N. K. Jemisin: Az ​ötödik évszak (A megtört föld 1.)

Oké, szóval az a helyzet, hogy nekem ez a könyv nem jött be. Olyannyira, hogy bizony óriási megkönnyebbülés lett úrra rajtam, amikor az utolsó oldal után végre becsukhattam a kötetet. Úgyhogy most kissé gondban is vagyok az értékelésével, mert dacára annak, hogy sokaknak kifejezetten tetszett, mi több, rajongó posztok tömkelege született róla, engem sajnos mégis totál hidegen hagyott.
Történetünk a világvégével kezdődik, ami nem nagy szám, hiszen ez már a sokadik ebben a világban. Pár száz évente fordul elő, hogy beköszönt az ötödik évszak, ami egy olyan erőteljes természeti katasztrófák - vulkánki- törések, savas esők, földrengések - sorozata, melynek köszönhetően az aktuális civilizáció megszűnik létezni. Néhányan maradnak csupán életben, akik a régi krónikák útmutatásai alapján próbálnak túlélni és felkészülni a következő katasztrófára.

A cselekmény három szálon fut, melyek közül az egyik épp erre az időszakra esik. Ebben Essunt követhetjük nyomon, akinek a férje brutális módon végez fiukkal, majd elmenekül, és erőszakkal magával viszi a lányukat. Essun rögtön felkerekedik, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. A második szálon egy Damaya nevű kislány a főszereplőnk, akit a családja azért taszít el magától mert orogén. És most egy kis gyorstalpaló következik: az orogének olyan emberek, akik képesek a földdel kapcsolatba lépni és annak energiáját felhasználni. Ám ebben a világban ezeket az embereket lenézik és rabszolgasorban tartják. Az őrzők azok, akik kiskoruktól kezdve nyomon követik az orogének fejlődését és később is velük maradnak, hogy irányítsák és megvédjenek másokat velük szemben. Szóval Damaya egy ilyen ember, akiért egy őrző jön, hogy magával vigye egy olyan helyre, ahol kiképezik és szigorú szabályok közt irányítják őt. A harmadik szereplőnk pedig egy fiatal orogén nő, akinek egy másik, nála jóval képzettebb orogénnel együtt kell útra kelnie, hogy egy város kikötőjét átjárhatóvá tegyék különleges képességük segítségével. 
Szóval van egy elég nyomasztó apokaliptikus világunk, melyben különböző képességű emberi lények (orogének, kőfalók, őrzők) hierarchikus társadalomban élnek, mely mellé kapunk egy nagy adag föld- és kőzettan, no meg persze elnyomást, meg sok-sok megaláztatást, mely egyveleg elég ígéretesen hangzik ahhoz, hogy telitalálat legyen nálam, de nem. Sajnos ez csak részben teljesült.
Igazából már a könyv elején éreztem, hogy ez nehéz szülés lesz, mert amellett, hogy elég unalmasan indult az egész, totál zavaros volt számomra minden. Fura volt az egyik szereplő E/2 elbeszélésmódja, és meglehetősen kusza a sok helység és személynév, a szereplők különböző képességei, feladatai és egymáshoz való viszonyuk. Kicsit bosszantott, hogy az elején túl sokáig kellett a sötétben tapogatózom, és hogy a későbbiekben is a különböző természeti katasztrófákról, lemeztektonikai mozgásokról, ásványokról, meg ilyen-olyan rozsdaverte kőzetekről szóló részek fárasztóan hosszúra és részletesre sikeredtek. De nem adtam fel, ügyes lány vagyok én, no meg egy leheletnyit mazochista. Úgyhogy a kezdeti nehézségek ellenére mégis kezdtem lassan ráhangolódni a könyvre, de igazán soha nem tudtam a magamévá tenni, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva (talán az elbeszélés módja és/vagy az író stílusa miatt) végig külső szemlélőként figyeltem az eseményeket - egyszerűen nem tudott magába szippantani a történet, ami valljuk be, egy könyv olvasásánál azért nem kis probléma.

Persze voltak részek, ahol az események felpörögtek, én meg végre elkezdtem örülni, hogy na most, most biztos beránt a történet és innentől kezdve letehetetlen lesz a könyv, de nem. Csak ideig óráig sodort magával – főleg a vége felé - a lendület, de sajnos mindig hamar kint találtam magam a periférián, melyhez biztos az is nagyban hozzájárult, hogy egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem és közel éreznem magamhoz. Sőt, Essunt a végére már annyira megutáltam, hogy inkább mihamarabb csak szabadulni akartam tőle. 

Szóval tény, hogy nem tudok szuperlatívuszokban nyilatkozni a könyvről, ám a szerző tehetségét sem szeretném vitatni. Ami nálam pozitív irányba billentette a mérleget az az alapkoncepció: az apokaliptikus világ, a társadalmi viszályok és az orogének bámulatba ejtő képessége volt. Tetszett a váltott nézőpont, és a végén a három történetszál összefonódása, úgyhogy bár a könyv nem tudott folyamatosan lekötni és megnyerni magának, mégis örülök, hogy elolvastam, ám a részemről inkább maradok továbbra is Sanderson és Rothfuss zseniális műveinek elkötelezett híve.
N. K. Jemisin
Értékelés: 3/5

Kiadó:Agave
Eredeti cím: The Fifth Season

Sorozat: The Broken Earth
Oldalszám: 360


Sarah Addison Allen: Sugar ​Queen – Édes élet


Előre szólok, hogy ritka kincsre leletem, így hát rajongó poszt következik.

A történet egy 27 éves lányról, Josey Cirriniről szól, aki felett az anyja már túl régóta zsarnokoskodik. Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik, mivel más dolga sincs, mint az anyját fuvarozgatni és minden óhaját teljesíteni. Vigaszt egyedül a ruhásszekrényében felhalmozott édességekből és romantikus regényekből nyer - ide menekül esténként nassolni és álmodozni nagy utazásokról és szerelemről -, amikor egy nap a helyi pincérnővel, Della Lee Bakerel találja szemben magát ott. Della Lee nem egy szívbajos nő, mégis menedéket kér Josey-től, aki bár irtóra restelli, hogy a gardróbjában rejtegetett titkokról más is tudomást szerzett, mégis beleegyezik abba, hogy váratlan vendége pár napig meghúzza magát ott.  Della Lee egy rendkívül lényegre törő egyéniség volt. Egy olyan „barát”, aki mindig egyértelműen Josey tudtára adta, hogy mi a véleménye az anyjával, vagy épp a postással való plátói szerelmi kapcsolatáról - meg úgy egyáltalán, Josey egész szánalmas kis életéről. Melynek hatására Josey napjai lassan kezdenek megváltozni, sokkal bátrabb, bevállalósabb és nyitottabb lesz az új kapcsolatokra és emberekre, sőt, egy idő után még az anyjának is bátran nemet mer mondani, melynek a következménye? Nos, Josey végre rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt számára, mint gondolta.


Régóta szemezgettem már Sarah Addison Allen könyveivel, de valahogy sem időm, sem hangulatom nem volt hozzájuk. Pedig A csodálatos Waverley-kert-et anno még meg is vettem magamnak, ami azóta is itt árválkodik a polcomon. Az édes élet karácsonykor érkezett hozzám - emlékszem, ritka egy szar napom volt akkor. El is gondolkodtam erősen magamban, hogy most azonnal, vagy esetleg csak később bontsam-e ki frissen kapott ajáncsékcsomagomat – nem akartam elrontani a meglepetés élményét. Ám kíváncsi és türelmetlen ember lévén röpke pár perc töprengés után rögtön rávetettem magam a dobozra, és mivel kedves ajándékozóm egyik kedvenc könyvéről volt szó, így nem is hagytam sokáig porosodni a polcomon, hamar a magamévá tettem, és azt kell mondanom, hogy imádtam.
Az édes élet még csak az első könyvem volt az írónőtől, de már most minden túlzás nélkül állítom, hogy bekerült a kedvencek közé. Totál elvarázsolt ez a varázslatos mese, Allen stílusa és különleges hangja. A történet bájos volt és kissé keserédes, tudjátok olyan, mint a málnás krémmel töltött étcsokoládé, vagy egy jól elkészített expresszó, vagy az a régi, még gyerekkoromból ismert és a mai napig nagy népszerűségnek örvendő aranypapírba csomagolt konyakmeggy – azt biztos mindenki szereti. Ráadásul a történet télen játszódik, óriási havazások közepette, egy olyan városkában, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol egy vörös színű kardigánnak különleges varázsereje van, ahol két ember szenvedélyétől a víz magától forrni a nyers tojások pedig sülni kezdenek. Ahol olyan különleges dolgok történhetnek meg, mint hogy egy lányt már 12 éves kora óta üldöznek a könyvek - jézusom, hogy ez nekem mennyire tetszett -, ahol a ruhásszekrényben mágia lapul, és ahol a rég elfojtott szerelmek újra lángra lobbannak, és mellettük újak szövődnek.

Magának a történetének egyébként gyönyörű íve volt, a cselekménye pedig csodálatosan vitt előre. És mivel a szereplők élete szép lassan fonódott össze, így mindig volt valami, amire választ akartam kapni, vagy amire mindenképp kíváncsi voltam. Ebben persze nem kis szerepe volt annak, hogy minden szereplőt imádtam. A főhősök közötti édes romantika kibontakozása, az a kevés misztikum és leheletnyi finom humor, annyira bájos és annyira édes volt, hogy az ember egyszerűen nem tudott vele betelni. Újra és újra akartam azokat a részeket olvasni, amik megérintettek és melegséggel töltötték el a lelkemet. Úgy éreztem – vigyázat, ez most kissé nyálasan és meglehetősen furán fog hangzani -, hogy bár az egész történet a valóságtól totál elrugaszkodott, mégis annyira valódi és hihető volt az egész, hogy bolond lettem volna ezt a különleges élményt nem két kézzel megragadni, magamhoz ölelni, és ízlelgetni, ameddig csak bírom.

És a könyv különleges atmoszférájáról meséltem már nektek? Nos hihetetlen, hogy milyen intenzív és átható volt a történet hangulata; könnyed és édesen simogató, boldog és egyben megható, amolyan igazi érzelmekkel bebugyoláló jóság, szóval áhhh, nem is áradozok tovább róla, inkább olvassátok el ti is, és majd meglátjátok, hogy miről is beszélek.
Sarah Addison Allen
Most már értem, hogy mások mit szeretnek annyira Allen regényeiben. Csak azt nem értem, hogy ennek felfedezése nekem miért tartott ilyen sokáig.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Sugar Queen
Oldalszám: 296

TOP 5 Szerda


A TOP 5 Szerdára egy blogon bukkantam rá - szégyen és gyalázat, de már meg nem mondom, hogy melyiken. A lényeg, hogy elméletileg ez egy hetente jelentkező rovat lenne, meghatározott témákkal, melyeket a GoodReads–en és egy molyos csoportban is meg tudtok nézni. Mindenki csatlakozhat, akinek kedve és ideje van hozzá, szeret listákat gyártani, no meg egy kis rendszerességet szeretne vinni könyves játszótere életébe. Mivel részemről a rendszerességgel komoly problémák vannak, és igen erős időhiányban is szenvedek, így úgy gondoltam, hogy csak hébe-hóba csippentek majd ki egy-egy olyan nekem tetsző témát, melynek kapcsán gondolataimat listába szedve veletek is megosztok majd. Úgyhogy ha kedvetek van hozzá, tartsatok velem. Higgyétek el, jó móka lesz.

Az év legelső témája: 
Mi lenne az az 5 célkitűzés/törekvés, amit 2018-ban olvasás terén meg szeretnél valósítani.

1. Tudom én, illetve érzem ám, hogy egyre görcsösebben kezdek begerjedni és ráfeszülni a vcs témára, de egyszerűen nem tudok ezzel a kényszeres érzéssel mit kezdeni. A sorozatos kudarcok kissé frusztrálttá tettek ez ügyben, úgyhogy az idei évben mindenképp szeretnék várólistát csökkenteni.

2.  Aztán az is marhára idegesít, hogy egy év alatt képtelen vagyok elolvasni legalább 50 könyvet. Persze tudom-tudom, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít, na de akkor is.

3.  És itt vannak a klasszikusok. Sokkal több klasszikust szeretnék olvasni, mert annyira elhanyagoltam a szépirodalmat, hogy az már szégyen.

4.  A könyvvásárlás szerintetek ehhez a témához tartozik? Mert ha igen, akkor az idén sokkal kevesebb könyvet szeretnék vásárolni, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy sokkal átgondoltabban költekezni. Mert bár imádok új könyveket venni és tudni, hogy mindezzel a kiadóknak is csak jót teszek, na de azért az mégsem járja, hogy szinte a dupláját veszem annak, mint amennyit fogyasztok.

5.  Végezetül pedig szeretnék az idén minél több műfajt kipróbálni - nem mintha tavaly nem léptem volna ki jó párszor a saját megszokott kis komfortzónámból, melyet egyébként soha nem bántam meg, úgyhogy ettől a jó szokásomtól továbbra sem kívánok megválni – és a lehető legtöbbet olvasni, olvasni és olvasni. Ahol és amikor kedvem tartja, illetve kizárólag azokat, amiket épp megkívánok. ;)

A jövő heti téma: 
5 könyv, amit tavaly nem olvastál el, de az idén mindenképp szeretnéd bepótolni.

Kendall Kulper: A ​mágikus tolvaj ~ A tenger boszorkánya 2.

Tavaly tavasszal jelent meg nálunk a Salt ​& Storm sorozat első kötete, amely elég vegyes fogattatásban részesült. Ennek oka véleményem szerint, hogy egyáltalán nem egy szokványos - sem hangulatára, sem cselekményére nézve - regényről van szó. A tenger boszorkánya egy kissé nyomasztó, sötét és mágiától csöpögő melankolikus történet volt, amely olyan élményt nyújtott az olvasó számára, amit valaki vagy be tudott fogadni vagy sem, s mivel én az előbbiek táborát erősítettem így nem is volt kérdéses, hogy a folytatásra is kíváncsi voltam. 
A könyv főszereplője Mal, akit az előző rész végén ismerhettünk meg. Tudjátok, ő volt Essie Roe, az első kötet főszereplőjének, Avery édesanyjának szerelme, aki, mint azt korábban megtudtuk, azért taszította el magától a fiút, hogy a Roe családot sújtó átkot kicselezze. Ám mivel a terve nem úgy sült el ahogyan azt remélte, így útjaik még Avery születése előtt szétváltak.

Tök fura és kezdetben kissé kiábrándító is volt úgy olvasni a könyvet, hogy tudtam mi lesz a vége, hiszen az első részből ezt már mind kiolvastam. Ugyanakkor kicsit sem szokványos, hogy egy sorozat történetét nemzedékeken keresztül, különböző generációk szemszögén át ismerhetjük meg, és lehetünk szemtanúi azoknak az eseményeknek, melyek aztán a későbbiekben hatással lesznek egymásra.
Most biztos azt gondoljátok, hogy így már nincs is értelme olvasni a könyvet, hiszen nem sok újat tud nyújtani - merthogy az írónő nem túl szerencsés módon az  első részben már kifújta a vitorlánkból a szelet -, de ez nem így van, mert higgyétek el, hogy aki szerette az első rész különleges világát és varázslatos hangulatát, az most sem fog csalódni, sőt, tuti el lesz ragadtatva ettől a könyvtől - én legalábbis így voltam vele. Merthogy amellett, hogy Kendall ismét a bálnavadászok, a boszorkányság és a mágia világába kalauzolja el az olvasót, most sokkal dinamikusabb, kalandosabb és részletesebb módon teszi mindezt. Mal izgalmas kincsvadászata és a 19. század közepén zajló kalandos utazása pedig csak még nagyobb vonzerőt ad ennek az egésznek.

Szóval engem Mal története teljesen levett a lábamról. És bár már az előző részben is szerettem ezt a mágiával átitatott környezetet - ami annak ellenére, hogy a valóságtól totál elrugaszkodott volt, a szereplők számára azonban mégis teljesen természetes -, most valahogy sokkal intenzívebbnek és változatosabbnak éreztem. Talán mert a történet ezúttal nemcsak a Prince szigetek zárt közösségében játszódott, hanem a világ különböző részeit is érintette (Párizs, London, Konstantinápoly, New York… stb.), ami határozottan a könyv előnyére szolgált.
De hogy a történetről is írjak valami, mert ez idáig egy szót sem szóltam róla. Időben jócskán az első rész előtt járunk, amikor is megismerhetjük Malt, akinek amellett, hogy semmilyen mágikus képessége nincs, még a mágia sem hat rá. Az ilyen embereket ebben a világban biankónak nevezték, és mindenki félt tőlük, mert állítólag szörnyű szerencsétlenséget okoztak. Mal a Prince szigeten született és a legjobb barátja Essie Roe volt, akinek a sorsa, mely szerint egy nap híres boszorkány válik majd belőle, már tudjuk, hogy be fog teljesedni. Na de ekkor ők ketten még csak gyerekek, olyanok, akik meggondolatlan dolgokat tesznek és mondanak egymásnak. Így történt, hogy egy nap Essie elárulja Mal titkát a szigetlakóknak, mely miatt a fiú menekülni kénytelen. A szigetet elhagyva Mal egy Boone nevű kincsvadászhoz csapódik, aki a szárnyai alá veszi őt. Az évek pedig mindeközben telnek, de Mal mindig csak Essie-re tud gondolni, a mágiájára, és arra, hogy miatta veszítette el az otthonát. Egész idő alatt azon töpreng, hogy mit kellene tennie, hogy megszabadulhasson a biankóságától, és hogy hogyan állhatna bosszút Essie-n, amikor egy nap Boone megtudja, hogy a shar, ami egy rég elveszett mágikus tör, melynek különlegessége abban rejlik, hogy ha vágást ejtenek vele egy máguson, akkor el tudja rabolni annak varázserejét ismét előkerült. Mal és Boone rögtön a kincs nyomába ered, de míg Boone-t csak a pénz és a hírnév hajtja, addig Malt csakis a bosszú.

Szerettem ezt a könyvet. Jobban, mint az előzött. Gyors tempójú és izgalmas volt, tele olyan erkölcsileg kétértelmű hősökkel, akiknek a tettein bőven lehetett rágódni. Maga a mágikus rendszer csodálatosan volt felépítve, rengeteg különböző típusú mágikus képességgel és észleléssel ismerkedtem meg, ami engem totál elvarázsolt. A történet központjában pedig természetesen Mal állt, az ő útkeresése és szenvedése, melynek kapcsán egyébként tök ironikusnak találtam, hogy egy olyan világban, ahol a mágiával minden lehetséges volt, mégis egy olyan ember jelentette másoknak a legnagyobb veszélyt, aki „üres”. 

Nem is tépem tovább a szám, és győzködlek benneteket a könyv jóságáról, hiszen nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy akinek az első rész nem jött be, annak ez sem fog tetszeni - bár ezt erősen kétlem. Mindenesetre a lényeg, hogy véleményem szerint ez egy igazán szépen megírt szuper jó történet volt, melynek minden sorát élveztem, úgyhogy én csak ajánlani tudom, olvassátok, megéri.
Kendall Kulper
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Maxim
Sorozat:  Salt & Storm
Eredeti cím: Drift & Dagger
Oldalszám: 368

Mindy Mejia: Amit ​csak akarsz

A friss megjelenéseket böngészve került fel ez a könyv a radaromra. A fülszövegét olvasva rögtön kíváncsi lettem rá, ezért gyorsan elő is rendeltem, és ahogy megérkezett rögtön el is olvastam.

Hogy jó választás volt-e? Igen, Mindy Mejia regénye nem okozott csalódást. Csavaros volt és izgalmas, szóval nagyon jó olvasmányélményt jelentett számomra.

De nézzük, röviden miről is szól a történet.

Az érettségi előtt álló Hattie Hoffmant holtan találják egy minnesotai kisváros elhagyatott istállójában, mely hír megrázza a környéken élő embereket. Annál is inkább, mivel Hattie kiváló tanuló volt, a szülei jó kislánya és a város megbecsült lakója. Ám senki nem tudta róla, hogy egész életében csak szerepet játszott. Hattie-t a gimnáziumi színielőadás éjszakáján késelik brutálisan halálra. A nyomozást Del Goodman, a helyi sheriff vezeti, aki egyébként a lány szüleinek jó barátja, és aki mindent megtesz annak érdekében, hogy mihamarabb kézre kerítse a gyilkost. Ám a bűntény felderítése során egyre több megválaszolatlan kérdéssel találja szembe magát. Kiderül, hogy Hattie kiváló színészi képességeit jóval a színpadon kívül is kamatoztatta, amely tulajdonképpen később a vesztét is okozta.


A Hattie halálához vezető események sorát három szereplő (Hattie, Del és Peter) szemszögén keresztül követhetjük nyomon, miközben kb. egy évet ugrunk vissza az időben. Számomra mindhárom nézőpont nagyon érdekes és izgalmas volt, meg egyébként is szeretem, ha több szereplő fejébe belelátva ismerhetem meg azok gondolatait, érzéseit és motivációit, mely szempontból szerintem a szerző tökéletes munkát végzett. A karakterek összetettek voltak, a sorsuk összefonódásából adódó feszültség pedig remekül felépített. És bár igaz, hogy az elején kissé lassan vettem fel a könyv ritmusát, de miután ráéreztem az ízére, onnantól kezdve már nem tudtam szabadulni tőle.

Hattie egy nagyon különleges lány volt. Egy igazi manipulátor, akiről gyakran nehéz volt elhinnem, hogy még csak 17 éves. Mindig izgatottan vártam az ő fejezeteit, mert irtó kíváncsi voltam, hogy vajon milyen titkok derülnek majd ki róla, és hogy egyáltalán mi zajlik a fejében. Voltak részek, ahol kifejezetten bosszantottak a tettei, de végiggondolva őket beláttam, hogy nem haragudhatok rá, hiszen még annyira fiatal és annyira tapasztalatlan volt szegény. Olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy a szülővárosát elhagyva híres színésznő lehessen, és hogy mindenkinek megfeleljen, hogy szinte már el is feledkezett arról, hogy milyen érzés önmagát adni.

Másik narrátorunk Del seriff, egy szeretetre méltó, kissé lassú tempójú kisvárosi rendőr volt, aki a nyomozás során jobban szeretett inkább az emberek reakcióiból olvasni és a saját megérzéseiben bízni mintsem a technika vívmányait használni. Hattite-t már születése óta ismerte és a szüleivel is szoros kapcsolatot ápolt. Tehát nemcsak szakmai szempontok, hanem személyes okok is motiválták abban, hogy mihamarabb megtalálja a gyilkost. Hihetetlen nagy nyomás is nehezedett rá ez miatt. Érzésem szerint Del kevésbé volt karakteres szereplője a regénynek, ő inkább a történet mozgatásának az eszközeként volt jelen a sztoriban, ettől függetlenül az ő fejezeteit is ugyanúgy szerettem olvasni.

És végezetül itt volt nekünk Peter, Hattie boldogtalan középiskolai irodalomtanárja, akinek a személyes élete és házassága a városba költözés alkalmával rögtön szétesett. Peter karaktere nagyon szimpatikus volt számomra, talán túl szép és túl jó volt ahhoz, hogy valóban igaz és hiteles legyen, de ez az érzés igazából csak a könyv végén tudatosodott benne. Ennek ellenére őt még így is egy fokkal jobban sajnáltam a történtek miatt, mint Hattie-t, hiszen a lánnyal való találkozása miatt vett olyan irányt az élete, amit egyáltalán nem akart, és érzésem szerint nem is érdemelt meg. 

Összességében az Amit csak akarsz egy nagyon jó kis olvasmány volt, kifejezetten örülök, hogy az utamba került. Mindy Mejia igazán jól fel tudta építeni az olvasóban azt a feszültséget, melynek hála végig lehetett izgulni az egész sztorit és találgatni, hogy vajon ki ölhette meg Hattie-t. Bevallom én minden szereplőt gyanúsítottam, persze a legvégén mégsem a megfelelő mellett tettem le a voksom, amin kicsit meg is lepődtem – na, de mi más lett volna az író célja, ha nem pont ez.
Mindy Mejia
Értékelés: 4/5

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Everything You Want Me to Be
Oldalszám: 352


VCS 2018: Újratöltve - Mert várólistát csökkenteni jó.... lenne.

Az idei évből ugyan kimaradtam, jövőre azonban úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, mindenképp várólistát fogok csökkentek. Igaz, hogy eddig az összes (2011-től kezdődően... bezony ám) ez irányú próbálkozásaim kudarcba fulladtak, na de majd most. (Igen. Tudom. Mindig ugyanezt mondom.) 
Igazából nem sokat szöszmötöltem a mostani lista összeállításával, mert rengeteg régi olvasatlan könyvem hever itthon a polcokon. Amire próbáltam odafigyelni, hogy legyen benne egy kis romantika, kaland és izgalom, no meg egy kis rettegés. Aztán legyen benne egy sorozat első, és egy másiknak pedig a második része. Egy családregény és egy kis fantasy, szóval elég vegyes a felhozatal, ezért is bízom abban, hogy 2018-ban tuti sikerül mindet el is olvasnom.

A játék háziasszonya - mint mindig - most is Lobo. A játékszabályokról részletesen pedig itt olvashattok

Íme a kiválasztottak.
         1.       Kathleen Tessaro: Ritka kincsek
         2.       Naomi Novik: Rengeteg
         3.       Lindsey Kelk: Egy koszorúslány naplója
         4.       Danielle Paige: A Gonosz ébredése
         5.       Mary E. Pearson: Az árulás csókja
         6.       Tracey Garvis Graves: Kötelék 
         7.       Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa
         8.       Angela Marsons: Elfojtott sikoly
         9.       Nicholas Evans: Semper fortis
         10.   Rachel Cohn – David Levithan: Dash és Lily – Kihívások könyve
         11.   Susan Kay: Fantom
         12.   Renée Rosen: Babaarc

Ian McGuire: Északi ​vizeken

Óriási meglepetés volt számomra ez a könyv. Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára olyan regényt, melynek minden, ismétlem minden oldala ennyire a fotelhez szegezett volna. Hihetetlenül erős atmoszférájú, mozgalmas és feszes írás volt Ian McGuire első regénye, mely tartalmát tekintve, mi tagadás, kissé távol áll tőlem, ám mint az kiderült - immár sokadjára -, megéri az általunk megszokott műfajok sorából néha kicsit kilépni és másba is belekóstolni, mert ilyen emlékezetes gyöngyszemre bukkanhat az ember, mit amilyen ez is volt.

A regény egy 1859-ben játszódó bálnavadász expedíciónak a történetét írja le, melyet a kezdetektől fogva baljós jelek kísérnek. Főszereplőnk Patrick Sumner a brit hadsereg sebésze, akit miután a hadseregből dicstelenül menesztettek, erre a sarkvidékre induló bálnavadászhajóra szegődik el hajóorvosnak. A fizetsége igen kicsi, de zűrös múltja miatt nem sok lehetősége van válogatni. Nem túl megnyugtató hír, hogy a hajó kapitánya egy olyan ember, aki korábban már vesztett el egy ugyanilyen hajót, a legénységet pedig kivétel nélkül mind durva és iskolázatlan férfiak alkotják. A legmegátalkodottabb közülük egy bizonyos Henry Drax nevű fickó, akinek azon kívül, hogy erkölcsi értéke egyenlő a nullával, undorító szexuális hajlamai vannak és már a könyv első pár oldalán kiderül, hogy élvezetből szeret gyilkolni.

Amikor a Volunteer már messze kihajózott a nyílt tengerre, felfedezik, hogy az egyik fiatal hajósinast brutálisan meggyilkolták. Sumnernek pedig mint hajóorvosnak, és mint legnormálisabb embernek a hajón, muszáj tennie valamit az ügy érdekében, de senki sem támogatja és segíti ebben igazán. Aztán a hajó viharba keveredik és innentől kezdve már a kutyát sem érdekli, hogy a gyilkos elnyeri-e méltó büntetését vagy sem, mert mindenki a saját élete miatt aggódik leginkább. Ám egyikük sem sejti, hogy mindez csak a kezdete annak a szörnyű és embert próbáló utazásnak, ami előttük áll.


Fú, hát szó se róla, meglehetősen brutális, erőszakos és könyörtelen az a világ, amit az író elénk fest. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy mindezt én el is hiszem neki, mert totál elképzelhetőnek tartom, hogy ezek a dolgok a valóságban is simán megtörténhettek abban az időben.
A legénység egész mocskos bagázsában Sumner volt a kakukktojás. Ő egy igazi túlélő volt, és az egyetlen olyan ember, akinek a lelkiismerete nem engedte, hogy szemet hunyjon a gyilkosság felett. Igazából az összes szereplő közül ő volt a legpozitívabb és legegyenesebb ember a történetben. Persze neki is voltak hibái - az ópiumfüggősége és a kétes múltja a hadseregben -, de még így is erkölcsileg toronymagasan a többiek felett állt. Érdekes karakter volt ő számomra, furcsa érzések kavarogtam bennem vele kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, hogy csodáltam őt (na jó, talán egy kicsit lehet, hogy mégis), hiszen ahogy egyre jobban megismertem inkább valamiféle sajnálat alakult ki bennem iránta, de mindenképp becsültem a másokért tett erőfeszítései miatt. 

A könyv egyébként bővelkedik olyan leírásokban, melyek olvasása közben sokszor a szívemhez kaptam - gondolok itt a bálna, fóka és jegesmedve vadászat rémes jeleneteire. Borzalmas volt olvasni ezeknek az állatoknak a legyilkolásáról és kínzásáról, mely ezeknek a primitív embereknek akkoriban csak szórakoztató sportnak számított. Mindennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy ezzel együtt is élveztem a könyvet, mert pont ezek miatt a nyers és kegyetlen jelenetek miatt éreztem hitelesnek az egészet. Meg aztán a fülszövegben olvasottak alapján, számítottam is erre, úgyhogy bár voltak részek, melyeket kényelmetlen volt olvasnom, mégsem éreztem egyiket sem erőltetettnek, túlzónak, vagy akár egy kicsit is hatásvadásznak.
A kötet hangulata remek volt és teljesen elvarázsolt. Olvasás közben A visszatérő c. film (tudjátok, amiben Leonardo DiCaprio küzd a vadonban) jutott az eszembe, ami szintén a természet és az ember közötti örökös versenyről és a legyőzhetetlen élni akarásról szólt. Merthogy igen, ennek a könyvnek is ez a legfőbb mondandója, meg hogy milyen gyalázatosan mocskosok is tudunk lenni mi emberek - no meg itt is volt egy gyilkos szál, ami minden szereplő életére kihatással volt. Szóval sok a hasonlóság a kettő között, na.

Magát a sarkvidéki helyszínt, a csontig hatoló hideget és a sivár jégtáblák kietlen világát, az írónak hála simán magam elé tudtam képzelni. A kilátástalansággal és az esélytelenséggel dacoló főszereplő lelki vívódását pedig tényleg át tudtam érezni. Hihetetlenül jól mutatta be a szerző a civilizáció és a barbárság között húzódó vékony határvonalat azzal, hogy mi mindenre vagyunk képesek az életben maradásért.  
A kérdés már csak az, hogy mindeközben emberek is tudunk-e maradni.

Ian McGuire regénye szerintem egy nagyszerű könyv. Jogosan választotta be 2016-ban a The New York Times az év legjobb 10 könyve közé.
Ian McGuire
Hogy kiknek ajánlom? 
Azoknak, akik kedvelik a krimielemekkel dúsított durva kalandregényeket. A viharokról, hajótörésről és éhezésről szóló sötét történeteket. Nekik biztos telitalálat lesz ez a kötet.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa
Eredeti cím: The North Water
Oldalszám: 344

Cindi Madsen: Hamupipőke, ​menj a búsba!

A könyv fülszövegét olvasva, majd a borítóját látva azt gondoltam, hogy na, ez biztos tökéletes romantikus kis olvasmány lesz számomra, de nem. Sajnos tévedtem.

Csak halkan merem megsúgni, hogy a könyv közepe táján igazából még kicsit szenvedtem is vele. Ami miatt tulajdonképpen rosszul is érzem magam, mert mások értékelését látva kissé elbizonytalanodtam. Lehet, hogy rossz aspektusból vizsgáltam a dolgokat? Netán túl komolyan vettem volna az egészet? Vagy csak egyszerűen a rossz időben rossz helyen esete áll fent? Ki tudja. Mindenesetre tény, hogy számomra nem nyújtott akkora élményt Cindi Madsen új regénye, mint ahogyan azt reméltem.
Pedig igazából a történettel semmi bajom nem volt, mert tényleg egy roppant könnyed, romantikus és egyszerű sztoriról van szó. Úgyhogy az ötlet és az alapok szerintem jók, a könyv felütése pedig egyenesen szuper, ami ugye nem egy rossz dolog, és nem is rossz, de - merthogy mindig vannak de-k. Két dolog miatt éreztem fárasztónak és mi tagadás kissé középszerűnek az egészet. Az egyik a hősnő volt, aki hihetetlen mód ki tudott hozni a sodromból. Pedig aki ismer, az tudja rólam, hogy én egy végtelen nyugodt és elnéző ember vagyok - a gyerekeim persze tuti nem ezt mondják -, de most valahogy mégis feltűnően sokszor gurult el a gyógyszerem olvasás közben. A másik pedig, hogy néhol már-már kínzóan unalmasnak éreztem a sztorit.

Darby fiatalkorában midig a szerelemről és a romantikáról ábrándozott, de valahol útközben teljesen megkeseredett. Annyi rossz kapcsolatot hagyott maga után, hogy már nem hitt abban, hogy érte is eljöhet a mesebeli herceg.  Ennek köszönhetően a húszas évei végére olyan cinikus nővé alakult át, aki úgy gondolta, hogy neki már egyetlen tökéletes kapcsolata sem lehet az életben, és a szerelem sem történhet meg vele soha többet. Ám egy napon Darby megismerkedik az észbontóan szexi Jake-kel, aki tényleg egy kedves, megbízható és normális pasinak tűnik. Ráadásul Darby kedvenc éttermének a tulajdonosa, és egy házban is lakik vele, mely dolgokkal rögtön meg is sértett egy-két olyan szabályt, melyet Darby hozott, hogy megvédje magát a kudarcoktól. Ám Jacke kitartásának hála Darby úgy dönt, hogy mégiscsak kockáztat - a többi pedig már történelem.  

A könyv legnagyobb hibája számomra Darby karaktere volt, akivel abszolút nem tudtam azonosulni. Annyira csökönyös és önző volt a hozzáállása a Jake-kel való kapcsolatához, hogy én ezzel a viselkedéssel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. A legbosszantóbb dolog az egészben az volt, hogy esélyt sem adott Jake-nek, hogy bizonyítson, csak a hülye szabályait – hogy miért nem szabad komolyabb kapcsolatba bonyolódnia senkivel - puffogtatta folyamatosan. Nem azon járt az esze, hogy miért lenne jó ezzel a szuper pasival együtt lenni (aki egyébként tényleg mesébe illő volt), hanem, hogy miért nem, és ez egy idő után baromi idegesítő tudott lenni. Csakúgy, mint ahogy az is, hogy egy kicsit sem törte magát, hogy jobban megismerje Jake-et. Semmit nem tudott róla és nem is akart tudni semmit. Arról a véleményéről már nem is beszélve, hogy szerinte minden idő, amit egy olyan párkapcsolatban töltünk, ami nem házassággal zárul elvesztegetett idő. Most ez komoly? Tényleg ennyire fehér vagy fekete lenne minden? Nekem ez a hozzáállás nem volt túl szimpatikus és tulajdonképpen ez volt számomra az egész könyv rákfenéje. 

Ám senki kedvét nem szeretném elvenni az olvasástól, hiszen nem vagyunk egyformák. Meg aztán nem is egy olyan mély gondolatokkal tűzdelt veretes műről van szó, ami nyomot hagyna maga után, hanem egy könnyű hangvételű limonádéról, mely szerepet a könyv tulajdonképpen tökéletesen be is töltött. Úgyhogy összességében azért nem volt ez annyira rossz. A stílusa gördülékeny volt és szórakoztató, sőt, voltak benne olyan részek, melyeken kifejezetten jókat mulattam. Igaz, hogy a szereplők problémáit nem mindig tudtam tökéletesen átérezni és megérteni - pedig isten a tanúm, tényleg nagyon akartam -, és a szerelem varázsa sem érintett meg... 

Hiába no, el kell fogadnom, hogy nem minden romantikus regény nekem íródott.
Cindi Madsen
Értékelés: 3/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Cinderella Screwed Me Over
Oldalszám: 400

Hangolódjunk kicsit...

Minden évben megfogadom, hogy az ünnepek előtt - hangolódás végett ugye – leülök egy kicsit a lányommal és olyan karácsonyi díszeket készítünk együtt, amiket büszkén tehetünk ki a lakás bármely pontjára. Sajnos tavaly annyira le voltunk terhelve munkával, hogy erre nem került sor, - ami kész röhej, hiszen ez az ünnep többek között épp arról szól, hogy egy kicsit lelassuljunk és elcsendesedjünk – ezért úgy döntöttem, hogy az idén, ha törik, ha szakad: szakítok rá időt. Úgyhogy neki is ültem a minap keresgélni a neten olyan ötletes díszeket, amiket gyorsan, egyszerűen és nem utolsósorban olcsó alapanyagokból el tudunk készíteni. Mutatom is, hogy miket találtam és néztem ki magunknak - hátha valaki rajtunk kívül szintén szeretne teret engedni kitörni készülő alkotási vágyának.

A képek alatt linkeltem azt az oldalt, ahol részletes leírást találhattok a díszek elkészítéshez.

Ilyen mécseseket már nem is tudom, hogy milyen régóta szeretnék készíteni. Annyira jól néznek ki és a lehetőségek, melyekkel díszíthetem az üvegeket (festékek ilyen-olyan csillámporok...) végtelen.

Forrás
Szerintem ez a karácsonyfa is nagyon szép és könnyen elkészíthető. Úgyhogy arra gondoltam, hogy 2-3 féle színből, egymás mellé állítva nagyon mutatós lenne az asztalon – mondjuk egy üvegtálra helyezve, tobozokkal elhalmozva.

Forrás
Aztán ez a karácsonyfa is tündéri és baromi egyszerű. Fel is vetettem a gyerekeknek, hogy milyen szuper ajándék lenne egy ilyen a nagyszülőknek, akik mindig nagyon örülnek minden kézzel készített biszbasznak, amit az unokáktól kapnak.


És ez a tésztából készült masnis füzér is nagyon kreatív és tetszetős. Ezt is mindenképp kipróbáljuk - már tésztát is vettem hozzá. 
Forrás 
És ha már a füzéreknél tartunk, akkor ezt is biztos el fogjuk készíteni. Már csak azért is, mert tele vagyunk tobozokkal, ugyanis a tél beállta előtt mindig kimegyünk az erdőbe gyűjteni pár zsákkal - merthogy könnyebben tudok velük begyújtani a kandallóba. :)

Forrás
Végezetül pedig ez a három télapó egy csokorban ugyancsak egy végtelenül egyszerű és nagyszerű ötlet. Naná, hogy ezt is megcsináljuk. 

Forrás
Nektek melyik tetszik a legjobban? Melyiket készítenétek el legszívesebben?

Charlie N. Holmberg: A ​papírmágus (A papírmágus trilógia 1.)

Felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban – igen, már megint egy ilyet sikerült kifognom –, de az előző olvasmányommal ellentétben, itt most határozottan pozitív irányban billen el a mérleg nyelve. Merthogy A papírmágus minden hibája ellenére is egy nagyon különleges hangulatú és történetű könyv volt számomra. Hatással volt rám és nagyon szerettem olvasni, olyannyira, hogy már a második részét is bekészítettem, úgyhogy hamarosan az is sorra fog majd kerülni. No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük inkább röviden, hogy miről is szól a történet.

Ceony Twill mindig is fémmágus akart lenni, ám amikor kiderült, hogy az iskola elvégzése után a gyakorlati idejét Emery Thane mágus házában kell eltöltenie, ahol a papírmágia rejtelmeinek elsajátításával fog foglalatoskodni, minden álma szertefoszlott. A papírvarázslást Ceony kezdetben nem sokra becsülte, egy idő után azonban kezdte belátni, hogy a varázslatok, amelyeket a kissé hóbortos mágus keze alatt tanul, mégsem annyira borzalmasok és haszontalanok, mint amilyennek gondolta. És ahogy egyre jobban kezdi felfedezni a papírmágia szépségét, úgy lesz egyre szorosabb a kötelék közte és mentora között. Egy nap azonban szörnyű dolog történik, egy a mágia sötét oldalán álló varázslónő betör a mágus házába és szó szerint elrabolja szívét. Ceony pedig gondolkodás nélkül elindul, hogy visszaszerezze azt. Thane egyetlen reménye a fiatal lány, akinek az elszántsága és a papírmágiában szerzett csekély tapasztalata nem biztos, hogy elegendő lesz, hogy megmentse őt.


Nos, a történet nagyon aranyosan és édesen indul, ám nem ijesztgetésként írom, de senki ne gondolja azt, hogy ez mindvégig ilyen is fog marad. A történet eleje, amikor Ceony megtanul madarakat és békákat hajtogatni lehet, hogy kissé gyermeteg és rózsaszín, de miután megtörténik a tragédia eléggé eldurvulnak a dolgok.

Ami igazán tetszett a könyvben az elsősorban a hangulata volt. Meg az az őrült utazás, amit Emery szívében tehettünk. Irtózatosan tetszett, ahogy Ceony a szó szoros értelmében csapdába esett Emery szívében, és azzal, hogy körbejárva azt szabadulni próbált belőle, akaratlanul is a férfi életének újabb és újabb szeletét tárta fel előttünk. Tetszett, ahogy végigjárva a szív üregeit együtt nézhettük végig Emery jó és rossz emlékeit, reményeit, kétségeit és boldog pillanatait, melyek alapján ugyan körvonalazódott bennem a férfi karaktere - melynek során jobban megismerhettem és megszerethettem őt -, de azért bízom benne, hogy a következő részekben ennél még részletesebb betekintést nyerhetünk jellemébe. Mindenesetre engem teljesen elvarázsolt a mágus személye és az a leheletnyi édes romantika, ami közte és Ceony közt csak épp kibontakozni látszott. Kapcsolatuk fejlődése szerintem rendkívül különleges, hiszen túlnyomórészt Emery életének visszaemlékezéseire épül és ilyen elgondolással emlékeim szerint még soha nem találkoztam.

Az is érdekes volt számomra, ahogyan Holmberg elképzelte a mágiát. Egészen más volt, mint amit valaha is olvastam. Ahelyett, hogy az emberekhez a természetüknél fogva kapcsolódtak volna a képességek, lehetőségük volt választani és egy egyszerű bűbáj segítségével kötődni a választott elemhez (papír, fém, üveg, vér). A történet világfelépítése és annak ötlete – már amennyit láttam belőle - szerintem roppant egyedi, és rengeteg lehetőség lakozik benne, kár, hogy nem volt kellően kifejtve, de hátha a továbbiakban erre is sor kerül majd.
És ha már a könyv kevésbé vonzó momentumainál tartunk, muszáj megemlítenem a szereplők közötti nagy korkülönbséget, ami engem kifejezetten zavart, illetve a végén a végső nagy összecsapás lagymatagságát, amit sokkal dinamikusabbnak és látványosabbnak is el tudtam volna képzelni. Sajnos ennél a résznél egy kicsit sem éreztem azt, hogy itt kérem szépen valóban élet halál harc folyik, inkább amolyan cicaharc fílingje volt az egésznek - gyorsan meg is állapítottam magamban, hogy Holmberg erőssége nem a harcjelenetekben rejlik.

Szóval voltak a könyvnek hibái, de minden fanyalgásom ellenére mégis azt kell mondanom, hogy remek szórakozást nyújtott, és mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy aki valami olyan egyedi mágikus világú történetre vágyik, amely úgy tud kedves és bájos lenni, hogy közben egy meglehetősen véres, sötét és kissé elszállt utazásra viszi az olvasóját, annak bátran ajánlom A papírmágust. Nem fog benne csalódni.

„Életében nem reszketett még annyit, mint az elmúlt huszonnégy órában. A pokolba Emery Thane-nel, hogy ilyen nehéz őt megmenteni!”
Charlie N. Holmberg
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Paper Magician
Sorozat: The Paper Magician Trilogy
Oldalszám: 232