Eoin Dempsey: Fehér ​rózsa

Ennek a könyvnek az olvasása kapcsán fogalmazódott meg bennem igazán, hogy mennyire szeretem is én a második világháborús könyveket. Persze korábban is sokat olvastam és szerettem is őket, de hogy ezek a regények ennyire lekötnek, érdekelnek és megérintenek, furcsa mód csak most tudatosodott bennem igazán.

A Fehér rózsa Eoin Dempsey második nálunk megjelent kötete, az elsőt, a Rebecca nyomában-t már korábban olvastam és igazán nagyon tetszett, ezért is mertem bátran belevágni ebbe a regényébe, amit egy cseppet sem bántam meg, hiszen a rövidsége ellenére is kidolgozottnak és roppant izgalmasnak éreztem, ráadásul a szereplők is rögtön a szívemhez nőttek, egyszóval élmény volt olvasni.

A történetről röviden annyit, hogy időben 1943-ban járunk. A fasiszta Németország több elszenvedett súlyos vereség ellenére is még mindig erős. Hitler határozottan fogja a gyeplőt, a náci propaganda még mindig jól működik, hiszen az országban tombol a fanatizmus és a brutalitás, melynek hatására Franka minden szerettét elveszítette már. Egyedül maradt és úgy érzi, hogy az élete annyira kilátástalanná és értelmetlenné vált, hogy nincs értelme tovább élnie. Ám amikor öngyilkosságát tervezve a Fekete-erdő hegyoldalain baktatva egy sebesült német katonára bukkan, az ápolónői ösztöne mindent felülír. Franka képtelen magára hagyni a sebesült férfit. Minden erejét összeszedve inkább elvonszolja a családja egy távoli kis faházába, és bár gyűlöli a rezsimet, amit a katona képvisel, mégis segít neki, és gondját viseli. Annál is inkább, mivel erős a gyanúja, hogy a férfi nem is az, akinek látszik. 
És amikor feltevése beigazolódni látszik és a Gestapo is felfigyel már rájuk, elkezdődik a versenyfutás az idővel. 


A történet két fiatalról szól, akik a szerencsétlen körülményeknek köszönhetően kénytelenek megbízni egymásban, ami ebben az időben, nem is volt olyan egyszerű feladat. Hiszen a náci ideológia annyira beépült az emberek tudatába és életébe, hogy nemcsak a barátokban, de már a saját családtagokban sem lehetett megbízni. Ami miatt különlegesnek éreztem ezt a könyvet, hogy végre német oldalról is olvashattam a háborús események borzalmairól. Franka múltján keresztül számomra eddig még ismeretlen szemszögből ismerhettem meg a fiatal német nők helyzetét a náci Németországban. Érdekes volt olvasni a Német Lányszövetség szerepéről, és annak erős befolyásoló hatásáról. A náci propagandarendszerről és annak hatékonyságáról, ami már a középiskolában behálózta a fiatalokat. Illetve arról a nevelési elvről, mely szerint a lányokat már tizenéves korukban csakis a három K betűvel jelölt feladatokra készítették fel: „Küche, Kinder, Kirche”, vagyis konyha, gyerekek, templom.

Én úgy gondolom, hogy amikor egy író a történelem ezen szörnyű – vagy természetesen bármilyen más - időszakáról ír, mindig hűnek kell maradnia a korhoz és hitelesen kell ábrázolni azt a környezetet, amibe a történetét beleilleszti. És Eoin Dempsey szerintem ebből a szempontból nagyon jó munkát végzett.
Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, szinte az első oldalaktól kezdve magával ragadt a történet. Letehetetlen volt, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem és folytathassam. Annál is inkább, mivel Franka karaktere nagyon közel került hozzám. Imádtam a fejében lenni. Az ő történetét olvasva olyan érzésem volt, mintha mindez velem történt volna meg. Teljesen át tudtam érezni azt a kilátástalan helyzetet amibe került, és az érzelmek azon széles skáláját, amiken át kellett esnie, hogy önmagára találjon. Maga a történet is nagyon izgalmas és jól felépített volt. Tetszett, ahogy a cselekmény fejlődött, és hogy Franka olyan döntéseket hozott, melynek súlyos következményeibe még belegondolni is kész horror volt. Mondjuk, ha nem úgy végződött volna a könyv ahogy, azt mondanám, hogy szinte tökéletes lett volna, de Dempsey úgy tűnik nem szereti megríkatni az olvasóit, pedig néha az is jól tud ám esni.

A könyvet olvasva egyébként néha nekem annyira távolinak tűnt ez az egész szörnyűség, mintha több évszázada történt volna. Pedig csak 76 év telt el azóta, ami nem is olyan sok, hiszen még az én dédikém is élénken emlékszik a második világháborús borzalmakra, és a mai napig is sokat szokott mesélni a szovjet megszállásról. De visszakanyarodva a könyvhöz, a Fehér rózsa egy nagyon jól megírt és magával ragadó történet volt. Egyetlen hibája talán csak annyi, hogy túl rövidnek találtam.
*  *  *
Hogy kiknek ajánlom? Azoknak, akik szeretik a történelem e sötét időszakában játszódó történeteket, és nem szeretnék elfelejteni azokat a szörnyűségeket, amiket a legszívesebben elfelejtene az ember.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: White Rose, Black Forest
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 288

Belinda Bauer: A ​látó

Belinda Bauer nevével A 19-es holttest regénye kapcsán találkoztam először. Emlékeszem, anno nekem az a könyve nagyon tetszett, így nem volt kérdéses, hogy a következő regényére is mindenképp kíváncsi leszek. Ami – már most elárulhatom - ismét egy olyan egyedi és összetett történet volt, aminek pár nap alatt a végére is értem, szóval igen, ez a regénye is elnyerte a tetszésemet. 

Amikor november elején egy fiatal apa, James Buck elindul reggel otthonról és a bejárati ajtót véletlenül nyitva hagyja maga után, a négy éves kisfia, Daniel, örökre eltűnik. Anna, James és Daniel átlagos család voltak, de ezután az eset után minden megváltozik. James magát okolja a fia eltűnése miatt, és ami a legrosszabb az egészben, hogy a felesége sem menti fel e teher alól. Anna  pedig minden nap kimegy a házuk elé, és tisztára sikálja azt az öt lábnyomot, amit Daniel hagyott eltűnése napján a frissen öntött betonban. És ez nem minden. Anna nem csak a fia apró lábnyomait tisztogatja minden nap, hanem a lakásukat is kényszeresen „csíramentesíti”. Ráadásul öngyilkos gondolatai is támadnak néha, szóval teljesen megtört és magába fordult, a férjével való házassága pedig finoman szólva is mindkettőjük számára csak szenvedés volt.

Aztán itt van nekünk Marvel főfelügyelő, a történet másik főszereplője, aki még mindig megszállottja annak a megoldatlan ügynek, melyben egy tizenöt éves lány, Edie Evans tűnt el egy évvel korábban az iskolába vezető úton. Edie és Daniel eltűnése látszólag nem függ össze egymással, de amikor Anna kétségbeesésében egy halottlátóhoz fordul segítségért, aki véletlenül pont az a személy, akit Marvel felügyelő keresett fel anno az eltűnt lány ügyében, a két eset valamilyen módon mégis összekapcsolódni látszik.


Nincs olyan fájdalom, mint egy gyászoló anya megtört szíve, és Bauer ezt az érzést hihetetlenül jól tudta ábrázolni. Anna érzelmi élete, a gyermeke elvesztése miatt érzett fájdalma, kétségbeesése és szűnni nem akaró szenvedése, végig kézzel tapintható volt a regényben. Akárhányszor olvastam róla, mindig összefacsarodott a szívem, szóval én tökéletesen megértettem Annát, amikor valamilyen kapaszkodó és remény után kutatva felkereste azt a bizonyos halottlátót. Anna karaktere hihetetlenül jó volt. A mások iránt érzett együttérzése, a segíteni és tenni akarása, amikor annál nagyobb csapást, mint hogy egy szülő elveszítse egyetlen gyermekét, el sem tudok képzelni - őszintén megérintett. Én úgy gondolom, hogy az ő karakterének - és ez által az egész könyv - nagyszerűsége elsősorban ebben, na meg a rémisztő látomásaiban, álmaiban és a szoba falára rajzolt könyörtelen kék köreiben rejlett. 

Marvel főfelügyelő karaktere már egészen más tészta. Ő egyáltalán nem került közel a szívemhez. És nem csak azért, mert képtelen volt hinni az irracionális dolgokban, és hogy bárki képes lenne valamilyen telepatikus módon kapcsolatba lépni egy eltűnt személlyel. Hanem mert egy olyan durva, és bunkó faszkalap volt – bocs a durva kifejezésért, de ezt a könyvből idéztem -, hogy a való életben az ilyen alakokat messziről elkerülném. Persze nem tagadom, én is fenntartással kezelem az olyan misztikus képességeket, melyek segítségével az univerzum titkai csak úgy megnyílhatnak bárki előtt, na de ha erre ne adj isten, kézzel fogható bizonyítékok is szolgálnának, akkor bizony elgondolkodnék kicsit, és nem utasítanám el rögtön csípőből az egészet. Mindazonáltal azt is el kell mondanom, hogy hiába bosszantott Marvel konoksága és megingathatatlan hite a mindennapi előítéletekben, az ő karaktere és a hozzá kapcsolódó fekete humor nélkül bizony közel sem lett volna ilyen érdekes és élvezetes a történet.
Egy szó, mint száz, Bauer most is hihetetlen jól szőtte a szálakat és építette fel a feszültséget. A karakterek és a közöttük felmerülő váratlan kapcsolatok annyira érdekesek és sokszor annyira abszurdak voltak, hogy nem győztem csak pislogni rajtuk. És bár ebben a műfajban általában nem nagyon vagyok oda a természetfeletti rejtélyekért, mivel azok gyakran hiteltelenné teszik a sztorit, de itt annyira jól volt tálalva és olyan jól működött az egész, hogy semmi kivetnivalót nem találtam benne.  

Egyetlen problémám volt csak a könyvvel, és az Edie (az egy évvel korábban elveszett kislány) eltűnésének valódi oka volt, amit annyira hihetetlennek, és annyira… nem is tudom…. abszurdnak és valószerűtlennek éreztem, hogy amikor az kiderült, ott kissé megbicsaklott számomra a történet, és igen, bevallom, kissé csalódott is voltam. Ám ennek ellenére mégis azt mondom, hogy A látó egy nagyon élvezetes és érdekes olvasmány volt, amit azoknak, akik szeretik a karakter-vezérelt és egy kis misztikummal meghintett nyomozós történeteket, azoknak mindenképp csak ajánlani tudom.


Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The Shut Eye
Fordította: Róbert Pál
Oldalszám: 392

J. D. Robb: A ​halál fényében ~ Eve Dallas 2.

Az úgy volt, hogy amikor megláttam, hogy a sorozat első három része újra kiadásra kerül, ráadásul klasszisokkal szebb borítóval, mint a korábbi, akkor rögtön kedvet kaptam hozzá. Igaz, hogy épp az idén vásároltam meg őket antikváriumból, és amikor megérkeztek hozzám, ismét totál elhűltem a kinézetüktől, na de ki tudta, hogy az idén új köntöst kapnak majd? Mindenesetre tény, hogy nem a borítója miatt kezdtem bele ebbe a sorozatba, hanem mert igen sok ismerősöm - akiknek az ízlésében megbízom – ódákat zengett róla. Igazság szerint úgy terveztem, hogy évente egy kötettel akár 90 éves koromig is kihúzhatom, merthogy - ezt figyeljétek - már a 48. résznél tart, de úgy tűnik, hogy kezdek függő lenni, mert már most viszket a tenyerem a következő rész után.

A történet egy gyilkossággal kezdődik. Egy átvágott torkú elismert vizsgálóbírónő holttestére bukkannak egy sötét sikátorban. Aztán egy második gyilkosság is történik, ahol az áldozatot a lakásán ölik meg. Mindkét nő még életében gyönyörű és kiemelkedően sikeres volt. Szerették őket, és csillogó életükről beszélt az egész város. Hogy mi lehetett a gyilkos indítéka? Nos, ennek kiderítése Eve Dallas rendőr hadnagy feladata volt, akinek a gyanúsítottak hosszú listája ugyan nem könnyítette meg a dolgát, de mint mindig, most is nagyon elszántan és kitartóan eredt a gyilkos nyomába.

Úgy érzem a sorozat egyre jobban kezd beszippantani, mert biza nekem ez a rész is nagyon tetszett sőt, egy hajszállal még az előzőnél is jobban. Igazi krimi volt a javából; nyomozással, gyilkossággal és egy kis romantikával megfűszerezve. Azt nem mondom, hogy a gyilkos kiléte megdöbbentett, mert a könyv közepétől már erősen gyanítani lehetett, hogy ki a hunyó, de ez valahogy most egyáltalán nem zavart, mert maga a sztori, így is elég erős és élvezhető volt ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. Jó volt végre olyan ügyről olvasni, ami magában is érdekes és szórakoztató tudott lenni, és nem csak a könyv hangulatán és a szereplők sorsán, kapcsolatán volt a hangsúly. 

Egyébként a főszereplőkről nem tudok, de ha akarnék sem tudnék semmi rosszat mondani. A szerző nagyon szépen és következetesen építi fel a karakterüket, miközben a mellékszereplőkről sem feledkezik meg. És ha már a mellékszereplőknél járunk, nagyon kíváncsi vagyok Roarke inasának történetére, és Eve barátnője is roppant szimpatikus számomra – szerintem tuti lesz e két ember között valami. De ez csak amolyan női megérzés a részemről, ha netán tévednék, az sem fog fájdalmat okozni. 
Eve és Roarke kapcsolata még mindig alakulóban van. Sajnos Eve, nehéz múltjának köszönhetően nagyon nehezen tud megbízni az emberekben, ezáltal Roake-ban is. Még nem látja vagy inkább nem akarja látni?, hogy Roarke olyan támaszt képes nyújtani számára, ami minden nő álma – az enyém legalábbis mindenképp.
Imádom, hogy mindketten határozottak és képesek kezükben tartani az életüket. Eve rendkívül elhivatott, kemény és erkölcsös, de sokszor még az ártatlanok sajnálatába is képes belebetegedni. Roarke pedig azon kívül, hogy izgatóan titokzatos és olyan gazdag, hogy akár az egész bolygót képes lenne megvásárolni, meglepően romantikus, melegszívű, és egy igazi védelmező.  Ők ketten - ha Eve is végre kötélnek állna -, szerintem egy igazán jó kis ütős párost alkotnának. Ezért is vagyok nagyon kíváncsi hova fut majd ki a történetük, bár az utolsó rész tartalmát olvasva úgy látom, nincs okom aggodalomra.
Néhány gyönyörűséges külföldi borító
A könyv olvasása közben sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet a sorozat titka; miért olyan sikeres és kattantam rá én is ilyen gyorsan. És arra a megállapításra jutottam, hogy elsősorban talán az,  hogy nem akar nagyot szólni és világot megváltani, hanem minden erőlködés nélkül csak egyszerűen szórakoztatni és kikapcsolni - és nekem egy fárasztó nap után ennyi is bőven elég.


Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Glory in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 376

És íme az eredeti borító is, csak, hogy erről se maradjatok le ;)



Októberi zárás

Októberben semmi különös nem történt velem. Nem voltunk a családdal kirándulni, meg úgy egyáltalán sehol sem, pedig jó lett volna egy kicsit kikapcsolódni. Az egész hónap végig munkával telt, na meg erős fogyókúrával – igen-igen, én így készülök az ünnepekre -, amivel őszintén szólva még soha nem haladtam ilyen jól. Olvasás terén három könyvet (Åsa Larsson – Ingela Korsell A varázsbot, J. D. Robb A halál fényében és Belinda Bauer A látó) sikerült befejeznem és egy monstrumba (Dermesztő nyár) belekezdenem. Vásárlás tekintetében pedig, mint mindig, most is elég aktív voltam, merthogy öt könyvvel lettem gazdagabb.
A Csak egy pillanat-ot a molyról szerettem volna beszerezni, de a molyocska, akitől megvásároltam „véletlenül” nem a megbeszélt könyvet küldte el nekem, hanem valami egészen mást, amit aztán még rám is akart tukmálni. Türelmes ember vagyok - bár, ha problémás ügyfelekkel beszélek, akkor a férjem nem így látja -, mindenesetre minden megoldásra nyitott voltam, de az ügy így sem haladt, és amikor tök véletlenül megtudtam, hogy egy másik molyos ismerősöm is pont így járt, pont ezzel a molyocskával és pont ezzel a könyvvel, hát akkor bizony elgurult a gyógyszerem.

Az ügy végül sárdobálás nélkül zárult, mivel anyagi kár nem történt. Visszakaptam az átutalt pénzt, de könyvem az nem lett - és most jön a lényeg -, így meg kellett rendelnem. (Igen, ez az a pont, amikor elindultam a lejtőn.) És ha már rendeltem, akkor ugye az ingyenes szállítás végett muszáj volt emelnem az összeget, így került egy laza csuklómozdulattal a kosaramba a Nincs kiút és a Találkozások. Aztán ott van még a Déli álmok, amit potom 300 forintért vettem egy antikváriumban - sok jót olvastam már róla, így nagy örültem, hogy megszerezhettem. Az elmúlt napok könyvesboltja pedig molyos vásárlás volt - a fent említett esetnél sokkal sikeresebb.

Sorozatok és filmek tekintetében semmi emlékezeteset nem néztem, kivéve a Daybreak-et (magyar címén Napkelte), amit egyszerűen imádtam. Úgy rémlik, hogy talán két-három nap alatt sikerült ledarálnom az egész évadot, annyira berántott és elszórakoztatott. Hihetetlenül jól volt: kreatív, látványos, eredeti, ráadásul rendkívül humoros, meglepő és véres… áhhh, nem is emlékszem, hogy utoljára mikor fogott meg ennyire egy sorozat. Totál kikapcsolta az agyamat, sokat nevettem rajta és amikor vége lett az utolsó résznek is, csak annyit tudtam mondani a férjemnek róla, hogy hát ez kurva jó volt! Nem szeretném túlhype-olni a dolgot, mert ha megnézitek a trailert, úgyis rögtön tudni fogjátok, hogy nektek való-e vagy sem. Mindenesetre nekem ez a tiniruciba bújtatott Mad Max-es hangulat nagyon bejött, és a szereplőket is mind imádtam, még a nagyon-nagyon gonoszokat is, szóval nézzétek, szerintem megéri.


Halloweeni borzongás

Hamarosan itt a halloween, és bár engem ez totál hidegen hagy, mégis azt veszem észre magamon (azon kívül, hogy töklámpásokat faragok a lányommal és boszorkány ujj recepteket keresgélünk a neten), hogy olyan könyvekre és filmekre vágyom, amik megborzongtatnak és finoman szólva is képesek belém fagyasztani a vért. A Dermesztő nyár pedig pont ilyennek tűnt, ezért is esett rá a választásom. Ám, hogy a számításaim bejönnek-e vele kapcsolatban vagy sem, azt még nem tudom, de ha a végére érek, mindenképp mesélek. Addig is úgy gondoltam, összeszedek pár olyan könyvet, amit szívesen olvastam vagy épp olvasnék az ősz ezen szellemjárta, kísértethistóriákért kiáltó időszakában. Ha esetleg valamit kihagytam a sorból, ami feltétlen említésre érdemes, ne tartsátok magatokban.


A zombis könyvekkel kapcsolatban biztos sokaknak vaskos előítéleteik vannak – higgyétek el, nekem sem lételemem a zombulás. De ha például az adott könyv története nem agyatlan (hahaha) vagy pofátlanul egyszerű és hihetetlenül ostoba - ami persze még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy egyben szórakoztató is legyen -, hanem mondjuk uram bocsá valamilyen drámáról, erkölcsi dilemmáról vagy társadalmi mondanivalóról szól, akkor semmi kifogásom ellene, sőt! M.R. Carey Kiéhezettek című regénye pedig ebbe a kategóriába tartozik.  
                                     M. R. Carey: Kiéhezettek
A ​történet a jövőben játszódik, az emberiség nagy része egy gyorsan terjedő fertőzés áldozatává vált. A fertőzést egy különleges gomba okozza, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött. A fertőzöttek, a „kiéhezettek" gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával táplálkoznak.A egészségesek védett városokba húzódtak vissza, vagy „guberálókká" válnak, azaz veszélyes bandákhoz csapódva próbálják túlélni a helyzetet.Egy jól védett katonai bázison különleges gyerekeket tartanak fogva, egymástól is elzárva. Ők is kiéhezettek, azonban megőrizték emberi tulajdonságaikat sőt, kiemelkedően magas intelligenciával rendelkeznek. A tudósok abban reménykednek, hogy segítségükkel – vagy inkább felhasználásukkal – sikerül megtalálniuk az ellenszert.Egy napon a kiéhezettek és a guberálók megtámadják a bázist, csak keveseknek sikerül megmenekülniük, köztük az egyik legintelligensebb kiéhezett gyerekkel, Melanie-val. A menekülőknek a kiéhezettekkel zsúfolt városokon át kell eljutniuk a biztonságot jelentő védett területre…
Jó érzéssel gondolok vissza erre a könyvre, annak ellenére, hogy horrorról van szó, és hogy - nagyon-nagyon rég - bő hét évvel ezelőtt olvastam. Emlékeszem, kicsit féltem belevágni, mert ez a műfaj nem az én asztalom, de bíztam benne, hogy ifjúsági regény révén nem fogok olvasás közben szívrohamot kapni. Szerencsére a történet annyira volt félelmetes és horrorisztikus, hogy az még épp fogyasztható volt számomra - természetesen akkor, mert időközben az én ingerküszöböm is emelkedett kicsit. Mindenesetre jó kis könyv volt és nagyon hangulatos, szóval tökéletes választás lehet halloweenra.
                                Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna
A 17 éves Cas Lowood szokatlan hivatást választ: halottakat öl.Így tett az apja is, míg el nem pusztította egy kegyetlen kísértet. Cas apja rejtélyes fegyverével, az athaméval együtt a rendkívüli képességet is örökölte, ezért mozgalmas életmódra rendezkedik be boszorkánykodással foglalkozó mamájával és Tybalt, a szellemek jelenlétét megérző macska társaságában. A fiú a helyi mendemondákat és a titokzatos események hírét követve nyomoz az élőkre veszedelmes, vérszomjas és bosszúálló holtak után, hogy ártalmatlanná tegye őket.Így érkeznek meg egy ontariói kisvárosba, Thunder Baybe, ahol a vérbe öltözött Anna szedi áldozatait. Cas azt hiszi, szokványos esettel áll szemben. Csakhogy a több évtizeddel ezelőtt meggyilkolt, hófehér, vérrel pettyezett csipkeruhában kísértő, örökké 16 éves Anna senkinek sem kegyelmez, aki átlépi egykori otthona, a régi, elhagyott és elátkozott ház küszöbét…
Hú, hát ez a könyv óriási para volt számomra. Éjszaka nem is nagyon mertem olvasni, mert totál betojtam tőle. Olyannyira, hogy este még a vécére is alig mertem kimenni, úgyhogy csak erős idegzetűeknek ajánlom.
                        Josh Malerman: Madarak a dobozban
Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, a függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?
Ezt a könyvet elsősorban a hangulata, a stílusa és a nyelvezete miatt ajánlom, no meg mert vannak benne zombik, meg szörnyek, meg kísértetek...
                          Edgar Cantero: Kotnyeles kölykök
1977 ​nyara. A Blytoni Nyári Detektívklub megoldotta utolsó ügyét, és leleplezte a ravasz Álmostavi Rémet – valójában egy újabb kincsvadászt, aki rá akarta tenni mocskos kezét a Deboën-ház mélyén rejlő mesés zsákmányra.
És talán meg is úszta volna, ha nincsenek ezek a kotnyeles kölykök.
1990. A tinidetektívek már mind felnőttek, és nem találkoztak egymással sorsdöntő, 1977-es utolsó ügyük óta. Andy, a fiús lány huszonöt éves és a törvény elől menekül, mivel legalább két államban körözik. Kerri, a hajdani zsenipalánta és reménybeli biológus New Yorkban pultos, és komoly alkoholproblémákkal küzd. De legalább ott van vele Tim, a vehemens vizsla, aki a csapat eredeti kutyatagjának leszármazottja. A horrorrajongó Nate az elmúlt tizenhárom évet különböző pszichiátriákon töltötte, jelenleg a massachusettsi Arkham városában található elmegyógyintézet vendégszeretetét élvezi. Barátai közül csak Peterrel, a jóképű nagymenőből lett filmsztárral tartja a kapcsolatot. Ami rendjén is volna, csakhogy Peter már évek óta halott.Eljött az idő, hogy végére járjanak, mi okozza rémálmaikat, és visszatérjenek oda, ahol ez az egész 1977-ben elkezdődött. Ezúttal hátha nem egy maszkos balekről lesz szó, hanem valódi szörnyek leselkednek rájuk.
A Vészmadarak egy nagyon horrorisztikus, véres és gyomorforgató történet, ráadásul tele van trágár beszéddel. De ettől függetlenül vagy inkább épp ezért, nekem nagyon tetszett. Úgyhogy én a részemről  már alig várom, hogy megjelenjen a sorozat harmadik része. Állítólag tévésorozat is készül belőle, ami ha igaz, tuti irtózatosan mocskos lesz.
                                 Chuck Wendig: Vészmadarak
Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.
Állítólag azt mondják, hogy akik nem látják a szellemeket, azok is érezhetik őket, amikor például valami hideg suhan át a hátuk mögött, vagy amikor hirtelen lehűl a levegő mellettük és libabőrös lesz a karjuk. Vagy amikor minden ok nélkül lépésszerűen recseg a lépcső és a padló a közelükben... Ti is éltetek már át ehhez hasonlót? Nos, ha nem, akkor ezt a könyvet olvasva, biztos lesznek ilyen érzeteitek.
                      Cat Winters: Fekete madarak árnyékában
1918-ban a világ az apokalipszis felé száguld. Félelem és zűrzavar uralkodik, ráadásul a világháború árnyékában halálos járvány tombol. A 16 éves Mary Shelley Black gyötrődve figyeli, ahogy a kétségbeesett gyászolók összesereglenek a spiritiszta szeánszokon és a szellemfényképészeknél. Mary Shelley maga soha nem hitt a szellemekben. A kilátástalanság percei azonban arra kényszerítik, hogy átgondolja addigi felfogását az életről és a halálról; első szerelme ugyanis – aki a fronton halt meg – szellemalakban tér vissza hozzá…
Ehhez a könyvhöz pedig még nem volt szerencsém, de a napokban olvastam róla egy nagyon jó értékelést, ami totál meghozta hozzá a kedvem, úgyhogy mindenképp beszerzős lesz.
                       Shirley Jackson: Hill House szelleme

Négyen érkeznek a Hill House néven ismert kísérteties, ódon épülethez: dr. Montague, a tudós, aki fizikai bizonyítékokat keres a ház falai között zajló, természetfeletti jelenségekre; Theodora, különleges adottságokkal rendelkező asszisztense; Luke, a birtok fiatal örököse; és a törékeny Eleanor, aki képtelen szabadulni múltja terhétől. Kívülállóként keresik a magyarázatot a hely titkára, de nem sokáig maradhatnak csupán tanúk – a ház erőt gyűjt, ás hamarosan végleg elragadja egyiküket. 
És végezetül, íme az aktuális olvasmányom, aminek a borítójáról nekem rögtön a Stranger Things sorozat jutott az eszembe. Elsősorban természetesen a tipográfia miatt, amit biztos tudatosan terveztek így. Talán azért, mert a sorozatnak és ennek a könyvnek is sok közös vonása van. Mint például, hogy ez a történet is egy kisvárosban játszódik és nem napjainkban. A szereplői pedig fiatal tizenéves srácok, akik sokat bringáznak és jó barátságban vannak egymással. Mondjuk azt nem hiszem, hogy itt is lesznek majd szörnyek és a könyv hangulata is a sorozathoz hasonló lesz, de mindenképp nagyon izgalmasnak és ígéretesnek tűnik, úgyhogy kíváncsian vetem bele magamat.
                        Dan Simmons: Dermesztő nyár
1960 nyarán az illinois-i ElmHaven kisvárosában öt tizenkét éves fiú olyan szoros köteléket kovácsol, melyet az élet semmilyen fordulata nem képes szétszakítani. Bringázás a napnyugtában, titkos búvóhelyek az erdőben, egy idilli gyermekkor ártatlan titkai – másból sem áll az életük. Csakhogy a napfényben fürdő kukoricatáblák között olyan események történnek, melyek minden létező módon próbára teszik egymás iránti hűségüket. Amikor az éjszaka közepén megkondul egy rég elfeledett harang, a városlakók tudják, hogy vége a gondtalan időknek. A fenyegető erődként föléjük tornyosuló Régi Központi Iskola szívében, melyet beleng a koporsók mahagóniillata, láthatatlan gonosz támad új életre. Különös és rémisztő események dúlják fel a mindennapokat, terjesztik el a rettegést az egykor oly békés közösségben. Mike, Duane, Dale, Harlen és Kevin ki akarják söpörni a városból ezt az ősi rettenetet, ezért véres háborút indítanak a titokzatos erő ellen, mely az egész éjszakát uralja.

Riley Sager: Zárj ​minden ajtót!

Mostanában teljesen odavagyok a krimikért és a thrillerekért, rengeteget olvasok belőlük, pedig régebben egyáltalán nem volt ám ez így. Mondjuk ilyen elképesztő mennyiségben sem ontották magukból korábban a kiadók e műfaj jobbnál jobb példányait. De nincs is ezzel baj, ennek én csak örülni tudok, és jöhet minden ebben a zsánerben, ami izgalmas, meghökkentő, félelmetes és egy kicsit még véres is. A lényeg, hogy élvezzem az olvasását és nyújtson valami pluszt, mondjuk a szereplők, a sztori, a hangulat vagy a stílus tekintetében, ami aztán kiemeli a sorból. A Zárj minden ajtót!-ban pedig megvolt az a kis plusz, ami elnyerte a tetszésemet. 

És hogy mi is volt az pontosan?
Nos, elsősorban a helyszín hangulata, illetve a megdöbbentő finálé, ami igazán emlékezetessé tette a könyvet számomra.

A történet egy hátborzongató jelenettel kezdődik, melyben egy ismeretlen nő, egy kórházban épp magához tér egy autóbaleset után. Sajnos alig emlékszik valamire abból, ami vele történt. Számunkra azonban hamarosan kiderül, hogy a nőt Julesnak hívják és a vele történt események hat nappal ezelőtt kezdődtek, amikor először belépett a manhattani luxusapartmanház, a híres Bartholomew ajtaján.
Mint kiderült Jules élete mélyponton volt, a nővére évek óta eltűnt, a szülei meghaltak, az állását elveszítette és ráadásul a barátja is folyamatosan megcsalta. A bankszámlája totál üres volt, és nem volt hol laknia, úgyhogy nagyon gyorsan pénzhez kellett jutnia - az újságban olvasott állas hirdetés pedig pont kapóra jött számára. A feladat nem tűnt túl nehéznek, New York legelegánsabb és legkülönlegesebb épületében egy csodás apartmanra kellett vigyáznia, extra fizetésért cserébe. Igaz, hogy volt egy-két furcsa, de állítólag szükséges szabály, amit be kellett tartania; mint például, hogy soha nem zavarhatta az ott élő rendkívül gazdag és híres lakók életét. Vagy hogy az itt tartózkodása alatt nem fogadhatott látogatókat, és az éjszakát sem tölthette az épületen kívül, de a magas fizetés úgy gondolta, mindenért kárpótolja. Aztán amikor beköltözött a házba, megismerkedett egy másik lakásfelvigyázóval, Ingriddel, akinek úgy tűnik, hogy elég sok információja volt az épület titkos történetével és néhány itt történt szörnyű eseménnyel kapcsolatban. Aztán egy nap Ingridnek váratlanul nyoma veszik, Jules pedig gyanút fog, és egyre elszántabban kezd vizsgálódni a Bartholomew-t körülvevő kísértet históriák után. Ám úgy tűnik, hogy vannak körülötte olyanok, akik jobban szeretnék, ha azok a titkok továbbra is eltemetve maradnának.
Hú, hát ez a könyv nálam nagyon betalált. Még úgy is, hogy az elején a cselekmény kissé lassan indult be, ami persze szükséges volt ahhoz, hogy a feszültség szép fokozatosan kússzon fel az amúgy is lestrapált  nyakizmaiba. Nagyon élveztem a történet lassú építkezését és az ismerkedést a rejtélyes Bartholomew furcsa és félelmetes titkaival. Az épületről szóló pletykák, az ott elkövetett állítólagos gyilkosságok, kísértetek és sátáni rituálék egyfajta gótikus hangulatot kölcsönöztek a könyvnek, amit az ikonikus épület  részletes leírása, látványa és varázsa csak még tovább fokozott. Sager szerintem nagyon szemléletesen és élénken tárta elénk e fényűző ház külső és belső képét. Kezdve az épület márványkiugróin üldögélő félelmetes vízköpőktől, a belső csigalépcsők, régimódi étellift és rácsos felvonón át, a falat borító nyomasztó tapétákig és fényes luxusbútorokig.
Maga a sztori egyébként nem volt túl félelmetes, de elég hátborzongató volt ahhoz, hogy többször is libabőrös legyek olvasás közben – főleg amikor a ház kísérteties múltjáról és a bámuló fekete szemekre emlékeztető tapétáról volt szó. És nem volt túl erőszakos sem, de mégis voltak a végén olyan nagyszerű képi jelenetek, amik bizony azonnal beleégtek az agyamba. Sager szerintem nagyon jól bemutatta, hogy a Julest körülvevő gyönyörű és gazdag világ, hogyan válik egyre ijesztőbbé és kegyetlenebbé. Végig ügyesen terelte a figyelmem arra, amit az elején sugallni kívánt és amit tulajdonképpen látni szerettem volna, de a vége – számomra legalábbis - teljesen más irányt vett, váratlanul ért, és megdöbbentett. Hiába voltak gyanúsak a szereplők, erre a csavarra mégsem gondoltam. 

Szóval összességében nekem nagyon tetszett a könyv. Gyorsan és gördülékenyen lehetett vele haladni, izgalmas volt és nagyon hangulatos, amihez sokat hozzátett a helyszín részletes leírása. Merthogy meg kell hagyni, Sager különösen jól ért a hangulatteremtéshez. Nem is értem, hogy eddig hogy kerülhette el a figyelmem a korábbi két kötete. Mindenképp pótolnom kell ezt a hiányosságomat.

Ja, és csak szólok, hogy ami az ajtók bezárását illeti – nos, az nem feltétlenül elegendő a valódi gonosz visszatartásához.


Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Lock Every Door
Fordította: Róbert Pál
Oldalszám: 420


Jennifer L. Armentrout: White ​Hot Kiss – Perzselő csók (Komor elemek 1.)

Jennifer L. Armentrout-al kb 6 éve ismerkedtem meg először a Luxen sorozata kapcsán, aminek végül is - a folytatások lassú megjelenése miatt - nem értem a végére. A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy menet közben valahogy az érdeklődésem is elveszítettem irántuk. A Perzselő csók igazából a barátnőm bűne. Az ő lelkes beszámolója volt az utolsó löket, ami meghozta hozzá a kedvem. És bár egy percig nem bántam meg, hogy elolvastam, de mégis úgy gondolom, sőt érzem, hogy ebből a műfajból sajnos én már réges-rég kinőttem.

Történetünk hősnője Layla, egy tizenhét éves fiatal lány, aki semmi másra nem vágyik, mint hogy normális életet élhessen. Layla félig démon, félig őrző és olyan képességekkel rendelkezik, mint senki más. Képes érzékelni és látni a démonokat, akiket aztán az érintésével meg is tud jelölni, hogy az őrzők később megtalálják és elpusztítsák őket. Mivel Layla őrzők közt nőtt fel, így nem szívleli a démonokat, de mindig is elveszettnek érezte magát az őt örökbe fogadó őrző családban, soha nem tudott rendesen beilleszkedni közéjük. De hogyan is tudott volna, amikor részben ő is démonnak született. A dolgokat tovább bonyolítja, hogy Layla totál bele van zúgva mostohatestvérébe Zayne-be, aki azonban csak kishúgaként tekint rá.

Aztán Layla megismerkedik Rothtal, egy tetovált, és pokolian szexi démonnal, aki ráadásul azt állítja, hogy minden titkát ismeri. Ezzel egy időben néhány furcsa esemény is kezdetét veszi, melyek kapcsán kiderül, hogy valami rendkívül sötét és veszélyes dolog zajlik a démonok világában, ami azon kívül, hogy Laylához kapcsolódik, könnyen világvégéhez is vezethet.
JLA ismét egy olyan világot hozott létre, ami színes, meg izgalmas, meg érdekes, meg minden, ennek ellenére én mégsem tudtam elveszni benne. Merthogy szerintem ez a történet nem több egy szokványos romantikus és néhány fantasy elemet tartalmazó szerelmi háromszöggel bonyolított young-adult regénynél, amiben semmi kimagasló nincs, sőt, én Laylától néha már a falat kapartam. Borzasztóan tudnak idegesíteni az olyan döntésképtelen, önsajnáló és gyerekes viselkedésű hősnők, mint amilyen ő volt. Sokszor értetlenül álltam a tettei előtt. Ám ami a legjobban zavart, hogy egyszerűen nem értettem a Zayne-hez való szánalmas ragaszkodását azok után, hogy megismerkedett és közelebbi kapcsolatba került Rothtal.

Ami tetszett a regényben az a Layla és Roth között kialakuló édes románc és tökéletes kémia volt - a lány ártatlansága és a démon rosszfiúsága remekül kiegészítette egymást. Roth pedig, hahh, ő fantasztikus egyéniség volt! Imádtam a szexuális célozgatásait, haláliak voltak, mindegyiken nagyon jót nevettem. És amellett, hogy ő volt az egyetlen, ismétlem egyetlen! józanul gondolkodó szereplő az egész történetben, ő volt az egyedüli, aki megértette és hajlandó volt végre őszintén beszélni Laylával a származásáról. Roth - és ezen nincs mit ragozni - egy szuper pasi volt, az a fajta, akinek egyszerűen képtelenség ellenállni, míg Zayne... Nos, ő nem volt egy szavahihető őrző, hiszen többször is beárulta Laylát az apjának, és bár igaz, hogy ő is nagyon-nagyon jóképű, vonzó és kedves srác volt, de hihetetlenül unalmas, unalmas és unalmas. 
A sorozat spanyol borítója
Egyébként nem csak Layla és az ő nyavalygós szerelmi háromszöge bosszantott fel olvasás közben - itt érzem szükségét elmondani, hogy aki nehezen viseli a nyálas szerelmi háromszögeket, az messziről kerülje el ezt a könyvet -, hanem egy csomó más dolog is. Mint például, hogy Layla örökbefogadó őrző családja semmit nem árult el a lánynak a múltjával és a jövő veszélyeivel kapcsolatban. Hogy Layla minden lelkiismeret-furdalás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy a démonokat - akiktől részben ő is származik - az őrzők levadásszák és kíméletlenül elpusztítsák. Hogy Rothot már többször is klónozták (WTF?) - Jézusom, hogy ez mennyire kiábrándító volt. Hogy csak az őrzők létezéséről tudtak az emberek, akiket valamiféle titokzatos védelmezőnek gondoltak, de hogy azok miért jöttek a földre és kiktől is kell pontosan megvédeni őket, az úgy tűnik már senkit nem érdekelt. És végül az az egy-két démon és zombi támadás, amiben a szereplőknek részük volt hahh, hát az inkább hatott nevetségesnek, mintsem félelmetesnek - de ez már tényleg csak apró kukacoskodás a részemről.
Akit igazán bírtam a könyvben, az Layla barátnője, Stacey volt. Rengeteget nevettem a beszólásain, haláli egy csaj volt. Illetve Bambi, de róla nem szeretnék többet elárulni, mindenki fedezze fel saját maga e hatalmas óriáskígyó különleges báját.

Szóval összességében (és minden szapulásom ellenére) nem volt ez olyan rossz könyv, jó volt olvasni és gyorsan a végére is értem, de úgy gondolom, hogy ez tipikusan az a történet, amit a megfelelő életkorban kell kézbe venni - és én ezen a bizonyos életkoron pár évtizede már réges-rég túl vagyok. Na de hiába no, hébe-hóba azért nekem is szükségem van ilyen olvasmányokra. Hogy miért?  Nos, hogy borzoljam kicsit az idegeimet (hahaha), na meg az én szőrös szívemnek is jól esik ám néha az ilyen nyálas tini romantika.
Mindenesetre a következő rész már itt csücsül a polcomon. Hogy olvasni fogom-e? Igen-igen, szándékomban áll, de gyűjtenem kell hozzá még egy kis lelki erőt.  

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: White Hot Kiss
Fordította: Komáromy Zsófia
Oldalszám: 474

Brigitte Riebe: Johanna ​megkísértése (A pestis árnyékában 2.)

A sorozat második részében Johanna, Vincent és a fiuk, Jakob sorsát követhetjük tovább nyomon, immár Mainzban. Miután Johannáéknak kalandos módon sikerült elmenekülniük a fertőzött városból, Kölnből, szerencsésen megérkeznek új otthonukba, Mainzba, ahol Vincent az élvhajhász bíboros, Brandenburgi Albert új udvari orvosa lesz. Albert bíborosnak nagy tervei vannak Vincenttel, akinek a szifiliszre és a himlőre vonatkozó megállapításai már akkor úttörőnek számítottak az orvoslásban. Sajnos a bíboros nem csak azt várja el Vincenttől, hogy gyógyítsa ki kényes és kellemetlen betegségéből, hanem más magán jellegű követeléseket is támaszt vele szemben. Vincentnek pedig el kell döntenie, hogy megpróbálja-e teljesíti a bíboros kívánságát, vagy ismét reménytelen helyzetbe hozza a családját. Ezen kívül egy másik probléma is adódik az életében, amikor a múltjából egy olyan ember kerül elő, aki most érzi úgy, hogy ideje benyújtania neki a ki nem fizetett számláját. Ráadásul Johannának is rossz előérzetei támadnak. Valami megfogalmazhatatlan, homályos félelem nem hagyja nyugodni. Rengeteg kérdés kavarog a fejében. Vajon jobb lesz nekik Mainzban, szabadon és félelem nélkül élhetnek itt tovább? És Vincent vajon folytathatja tovább a hivatását?
Brigitte Riebe ismét egy nagyon izgalmas és valós történelmi személyekkel és eseményekkel teli regényt írt nekünk, amiben most is sok szereplőt mozgatott meg. Én úgy gondolom, hogy az első rész ismerete nélkül is olvasható a könyv, de ahhoz, hogy teljes és átfogó képet kapjunk hőseinkről és azok kapcsolatáról, szerintem jobb, ha az előző részben történt eseményeket is ismerjük. Ebben a kötetben Riebe egyébként tovább fejlesztette és mélyítette a már korábban megismert karaktereket. A történet eleje nekem kissé lassan haladt előre, mintha valami hiányzott volna belőle. De aztán az új szereplőknek hála, kiknek rosszindulatú és aljas ármánykodásaik azon kívül, hogy ismét mérhetetlenül felbosszantottak, folyamatosan fokozták a feszültséget és olyan izgalmassá tették a könyvet, hogy az a végére már határozottan letehetetlenné vált számomra. A legérdekesebb szereplőnek Albert bíborost találtam, aki egy kicsit sem felelt meg annak az erkölcsi elvárásnak, amit az ember elképzelne, illetve elvárna egy ilyen magas egyházi rangban lévő embertől. Őrület, hogy mit meg nem engedett magának Johannával szemben. És a legborzasztóbb az egészben az volt, hogy ezt teljesen természetesnek vette. Aztán ami furcsa volt még számomra, hogy mindenki egyedül akarta megoldani a saját kis problémáját. Vincent és Johanna nem sokat beszélgettek egymással, csakúgy mint Jacob és Nele, akik szintén nem vitték túlzásba gondjaik kitárgyalását.
Ami nagyon tetszett a könyvben, hogy az előző részhez hasonlóan most is egy halálos járvánnyal (a fekete himlővel) kellett megküzdeniük a város lakóinak. És Riebenek ezúttal is olyan nagyszerűen sikerült megragadnia az emberek rémületét, illetve reménytelen harcát a halálos fenyegetést jelentő betegség ellen, hogy megint totál bele tudtam magam élni a helyzetükbe. 

Szóval összességében ez a rész is egy nagyon kellemes olvasmány volt számomra.  A szerző újfent magabiztos kézzel vezette a történetet, a stílusa olvasmányos, gyorsan és könnyen olvasható volt. A részletes történelmi háttérnek és a könyv végén lévő epilógusnak hála pedig élénk kép alakult ki bennem a történet helyszínéről és az ott élő emberek életéről. Jó kis izgalmas történet volt ez, olyan, amiben minden megtalálható volt: szerelem, árulás, bosszú, intrika, vágy, családi dráma, vallás és egy pusztító betegség -  egyszóval olvassátok, megéri.
                                           

A duológia részei:
2. Johanna megkísértése



Kiadó: General Press
Eredeti cím: Die Versuchung der Pestmagd
Fordította: Berecz Zsuzsa
Oldalszám:320

Szeptemberi számvetés

Az előző hónaphoz képest most sokkal több könyvvel - ilyen előzmények mellett mondjuk ez nem volt nehéz - pontosan hét darabbal lettem gazdagabb. Sajnos a Juiette nagy utazása hiányzik a képről, mivel azt utazókönyvvé tettem és már útnak is indítottam. A hét könyv közül hármat a molyon vásároltam, a többi előrendelés vagy valamilyen jó kis akció keretén belül került hozzám. Olvasás szempontjából most is hoztam a megszokott papírformát, azaz 3 könyvet havonta. (Ha esetleg még egy beesik, az már kivételes esetnek számít.) 
A szeptember egyébként jó kis hónap volt, mert azon kívül, hogy elkezdődött az iskola, amit én már rettentő vártam - a gyerekek az utolsó hetekben már halálra unták itthon magukat -, egy kis családi kirándulás is belefért. A lányom már régóta mondogatta, hogy szívesen megnézné újra a Bécsi Természettudományi Múzeum bogaras részét, a fiam pedig az ásványokét. Úgyhogy fogtuk magunkat és egy hosszú hétvégére Sopronba utaztunk, ahonnan aztán már csak egy köpésre volt Bécs. És ha már Bécs, akkor muszáj volt ellátogatnunk a Práterbe és ismét elmenni abba az étterembe, ahol azt a bizonyos híresen nagy bécsi szeletet lehet kapni. (Vigyázat, itt csak készpénzzel lehet fizetni. Mi ezt nem tudtuk, pedig már nem először jártunk ott, így majdnem ott kellett hagynunk a gyerekeket mosogatni - egyébként vér ciki volt egyesével összekapargatni az eurókat a táskák aljáról.) Aztán másnap megnéztük Fraknó várát, ahol szerencsére kértünk idegenvezetést, ami szuper volt, kár lett volna kihagyni. Úgyhogy összességében nagyon jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy volt, hogy egyszer eltévedtünk és a kocsink is sokszor nagyon csúnyán kibabrált velünk. Na de izgalmak, hisztik és kisebb-nagyobb veszekedések nélkül ugye nem is rendes kirándulás egy családi kirándulás.

Sorozatok tekintetében ebben a hónapban nem voltunk túl aktívak. Csak egy fantasy-sorozatot, a Carnival Row-t kezdtük el nézni, aminek a hangulata és a látványa szerintem baromi jó. Egyébként a molyon olvastam róla először, ott írta valaki, hogy Orlando Bloom (A Gyűrűk Ura Legolasa) a film főszeplője. És nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy rögtön szóljak P.-nek, azonnal töltse le, mert biza én ezt mindenképp nézni akarom. Egyébként nem sok részt láttunk még eddig belőle, úgyhogy kiforrott véleményem nincs a történetről. Mondjuk volt egy két olyan epizód, amitől annyira nem voltam elájulva, de összességében eddig tetszik a sztori, de a hozzá kapcsolódó sötét és különböző lényekkel teli steampunk világ még nála is jobban. 

A következő hónap könyvvásárlás tekintetében úgy nézem elég húzós lesz, mert rengeteg olyan újdonság érkezik, amire mindenképp kíváncsi vagyok. De ezekről úgyis készítek majd egy listát, hogy melyekre gondolok pontosan. Szóval szeptemberről röviden ennyit.

Ui.: Ugye milyen jó, hogy végre megérkezett az ősz, és vele együtt a puha takaróba burkolódzós, fotelbe kuckózós, meleg teát szürcsölgetős hűvös őszi esték? Ó, de imádom őket!

Christine Féret-Fleury: Juliette ​nagy utazása

Az új megjelenések között böngészve akadtam rá erre a könyvre. Tetszett a borítója és a tartalma - a történet Párizsban játszódik, melynek hangulatáért én teljesen odavagyok -, tehát igazán ígéretesnek tűnt. Aztán megérkezett hozzám, és olyan szép volt és egyszerű. Jó érzés volt ránézni és kézbe venni, és a mérete is pont jó volt –női táska kompatibilis, szóval totál el voltam tőle ájulva.

A könyv főszereplője egy Párizsban élő fiatal lány, Juliette, akinek sokat kell utaznia, hogy eljusson a munkahelyére. És mivel minden egyes nap ugyanazon a metróvonalon utazott, ugyanabban az időpontban, sok visszatérő utastársa volt, akiket örömmel figyelt meg olvasás közben. Egy nap, hirtelen ötlettől vezérelve nem a megszokott megállóban szállt le, hanem egy számára teljesen ismeretlennél, mely apró tett végül is megváltoztatta az életét. Ugyanis ekkor bukkant rá Soliman könyves raktárára, melyhez hasonlót még soha nem látott. Solimannak rengeteg könyve volt, amiket az évek során gyűjtögetett és önzetlen emberektől kapott ajándékba. Ezeket a könyveket azonban nem halmozta fel magának, hanem tovább adott más ismeretlen emberek számára. Hogy hogyan és miért? Nos – az első kérdésre tudom a választ - ún. terjesztők segítségével, akiknek az volt a feladata, hogy kiválasszák egy-egy könyv olvasóját. Ezeknek a terjesztőknek érezniük kellett, hogy kinek milyen a lelkiállapota, és ennek ismeretében kellett könyvet keresniük a számára – és Juliette is ilyen terjesztővé próbált válni. A második kérdésnél viszont kicsit zavarban vagyok, mivelhogy Soliman igazából csak azért adott könyveket másoknak - és áldozta fel e nemes cél érdekében az egész életét -, hogy az emberek jobban érezzék magukat, amit ... hát ... nos kissé hihetetlennek, és a valóságtól totál elrugaszkodottnak tartok. Ám ha úgy tekintek erre a történetre, hogy ez egyfajta tisztelgés a könyvek és azok életünkre gyakorolt hatása előtt, akkor sokkal könnyebben emészthetőbbé válik az egész. 

Merthogy ez a történet tulajdonképpen a könyvek szépségéről, az olvasás öröméről és magasztalássáról szóló rövid kis mese. E történeten keresztül megtudhatjuk, hogy a könyvek hogyan képesek megváltoztatni és befolyásolni minket és arra késztetni, hogy elgondolkodjunk és ha kell, változtassunk az életünkön. A könyvek nyújthatnak reményt, adhatnak energiát, vagy szíthatnak haragot és okozhatnak örömöt vagy épp szomorúságot, a lényeg, hogy hatással vannak ránk, és ez tök jó dolog, és szuper ötlet is egy regény megírásához, hiszen rengeteg potenciál van benne, de Christine Féret-Fleury mindennek sajnos csak a felszínét kapargatta meg kicsit.

Igazából nem tudtam megragadni és belekapaszkodni Juliette történetbe, kissé unalmasnak, felszínesnek és – hülyén fog hangzani - üresnek éreztem. Pedig volt egy-két olyan gondolat és mondat, ahol érdemes volt megállnom és kicsit elgondolkodnom, de összességében valahogy mégsem működött együtt az egész. Meg aztán a karaktereket is rendkívül felületesnek éreztem, melynek köszönhetően a regény hősnője sem tudott közel kerülni hozzám. Nem voltak a könyvben meglepetések és nehézségek, minden annyira egyszerűen és könnyen ment, hogy az szinte már fájt.
Szóval igen, kicsit csalódott vagyok, de egy erős közepesnél rosszabbat mégsem tudok nyugodt szívvel adni rá. Örülök, hogy olvashattam, mert könnyű, kellemes és nagyon gyorsan olvasható könyvecske volt - meg hát mégiscsak könyvekről szólt -, de mély nyomot sajnos nem hagyott bennem. 

"Kikövetkeztetni valakinek a megjelenéséből a természetét, ízlését, álmait is akár, és megtalálni az álmaihoz illő táplálékot - Juliette nem érezte magát képesnek rá."  



Kiadó: Alexandra Kiadó
Eredeti cím: La Fille qui lisait dans le métro
Fordította: Bárdos Zsuzsanna
Oldalszám: 208