Brandon Sanderson: Acélszív (Leszámolók 1.)

2 megjegyzés
Imádom a szuperhősökről szóló filmeket és könyveket, bár utóbbit nem volt még szerencsém sokat forgatni, képregényekkel, melyekből pedig akad bőven felhozatal ez idáig még nem próbálkoztam.  A Ködszerzet óta tudom, hogy Brandon Sanderson könyveivel nem lehet melléfogni, mert ez a pasi olyan gördülékenyen és látványosan tud írni, hogy amellett, hogy az olvasó folyamatosan úgy érzi, mintha filmvásznon nézné végig az egész sztorit, olyan logikusan és tudatosan fűzi egymásra az események sorát, hogy a végkifejletnél az ember szájából akaratlanul is kiszalad a basszus, na erre tényleg nem számítottam unalmas, de minden kétséget kizáróan mélyről jövő őszinte mondat. Ilyen felvezetés után naná, hogy örömmel és mi tagadás, óriási várakozással vetettem bele magam Sanderson ezen új, szuperhősökkel tarkított világába, melynek a végére érve ismét megállapítottam, hogy bizony megérdemelten jár neki az éljenzés és a rajongók hada.

De még mielőtt tovább fényezném ezt a tehetséges drága jóembert, a történetről is szólnék pár mondatot röviden. 

A nagy Vész eljövetele után Amerika több részre szakadt és néhány ember különleges képességekkel rendelkező lénnyé, úgynevezett Idollá változott át. Hogy hogyan és miért, és, hogy mi közük volt a Vészhez, azt senki nem tudja, a lényeg, hogy ezek az Idolok gonoszok, és egyetlen céljuk, hogy az emberek felett uralkodjanak. A történet Új-Chicagoban játszódik, ahol a leghatalmasabb Idol Acélszív vette át az uralmat. Rajta állítólag nem fog a pisztolygolyó, penge és a bomba sem, egyszerűen legyőzhetetlen. Az emberek pedig ezért rettegnek tőle, kétségbe vannak esve, káosz és éhezés uralkodik mindenhol, miközben a puszta túlélésért folyik a küzdelem. Lázadni pedig senki nem mer, csupán egyetlen kis csoport: a Leszámolók, akik eltökélték, hogy az Idolok tanulmányozása révén kiderítik a gyenge pontjukat, és módszeresen levadásszák őket. Hozzájuk csatlakozik egy fiatal srác, David Charleston, aki olyan információ birtokában van, ami új helyzetet és lehetőséget teremt a Leszámolók számára.
Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök.
Nos, Sanderson előző regényéhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. A könyv elején a világ és az alaphelyzet bemutatásával viszonylag gyorsan képbe kerültem. Az erőviszonyok pedig a már jól ismert – és számomra még mindig megunhatatlan - klasszikus témára, a jó és a rossz örök harcára épült, mely ellentét egyik oldalán a különleges képességeikkel (melyek a jövőbe látás, láthatatlanná válás, emberek egy kézmozdulattal való elporlasztása, meg minden más, amit el tudtok képzelni) rendelkező majdnem, ismétlem majdnem elpusztíthatatlan Idolok álltak. Míg a másik oldalon a mindenre elszánt, a Főidolokra módszeresen vadászó profi bérgyilkos csapat, a Leszámolók. Akik feladata persze sokkal nehezebb ezeknél az erős lényeknék, ám kicsit sem lehetetlen, mert mint mondtam az Idolok csak majdnem hallhatatlanok, ugyanis mindegyiküknek van egy gyenge pontja – tudjátok, mint Szupermannek a kriptonit -  amitől képesek visszaváltozni közönséges emberi lénnyé, még ha egyetlen pillanatra is, mely pillanat bőven elég arra, hogy valaki vagy valakik végezzenek velük. 
A könyv narrátora egy 18 éves fiú David, aki az apja holteste felett bosszút esküszik az őt meggyilkoló Acélszív ellen. Dávid egy nagyon szimpatikus és szerethető karakter volt számomra, meglehetősen impulzív, indulatos és meggondolatlan, mely tulajdonságok gyakran veszélybe sodorták őt és a társait, úgyhogy izgalomból és akciójelenetből ennek köszönhetően nem volt hiány a könyvben. A Leszámolók tagjai is teljesen rendben voltak, egy nagyon ütős és lelkes kis csapatott alkottak, rengeteg fegyverük és különleges kütyüjük volt, amit tisztességesen ki is használtak. Ők aztán tényleg értették a dolgukat, tökéletesen együtt tudtak dolgozni, és még élvezték is az akciókat miközben végig humoruknál voltak, szóval mi tagadás, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha lehetőségem adódna én is gondolkodás nélkül csatlakoznék hozzájuk. 

Az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek az David zavaróan gyerekes kommunikációja és instant szerelme a csapat lánytagja iránt volt, mely jelenség gondolom annak tudható be, hogy a regény célközönsége a nálam jóval fiatalabb (tizenéves) korosztály, de ezen túl azt kell mondja, hogy mind stílusában, mind történetmesélésében, mind karakterekben újfent remek könyvet alkotott az író.
Úgyhogy összességében egy nagyon hangulatos és szórakoztató, végig feszes tempójú történetet olvashattam. Nagyon örülök, hogy belekezdtem a sorozatba, nem is értem, hogy hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet... 
Természetesen a folytatásokra is vevő leszek.
Brandon Sanderson

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Delta Vision
Sorozat: Leszámolók trilógia
Oldalszám: 448

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Anne Tyler: Az ecetlány

2 megjegyzés
A huszonkilenc éves Kate tudós apjával és a kissé dilis húgával éli unalmas kis hétköznapjait. Az apja Dr. Battista amolyan igazi tudós ember: bogaras, csőlátású, és az életét is képes lenne a kutatásaiért feláldozni, szóval tipikus olyan ember, aki ha a munkájáról van szó mindenre, ismétlem mindenre képes. Úgy tűnik, hogy hatalmas áttörés előtt áll a kutatásban, mely projekt befejezéséhez mindenképp szüksége van hű laborasszisztensére Pjotr Cserbakovra, akinek a 3 évre szóló vízuma hamarosan lejár. A probléma véresen komoly: két hónap múlva ez a pótolhatatlan jóember kénytelen lesz elhagyni az országot hacsak…

… hacsak feleségül nem veszi a doki lányát és ezzel zöldkártyához nem jut. És, hogy Katának erről mi a véleménye? Az különösebben egyik férfit sem nagyon érdekli.

Imádom Shakespeare Makrancos Katáját. Kismilliószor láttam már tévében, elsősorban a Zeffirelli által rendezett 1967-es változatot – amit ha esetleg valaki elmulasztott volna megnézni, mindenképp pótolja, mert kihagyhatatlan - és színházban (legutóbb Nagy Ervin közreműködésével, ami ahhh..., szintén fantasztikusan jó volt), szóval mi tagadás, odavagyok ezért a műért na. Ennek is volt köszönhető, hogy olvasás közben egy-egy jelenetnél olyan képek, de legfőképp érzések törtek fel belőlem, amik már ismerősek voltak számomra, melyeket korábban már láttam, átéltem és baromira élveztem, úgyhogy ennek fényében tulajdonképpen jót szórakoztam a könyvön, de volt egy két dolog, ami miatt a végén mégis kissé rossz szájízzel csuktam be a kötetet.

Shakespeare Katájának karcossága, szókimondó természete nemcsak veleszületett tulajdonság, hanem a környezetében élők viselkedésének következménye is, mely lehetőséget Tyler maradéktalanul ki is szeretett volna aknázni. Erre a témára építve próbált valami egészen újat alkotni, nevezetesen Kata családját és a velük való kapcsolatát bemutatni, miközben az eredeti történethez is hű akart maradni. És ez nagyon jó ötlet volt a részéről, hiszen Kata oldaláról még tényleg nem hallhattuk a történetet, de karakterének ábrázolása valahogy mégsem úgy sikerült, ahogyan azt anno Shakespeare megálmodta. Ebben a verzióban Katát inkább józannak és praktikusnak, meg talán egy kicsit flegmának találtam, mintsem vehemensnek, zsémbesnek és dacosnak. És hogy ez most jó vagy nem, azt mindenki döntse el majd maga, számomra hiányzott lényéből a makrancosság, a kezelhetetlenség és az a bizonyos vadság, ami tulajdonképpen - amellett, hogy az eredeti történet ízét és zamatát adta - minden baj okozója is volt.
Tetszett, ahogyan Tyler Pjotr és Kata történetét a mai modern környezetbe helyezte, ám a szereplők közötti harc, Kata provokálása és megszelídítésének folyamata nagy szívfájdalmamra az eredetihez képest meglehetősen felhígult, előbbi tán egyáltalán nem is volt. Azok a részek, melyek az eredeti műben Kata megzabolázásáról szóltak teljesen kimaradtak, mivelhogy Pjotrnak Petruchioval ellentétben nem volt kit megzaboláznia. És ha már Pjotrnál tartunk, merev és zárkózott karaktere sajnos nem került közel a szívemhez, ez a keleti habitus és életérzés nekem nem jött be. Kate önző apjától pedig - aki a saját érdekeit mindig a lányai elé helyezte - sokszor ökölbe szorult a kezem és nem győztem csodálkozni azon, hogy Kata hogyan is tűrhette mindezt szó nélkül. Ugyanígy értetlenül állok, az előtt a dolog előtt is, hogy végül is Katát mi vette rá a házasságra, merthogy nem a szerelem az biztos. Mondjuk az epilógusból megtudhatjuk ugyan, hogy ezek ketten milyen boldogan élnek - gondolom míg meg nem halnak -, de hogy ez a fene nagy szerelem és összhang mikor és hogyan alakult ki közöttük, arról már nem szólt a fáma.

De Kate döntéséhez még pár gondolat erejéig visszatérve: két lehetőség is felmerült olvasás közben a fejemben. Az egyik, hogy talán azért ment férjhez Pjotrhoz, mert úgy gondolta, hogy csak így szakadhat ki az apja által elvárt szerepkörbőrből. Ami ha így lenne, akkor azt kell mondjam, hogy elég butácska a szentem, hiszen ezt sokkal egyszerűbb módon is megtehette volna: fogja a kis motyóját és szépen elköltözik. A másik lehetőség, hogy talán így - feláldozva önmagát - akar az apjának segíteni, mely esetben pedig úgy vélem, hogy ez a makrancos Kata nemhogy nem makrancos, hanem egy erőtlen, magáért kiállni képtelen szerencsétlen teremtés. 

Szóval, mint látjátok jócskán voltak problémáim a könyvvel, nem tagadom, mint ahogyan azt sem, hogy voltak olyan részei is melyeken rendkívül jól szórakoztam. Tyler roppant szellemes és vicces formában alkotta újra Kata történetét, melynek a végét ugyan nagyon leegyszerűsítette, de a mű rajongói számára még így is azt kell mondjam, hogy megéri elolvasni.

– Van egy mondás odahaza: „Kedves ember olyan, mint üres kalória: édes, de nem táplál.”
Ez érdekes, gondolta Kate.
– Nos, nálunk pedig van egy mondás arról, hogy több legyet foghatsz mézzel, mint ecettel.
Anne Tyler

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Kossuth
Sorozat: SHAKESPEARE ÚJRA
Oldalszám: 256

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Emma Healey: Elizabeth eltűnt

Nincsenek megjegyzések
Kissé depresszív volt számomra ez a könyv, és nem a témája miatt, bár természetesen az is hozzájárult ehhez az érzéshez, hanem a főszereplő idős hölgy miatt, akinek a betegségéről olvasva végig az járt a fejemben, hogy istenem! Mi lesz velem, ha én is ilyen feledékeny, ész és értelem nélküli állapotba kerülök majd öreg koromban.

„Miről is beszéltem? Nem emlékszem. Volt valami. Valami… valami… valami… Nem emlékszem. Elizabeth eltűnt.”

A könyv egy roppan feledékeny nyolcvankét éves Maud nevű nőről szól, aki azon kívül, hogy mindent, de tényleg mindent elfelejt, csak egy dologban biztos, hogy a legjobb barátnője Elizabeth eltűnt. Maud fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a külvilággal, ezért segítségül olyan papírcetlikkel veszi körül magát, amikre különböző utasításokat és tilalmakat ír emlékeztetőül, de sajnos a fokozódó betegsége miatt ahogy elolvassa őket, pár másodperccel később már el is felejti mindegyiket. Néha azt is elfelejti, hogy hol lakik, és ha teát főz magának akkor azt, hogy azt meg is kellene innia. A boltban nem tudja, hogy mit akart vásárolni és vannak helyzetek, amikor nem érti, hogy hogyan is került ő oda. Egyetlen stabil pont az életében a lánya, az unokája és a legjobb barátnője Elizabeth, akinek - ha a jegyzeteinek hinni lehet - nyoma veszett.

Valószínűleg a barátnője kertjében talált régi púderkompakt rozsdás teteje volt az elindítója mindennek, amely emlékei szerint a hetven évvel ezelőtt szintén nyomtalanul eltűnt nővéréé volt. Ennek az apró tárgynak a hatására elevenednek meg előtte a régmúlt emlékei, melyek aztán a jelen eseményeivel egyre jobban összemosódnak elméjében. Ezek az emlékfoszlányok a II. világháború utáni időszakba nyúlnak vissza, amit Maud még ennyi év után is pontosan fel tud idézni magában. Az érzés pedig, hogy valakit elveszített - akkor a nővérét, most pedig Elizabethet - sehogy sem hagyja nyugodni.

A történet két idősíkon játszódik. A múltban történt eseményeknél – melyek sokkal színesebbek, részletesebbek és érzékibbek voltak, mint a jelen történései - a II. világháború utáni időbe repülünk vissza, melyet nagy örömmel fogadtam, mivel rendkívül szeretem a világháború előtt, közben és után játszódó történeteket. Egyrészt azért, mert roppant egyedi és különleges hangulatot tudnak árasztani magukból, másrészt pedig mert a segítségükkel mindig egy kicsivel többet tudhatok meg erről az időszakról, és ez most sem történt másképp.
Amikor Maud nővére Sukey eltűnt, káosz és zűrzavar uralkodott a háború utáni Londonban. Sukey nemrég ment férjhez Frankhez, aki elég iszákos és megbízhatatlan embernek bizonyult, a feketepiacon az élelmiszerjegyekre kapható dolgok árulásával kereste a kenyere nagy részét. Először úgy gondoltam, hogy biztos neki lehetett valami köze a felesége eltűnéséhez, de aztán ott volt az a fura srác is Dougles, aki a család albérlője volt és minden jel szerint többet tudott, mint amit elárult. És arra a bolond nőre is erősen gyanakodtam, aki állandóan ott ólálkodott az utcában, de hogy pontosan kinek a keze volt Sukey eltűnésének hátterében arra csak a könyv végén derült fényt.

Sajnos a jelenben játszódó epizódok annyira nem fogtak meg maguknak, annál is inkább mivel ennél az idősíknál Maud elég megbízhatatlan narrátornak bizonyult, és ez miatt inkább kissé idegesítőnek mintsem izgalmasnak éreztem az Elizabeth utáni nyomozást. Muszáj azonban megemlítenem, hogy ezeknél a részeknél a szerző olyan érzékletesen és megindítóan tudta ábrázolni Maud gondolatait, leépülésének és bizonytalanságának folyamatát, hogy teljesen a hatása alá kerültem, végig szívszorító volt olvasni róla.

Összességében tetszett a történetet és nagyon élvezetes volt nyomon követni, ahogy a régmúlt eseményei szép lassan a felszínre kerültek. Maud emlékképei olyanok voltak akár egy kirakós játék apró darabkái, melyekből minél többet ismertünk meg, annál közelebb kerültünk Sukey eltűnésének megoldásához. És bár az elején a történet kissé lassan indult, mégis azt kell mondjam, hogy a végére már rendkívül nehezen eresztett. 
Emma Healey
Azt olvastam valahol, hogy az írónőt a nagymamája demenciája inspirálta a történet megírásában, és hogy ez az első regénye, amely szerintem nagyon egyedire és nagyszerűre sikerült - a lélektani regények kedvelői számára csak ajánlani tudok.  

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Cartaphilus
Sorozat: -
Oldalszám: 304

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése