2020/03/30

, , , , , , ,

Elle Kennedy: The ​Score – A pont (Off-Campus 3.)

Az Off -Campus sorozat harmadik részében Deant és Alliet ismerhetjük meg, akikkel találkozhattunk már korábban – igaz csak érintőlegesen - az előző részekben. Dean jóképű, gazdag, egy igazi csajozógép, akinek az életét a lányokon, a bulikon és a sporton kívül semmi más nem teszi ki. Allie-t pedig Hannah legjobb barátnőjeként láthattuk már korábban, aki most épp egy nehéz szakításon van túl. Allie hogy elkerülje az exével való kínos találkozást, Hannah javaslatára egy éjszakát a hokis fiúk házában tölt, ahol csak Dean van épp otthon. Mivel tisztában van Dean hírnevével így nem foglalkozik vele, meg amúgy sem híve az egyéjszakás kalandoknak, de Dean olyan kitartóan ostromolja, hogy pár pohár pia után bizony minden gátlás felszabadul. 

A sorozat eddig olvasott részei közül talán Dean és Allie volt az, akik szexuálisan szerintem a legjobban vonzották egymást, annak ellenére, hogy a természetük és a párkapcsolatról alkotott véleményük totál különbözött egymástól. Hogy miben? - már mondom is.

Dean a suli legnépszerűbb pasija volt, naponta váltogatta a partnereit. Abszolút nem voltak erkölcsi dilemmái a szexuális életével kapcsolatban. Mindegy volt neki, hogy kivel, mikor és hogyan szexel, a lényeg, hogy szexeljen, lehetőleg minél többet és minél változatosabb partnerrel vagy akár több partnerrel együtt. Míg Allie amolyan tipikus fészekrakó típus volt. Szerette az állandóságot és ha volt mellette valaki, akire támaszkodhatott és számíthatott. Ezért is volt lelkileg totál kiakadva, amikor lefeküdt Deannel. Rettenetesen szégyellte magát miatta és erős lelkiismeret-furdalása volt, mivelhogy az alkalmi szex, abszolút nem az ő asztala. Ráadásul csak most lépett ki egy hosszú távú kapcsolatból és még nem állt készen egy másikra. De ha készen is állt volna, akkor sem egy ilyen szexmániás pasival, mint Dean.
A hollandok a lányokra helyezték a hangsúlyt :)
Persze nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ezek ketten a könyv végére szépen egymásba gabalyodnak. Fokozatosan ismerik meg egymást és válnak egyre fontosabbá a másik számára. Ami furcsa volt, hogy mindenféle nagyobb dráma és félreértés nélkül sikerült rájönniük, hogy hogyan is működhetne zökkenőmentesen a kapcsolatuk. Szóval maga a történet nem volt túl bonyolult, semmiféle csavar vagy bonyodalom nem tarkította, melynek köszönhetően már-már fájdalmasan egyszerűnek éreztem az egészet. Gondolom ezért is tett bele Kennedy az előző részektől eltérően jóval több szexjelnetet, hogy az olvasó nehogy bealudjon, na meg persze valamivel csak ki kellett tölteni az üresen tátongó oldalakat. Mindenesetre nem mondom, hogy nem élveztem a könyv olvasását, mert az író stílusa és humora most is  levett a lábamról, és igazából ismét jól szórakoztam, de számomra ez a kötet csakis, és tényleg csakis a szexről szólt, és nekem egy romantikus könyvben soha nem ezen van a legfőbb hangsúly. (Csak halkan súgom, hogy ennyi erővel egy igényes pornót is nézhettem volna, akkor is hasonló élményben lett volna részem, mint most.) 

A könyvben nem sok emlékezetes pillanat volt számomra, szám szerint pontosan kettő. Az egyik, amikor Dean energikus húga szinte berobban a történetbe, a másik pedig amikor Allie félreértésből leüti Deant – ó, hogy én milyen jót szórakoztam és nevettem ezeken a jelenteken. Na és persze most is nagyra értékeltem, hogy a főszereplők mellett a korábbi részek szereplőivel is sokat találkozhattunk.

Szóval összességében kissé csalódott vagyok, mert míg a sorozat első része óriási kedvenc volt anno, és a másodikon is szintén jól szórakoztam és szívesen olvastam, addig ez a kötet egyáltalán nem rántott magába. Persze nem tagadom, jól esett ebben a zaklatott és vészterhes időszakban egy ilyen könyvet olvasni, mert humoros volt, meg fiatalos, meg könnyed meg minden, de attól félek, hogy az Off-Campus sorozat számomra mostanra szép lassan kezdi elveszíteni varázsát.



1. The Deal - Az üzlet ~ Hannah Wells & Garett Graham 
2. The Mistake - A baklövésGrace Ivers & John Logan 
3. The Score - A Pont ~ Allie Hayes & Dean Di Laurentis 
4. The Goal - A cél ~ Sabrina James & John Tucker 

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Off-Campus
Eredeti Cím: The Score
Fordította:Barthó Eszter
Oldalszám: 416

tovább olvasom Elle Kennedy: The ​Score – A pont (Off-Campus 3.)

2020/03/25

, , , ,

Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Na, hát ezt a könyvet sem a csodás borítója miatt választottam – bár röhögni fogtok; miközben olvasgattam, annyit nézegettem, hogy egész megszerettem –, de ugye sosem a külcsín a fontos, hanem a belbecs, ami ebben az esetben bizony nem maradt el. Szóval már most mondom, hogy pozitív élmény volt számomra a könyv, örülök is nagyon, hogy végül más könyvmolyok hatására, ha kissé kacskaringós úton is, de meg tudtam szerezni.

Már csak azért is, mert elég rövidke történetről van szó, együltő helyemben ki tudtam olvasni. Másrészt pedig mert egy olyan bájos és szépen megkomponált regény volt ez, ami roppant szívhez szóló módon írta le az ember és a természet kapcsolatát, és persze azt, hogy az olvasás egy olyan emberi szükséglet, amit még a legvalószínűtlenebb helyzetekben és környezetben is igényelnek bizonyos emberek.

A történet egyébként egy idős férfiról, Antonio José Bolívar Proañoról szól, aki az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű kis településen él az őserdő mélyén. Ez a falu olyan kicsi, hogy a fogorvos évente csak kétszer jár arra fogakat húzni és hogy könyveket vigyen az öregnek…. szerelmi történetek, ráadásul olyanokat, amelyek a legnagyobb szívfájdalommal járnak. Antonio még fiatal korában költözött a dzsungelbe s telepedett le a shuar indiánok között, akik mindent megtanítottak neki az erdőről és annak lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról. Sajnos Antonio nem sokáig maradhatott velük, a tanult bölcsességeket magával víve vissza kellett térnie a fehér telepesekhez, akik közé ezek után sajnos már soha nem tudott beilleszkedni. A falusiak nem nagyon foglalkoztak vele, csak akkor keresték, ha valami veszély fenyegette őket, mint például egy felbőszült ocelot - kinek párját és kölykeit a fehér ember kegyetlenül elpusztította – és ez miatt a szerencsétlen állat szörnyű bosszút akar állni mindenkin.
Érdekes volt ez a könyv, a legelején azt hittem, hogy a könyvek és az olvasás szeretetén lesz majd a fő hangsúly, de érdekes mód engem nem az öreg ez irányú érdeklődése és lelkesedése érintett meg leginkább, hanem a nőstény párduc hihetetlen fájdalma a családja elvesztése miatt, illetve az ez miatt indított könyörtelen bosszúhadjárata. Volt valami költői, valami emberi abban a szerencsétlen párducban, amitől ha rá gondoltam rögtön összeszorult a szívem. És bár nem én vétettem ellene, mégis szégyenérzet töltött el azok miatt az emberek miatt, akik ezt tették vele, és akik azt hitték és hiszik még most is, hogy az univerzum közepén állnak és joguk van bármit megtenni a Földdel és a rajtuk élő állatokkal.

A könyv irtó rövidke - soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mondanivaló elfér benne – és gyönyörűen van megírva. Már nem tudom, hogy milyen szavakat és hasonlatokat használt az író, de visszagondolva még mindig érezem az őserdő fullasztó melegét és a bőrömön lecsorgó izzadságcseppeket. Hallom a magas aljnövényzetben lassan mozgó hatalmas állatok neszét és a színes madarak szárnycsapkodását…. Van egy bizonyos mértékű filozofálás a műben a természet tiszteletéről és az ostoba, agresszív emberek által okozott kárról. Na nem szájbarágósan, csak olyan mértékben, hogy határozottan érezni lehessen annak súlyát - és ezt igen nagyra értékeltem benne.

Szóval megszerettem ezt a könyvet, Antoniot meg pláne, és nem csak azért, mert szerelmes történeteket olvasott, hanem mert másokkal ellentétben nem meghódítani, hanem egyszerűen csak harmóniába akarta élni a természettel - és szerintem ez a könyv legfőbb mondanivalója.


Csak halkan súgom, hogy még soha nem kóstoltam bele a Latin-amerikai irodalom rejtelmeibe, ezek után azonban úgy érzem, itt az ideje, hogy megtegyem. 


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Un viejo que leía novelas de amor
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Oldalszám: 134

tovább olvasom Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

2020/03/20

, , ,

Agatha Christie: Tíz ​kicsi néger

A világ leghíresebb krimiszerzőjét Agatha Christie-t szerintem senkinek nem kell bemutatni, mert ha valaki még nem is olvasott tőle egyetlen könyvet sem, akkor is találkozott már a nevével, már csak a különböző sorozatok és filmek kapcsán is. Arról már nem is beszélve, hogy AC-t a krimik királynőjének tartják, rengeteg példányban jelentek meg könyvei, melyek közül állítólag az egyik leghíresebb és az olvasók által talán legkedveltebb írása a Tíz kicsi néger. És mivel én azok közé az emberek közé tartozom – bocsika, csak tartoztam -, akik ez idáig még egyetlen könyvét sem olvasták, így úgy gondoltam, hogy mégiscsak a legjobb regényével kéne kezdenem a vele való ismerkedést.
A történetről nem szeretnék sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy egy titokzatos vendéglátó tíz különböző embert hív meg különféle indokkal egy mindentől elzárt gyönyörű szigetre, ahol aztán ezek az emberkék szép sorban fogyatkozni kezdenek. Az egyiket megmérgezik, a másik csak egyszerűen eltűnik, a harmadikat fejbe lövik és így tovább. Ami érdekes az egészben, hogy egy óvodai versike szerint hullanak, mint a legyek, ami ráadásul papírra vetve mindegyikük szobájában megtalálható volt, tehát tulajdonképpen tudták is, hogy mi fog velük történni. A helyzetüket nehezíti, hogy egyikük sem tud elmenekülni a szigetről, mely miatt a feszültség csak egyre nő közöttük. Elkezdődik a gyanúsítgatás, a rettegés és az ellenségeskedés, miközben mindegyikük mocskos kis múltjára is szép lassan fény derül.
A kép a BBC 2015-ben készített 3 részes minisorozatból való.
Nekem nagyon tetszett a könyv, nem is értem, hogy miért halogattam ilyen sokáig. A karaktereket és a történetet kellőképp kidolgozottnak éreztem, a cselekmény pedig olyan fordulatokkal és rejtélyekkel volt tele, ami végig képes volt fenntartani a figyelmemet, szóval határozottan faltam a sorokat. Minden fejezetben új gyanúsítottam volt – sajnos, akire épp tippeltem, az mindig gyorsan kiesett a sorból – pedig minden esetben meg voltam győződve arról, hogy jól választottam, de az írónőnek mindig sikerült tévútra vezetnie. Meg aztán bevallom, engem kisebb elégedettséggel töltött el – ami nem azt jelenti, hogy nyugodt szívvel néztem végig minden szereplő halálát -, hogy a házigazda, kinek kilétéről egyébként a könyv végéig nem tudtunk meg semmit, a múltban elkövetett szörnyű bűncselekményeik miatt büntette halállal a vendégeit. Sajátos igazságszolgáltatási módszer volt ez a részéről, amiről nagyon sokat lehetne vitatkozni, de mivel Agatha Christie ezzel a könyvével – szerintem legalábbis – nem szeretett volna irodalmi babérokra törni, sem filozofikus mélységek fölött keringeni, így igazából én sem tettem azt, hanem egyszerűen csak átadtam magam e hátborzongató atmoszférájú történetnek, és borzongva élveztem az egészet.

Nem is tehettem mást, mivel a történet folyamatosan feszültségben tartott, a vége pedig, nos, az óriási meglepetés volt számomra, mivel abszolút nem éreztem szokványosnak. Rajtam legalábbis nem futott át az a jóleső megkönnyebbülés, amit egy klasszikus krimi végén érez az ember. Tudjátok, amikor az utolsó oldal után felsóhajt, és azt mondja; ahhh végre megvan a gyilkos és szerencsére mindenki elnyerte méltó büntetését. A világ rendje helyreállt, és a mérleg nyelve is középre billent…. Nem, én semmi ilyet nem tapasztaltam, inkább kissé kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan kérdések lopták be akaratlanul is magukat a fejembe, mint például, hogy vajon miért érezte a gyilkos, hogy neki ezeket az embereket mindenképp meg kell ölnie. Miért gondolta úgy, hogy neki joga van ehhez?  Hogyhogy nem bukott ki sok-sok éven keresztül, hogy ez az ember egy őrült. És jézusom, ez most tényleg fityiszt mutatott nekünk a végén?

"És az őrült mindig előnyben van. Kétszer olyan agyafúrt, mint egy normális ember." 

Szóval abszolút nem szokványos könyvhöz volt szerencsém, mely miatt lehet többször is újra olvasom majd.  Mindenesetre nagyon örülök, hogy elolvastam, mert rendkívül jól szórakoztam, és naná, hogy ezek után a többi Agatha Christie könyvre is roppant mód kíváncsi vagyok. 


Ui.: Most pedig megyek és megnézem a filmet.

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer, s vacsorázni ment, Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, Egy el is aludt másnap, s nem maradt csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat, Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között, Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét, Egyik bíró lesz a végén, s nem marad, csak négy.
 Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd. Egyik pecsenyévé sül, és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek..."
Kiadó: Európa
Eredeti cím:And Then There Were None
Fordította: Szíjgyártó László
Oldalszám: 250


tovább olvasom Agatha Christie: Tíz ​kicsi néger

2020/03/13

, , , , , ,

Lorraine Heath: Rangon ​aluli menyasszony (Botrány és szenvedély 2.)

Lorraine Heath nevével A havishami ördögfiókák trilógiája kapcsán találkoztam először. Imádtam azt a sorozatot, ezért is vágtam bele ebbe a szériába, aminek az első részétől ugyan nem voltam elájulva, de ez... ez sokkal jobban elbűvölt, mint a sorozat nyitó kötete.

Történetünk főhőse Thorne, akinek herceggé válása óta rengeteg kötelesség és felelősség nehezedik a vállára. Hogy apjának tett ígéretét teljesítse, feleségül veszi Lavinia Kentet, illetve csak venné, ha a hölgy nem szökött volna el közvetlen az esküvő előtt. Thorne természetesen a keresésére indul, ám egy sötét sikátorban egy gonosztevőkből álló banda rátámad, és ha a közelben lévő fogadó tulajdonosa, Gillie Trewlove nem sietett volna időben a segítségére, talán nem is élte volna túl az éjszakát.

Gillie a súlyosan sérült férfit az otthonába viszi, és gondosan ápolja. Még a testvéreinek sem szól egy szót se a történtekről, mert tisztában van vele, ha megtudnák, hogy egy férfi van a lakásába azon nyomban feleségül akarnák adni hozzá. Gillie-nek pedig esze ágában sincs férjhez menni. Egyrészt, mert nem szeretné a függetlenségét elveszíteni. Másrészt pedig, mert soha nem adná át a fogadója tulajdonjogát másnak - tudniillik, ha férjhez menne, akkor a törvény értelmében mindene a férjére szállna - ám Thorne felbukkanása mindent megváltoztat. 


Aki olvasta a sorozat első részét, az biztosan tudja, hogy Gillie-nek négy bátyja és egy lánytestvére van. És míg az előző kötet a hercegi származású Mickről szólt, addig ebben a részben Gillie történetét követhetjük nyomon, akit fivéreihez hasonlóan újszülött korában szintén Ettie Trewlove - egy nyomorúságos körülmények között élő asszony - küszöbén hagytak, aki aztán a tőle telhető legjobb módon próbálta felnevelni őt. Gillie hosszú utat tett meg míg erős és független nő vált belőle, hiszen ebben az időben a társadalom rendkívül kegyetlenül bánt a bűnben született emberekkel. Semmibe vette, lenézte és kizárta őket a köreikből, Lorraine Heath pedig az előző részhez hasonlóan most sem győzte mindezt elégszer hangsúlyozni, úgyhogy a törvénytelen születés témája ebben a részben is szépen ki volt vesézve.  

A szereplők megformálásában szerintem az írónő remek munkát végzett - Gillie karakterét egyszerűen imádtam. Ő egy nagyon szerethető és különleges jellemű hősnőt testesített meg, aki nem csak önmagával, de a sorsával is tökéletesen elégedett volt, és ezt annyira  jó volt olvasni. Küllemét és megjelenését tekintve nem volt szokványos; előnytelen öltözéket magára öltő, magas termetű és furcsán rövid frizurát viselő, mindenféle női praktikát mellőző, okos, kedves, és rendkívül határozott teremtést képzeljetek magatok elé, akinél a kemény külső lágy szívet és egy kissé álmodozó lelket takart, amit én őszintén szerettem benne... meg a sellő és unikornis gyűjteményét, meg ahogy az emberekkel bánt és ahogy a fogadóját vezette. Na és persze azt is nagyra értékeltem, hogy végre egy olyan hősnőről olvashattam, aki egy sikeres üzleti vállalkozást vezetett, megbízható és erős jellemű volt, ugyanakkor gyengéd és mindig segítő kezet tudott nyújtani az arra rászorulóknak…. Áhh, Gillie valóban tökéletes volt.
Persze Thore karaktere is roppant szimpatikus volt számomra, elsősorban a nyitottsága bűvölt el, amivel inkább csodálta Gillie függetlenségét mintsem átkozta volna azt. Meg aztán az is nagyon tetszett, hogy először a lány kedvessége és ereje - na nem a fizikai, bár abban sem szenvedett hiányt, hanem a lelki - érintette meg a szívét, és hogy semmi kapkodás nem volt a kapcsolatukban, hanem szép fokozatosan alakult ki közöttük a szerelem. És végezetül, hogy nem szégyellte beismerni, majd később orvosolni azon hibáját, mely szerint képes lett volna úgy feleségül venni a számára kijelölt menyasszonyt, hogy egy kicsit sem volt hajlandó megismerni őt. 
Egy szó, mint száz, Thore egy rendkívül kedves és vonzó ember volt, ráadásul szemüveges – nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna szemüveges úriemberrel ebben a műfajban - szóval tényleg egy tökéletes férfi... talán már egy kicsit túl tökéletes is. 

Na de ez legyen a legnagyobb problémám, hiszen összességében nincs okom panaszra, mert egy igazán kedves és olvasmányos történetet kaptam. Kicsit hamupipőkéset és... nos bevallom, számomra a valóságtól igencsak elrugaszkodottat, mivelhogy totál valószerűtlennek tartom, hogy egy dús gazdag herceg és egy fogadó tulajdonosa - ha már csak a társadalmi előítéleteket és családi elvárásokat nézzük - boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Ám mivel nehezen viselem, ha egy romantikus történet nem happy enddel végződik, így minden fenntartásomat félre téve inkább élvezettel merülök el egy olyan álomvilágban, ahol a szerelem, valóban mindent legyőz, mint a kiábrándító valóságban.
   

A sorozat eddig nálunk megjelent részei:
2. Rangon aluli menyasszony
3. Egy ágyban a csábítóval


Kiadó: Vinton Kiadó
Eredeti cím: When a Duke Loves a Woman
Sorozat: Botrány és szenvedély
Fordította: Harcsa Henrietta
Oldalszám: 416

tovább olvasom Lorraine Heath: Rangon ​aluli menyasszony (Botrány és szenvedély 2.)

2020/03/06

, , ,

P. D. James: Nem ​nőnek való

Amikor Cordelia Gray üzlettársa meghal, ráhagyja a nem túl jövedelmező Pryde Nyomozóirodát, ami megbízások hiányában a csőd szélén áll. Cordelia épp azon gondolkodik, hogy hogyan tovább, amikor egy jól öltözött nő jelenik meg az ajtajában, hogy elvigye a dús gazdag Sir Roland Callenderhez, aki azzal a feladattal bízza meg őt, hogy derítse ki, miért hagyta ott a fia az egyetemet és mi kergette Markot öngyilkosságba. Cordelia elfogadja a megbízást és beleveti magát a nyomozásba, melynek során nemcsak Mark barátainak az életébe, hanem a Callenger család múltjába is mélyen bele kell ásnia magát. Ám úgy tűnik, ez nem mindenkinek van ínyére.

Ó, nekem nagyon tetszett ez a könyv, igazi klasszikus krimi hangulata volt. Sok-sok részletes leírással tarkított, rendkívül izgalmas és furmányos, lassan kibontakozó történetet kaptam, ami időben a 70- es években játszódott, helyileg pedig egy ősi egyetemi városban, Cambridge-ben. A szereplőket, legfőképp Mark baráti körét, roppant változatosnak és teljesen hitelesnek éreztem, és mivel már a nyomozás elején érezni lehetett, hogy nem mindenki mond igazat, vagy legalábbis elhallgat dolgokat, végig feszültségben voltam és igyekeztem minden apróságra odafigyelni, nehogy lemaradjak valami fontos információról. 

Maga a bűntény, illetve annak felvezetése a lassú tempó ellenére is szerintem tök izgalmas volt. Merthogy Mark öngyilkossága kezdetben persze teljesen szokványos esetnek tűnt. Egy fiatalember fogja magát és minden ok nélkül otthagyja az egyetemet, hogy kényelmetlen körülmények közé költözve a saját lábára álljon. Tipikus, befelé forduló, magányos alkatról beszélünk, aki sem a családjával, sem a barátaival nem volt bizalmas kapcsolatban. Aztán alig három héttel azután, hogy elhagyja az egyetemet, holtan találják. A helyszínen semmi nem utalt dulakodásra, még búcsúlevelet is találtak, tehát egyértelműen öngyilkosságnak látszik az eset, és mégis. Cordelia kitűnő megfigyelőképességének hála, olyan apró kis jelekből, mint például egy hanyagul otthagyott szennyes kávéscsészéből, vagy az elkészített, de el nem fogyasztott vacsorából, és a félbehagyott kerti munkaból arra következtetett, hogy Markot meggyilkolták.
Cordelia nagyon szimpatikus karakter volt számomra, nem volt túl határozott és tapasztalt sem, ráadásul nő létére törékeny is volt és a családi háttere miatt érzelmileg elszigetelt, mely hiányosságok miatt kezdetben komolyan féltem, hogy nem tud majd megbirkózni a feladattal. Ám a történet előrehaladtával egyre jobban megtalálta a hangját és érvényesítette erejét, úgyhogy a könyv végére tényleg minden elismerésem az övé volt. Annyira jó volt látni azt az elszántságot és magabiztosságot, amit minél mélyebbre ásott az ügyben annál erősebben és stabilabban sugárzott. Meg aztán mindig olyan jókat mosolyogtam magamban, amikor egy-egy meleg helyzetben eszébe jutottak azok a nyomozási technikák, amiket még a társa tanított neki rövid együtt töltött idejük alatt – ó, hogy milyen nagy hasznát is vette azoknak a tanácsoknak. Mindenesetre Cordeliának nem volt könnyű feladata, hiszen a Mark halála körüli rejtély jóval összetettebb és veszélyesebb volt, mint ahogyan azt elsőre bárki is gondolta, de Cordelia jól vette az akadályokat, és mindenki számára bebizonyította, hogy nő létére igen is képes megbirkózni a feladattal.

Fájdalom, de sajnos volt néhány dolog, amit kicsit furcsállottam a könyvben és ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Például nem igazán értettem, hogy fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére miért pont Cordeliat bízták meg az ügy kiderítésével. Komolyan azt hittem, hogy lesz a könyv végén valami „csattanó”, ami magyarázattal szolgál majd erre, de nem így volt. Meg aztán a történet végével sem voltam igazán kibékülve - nem értettem, hogy Cordelia miért védett egy olyan szereplőt, akivel csak néhány szót váltott és ráadásul egy cseppet sem kedvelték egymást. Szerintem túl sok vesztenivalója volt ahhoz, hogy ilyen könnyű szívvel jótékonykodjon, ennek ellenére ő mégis megtette. Miért? A magyarázat számomra nem volt túl meggyőző.

Mindenesetre kellemes meglepetés volt ez a könyv. Remek hangulatú és stílusú, igazi régimódi detektívtörténet, amit élvezet volt olvasni.  Sajnos, ha jól tudom Cordeliának az írónő ezen kívül már csak egy könyvet szentelt, amire ezek után szintén nagyon kíváncsi lettem, illetve szerintem egy másik (A halál jár Pemberley-ben c.) regényével is hamarosan teszek majd egy próbát. 

 

Kiadó: XXI. Század Kiadó
Eredeti cím: An Unsuitable Job for a Woman
Fordította: Róna Ilona
Oldalszám: 334

tovább olvasom P. D. James: Nem ​nőnek való

2020/03/02

, , ,

Laura Madeleine: Egy ​cukrászmester meséje

Nyilvánvaló, hogy ez a könyv a csodás borítójával keltette fel a figyelmemet, ami szerelem volt első látásra.  Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ezt nekem olvasnom kell. Persze mint mindig, most is megfordult a fejemben, hogy mekkora pofára esés lesz, ha a könyv borítója nem lesz összhangban a belső tartalommal, ám a regény egy olyan szívszorító, időnként keserű és könyörtelen szerelmi történetet mesélt el, ami a szenvedély, árulás és a valódi barátság mellett a megbocsátás művészetéről is szólt, szóval épp nekem való volt.

A történet két idősíkon játszódik, az egyiknél az 1909-es évek Párizsában járunk, amikor is egy vidékről felkerült szegény fiú Clermont híres cukrászdájában kap munkát. Guit rögtön megbabonázza az ismeretlen világ: az elegáns vendégek, az aranyló karamellcsodák, a habos krémek, a cukrászda hátsó részében folyó munkák, és annak izgalma, amit egy cukrászati remekmű elkészítésekor érezhet az ember. De leginkább a gazdag tulajdonos csendes és mosolygós lánya, Jeanne csavarta el a fejét, akivel egy olyan szerelmi viszony veszi kezdetét, amelynek sosem lett volna szabad megtörténnie.

A második idősíknál 1988-ban járunk, Cambridge-ben, ahol Petra a nemrég elhunyt nagyapja körül kirobbanó botrányt próbálja elkerülni azzal, hogy nyomozásba kezd egy olyan rejtély felkutatása után, mely szerint nagyapja fiatal korában Párizsban járva egyértelműen egy botrány főhősévé vált, mely botrány végül aztán a Clermont cukrászda bezárásához vezetett. Ezt támasztja alá az a régi levél és fotó is, amit a holmijai között talál. A fotón a nagyapja mellette két ismeretlen fiatal, mögöttük pedig a Clermont cukrászda látható. A fotó hátoldalán pedig egyetlen mondat a nagyapa kézírásával: „Bocsáss meg!”


A regény tulajdonképpen egy szívszorító szerelmi történet, ami egy neves cukrászda tulajdonosának fiatal lánya és egy Párizsba érkező nincstelen fiú között alakult ki. A korabeli társadalom szerint az ilyen eltérő társadalmi háttérrel rendelkező emberek között semmiféle romantikus kapcsolat nem volt elfogadható, ezért a két fiatal kénytelen volt titokban tartani szerelmét. Jeanne és Gui feltétel nélkül szerették egymást, de egy balszerencsés félreértés folytán sajnos a terveik nem úgy alakultak, ahogy azt eltervezték.

Az ő történetük a jelenbe, pontosabban 1988-ra vezet vissza, amikor is Petra, egy fiatal egyetemi hallgató, véletlenül rábukkan arra a fotóra, melynek hatására merész kutatásba kezd. Petra kitartó és számomra egy kissé naiv teremtés volt. Egy pillanatra sem volt képes arra gondolni, hogy szeretett nagyapja megbántott vagy akár fájdalmat okozhatott valakinek, legalábbis addig, amíg ki nem derül az igazság.

Vajon Jeanne és Gui képesek lesznek legyőzni a társadalmi előítéleteket és beteljesíteni szerelmüket? Vajon mi köti össze a nemrég elhunyt nagyapát a múltbéli szerelmesekkel? És mi lehetett az a botrány, ami miatt a Clermont cukrászda kénytelen volt örökre bezárni kapuit? 
Bár nem mondtam, de aki ismer az tudja, hogy imádom a két idősíkban játszódó történeteket, úgyhogy itt is nagyon szerettem a múlt és a jelen gyönyörű keverékét. Jeanne és Gui története közelebb állt hozzám, mint Petra nyomozása. Rendkívül élveztem a cukrászdáról és a sütemények elkészítésének folyamatáról szóló részeket, az édességek látványát, a porcukor és a vanília illatát. Szerettem a szereplők között lévő tiltott szerelem, titkos séták és lopott csókok izgalmát és a korabeli Párizs varázslatos hangulatát.

Mivel a könyv stílusa és nyelvezete könnyű és rendkívül olvasmányos, így gyorsan tudtam haladni vele. Sajnos a rejtélyt én nem éreztem olyan jelentősnek, mint ahogy az a regény elején fel volt vezetve, de a fiatalok közötti szerelem mindent elsöprő ereje, az ínycsiklandó finomságok és persze Párizs mindenért kárpótolt. 
Mivel a regényben sok szerepet kaptak az édességek, ezért olvasás közben gyakran megfordult a fejemben, hogy - fogyókúra ide vagy oda –, fogom magam és elmegyek egy cukrászdába, hogy egy hatalmas ekler fánkot rendeljek magamnak. Persze csak a gondolatig jutottam el, mert sehogy sem akaródzott ez miatt letennem a könyvet és egyébként sem láttam még nálunk egyik cukrászdában sem ilyen finomságot. Mindenesetre az édesszájúaknak azt ajánlom, hogy olvasás előtt jó ha bekészítenek maguk mellé pár darab makaront - higgyétek el, szükségetek lesz rá -, a többiek pedig csak egyszerűen élvezzék ezt az emlékekkel, álmokkal és vágyakkal, krémes és cukros csodákkal teli színes, illatos olvasmányt. 


Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The Confectioner's Tale
Fordította: Hoppán Eszter
Oldalszám: 360

tovább olvasom Laura Madeleine: Egy ​cukrászmester meséje

2020/03/01

WTF!

Képzeljétek, a minap egyik ismerősömmel beszélgetve majdnem padlót fogtam. John Marrsnak A tökéletes pár c. könyvről beszélgettünk, amit egyébként én adtam neki kölcsön. Imádtam azt a könyvet, emlékszem, rögtön az első fejezet után beszippantott annyira izgalmas és érdekes volt az egész. Amit tudni kell róla, hogy a könyv öt emberről szól. A velük történt eseményeket felváltva, több rövid fejezeten keresztül ismerhetjük meg, ami mindegyike olyan véggel zárul, hogy majd megesz a fene a folytatásért. De türelmes vagy, és kivársz, és mindig az épp soron következő szereplő történetével folytatod, ami persze amikor elkezded olvasni annyira nem is nagyon érdekel, mert még az előző hatása alatt állsz, de hamar rájössz, hogy ez a történet is ugyanolyan izgalmas, ha nem izgalmasabb, mint az előző és mire a fejezet végére érsz, márt ezt sem szeretnék abbahagyni… és így tovább.

Na már most, amikor megkérdeztem B.-t , hogy melyik szereplő a kedvence, akkor azt mondta, hogy még nem tudja, mert csak kettőt olvasott végig belőle. WTF? Jééézusom!


Esküszöm, nekem eszembe se jutott, hogy így kellene olvasnom a könyvet, hogy mindig tovább lapozok ahhoz a személyhez, akinek a történetében épp benne vagyok. Micsoda elvetemült dolog már ez? Hogy lehet így kiherélni, meggyilkolni… ésésés élvezhetetlenné tenni egy ilyen regényt? Hát nem pont ez a lényege az egésznek? Hát nem pont a legizgalmasabb pillanatnál való befejezés teszi elsősorban oly egyedivé, addiktívvá és izgalmassá - és igen, igen, bevallom, néha bizony kicsit bosszantóvá is - a könyvet?

Rettentő csalódott vagyok. Persze kenyértörésre ez miatt nem kerül sor köztünk, de akkor is. 

Vagy túlreagálom a dolgot?

Ah, nem is tudom mit mondhatnék erre. 

tovább olvasom WTF!