokkal fontosabb teendőkre - az országban lévő káosz megszüntetésére és a népe tiszteletéért vívott küzdelemre – öszpontosítja. Johansen szerintem nagyon jól mutatja be Kelsea jellemfejlődését, hogy miként nőtt fel az ország irányításához szükséges feladatokhoz a nyakába zúduló rengeteg teher hatására. Hogy miként vált egy vidéken nevelkedett vidám és kissé engedetlen lányból erős, céltudatos, és határozott személyiséggé. Szerencsére Kelsea-n kívül van még pár szerethető karakter a könyvben, akiket az írónő szintén nagyon részletesen dolgozott ki. Néhányuk háttértönrténetére felettébb kíváncsi vagyok, remélem a következő részekben azokra is fény derül majd.

A regényben felépített világ sajnos nekem kevés volt, és a fantasy szálat sem éreztem igazán erősnek - gondolom ezek is a következő részekben kapnak majd nagyobb hangsúlyt. Mindenesetre most csak egy kis ízelítőben lehetett részünk mindenből, de már most érzem, hogy Kelsea és a vele szemben álló Vörös Királynő mágikus képességei a későbbiekben még nagy meglepetéseket okozhatnak számunkra.

Ami miatt nem igazán jött be nekem a könyv, az a stílusa volt. Nem éreztem igazán egyenletesnek és kiforrottnak, illetve az eleje is túl lassan indult be. Pedig olyan szépen vezette fel az írónő az eseményeket egyre jobban fokozva ezzel bennem a feszültséget, hogy már alig vártam a cselekmény tetőfokát, de az valahogy mégsem akart eljönni. Olyan volt, mint egy besült tüsszentés. Tudjátok, amikor nagy levegőt vesztek és várjátok, hogy na most… na most mindjárt kireppen a dolog, még a napba is belenéztek, hogy gyorsítsátok ezt a jóleső folyamatot, de aztán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az inger elszáll, ti pedig ott álltok csalódottan, hogy még egy jóízű tüsszentést sem tudtok kicsikarni magatokból.

Na persze nem azt mondom, hogy végig ezt éreztem olvasás közben, de az elején különösen. Aztán ahogy jobban belefolytam a cselekménybe és megismertem Kelsea-t; józan gondolkodását, közvetlen modorát és hajthatatlanságát, meg ahogy uralkodott, vagy ahogy figyelte testőrei reakcióit tetteire - és olykor bölcsen még hallgatott is rájuk - szép lassan sikerült elengednem aggályaimat és élvezni a könyvet, ami a végére egész kellemes meglepetést okozott számomra.

Hogy folytatni fogom-e sorozatot? Nos, mivel a következő rész már itt csücsül a polcomon, valószínűnek tartom, de ellenkező esetben nem vagyok biztos benne, hogy hanyatt-homlok rohannék érte. 

A trilógia részei 

1. Tear királynője

2. Tear ostroma

3. Tear végzete

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Queen of the Tearling

Sorozat: The Queen of the Tearling
Fordította: Huszti Zsuzsanna
Oldalszám: 352

tovább olvasom Erika Johansen: Tear ​királynője (Tear királynője 1.)

Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)

Ez a hat részes dokumentumfilm-sorozat a Navarro Főiskola pomponlányait és fiait mutatja be, néhányuk családi hátterét, valamint az edzőjüket, a vele való kapcsolatukat és közös munkájukat, és azokat az irtózatosan kemény edzéseket, amelyek életük legnagyobb pillanatára - a két és fél perces rutinra - az országos bajnokságra való felkészüléssel jártak.

Kezdetben egyáltalán nem érdekelt ez a sorozat. A férjem kezdte el nézni, én csak hallgattam vasalás közben és néha- néha belenéztem miközben otthon tettem-vettem. Aztán talán úgy a 3. rész után - a teljes érdektelenségből kiszakadva – azt vettem észre magamon, hogy már én is ott ülök a tévé előtt és a szereplőkért izgulok, mi több, ahogy haladt előre a sorozat együtt sírtam és nevettem velük, sőt, a végére már annyira izgultam értük, hogy kész idegroncs lettem miattuk. De nem bántam, mert megérte, sokat tanultam tőlük, többek között, hogy bár le lehet hülyézni és hamburgerzabálózni az amerikaiakat, de a csapatszellem, az összetartozás, az optimizmus, a bizalom és a küzdeni akarás tekintetében azért még mindig van mit tanulni tőlük. Hihetetlen volt, hogy ezek a fiatalok mennyire segítették és buzdították egymást. Hogy mit meg nem tettek és küzdöttek azért, hogy nyerjenek a versenyen. Hogy mennyi fájdalmat, zúzódást és ficamot kellett elszenvedniük, míg tökéletesre nem csiszolták produkciójukat. 

Baromi jó volt, hogy minden részben kaptunk a szereplőkről egy kis családi hátteret, hogy ki honnan jött és hogy hogyan élte az életét, és nemcsak a fősulin, hanem otthon, a szülők, nagyszülők és nevelőszülők között. (Mondjuk a melegítős papucsos szerkó használata a suliban kicsit kiakasztott, de hamar túltettem magam rajta.) És borzalmas volt látni, hogy egyesek milyen problémás családi háttérrel és múlttal rendelkeztek. Monica, a csapat edzője azt mondta, hogy ha valaki ilyen háttérrel kezd el cheerleadingezni, akkor az itt boldog lesz, és az edzéseken eltűnnek a problémái - és ez valóban így is volt. A cheer nyitott volt mindenki felé, itt mindenki az lehetett, aki szeretett volna, nyugodtan felvállalhatta bárki önmagát, mert senki nem ítélte el vagy bántotta meg miatta, és ez annyira... de annyira amerikai és szívmelengető is volt egyben. Lexi, Gaby, Jerry - ó, őt nagyon imádtam -, Morgan és Darius... mind szomjazták a győzelmet, és mindegyikük a szívét lelkét beleadta ebbe az egészbe. Harcoltak, küzdöttek és keményen dolgoztak, hogy  esélyük legyen a sikerre, és hogy megmutathassák a világnak, hogy hiába kaptak millió pofont az élettől, mégis itt vannak, és fel tudnak állni, és meg tudják csinálni.

" Ha eltörne a csuklóm vagy ilyesmi, akkor is megpróbálnám végigcsinálni. Begipszelt kézzel. A csapatomért, Monicáért és...önmagamért."

Ahh, nem is ragozom tovább a filmet, mert muszáj lesz megint zsebkendő után nyúlnom... Egy szó, mint száz, a Cheer egy nagyon izgalmas és érzelmes, de mégsem szirupos dokumentumfilm, nézzétek, megéri.

tovább olvasom Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)

Julia Quinn: Csókja megmondja (Bridgerton család 7.)

Be kell valljam, hogy ezt a kötetet is némi félelemmel kezdtem el olvasni. Nem voltam benne biztos, hogy ez is ugyanúgy el tud majd varázsolni, mint ahogy azt a sorozat előző történetei tették. Ám a legfőbb okom mégis az volt, hogy a két legfiatalabb Bridgerton testvér  - Hyacinth és Gregory, mivel kevés szerepet kaptak az előző részekben - nem igazán nőttek közel a szívemhez és ebből adódóan nem is nagyon furdalt a kíváncsiság sorsukat illetően. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem voltam kíváncsi rájuk, - illetve vagyok is még most is, hiszen Gregory még mindig hátra van - csak azt hittem, hogy a sorozat legjobb részein már rég túl vagyok. De rá kellett jönnöm, hogy ez biza nem így van!!!!:)

A hetedik rész Hyacinth Bridgerton és Gareth St. Clair egymásra találásáról szól. Gareth apja meg van győződve arról, hogy fia nem a vér szerinti gyermeke, amiben teljes mértékben igaza is van. Ez miatt kezdettől fogva gyűlölte és megvetette őt, és minden alkalmat megragadott, hogy mindezt az orra alá is dörgölje, melyből adódóan az apa és fia közötti kapcsolat, finoman szóval is „kínosan” feszültté vált. Miután Lord St. Clair minden anyagi támogatást megtagadott a fiától, Gareth elhagyja a szülői házat és egyetlen rokonához, Lady Danbury-hoz, az anyai nagyanyjához fordul segítségért, aki természeten mindent megtesz kedvenc unokájáért, melynek köszönhetően Gareth, több éven keresztül nyugodtan élvezheti nagyanyja szerető támogatását.

Aki nyomon követte a sorozat eddigi részeit az biztosan tudja, hogy Lady Danbury egy igen tiszteletre méltó idős matróna, akit szinte mindenki próbál elkerülni egy-egy báli rendezvény alkalmával. Melynek  oka nemcsak a kíméletlenül szúrós és cinikus megjegyzéseiből adódik - mellyel azokat a személyeket tünteti ki elsősorban, akiket valamilyen oknál fogva nem kedvel igazán -, hanem a sétapálcájának  (mások szemében társasági fegyverének) életveszélyes használata miatt is. Úgy emlékeszem, hogy tekintélyt parancsoló személye szinte mindegyik részben feltűnt már párszor, és mivel e "kedves" hölgyet is nyugodt szívvel sorolhatom kedvenc szereplőim körébe, így különösen örültem annak, hogy ebben a részben jobban is megismerhetem őt.

Hősnőnk Hyacinth, a legfiatalabb és egyben az utolsó hajadon lánygyermek a Bridgerton családban, akinek férjhez adása igen nagy fejfájást okoz mindenki számára. Merthogy Hyacinth egy elég különc, szókimondó, másokat előszeretettel bosszantó, igen akaratos és ráadásul még pimasz teremtés is egyben, mely tulajdonságokkal, na jah, tényleg bolond lenne bárki is elvenni. 

„És azon tűnődött, vajon Gareth megcsókolja-e újra… Kétsége sem volt afelől, hogy a férfit még mindig egy kicsit idegesíti. De mindenkit idegesít egy kicsit, ezért úgy vélte, hogy nem érdemes ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani.”

A történetben előkerül egy családi napló, amely Gareth származásával kapcsolatos titkokat rejt magában, olvashatunk egy kis kincsvadászatról és természetesen egy romantikus szerelemről, melyet az írónő a tőle megszokott már jól ismert humorral fűszerezett. Gareth harcát az apjával meghatónak éreztem és persze sajnáltam is őt miatta, de mivel (már) tudom, hogy az írónő minden egyes regénye happy and-el végződik, így nem igazán aggódtam magam halálra miatta. Egyébként én úgy éreztem, hogy ebben a részben most a cselekmény izgalmasabb volt, mint az előzőekben, inkább a rejtélyes naplón volt a hangsúly, mintsem a szerelmesek egymás közötti évődésén. És a fő konfliktus is inkább Gareth és az apja között zajlott, mintsem a két főszereplő között, de én ezt egy cseppet sem bántam, mert így is tökéletes volt minden. 
Bevallom az előző részekben, ha szó is volt Hyacinth-ról, a személye nem igazán ragadta meg a figyelmemet, de ennek a résznek köszönhetően - számomra is meglepő mód – mégis nagy kedvenc lett belőle. 

És tudom, hogy mindig ezt mondom, de ismét úgy érzem, hogy ez volt az egyik legjobb rész a sorozatból, ha nem a legjobb.

Az eredeti bejegyzés 2011. augusztus 21-én íródott.

    A sorozat részei:

       1.       A herceg és én

       2.       A vikomt, aki engem szeretett

       3.       Tisztességes ajánlat

       4.       Mr.Bridgerton csábítása

       5.       Sir Philliphnek szeretettel

       6.       Rossz kor

       7.       Csókja megmondja

       8.       Esküvő lesz

       +1  És boldogan éltek

Kiadó: Gabo Kiadó
Eredeti cím: It's In His Kiss
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 384

tovább olvasom Julia Quinn: Csókja megmondja (Bridgerton család 7.)

Lois Duncan: Locked ​in Time – Időbe zárva

Az Időbe zárva a tavalyi évem utolsó olvasmánya volt – és sajnos nem a legjobb.

Nore Robbins egy 17 éves fiatal lány, akit az édesanyja halála után apja bentlakásos iskolába küldött, de most, hogy szűk egy éven belül az apja újraházasodik, Louisiana-ba kell utaznia, hogy új otthonra leljen mostohaanyja ősi birtokán. Noha Nore új rokonai többnyire bájosak és látszólag kedvesek, mégis úgy érzi, hogy valami nagyon nincs rendben velük, és ez nyugtalansággal tölti el. És bár mostohaanyja megdöbbentően fiatal, gyönyörű és kedves, a mostohatestvérei pedig, eltekintve attól, hogy gyakran gyógyfüves itallal altatják el szüleiket, hogy észrevétlenül megszökhessenek éjszaka a birtokról, szintén szimpatikusak számára, mégis, egy idő után egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy titkolnak előle valamit. És amikor Nore kicsit kutatni kezd új családja múltja után, és néhány döbbenetes furcsaságra bukkan, rájön, hogy a megérzése nagyon is megalapozott volt. A kérdés már csak az, hogy ki fog hinni neki.

Imádom az időutazós, az időhurkos és az idő manipulálásával kapcsolatos történeteket. Bármit elolvasok, aminek valami köze van ehhez a témához, ezért is vettem meg ezt a könyvet, amihez – így utólag már úgy gondolom - túl nagy elvárásokat fűztem. A fülszöveg alapján komolyabb, hangulatosabb és rémisztőbb történetre számítottam, de ezek közül egyiket sem kaptam meg tőle. Mondjuk a könyv vastagsága intő jel lehetett volna számomra, hogy ne várjak tőle túl sokat, de olyan lelkes voltam, hogy ebbe igazán bele sem gondoltam.  

Amit igazán fájlaltam a könyvben az a hangulata, pontosabban annak hiánya volt, merthogy leíró részekkel szinte alig találkoztam és nekem a hangulati elemek is nagyon hiányoztak, ami persze adta volna magát, hiszen a történet mégis csak Délen, Louisiana-ban játszódott, mely hely szerintem hihetetlen atmoszférával bír. Gondoljatok csak bele; gyönyörű napfény, zöldellő tölgyfák, izzasztó párás hőség, fákról lelógó spanyol moha, és az aligátoroktól hemzsegő mocsaras vidék izgalmas látványa… de valahogy én mégsem éreztem semmit olvasás közben.  

Meg aztán a szereplők közül sem tudok senkit kiemelni, mert olyan semmilyen volt mindegyik. Nore apja például kifejezetten idegesített, kezdve azzal, hogy a felesége halála után a lányát bentlakásos iskolába küldte, és amíg ott volt, nem hívta vagy írt neki egyszer sem, csak amikor újra megnősült „hívatta” ismét magához. Arról már nem is beszélve, hogy amikor Nore megpróbálta a tudomására hozni, először azt, hogy majdnem megölték, aztán később azokat a dolgokat, amit az új családjával kapcsolatban kiderített, egyszerűen nem volt hajlandó meghallgatni őt. Pedig látható mód valami nagyon felzaklatta és megijesztette a lányát, de nem. Ő tulajdonképpen hátat fordított neki és egy szavát sem hitte el, amivel… úúúristen, de fel tudott bosszantani.

Ami a könyv mellett szól, hogy gyorsan lehetett vele haladni, érdekes és a vége még izgalmas is volt - még ha Nore soká is jön rá a nagy titokra - de szerintem ennél sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból. Hiszen az ötlet, ha nem is annyira egyedi, mégis egy tök jó alapot adott, ami rengeteg lehetőséget rejtett magában, de Duncan mindennek sajnos csak a felszínét kapargatta meg kicsit. Ami nagyon tetszett a könyvben az Lisette és két gyermekének a története volt, hogy miként kerültek ilyen helyzetbe, és hogy milyen áldozatokat kell hozniuk, hogy túléljenek. Szívesen olvastam volna még többet a kalandjaikról, de 200 oldalba, be kell látni, nem sok mindent lehet belesűríteni. 

Ah, mérges vagyok, mert bevallom jobbra számítottam, de csak egy amolyan egynek elmegy élményt kaptam. Persze senkit nem szeretnék lebeszélni a könyvről, mert pár órás kikapcsolódást mindenképp megér, de eget rengető rejtélyeket és tűélesen ábrázolt szereplőket senki ne várjon tőle.

Apropó. Gondolkodtatok már azon, hogy mi lenne, ha mondjuk egy tizenhárom éves fiatal lány örökké élne? Szerintetek kinőne a kamaszkorból és egy tizenhárom éves testbe zárt felnőtt ember lenne, vagy örökre egy mindenért puffogó kamasz maradna, rettenetes hisztikkel és kiszámíthatatlan tettekkel? 

Én az előbbire tippelek, de szerintem ez is megérne egy hosszabb elbeszélgetést.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Locked ​in Time
Fordította: Hajdú Beáta
Oldalszám: 216

tovább olvasom Lois Duncan: Locked ​in Time – Időbe zárva

Na akkor statisztikázzunk kicsit

Először is szeretném leszögezni, hogy utálom a statisztikát, ezért oldalszámokba menő kimutatást ne várjatok tőle, csak amolyan lightos kis számszerűsítéseket, mint például, hogy hány könyvet olvastam el az idén - 41-et. (Pedig, ha elértem volna a bűvös 42-őt, talán még a világ értelmét is meg tudtam volna nektek mondani.)

Meg aztán, hogy hány könyvet vásároltam/kaptam ebben az évben - 89-et.

Hmmm... tudom mire gondoltok, mert nekem is pont ez jár a fejemben; mi a büdös francért veszek ennyit, ha egyszer nem tudom elolvasni őket. Nos, mindenkinek vannak perverziói….

És, ha már a perverzióknál tartunk, akkor vettem a bátorságot és összeszámoltam, hogy mindez mennyibe is került nekem postaköltséggel együtt – 145.000 forintba, amire mit is mondhatnék… Éljen, éljen a magyar könyvpiac!

És akkor nézzük, hogy ez a 41 könyv milyen élményekkel gazdagított.

Kedvencke

Az idén rengeteg jó könyv fordult meg a kezemben, de amit mégis a legjobban szerettem és tetszett, és amit úgy érzek, hogy mindenképp muszáj kiemelnem és megmutatnom nektek, az Nicolas Barreau Montmartre-i szerelmes levelek c. regénye. Imádtam!

Meglepi

Az idei olvasmányaim közül a legnagyobb meglepetést Anthony Horowitz A selyemháztitka c. regénye okozta, aminek régebben egyszer már nekifutottam, de akkor nem sikerült vele megbirkóznom. Aztán amikor valami megmagyarázhatatlan sugallattól vezérelve beválogattam a tavalyi vcs listámba, úgy gondoltam - már csak becsületből is -, hogy még egy próbát teszek vele, és másodszorra – láss csodát - pár nap alatt a végére is értem. Irtózatosan tetszett, és nem csak azért, mert többször is leesett az állam olvasás közben, hanem mert hihetetlenül szövevényes, hangulatos és nem utolsósorban logikus is volt a sztori - Sherlock Holmes-rajongóknak kifejezetten ajánlom.

Kakukktojás

Aztán persze mindig vannak kakukktojások, mert szerintem lehetetlen küldetés egész évben olyan könyveket választani, amik maradéktalanul elnyerik az ember tetszését. Nem azt mondom, hogy mindegyiknek maradandó élményt kell nyújtania, mert nekem sokszor az is elég, ha csak arra a pár órára kapcsol ki és szórakoztat, amíg a végére nem érek, de mindenkinél van egy bizonyos határ, amit ha az adott könyv nem ér el - mert teszem azt a hangulata, a szereplői, vagy épp a sztorija nem annyira bejövős - az elég kellemetlen tud lenni. Az idén sajnos több ilyen könyvvel is volt dolgom, de ami a legjobban fájt mind közül az Mandyd Baggot Szingliként a nyárba c. könyve. Brrrrrr… ne is beszéljünk róla.

Biztos, ami biztos...

Szeretem a könnyed sorozatokat és szerencsére tavaly is akadt belőlük bőven. Sok olyan sorozatrészt olvastam, amit már tűkön ülve vártam, hogy megjelenjen, és amikor megjelent, rögtön meg is vettem. Ezek a sorozatok annyira humorosak, romantikusak és hangulatosak, vagy épp izgalmasak és akciódúsak, hogy eddig mindegyik részük tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott, egy percig nem unatkoztam rajtuk. Egyszerűen imádtam őket. Lehetetlen bennük csalódni. Róluk beszélek:

Brigitte Riebe ~ A ​pestis árnyékában (befejezett) (katt ide)

Rhys Bowen ~ Őfelsége kémnője c. sorozata (katt ide)

Gregg Hurwitz ~ Orphan X c. sorozata (befejezett) (katt ide)

Emily Brightwell ~ Mrs. Jeffries c. sorozata (katt ide)

J. D. Robb ~ Eve Dallas c. sorozata (katt ide)

Rita Falk ~ Franz Eberhofer c. sorozata (katt ide)

Elle Kennedy ~ Off-Campus c. sorozata (befejezett) (katt ide)

Szépség 

Boratómániás révén muszáj a tavalyi beszerzések közül a legszebb borítójú könyvet is megmutatnom nektek. Ami egyébként irtó nehéz feladat, mert mindegyik borítóban van valami, ami megfogott és ami tetszett, és ami miatt kíváncsi voltam/vagyok a mögötte rejlő sztorira. Szóval a tavalyi év leg-legje számomra ebben a kategóriában is Nicolas Barreau Montmartre-i szerelmes levelek c. regénye volt – mily meglepő! 

Csúnyácska

Mert bizony ilyen is volt ám, de erről inkább ne is beszéljünk. 

És egy kis hüppögés

Merthogy az idei várólistámat, mint mindig, most sem sikerült teljesítenem. A 12 könyvből csak 3-at olvastam el, ami… hááát valljuk be, elég siralmas. Ám én mégsem kesergek annyira ez miatt – mondom annyira, ami nem azt jelenti, hogy nem bánt a dolog, - mert bár hozzászoktam már a sorozatos bukáshoz, de azok a könyvek, amiket végül is sikerült elolvasnom, mind szuper választásnak bizonyultak, szóval ha másért nem, már csak ezért is mindenképp megérte belevágnom.

Végezetül a 2020-as évek tervei…

… mert tervek azok ugye mindig vannak. Nos, először is megpróbálok kevesebb könyvet vásárolni - ez az első és legfontosabb célkitűzésem - és sokkal megfontoltabban és átgondoltabban dönteni arról, hogy mire is van szükségem. És, ha ezek után is rám tör még a nekem ez mindenképp kell, mert nem tudok nélküle élni érzés, akkor is alszom majd rá egyet. Vagy kettőt.

Meg aztán szeretnék az előző blogomról szép lassan átpakolgatni néhány bejegyzést. A sorozatokról és romantikusokról szólókat mindenképp, meg úgy általában azokat a posztokat, amikről úgy érzem, hogy itt a helyük.

És mivel ebben az évben egész komoly életmódváltáson mentem keresztül - sokkal jobban odafigyelek, hogy mit eszek és hogy hogyan főzök, melynek köszönhetően rengeteg kilótól szabadultam meg -, úgy gondoltam, hogy ennek a témának is szentelek majd egy rovatot. Melyben főként olyan receptes könyveket és recepteket szeretnék majd megosztani veletek, amiket napi szinten használok, mert annyira könnyen elkészíthetők, finomak, és nem sok kalóriát tartalmaznak, egyszóval beváltak.

Summa summarum

Szóval röviden ez lett volna a 2019-es évem számokban. Köszönöm, hogy velem voltatok és olvastatok. Remélem a tavalyi évben sikerült legalább egy olyan könyvet találnotok a blogon, ami felkeltette az érdeklődéseteket és ennek hatására elolvastátok, uram’ bocsá, talán még meg is szerettétek. Mert igazából szerintem minden könyves blognak ez lenne a célja, hogy felhívja a figyelmet az olvasás örömére. Na és persze, hogy olvassatok! Minél többet!

tovább olvasom Na akkor statisztikázzunk kicsit