2020/04/29

, , , ,

L. J. Ross: A ​Platánfa Kapujában (Ryan főfelügyelő 2.)

Vajon milyen összefüggés lehet egy tíz éve eltűnt fiatal lány most megtalált maradványai, a sorozat előző részében megismert sátánimádók köre, egy több éve börtönben ülő sorozatgyilkos és Ryan főfelügyelő között? Ha röviden és tömören szeretném megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy roppant összetett és bonyolult, melynek köszönhetően egy rendkívül izgalmas és ó, igen, egy igazán letehetetlen olvasmányban volt részem. Ennél picivel hosszabb és részletesebb beszámolót pedig lentebb olvashattok róla.

Emlékeszem, tavaly szinte napra pontosan írtam meg a sorozat első részéről a véleményemet, és most újra itt vagyok, és pötyögök, és abban reménykedem, hogy jövőre, ugyanekkor, ugyanitt, ugyancsak ugyanilyen jókat írhatok majd a széria harmadik részéről is, mint amilyet írni készülök most (jézusom, de sok ugyan fért bele ebbe az egy mondatba). Annál is inkább, mivel úgy érzem, hogy minden rész csak egyre jobb lesz, melyeket ideális esetben én csakis sorrendben ajánlok olvasni, ugyanis a szereplők közötti kapcsolatok és a bűntényt érintő egyes momentumok és visszautalások is sokkal érthetőbbek lesznek így mindenki számára.   

A Platánfa Kapujában határozottan jobb olvasási élményt nyújtott számomra, mint A Szent sziget. És nem csak azért, mert ezt a részt jóval kiforrottabbnak éreztem az előzőnél, és mert most a nyomozás is jobban tetszett, hanem mert Anna és Ryan romantikus kapcsolata is sokkal kiegyensúlyozottabb és valóságosabb volt, és mivel a másik szerelmes pár, MacKenzie és Phillips is több szerepet kapott ebben a kötetben, így volt időm őket is jobban megismerni és megszeretni.

A történet úgy kezdődik, hogy egy természetjáró férfi egy fiatal nő tíz éves maradványaira bukkan a Platánfa Kapujában lévő régi római falban. A következő nap reggelén pedig egy másik fiatal nő holttestét találják ugyanazon a helyen - úgy tűnik, hogy a bűncselekmények összefüggnek egymással. Először a rendőrség úgy gondolja, hogy az első lányt egy sorozatgyilkos ölte meg, az az ember, aki pár évvel ezelőtt Ryan húgával is végzett, és aki azóta már börtönben ül. Ám a második gyilkosság mindezen feltevést gyorsan felülírja, igencsak összezavarva ezzel Ray nyomozó csapatát. Annál is inkább, mivel az elkövető gyilkolási módszere nem csak az előző sorozatgyilkos munkáját, hanem a Szent szigeten történt gyilkosságok módját is utánozza.
Hadrianus fal a Platánfa Kapujánál, Anglia 
Élveztem az első könyv izgalmát, de ha ez a rész is a Kör titkos tagjaival és áldozataival lett volna tele, akkor nem hiszem, hogy tovább is folytatni szerettem volna a sorozatot. Szerencsére a szerző egy egészen új irányba terelte a történetet, miközben néhány dologgal mégis visszakapcsolódott az első részben megismert titkos társasághoz és Ryan múltjához. A könyv nagy része most egy egészen más karakterre összpontosított, egy olyan emberre, akiről senki nem mondaná meg, hogy mennyire szennyezett a lelke. Egy olyan emberre, aki simán bele tud simulni a normális életbe, hiszen első látásra semmi különös és taszító nincs a viselkedésében, de az, amit az áldozataival művelt, az ember lealjasodásának és elkorcsosulásának szörnyű példája.

A történetről ennél többet nem is szeretnék elárulni, annál is inkább, mivel elég bonyolult és az író sem kínálja tálcán a megoldást. Nekem legalábbis el kellett kicsit gondolkodnom a könyv végén, hogy hogyan is áll össze a kirakós minden darabja.  És bár nem kaptam minden kérdésemre választ, és úgy érzem, hogy van egy-két olyan dolog a bűntény felderítésében, ami gyenge lábakon áll, mégis annyira intenzív és szövevényes volt az egész, hogy az első oldaltól kezdve az utolsóig fogva tartott.

Ryan nyomozó szerintem egy nagyszerű karakter, és a jól összeszokott kis nyomozó csapatát is nagyon megszerettem. Tetszett, hogy ez a rész sem kifejezetten csak a bűncselekmény megoldására koncentrált, hanem a személyes kapcsolatok kiépítésére és megerősítésre is szolgált. Ryan és Philliph szerintem nagyon jó kis nyomozó párost alkotnak, talán a legjobbat, akikről eddig olvastam. Ráadásul a sok vérontás mellett még egy kis humor is megfért a könyvben, úgyhogy én mindenképp vevő leszek a következő részre, kíváncsian várom a folytatást. 


Kiadó: Gabo
Sorozat: DCI Ryan Mysteries
Eredeti cím: Sycamore Gap 
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 368

tovább olvasom L. J. Ross: A ​Platánfa Kapujában (Ryan főfelügyelő 2.)

2020/04/23

, , , , , , ,

Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Nagyon régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, de valahogy soha nem került rá sor. Ezért is tettem be az idei vcs listámba, hogy ezzel is némi nyomást gyakoroljak magamra. És lám-lám, a módszer bevált, a könyvet elolvastam, ami szerencsére nem volt rossz, de azért kiemelkedő élmény sem lett belőle.

A történet egy két gyermekes özvegy anyukáról, Lilianról szól, akinek a férje három évvel ezelőtt egy autóbalesetben halt meg. Lilian szemtanúja volt a balesetnek, amit azóta sem hevert ki. Nem telik el nap, sőt óra, hogy ne gondolna a férjére, és a vele töltött boldog időkre. Szerencsére a húga, Rachel rengeteget segít neki, ő az az ember, akire bármikor számíthat és támaszkodhat - ha ő nem lenne, akkor Lilian talán még arra sem lenne képes, hogy reggelente felkeljen az ágyból. 

Lilian imádja a munkáját, illusztrátorként dolgozik egy könyvkiadónál, ami épp egy zöldségekről szóló könyvsorozatot készül kiadni. És, hogy Lilian alaposan megismerhesse azokat a növényeket, amiket majd le kell rajzolnia, a főnöke egy kertészeti tanfolyamra küldi. Szerencsére a tanfolyam gyógyító hatással van rá, és nem csak azért, mert az ott véletlenszerűen összeverődött színes társaság felrázza kicsit a hétköznapjait, hanem mert megismerkedik a tanfolyam vezetőjével, Edwarddal, kinek hatására aztán szép lassan képes lesz újra visszatérni az életbe.
Kicsit bajban vagyok a könyv értékelésével, mert nem volt rossz könyv, de sok helyen nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Ennek köszönhetően nem sokkal a fele után félre is kellett tennem kicsit és valami mozgalmasabb regény után néznem. Amikor azonban ismét visszatértem hozzá, már sokkal könnyebben csúsztak az oldalak, szóval nem kizárt, hogy csak rossz időben olvastam, de szerintem nem az időzítéssel volt itt a legfőbb probléma. Ami a legjobban zavart a regényben, az Edward karaktere volt, nem igazán értettem, hogy miért találta Liliant különlegesnek. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor felfigyelt rá és amikor szerelmes lett belé. Egyszerűen csak ott volt, mert… mert, nem is tudom, hogy miért... Mert ott kellett lennie, hogy haladjon a történet, és mert szükség volt valakire, aki kimozdítja Liliant ebből a gyászos állapotból és egy kis fejlődésre készteti. Egy olyan valaki kellett, akihez nem kötődik erősen az olvasó és nem tereli el a figyelmet Lilianról, hiszen a fő hangsúly mégiscsak rajta és az ő érzésein volt, úgyhogy ez miatt nem is éreztem Edwardot igazi partnernek Lilian mellett, csak amolyan statisztaként tudtam rá gondolni és ezt kissé bizony fájlaltam.

Annál is inkább, mivel imádom a romantikus regényeket és azt reméltem, hogy ebből is valami olyasmi sül majd ki, de ez a könyv nem a romantikáról és a szerelemről szólt, hanem Lilian gyógyulásáról és az élethez való hozzáállásának megváltozásáról. Mely szempontból egyébként a szerző remek munkát végzett, és nem csak azért, mert jól megragadta Lilian sebezhetőségét és melankóliáját, hanem mert szépen leírta azt a folyamatot, ahogyan Lilian megtanulta kezelni a félelmeit, és rájött arra, hogy a férje elvesztése nem csak neki, hanem mindenki számára veszteség volt, aki részt vett a közös életükben.
Ami a legjobban tetszett a regényben az Lilian és a húga közötti szoros kapcsolat, illetve a könyv humora volt, mely utóbbit bevallom, kezdetben kissé szoknom kellett. Ám Lilian és Rachel szeretettel, kedvességgel és brutális őszinteséggel teli kapcsolata a legelső perctől kezdve levett a lábamról és a könyv minden szomorúsága ellenére is sokszor megnevettetett és igen, sokszor meg is hatott.

A könyv rengeteg témát dolgoz fel: a gyász, az elengedés és a testvérek közötti őszinte kapcsolattól kezdve a téves első benyomások, és az abból adódó téves következtetéseken át az őszinte barátság és az újrakezdés gondolatával bezárólag tényleg minden megtalálható volt itt. Nekem kellett egy kis idő, amíg megszoktam az írónő stílusát, és humorát. Azt nem mondom, hogy mély nyomott hagyott bennem a történet, és hogy újraolvasás céljából ismét lekerül majd a polcomról, mert túl unalmasnak éreztem ahhoz, de nagyra értékeltem, hogy a szerző a veszteség szomorú témájával nem lehúzni akarta az olvasót, hanem egy kis humorral és optimizmussal fűszerezve ráeszméltetni arra, hogy el kell engedni a múltat ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: The Garden of Small Beginnings
Fordította: Balázs Júlia
Oldalszám: 432

tovább olvasom Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

2020/04/13

, , , , , , ,

Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Franz Eberhofer az egyik kedvenc sorozatom, ez a kötet pedig szerintem az egyik legjobb volt mind közül. Rengeteget nevettem és rendkívül jól szórakoztam olvasás közben. Sőt, el kell mondjam, hogy arra a rövid időre, amíg a könyv kitartott, minden olyan dolog, ami a napokban bántott és nyomasztott, egy kicsit háttérbe szorult, és erre nekem most hihetetlenül nagy szükségem volt.

Rita Falk stílusát és humorát, meg úgy egyáltalán azt a falusi miliőt, amit Niederkaltenkirchen (imádom kimondani ezt a nevet) megalkotásával teremtett - a lakóival és az Eberhofer családdal együtt - egyszerűen nem tudom megunni. Arról nem beszélve, hogy itt mindig történik valami, melynek köszönhetően egy percig nem unatkozhat olvasás közben az ember.  

Szóval ebben a részben ismét örömmel üdvözöltem az Eberhofer családot, a süket Nagyijával, narkós Papájával és a család fekete bárányával, Leopolddal együtt... Na jó, Leopoldnak annyira azért mégsem örültem, főleg, hogy ebben a részben a rosszindulatú ármánykodásai kifejezetten bosszantottak. Na de itt volt nekünk Franz és az ő színes haveri társasága, akikben mint mindig, most sem tudtam csalódni. Azt nem mondom, hogy mindegyikük hasznos tanáccsal látta el Franzot az élet nagy dolgaival kapcsolatban, de a jó szándék az mindenkinél megvolt és ez a fontos - a többi meg nem számít.

A történetről röviden annyit, hogy Franz, a testestül-lelkestül bajor rendőrünk, annyira jól végezte eddig a dolgát, hogy ennek örömére  a vezetőség Münchenbe helyezi át, ahol aztán a Nagyi és a Papa nem is oly sok idő múlva meglátogatja. Igen ám, de a Papa ősöreg autóját, München közepén, fényes nappal ellopják, és csak néhány nappal később találják meg, egy távoli erdőben, egy hullával a csomagtartójában. Franz feladata a hulla beazonosítása és a gyilkos megtalálása, ami naná, hogy simán menni fog neki, jobban, mint a magánéleti problémáinak megoldása, az már biztos.


A krimiszál, mint mindig, most sem volt túl erős, inkább Franz magánéletéből kaptunk többet a megszokottnál, amit én egy cseppet sem bántam. Persze nem azért, mert Franz komolyodott, modora pedig egy kicsit is javult volna, nem, nem… Franz még mindig ugyanolyan falusi bunkó, mint ahogy azt az előző részekben láthattuk, de olyan jó volt figyelemmel kísérni, hogy a barátnője, aki egyébként fogalmam sincs, hogy mi a fenét eszik még mindig rajta, szóval, hogy a barátnője mellett felbukkanó vetélytárs végre arra kényszeríti, hogy laza párkapcsolatát komolyabb szintre emelje, és ezzel a tettek mezejére lépjen. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen Franz azon kívül, hogy soha nem volt a szavak embere, és semmit nem kapkod el az életben, most sem viszi túlzásba dolgokat. Igyekszik, igyekszik, de azért nem erőlteti meg magát túlzottan a nagy igyekezetben. 
Az előző részektől eltérően Leopold most nagyobb hangsúlyt kapott. Mint mondtam, az ő karaktere ebben a részben kifejezetten idegesített. Nem úgy, mint Rudié, akit, mint mindig, most is nagyon szerettem, az igyekezetét pedig, hogy Franznak vacsorát készítsen irtó kedves gesztusnak találtam - sose gondoltam volna, hogy a mi Rudink ilyen kis házitündér. (Mondjuk csak halkan jegyzem meg, hogy a Franz-cal való már-már házastársi kapcsolatát egyre ijesztőbbnek találom.)

A történet vége – Susi bánatára vagy épp szerencséjére? – nem úgy alakult, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Persze Franzot ismerve, ez várható volt. Az lett volna az igazi meglepetés, ha minden a tervek szerint végződik. Na, de hát pont ezért szeretjük a mi Franzunkat – én legalábbis mindenképp –, mert mindig hozza azt a megbízhatatlan falusi suttyó formát, amiért mindig könnyesre nevethetem magam miatta. Úgyhogy egy szó, mint száz, a Savanyúkáposzta-kóma ismét egy remek kötet volt. Jöhet is gyorsan a következő rész.... már alig várom. 

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:
1. Télikrumplimobóc
2. Gőzgombóc Blues
3. Sertésfej al dente
4. Grízgaluska affér

Kiadó: Magistra
Sorozat: Franz Eberhofer
Eredeti cím: Sauerkrautkoma
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 268

tovább olvasom Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

2020/04/11

, , , , , ,

Kendare Blake: Három ​sötét korona (Három sötét korona 1.)

Számomra kissé csalódás volt ez a könyv, mert a tartalma alapján sokkal pörgősebb és izgalmasabb történetre számítottam. Ez a kötet azonban nekem úgy tűnt, hogy csak amolyan felvezető, a szereplőket bemutató – de még csak azt sem mondanám, hogy a világot részletesen ismertető – rész volt, ami ugyan megfelelt a további részek eseményeinek megalapozásához, de olyan kínosan lassan és unalmasan folytak benne az események, hogy az miatt majdnem félbe is hagytam. Igazából a könyv utolsó harmada volt az, ami megmentette az egészet a totális érdektelenségtől. Ez az utolsó 100 oldal viszont annyira izgalmasra és váratlanra sikerült, hogy ha tehettem volna, akkor rögtön folytattam is volna a következő résszel. 

A történet egyébként nagyon ígéretesen hangzik; a titokzatos Fennbirn szigetén minden nemzedékben hármasikrek születnek: három lehetséges királynő, három különleges képességgel. A korona azonban csak az egyiküké lehet, a másik kettőnek meg kell halnia. A könyv e három nővér, az őselembájoló Mirabella, a természetbájoló Arszinoé, és a méregbájoló Katharine körül forog, akiket már 6 éves korukban elszakítottak egymástól és külön nevelőcsaládokhoz kerültek, akinek az volt a dolguk, hogy erősítsék a képességeiket és trenírozzák őket a végső küzdelemre, ami majd a Felemelkedés Évében vár rájuk. A három lány képessége azonban nagyban eltér egymástól. Mirabella generációk óta a legerősebb hármójuk közül, ami nem nehéz feladat számára, hiszen a másik két lány képessége egyenlő a nullával. Ő az egyetlen, aki még emlékszik a gyerekkorukra és szeretettel fordul a testvérei felé, ami viszont olyan gyengévé és kiszolgáltatottá teszi őt, hogy ha nem figyel eléggé, akkor a továbbiakban tuti, hogy mindez a halálához  vezet majd. Amit egyébként igazán sajnálnék, mert számomra ő volt a legpozitívabb szereplő a könyvben, ennek ellenére mégis Katherina története nyűgözött le a leginkább. Az őt örökbefogadó család rendkívül nagy nyomást gyakorolt a lányra, aki a leggyengébb mérgektől is hihetetlenül rosszul lett. Már gyermekkorától kezdve rendszeresen mérgezték szerencsétlent, hogy a szervezete valamiféle toleranciát építsen ki a különböző toxinok ellen. Folyamatos fizikai és mentális fájdalmak érték nap mint nap, és senki nem volt mellette, aki felé bizalommal vagy barátsággal fordulhatott volna. Szóval szerintem az ő élete volt a legfájdalmasabb és legborzasztóbb mind közül, ami miatt aztán őszintén sajnáltam és totál együtt tudtam vele érezni.
Arszinoé karakteréhez azonban már egészen másképp viszonyultam. Ő nagyon érdekes volt számomra, tetszett a dacos és független jelleme, és hogy nem érdekelte a külcsín, a kinézete, vagy hogy épp mit visel, azonban mivel az egész lényét túl érzelemmentesnek és sterilnek éreztem, így ő került a legkevésbé közel a szívemhez.  Furcsa volt számomra, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül használta a vérmágiát, nem számolva annak következményeivel. Persze nem azt mondom, hogy ha a helyében lettem volna, én nem ezt tettem volna, hiszen ha az ember élete a tét, akkor bármire képes, na de némi belső lelki vívódást vagy egy kis félelmet azért elvártam volna tőle.

Nagyon különleges volt a Fennbirn sziget, ahol az egész történet játszódott és ami valami mágia folytán nem engedte onnan elszökni a lányokat. Sajnos túl sokat nem tudtunk meg róla, gondolom a következő részekben több minden kiderül majd e hely történetéről. Meg aztán a különböző szigetlakók és a Fekete Tanács is elég megfoghatatlan volt számomra. Nem volt teljesen tiszta a Tanács és a szentély papnőinek szerepe a sziget életében, gőzöm sem volt arról, hogy milyen Istennő az, aki ha úgy látja helyesnek, bármikor elmozdíthatja a tényleges királynőt a helyéről (úgy, hogy hármasikreket "küld" neki, akiknek a születése után aztán a férjével együtt el kell hagynia a szigetet?). Szóval a világfelépítés nem volt igazán tiszta, van egy-két homályos folt a könyvben amire nem kaptam egyértelmű választ. Mindenesetre ami biztos, hogy a lányokat nevelő örökbefogadó családok a színfalak mögött a győzelem és a vele járó hatalom elérése érdekében mindenre képesek voltak, és a lányok csak bábok voltak a kezükben. 
Szerintem a kínai borító a leghangulatosabb és legszebb mind közül.
A könyvben rengeteg szereplő volt, bevallom, én az elején gyakran el is vesztem közöttük, úgyhogy igazán jól jött volna a kötet végén egy rövid lista a lányok családjának és udvartartásának tagjairól, de ez sajnos elmaradt. Természetesen a könyvben lévő romantika mellett sem szeretnék szó nélkül elmenni. Annál is inkább, mivel mindhárom lány mellett gyorsan feltűnt egy-egy fiú is, akik közül az egyik, csak egy hűséges barát szerepét kívánta betölteni, a másik a csábítás szabályait volt hivatott megtanítani, a harmadik pedig egyszerűen csak egy olyan tiltott gyümölcs volt, aki maga sem tudta még igazán, hogy mit is akar pontosan. A lényeg, hogy bár elsőre úgy tűnt, hogy akár ők is lehetnének a lányok számára az igaziak, ám - mint egy jó kis krimiben - történik valami, ami aztán alapjaiban rendíti meg a beléjük vetett hitet és bizalmat - nálam legalábbis.

Szóval összességében jó könyv volt ez, az ötletet mindenképp nagyon érdekesnek találtam, a megvalósítással azonban már problémáim voltak. Sajnos a regény kétharmadáig szinte semmi nem történt, elég unalmasan indult a sztori, semmi feszültség nem volt benne, és volt egy-két olyan, érzésem szerint tök felesleges fejezet, ami simán kihagyható lett volna. Ám a vége, na az tényleg mindent vitt, úgyhogy, ha másért nem, hát már ezért megérte elolvasnom.

Mindenesetre, ha nem kell túl sokat várni a következő részre – ami szerintem biztos, hogy nem így lesz - akkor a folytatásokra is kíváncsi leszek.  

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Three Dark Crowns
Sorozat cím: Three Dark Crowns 
Fordította: M. Bíró Júlia
Oldalszám: 304

tovább olvasom Kendare Blake: Három ​sötét korona (Három sötét korona 1.)

2020/04/02

, , , , , ,

Sheila Norton: Állatdokik ​Hope Greenben

Sam egy londoni állatorvosi klinikán recepciósként dolgozik. Anyagilag nem áll valami fényesen, egy apró lakást bérelnek a barátjával együtt, akivel folyamatosan csak vitatkoznak egymással. Ráadásul a karrierje sem ível felfele és a jelek szerint sokáig még nem is fog. Szóval nem igazán elégedett az életével, mindig is egy egyszerűbb és csendesebb életre vágyott, vidéken, állatokkal és gyerekekkel, de a barátja sajnos épp ellenkezőleg gondolkodik erről, ezért amikor kiderül, hogy gyermeket vár, eltitkolja előle. És hogy át tudja gondolni, hogy ezek után mitévő legyen, a nagymamájához utazik Hope Greenbe, egy festői kis vidéki faluba, ahol aztán rengeteg emberrel ismerkedik meg, többek között a helyi állatorvossal Joe-val, aki egy elég érdekes figura. Az emberekkel irtó gorombán és mogorván viselkedik, az állatokkal azonban csodálatosan bánik - és ez a kettősség jellemzi végig a könyvben.

Vajon mi tette ilyen nyers modorú embergyűlölővé a dokit, és vajon milyen elhatározásra jut Sam a jövőjével kapcsolatban?

Az Állatdokik Hope Greenben egy jól megírt, érzelmekkel teli, kedves és szívmelengető történet egy fiatal lányról, akinek az élete hirtelen fenekestül felfordul, de a sors mégis úgy hozza, hogy a végén minden jóra fordul és még az álmai is valóra válnak. Hogy ez kissé meseszerűen hangzik? Nos igen, mert tulajdonképpen az is.  

Az elején úgy éreztem, hogy a történet kissé lassan indult be, de aztán ahogy megismertem a szereplőket, egyre jobban kezdett érdekelni a sorsuk. Sam egy egyszerű karakter volt, kedves és aranyos, nem túl határozott, de ha a szükség úgy hozta, akkor igenis ki tudott állni magáért. Olyan jó érzés volt olvasni a faluban zajló életről, ami sokkal lassabb ütemben folyt a megszokottnál, melynek köszönhetően az ott töltött idő alatt Sam minden aggodalma egyre jelentéktelenebbé vált. Meg aztán nagyra értékeltem az állatok aktív jelenlétét is a könyvben és Sam őszinte rajongását irántuk, illetve, hogy a falu összes lakójával képes volt megtalálni a közös hangot. Joe karakterével azonban már kissé bajban voltam. Ő mindig rendkívül goromba és fölényeskedő jellem volt, ugyanakkor, ha akart, tudott gyöngéd és gondoskodó is lenni - de ezt a képességét az állatoknak tartogatta. Szóval Joe érdekes figura volt. Amikor először képbe került úgy éreztem, hogy ennek a pasinak egy olyan valakire van szüksége, aki megérti és együtt érez vele, mert a jelek szerint valami ki nem mondott tragédia van (vagy volt) az életében, és valljuk be lányok, van valami vonzó egy olyan férfiban, aki az összetört szívét gyógyítgatja... Akiben az erő és a sebezhetőség, a düh és a szenvedély keveréke vegyül, és akinél ezeket az indulatokat csakis egy gyenge nő képes megzabolázni... És ez a gyenge nő természetesen ki más is lehetne, mint Sam.
Szóval az írónő szerintem  egy ilyen karaktert akart létrehozni Joe személyéből, de ez valahogy nem jött neki össze, mert ebben a férfiban igazából semmi szerethető, szexi és izgalmas nem volt. Egy faragatlan falusi tuskó volt – ennyi. Úgyhogy Joe-t sajnos nem sikerült megszeretnem, viselkedésének okát természetesen  megértettem, elfogadni azonban nem igazán tudtam. 
A négy részes sorozat kötetei
A legszimpatikusabb szereplőnek Sam nagymamáját éreztem a könyvben, akinek minden megnyilvánulását egyszerűen imádtam. Biztosan azért, mert a sajátomat juttatta az eszembe, aki bár Sam nagyijához hasonlóan szintén senki életébe nem szeretne beleszólni, de azért mindig megvan mindenről a saját véleménye, amit természetesen képtelen magában tartani :). 

Szóval összességében nekem tetszett a könyv, olyan nyugalmat árasztott, annak ellenére, hogy azért zajlottak benne az események rendesen - és Joe miatt is gyakran ráncolnom kellett a homlokomat -, hogy még így is kifejezetten jól esett  olvasnom. Hogy ezt a falusi környezettel, a szereplőkkel vagy az állatok folyamatos jelenlétével érte el nálam az író, azt nem tudom, a lényeg, hogy mindig jó érzéssel vettem esténként a kezembe.

Ha jól láttam a neten, akkor egy sorozatról van szó, aminek még 3 része hátra van. És bár én így is lezártnak éreztem a történetet, de ha ne adj' isten a kiadó úgy döntene, hogy a többi kötetet is elhozza számunkra, akkor persze én azokra is mindenképp vevő lennék. 

Kiadó: Lazi
Sorozat: The Vets at Hope Green
Eredeti cím: Escape to the Country
Fordította: Császár László
Oldalszám: 290

tovább olvasom Sheila Norton: Állatdokik ​Hope Greenben