Elizabeth Hoyt: Szívembe ​zárva (Maiden Lane 8.)

Jézusom, hogy ez a könyv most nekem mennyire jól esett. Imádtam olvasni, az első oldaltól kezdve az utolsóig. Elizabeth Hoyt regényeit eddig is nagyon szeretem, de ezek után Julia Quinn művei mellett szintén kiemelt helyet kapnak a polcomon.

Előre szólok, rajongó poszt következik.

Lady Phoebe egy életvidám fiatal teremtés, akinek minden vágya, hogy rangjához illő társadalmi életet éljen – színházba és bálokba járjon, parkokban sétáljon és sokat lovagoljon -, ám mivel az egyre romló látása miatt ezek a rendkívül szórakoztató tevékenységek egyre nehezebben mennek neki, így állandó kísérőre és védelmezőre van szüksége, mely feladat ellátására bátyja a felettébb idegesítő, ám rendkívül vonzó Trevillion kapitányt bízza meg. Trevillion kapitány a királyi gárda leszerelt tagja, aki nem is olyan rég egy baleset során súlyos lábsérülést szenvedett, mely miatt még most is gyakran kínozzák fájdalmak, de ez soha nem akadályozza meg abban, hogy akár egy pillanatra is szem elöl tévessze csinos védencét. Mivel a kapitányt nem hagyják hidegen a lady elbűvölő bájai, így minden önuralmára szüksége van, hogy a feladatára tudjon koncentrálni, amire hamarosan szüksége is lesz, ugyanis Phoebe emberrablók célpontjává válik. Ám hála a kapitány katonai múltjából származó tapasztalatának és éberségének, sikerül megakadályoznia a hölgy elrablását, melyet aztán több leányrablási kísérlet is követ, több kevesebb sikerrel. Természetesen Phoebe zsarnoki természetű bátyja (akit korábban a Sötétség hercegéből ismerhettünk meg) őrjöng a történtek miatt és mindent megtesz, hogy a tetteseket kézre kerítse, ám amíg ez megtörténik, addig a kapitány, hogy szíve hölgyét biztonságba tudja, titokban egy vidéki faluba menekíti. Közös utazásuk pedig azon túl, hogy igen kalandosra sikeredik, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jobban megismerjék egymást és az erős vonzalom, ami már korábban is ott szikrázott közöttük, szenvedéllyé váljon.


Hát kérem szépen, engem ez a könyv teljesen elbűvölt és levett a lábamról. S amellett, hogy végig izgalmasnak, lendületesnek és szívmelengetően romantikusnak találtam, a szereplőket is maradéktalanul a szívembe zártam. Imádtam Phoebe erős és bátor karakterét és érzelmi fejlődését, aki ugyan kezdetben teherként élte meg a kapitány állandó jelenlétét maga mellett, de aztán idővel mégis erős vonzalmat kezdett érezni iránta. És a kapitányt is imádtam - ó, de még mennyire -, annak kitartó és állhatatos jellemét, és hogy mindig szótlanul tűrte Phoebe állandó csacsogását és kérdezősködését. Ám legfőképp azt szerettem benne, hogy bár együtt érzett Phoebe-vel, soha nem sajnálkozott felette, elfogadta őt olyannak, amilyen, féltette és óvta ugyan mindentől, de mégsem nyomta agyon aggódó szeretetével.
Phoebe és Trevillion jelleme teljesen különbözött egymástól, és pont ez volt a legjobb az egészben. Phoebe a vaksága ellenére is mindig vidám és cserfes volt, míg a kapitány higgadt, hűvös, amolyan karót nyelt típus. Ám mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást, melynek következményeként a vágy mindig utat tör magának, és ez itt sem történt másképp. A szerelmesek közti kémia meglehetősen átütő volt, a lapokról pedig csak úgy sütött a szenvedély. És szerencsére az írónő sem hazudtolta meg magát a vérpezsdítően túlfűtött, forró jelenetek megírása során, melyekből épp annyit kaptam, amennyi az ízlésemnek megfelelő volt, úgyhogy ezen a téren sem volt okom panaszra.  
Aztán nem tudok szó nélkül elmenni a szereplők különleges kapcsolata mellett; imádtam, ahogy egymás fogyatékosságát kezelték, és ahogy ennek köszönhetően szépen kiegészítették egymást. Mert bár lehet, hogy korábban nem írtam, de a kapitány a sérült lábára sánta volt, és Phoebe a kifinomult hallásának köszönhetően már a járásából meg tudta állapítani, ha épp fájdalmak kínozták szegényt - és természetesen a kapitány is mindig tudta, hogy mikor van Phoebe-nek szüksége rá. Szóval az írónő remekül építette fel kettőjük viszonyának elmélyülését, én pedig ennek hála roppant mód élveztem a lelki egymásra hangolódásuk folyamatát, illetve hogy a közöttük lévő kor és társadalmi különbség azon túl, hogy természetesen nem akadályozta meg sorsuk beteljesedését, egy kis tiltott szerelem feelinget is vitt románcuk alakulásába.

És bár nem szeretném agyon dicsérni a könyvet, annak ellenére, hogy a mondandóm elején írtam, hogy ez egy rajongói poszt lesz, de mindig élvezettel olvasom az olyan párbeszédeket, ahol a szereplők kedvesen évődnek vagy akár morgolódva csipkelődnek egymással, és ez az élmény itt sem maradt el. Arról már nem is beszélve, hogy milyen kellemes meglepetésként ért a kapitány titkos múltjának megismerése, ami csak még vonzóbbá és izgalmasabbá tette őt számomra. 

Szóval nálam ez a könyv most nagyon betalált, pont ilyennek képzelek el egy igazán magával ragadó, szenvedélyes történelmi romantikust, úgyhogy aki hasonló élményre vágyik, annak őszintén csak ajánlani tudom. Higgyétek el, remek szórakozást fog nyújtani.
Elizabeth Hoyt


Ui.: Igaz, hogy ez immár a Maiden Lane sorozat 8. része, de ez senkit ne rettentsen el, mert önállóan kötetként is tökéletesen megállja a helyét csakúgy, minta a sorozat előző részei.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Dearest Rogue
Sorozat: Maiden Lane 
Oldalszám: 296

Mary E. Pearson: Az árulás csókja ~ A Fennmaradottak krónikái #1

Az árulás csókja már a megjelenése óta itt csücsül a polcomon, de valahogy eddig soha nem volt hozzá hangulatom. Mondjuk tudat alatt mintha éreztem volna, hogy nem biztos, hogy ezt nekem mindenképp olvasnom kell (és hallgatnom kellett volna a női megérzésemre), de a molyon olyan sok pozitív értékelést olvastam róla, meg a könyv küllemét is olyan gyönyörűnek és hívogatónak találtam, hogy mégis beválogattam az idei vcs listásaim közé, hátha könnyebben kézbe veszem majd. És így is lett. Túl vagyok rajta, de be kell vallanom, hogy kissé nehéz szülés volt - hiába no, kinőttem én már ebből a műfajból.

A könyv története nem túl bonyolult; adva van egy Lia nevű hercegnő, akit a gonosz apja erőszakkal akar férjhez adni a szomszéd királyság hercegéhez, a birodalmuk közötti szövetség megpecsételése végett. Liának természetesen esze ágában sincs szerelem nélkül házasságot kötni, ezért leghűségesebb szolgálójával együtt egy közeli halászfaluba szökik (na jó, hogy szökik az túlzás, inkább csak az éj leple alatt ellovagol), ahol boldogan éli mindennapjait, egészen addig, amíg két idegen nem érkezik a faluba. Ekkor még csak az olvasó tudja, hogy a két jóképű fiú közül az egyik a pártában hagyott herceg, aki azért jött, hogy megnézze magának azt a lányt, aki képes volt megtenni azt, amit ő nem: megszökni a házasság kötelezettsége elől. A másik fiú pedig egy orgyilkos, aki azért jött, hogy Liát megölve politikai csapást mérjen a Morrigham királyságra. A dolog pikkantériája, hogy bár tudjuk, hogy a két fiú egyike a herceg, másika pedig a bérgyilkos, de hogy pontosan melyikük melyik, arról nekünk sincs fogalmunk. Amit biztosan tudunk, hogy mindkét fiú romantikus érzelmeket kezd táplálni Lia iránt, és Lia is szintén vonzódni kezd hozzájuk. 
Na kérem, ez így nagyon izgalmasan hangzik, és az ötlet sem rossz, de én igazából az írónő narrátori kreativitása előtt emelem kalapom, hiszen négy személy (Lia, a szolgálója, a herceg és az orgyilkos) nézőpontján keresztül ismerhettük meg a történetet úgy, hogy a két fiúnál a könyv feléig ugye nem lehetett tudni, hogy melyikük kicsoda, no de számomra eme bravúrban ki is merül a könyv összes pozitívuma. Sajnos magát a történetet hihetetlenül unalmasnak találtam, olyannyira, hogy bizony szükségem volt némi kitartásra, hogy a végére érjek. Irtó lassan indultak be az események és útközben rengeteg olyan lényegtelen információval traktált bennünket az írónő, ami a cselekmény szempontjából teljesen lényegtelen volt, miközben a fontosak felett könnyedén elsiklott. A szereplőknek nem volt mélysége, és a betöltött szerepük alapján borzalmas tiniként viselkedtek. Hogy mire is gondolok pontosan? 
Itt van például Lia, akinek a házasságán csupán két birodalom jövője függött, de ő csakis magára tudott gondolni, és eszébe sem jutott, hogy a szökésének milyen következményei lehetnek. Aztán itt van a jóképű bérgyilkosunk, aki minden jel szerint eddig jól végezhette a dolgát, hiszen mi másért küldték volna őt a feladat elvégzésére, ám egy ártatlan szempár rögtön kétségeket ébreszt benne, és upsz, a küldetése és vele együtt a népe sorsa már csak másodlagos azon a bizonyos prioritási ranglistán. És akkor az instant szerelemről és szerelmi háromszögről még nem is beszéltem, mely utóbbi, ha jól van megírva, akkor üsse kavics, szívesen olvasom én, de itt annyira kidolgozatlannak és lagymatagnak éreztem az egészet - holott elég tekintélyes részt hasított ki magának a történetből -, hogy nem győztem csak a szememet forgatni kínomban.

Szóval nem szeretném túl ekézni a könyvet, mert úgy gondolom, hogy egy kis jóindulattal érteni vélem a sikerét, de véleményem szerint ebben a műfajban sokkal jobb írások is születtek már, tessék csak szépen körbe nézni (lásd: Az Ékkő, Árnyék és Csont, a Méreghercegnő vagy a Holdbéli krónikák mindkét része). Úgyhogy, bár Az árulás  csókja nálam nem került be a kedvencek közé, végül is örülök, hogy végre elolvastam, de részemről ennyi elég is volt belőle, a folytatásokért már biztos nem fogok sorba állni.
Mary E. Pearson


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Kiss of Deception
Sorozat: The Remnant Chronicles
Oldalszám: 406


Jayne Ann Krentz: Titkos nővérek

A Titkos nővérek immár a második Jayne Ann Krentz könyvem, és most már bizton állítom, hogy nem az utolsó. Az írónő eddig olvasott művei alapján (legyenek azok akármilyen álnéven írtak, én leginkább az Amanda Quick néven fémjelzett történelmi romantikusait részesítettem eddig előnyben) úgy gondolom, hogy mindig biztos kézzel nyúlhatok bármelyik könyvéhez, ha egy jól felépített és következetes történetre, illetve a romantikusok által nyújtott happy end örömteli érzésére vágyom. És bár lehet, hogy ez a kiszámíthatóság sokak számára unalmas lehet, de ha egy nyomott borús napon az ember lánya pont egy ilyen könnyen befogadható és emészthető könyvre vágyik, akkor miért is ne ragadná meg az alkalmat és kapaszkodna bele pár óra garantált kikapcsolódás erejéig.  

A Titkos nővérek két fiatal nőről, Madeline-ról és Daphne-ről szól, akik gyerekkorukban legjobb barátnők voltak, de egy éjszakán Madeline családjának szállodájában olyan szörnyűség történik velük, aminek hatására Madeline-t  az USA egyik végébe menekítik, míg Daphne az édesanyjával együtt a másikba szökik. Mindkét kislány tudja, arról, ami történt, soha nem szabad beszélniük. Tizennyolc évvel később, amikor Madeline nagymamája meghal, ő lesz az egyetlen örököse a múltban történt szörnyűség helyszínéül szolgáló szállodának. Csak öt ember ismeri az incidens szörnyű részleteit, és amikor a szálloda gondnoka - aki egy volt közülük – felhívja Madeline-t, hogy valami fontos megbeszélnivalója lenne vele, Madeline újra visszatér a szigetre. Ám mire megérkezik, a gondnokot halálos kimenetelű baleset éri és Madeline élete is veszélybe kerül.

Szerencsére vele tart Jack, a szálloda biztonsági szakértője, aki FBI-os múltjának köszönhetően figyelemre méltó szakértelemmel tudja kezelni a veszélyes helyzeteket, amire természetesen szükségük is van, ugyanis ahhoz, hogy a titkok titkok maradjanak, egyre többen próbálják eltenni őket láb alól.


Jayne Ann Krentz ismét egy olyan izgalmas romantikus krimit hozott létre, ami igazán szórakoztató volt számomra. Élveztem a könnyed romantikáját és a nyomozás is tökéletesen lekötötte a figyelmemet. A legnagyobb szívfájdalmam csupán annyi volt, hogy mintha a romantika és a rejtélyek utáni nyomozás aránya az utóbbi irányába tolódott volna el jobban. Amit olvasás közben kicsit sérelmeztem ugyan, de a könyv cselekménye annyira lendületes és fordulatos volt, hogy igazából így sincs okom panaszra, hiszen nagyon élveztem a regény olvasását, arról már nem is beszélve, hogy JAK-nak ismét olyan karaktereket sikerült alkotnia, akik problémái és jellemük, az egymással való kapcsolatuk majd későbbi románcuk totál hihető és valóságos volt számomra. Mondjuk kicsit sajnáltam, hogy hőseink szerelmi légyottjaiba nem nyerhettünk mélyebb betekintést - szívesen megismerkedtem volna Jack szenvedélyesebb oldalával is jobban - ám a mellékszereplők (Jack öccsének és Madeline barátnőjének) karakterei annyira egyedi és kedves figuráknak bizonyultak, bimbózó szerelmi kapcsolatuk pedig olyan gyakran csalt mosolyt az arcomra, hogy mindez minden apróságért kárpótolt.
A könyv hangulata egyébként nekem nagyon bejött, a környezet, a táj és az a rengeteg elem, amit az írónő használt - kis sziget egy elhagyatott szállodával, intenzív és intelligens karakterek, családi dráma, politikai és pénzügyi korrupció - pedig nagyon jól működött együtt. Tetszett, hogy JAK annyi karaktert mozgatott a színen, ami egy kis odafigyeléssel még simán követhető volt, és hogy maga a történet és a szereplők motivációi sem voltak bugyuták vagy mondvacsináltak.

Krentz szép lassan és szorgalmasan építette fel a történetet, miközben egyre több fordulatot, izgalmat és akciót vegyített bele, úgyhogy végig érdeklődve figyeltem, hogy miként derül fény a két évtizeddel ezelőtti események hátterére, amik aztán szépen összekapcsolódtak a jelenkor cselszövéseivel. Szóval egy szó, mint száz, a Titkos nővérek nem okozott csalódást. Kellemes kikapcsolódást nyújtott az első oldalaktól kezdve az utolsóig, így azoknak, akik egy kis romantikával fűszerezett izgalmas krimire vágynak nyugodt szívvel ajánlom. 

"A homályba borult konyhában állt, és azt próbálta eldönteni, melyik lányt akarja."


Jayne Ann Krentz
Értékelés: 4/5

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Secret Sisters
Oldalszám: 384

Julie Cohen: Együtt

Ez a könyv az egyik legszokatlanabb történet volt, amit mostanában olvastam. És nem csak azért, mert olyan témákkal találkoztam benne, melyek közül van, ami tabunak számít és sokan megbotránkoznak és elfordulnak tőle. Vagy mert annyira bizarr és fájó, hogy anyaként a szívem sajdul bele. Hanem elsősorban azért, mert a könyv szerkezete annyira egyedülálló, hogy ehhez hasonlóval emlékeim szerint még nem találkoztam. Hogy miről is beszélek pontosan? 
Robbie és Emily története 1962-ben kezdődik, amikor először találkoznak egymással, de a könyv legelső lapjai öt évtizeddel későbbről kezdi el mesélni a történetüket, amikor ők már évek óta együtt vannak, sok szép emléket gyűjtöttek együtt össze, öregek és gyengék, de még mindig szeretik egymást és még mindig képesek lennének egymásért akár meghalni is - amire egyébként sor is kerül, nem sokkal azután, hogy Robbie-n az Alzheimer kor tünetei mutatkoznak. Ugyanis Robbie, a betegsége folytán gyakran elveszíti a memóriáját és éveket ugrik vissza az időben, és mivel ők ketten már megismerkedésük óta szörnyű titkot cipelnek magukkal, nagy a veszélye annak, hogy egy nap nem tudván magáról esetleg elárul valamit ebből a környezetének. És, hogy mindez ne történjen meg, a férfi egy reggelen felkel, felöltözik, kávét főz magának, megeteti a kutyát, majd egy levelet hagy Emilynek és a parti sziklákhoz érve a mélybe veti magát. És számunkra innentől kezdődik a történetük megismerése.

Én mondom nektek, ez nem egy átlagos szerelmi történet, hanem egy mindent elsöprő, lenyűgöző, összetett és elpusztíthatatlan kapcsolat meséje. Tetszett, ahogy a szerző a könyv legelején szép lassan tárta fel Emily és Robbie együtt töltött örömteli pillanatait a gyermekeik, unokáik és a barátaik társaságában, ami első látásra azt a benyomást keltette bennem, hogy milyen szép, kiegyensúlyozott és boldog életet élhettek ők eddig, ám ez a valóságban nem egészen így volt. Sajnos nem sokat mondhatok el a cselekményről, de ami biztos, hogy már az első oldalak olvasása közben érezhető, hogy ez egy szívszorító és gyönyörű történet lesz - és higgyétek el, ez valóban így is volt. Julie Cohen remek mesélő. Olyan hitelesen - szenvedéllyel és érzelemmel teli - adja át a szereplőkkel történt események sorát, hogy biztos voltam benne, hogy mindez valóban meg is történt. Ráadásul roppant különlegesnek találtam, hogy egy olyan megdöbbentő helyzetet használt kiindulási pontként, ahol a történet ott kezdődött, ahol véget ért, és ott ért végett, ahol kezdődött.
Mint korábban írtam a regény szerkezete nagyon különleges, és számomra ez a különlegessége volt egyben a legnagyobb gyengesége is. Ugyanis azzal, hogy a szerző visszafele fejtette fel az események szálait, a szereplők és a sorsuk iránt érzett érzéseim nem tudtak kiteljesedni. Nem azt mondom, hogy nem érintett meg vagy éltem át Emily és Robbie történetét, mert nagyon is megszerettem és a szívembe zártam őket miközben csodálattal figyeltem erős szerelmüket, kitartásukat, és azon áldozathozatalaikat, melyek eredményekén ők ketten együtt maradhattak. De az események e fura visszapörgetése rám zavaróan hatott, darabossá tette a történetet.

Bevallom, az elején elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehetett az a nagy titok, amit oly féltve őriztek szereplőink, ami miatt Emily szülei végleg elfordultak tőlük, és ami miatt menekülniük és titkolózniuk kellett egész életükön keresztül. Úgyhogy tűkön ülve vártam, hogy végre fény derüljön minderre, és amikor ez megtörtént, akkor hirtelen minden mozaikdarabka értelmet nyert és tökéletesen a helyére került, arról már nem is beszélve, hogy én is majdnem padlót fogtam.

Szóval összességében  nem bántam meg, hogy esélyt adtam ennek a könyvnek, és bízom benne, hogy e rövid értékelésemmel bennetek is sikerült felébresztenem a kíváncsiságot iránta. Julie Cohen regénye egy nagyon jó kis romantikus történet volt; fordulatos, erőteljes, merész és érzelmes, amin kellemesen szórakoztam és amit a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudok. 

"Emily nevetett. Érezte a szelet a testében. A tenger óriási volt, végtelen, tele lehetőséggel, csupa szabadság. Elkapta Robbie pillantását, és látta, hogy ő is nevet. És a lány ebben a pillanatban beleszeretett."
Julie Cohen
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Together 
Oldalszám: 412

Házi feladat

Immár egy hete vége az iskolának, de a fiam táskájából még csak most került elő az uzsonnás doboza, ami persze egy kis meglepetést tartogatott a számomra. Ne, ne kérdezzétek, hogy mik keltek életre a lekváros táskán egy hét leforgása alatt harminc fok melegben, mert fogalmam sincs, és igazából nem is ennek megvitatása miatt ragadtam billentyűzetet, hanem mert a dobozon kívül egy kis félbehajtott papírocska is lapult a táskában, egy olyan listával, amit az iskolában kapott (H)Nyá(z)ri feladat gyanánt.  
  
És én ezt annyira imádom! 😊

Íme a lista:
  • Egy reggel sétálj ki az udvarra, kertbe, erkélyre, teljesen egyedül! Csukd be a szemed, szippants mélyeket és hallgasd a madarakat!
  • Olvass fura helyzetben! Fűben, hason, zseblámpával vagy pl. egy csigának.  
  • Táncolj szokatlan helyeken! Medencében, sötétben vagy az asztal tetején!
  • Énekelj esőben!
  • Kóstolj meg egy olyan ételt, italt, gyümölcsöt, amit eddig még nem ettél!
  • Próbálj ki valami új sportot vagy kézművességet, amit eddig még nem próbáltál!
  • Tanulj meg egy mondatot valamilyen idegen nyelven.
És még lehetne folytatni a sort… Én például azt tenném hozzá, hogy tanuld meg elkészíteni a kedvenc ételed – ami remélhetőleg valami egyszerű dolog lesz és nem olyan kaliberű, mint pl. a posírozott lazac kapormártással. 

Ti mit írnátok még a listához?

Tracey Garvis Graves: Kötelék

Mostanában irtó sokat szoktam a polcom előtt állva azon dilemmázni, hogy vajon melyik könyvet válasszam kikapcsolódásként társamul. Elvesztegetett időnek érzem olyan regényekre pazarolni a drága energiám, amik nem kötnek le hamar, mondjuk úgy legalább az első 100 oldalon. Ezért is mentem biztosra, amikor kinéztem magamnak a Kötelék című kötetet, amiről annyi szépet és jót olvastam, hogy biztos voltam benne, hogy ezzel aztán tuti nem nyúlhatok mellé. És igazából nincs is okom panaszra, mert valóban kellemes kikapcsolódást nyújtott, de azt is el kell mondanom, hogy talán pont a magas elvárásaim miatt ennél azért kicsivel többre számítottam: valami olyasféle olvasmányra, ami mélyebb húrokat pendít meg benne, és amire sokáig emlékezni fogok - de csak egy amolyan egyszer olvasós és roppant szórakoztató, ám könnyen felejthető szerelmi történetet kaptam.

A regény egy tinédzser fiú és egy nálánál 13 évvel idősebb tanítónő románcáról szól.  Anna és T.J. egy repülőgép szerencsétlenség folytán kerülnek egy lakatlan szigetre, ahol kezdetben azt hiszik, hogy pár napon belül majd valaki a segítségükre siet, ám amikor a napokból hetek, majd hónap, később pedig évek lesznek, már ők sem olyan biztosak a dolgukban. Anna és T.J. embert próbáló körülmények közt élik mindennapjaikat egy olyan szigeten, ami egyébként valami eszméletlenül csodálatos lehetett. Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol a Maldív-szigetekre jellemző napsütés és simogató fehér homok, a kék ezerféle színárnyalatában pompázó kristálytiszta víz, és mindenhol jelenlévő kókuszpálmák vannak, mely idilli környezetet egy kényelmes hotelszobából biz' isten akár évekig is el tudnám viselni, ám a hőseinknek kijutó zord körülmények között szerintem pár napig sem húznám.

Ami igazán tetszett a könyvben, hogy az írónő el tudta velem hitetni, hogy amíg a szereplők a szigeten voltak tényleg nagyon gyakran az életükért küzdöttek. Anna és T.J. rengeteget éhezett, szomjazott, és fázott, különböző sérüléseket szereztek és betegségeken estek át mindenféle külső segítség nélkül, ami számomra elég életszerűvé tette a helyzetüket ahhoz, hogy hitelesnek érezzem. Még úgy is, hogy feltűnően sokszor mosolygott rájuk a szerencse, egy partra vetett bőrönd vagy mentőcsónak formájában. Tetszett, hogy az írónő felváltva, mindkét szereplő szemszögén keresztül mutatta be a történtet, és a közöttük kialakult egyenlő, és minden téren egymásra utalt kapcsolatuk, majd később szerelmi románcuk kibontakozását is örömmel követtem nyomon. Anna és T.J. életük különböző szakaszaikban voltak, ami a szigeten nem okozott problémát, de ahogy visszatértek a civilizációba már ők is érezték ennek hátrányát, ráadásul még az emberek előítéleteivel is meg kellett küzdeniük, ami próbára tette a kapcsolatukat. De Anna és T. J. szerelme különleges volt, a közöttük lévő kölcsönhatás pedig, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz és ahogy ezzel együtt az érzéseik is egyre őszintébbé és mélyebbé váltak a könyv legjobb részei voltak.
Ugyanakkor muszáj megemlítenem azon apróságokat is, amik csorbították szememben a könyv tökéletességét, főképp a regény első felében, ahol Anna és T.J hangját és személyiségét sajnos nem mindig éreztem teljesen különállónak. A narrációik és gondolataik gyakran nehezen voltak megkülönböztethetőek egymástól, és romantikus olvasóként a legfontosabb pillanatokban nem azon akartam agyalni, hogy akkor most melyikük gondolatairól és érzéseiről is olvasok pontosan, hanem mindenféle zavaró körülmény nélkül élvezni és átélni a velük történt eseményeket.

Bevallom T.J. karakterének megformálásától kissé tartottam, hiszen mégiscsak egy 17 éves tinédzser srácról van szó, akinek az érzelmi intelligenciája és kommunikációja – bárhogy is próbálom szépíteni a dolgokat – nem feltétlen érhet fel egy 30 éves nőéhez. Ám az írónő ezt a feladatot szerintem egész jól oldotta meg, ellentétben Annával, akit végig sokkal fiatalabbnak és bizonytalanabbnak éreztem a korához képest, és bizony erősen hiányoltam belőle az idősebb nők bölcsességét is, ami jobban kiemelte volna a közöttük lévő korkülönbséget.

Összességében azonban nincs okom panaszra, mert élveztem a könyv olvasását és az író stílusát. És bár mély érzelmi lenyomatot nem hagyott bennem a történet, mégis emlékeztetett arra - vigyázat, mert közhely következik -, hogy az igaz szerelem a legváratlanabb helyen is bármikor felbukkanhat.
Tracey Garvis Graves
Értékelés: 4/5

Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: On the Island
Oldalszám: 332

Májusi apró örömök

Sajnos az élet túl gyorsan zajlik körülöttem ahhoz, hogy akkor és annyi időt szakítsak legkedvesebb időtöltésemnek, mint ahogy azt szeretném. Úgy peregnek a hónapok, hogy fogalmam sincs, hogy a munkán kívül mi mással töltöttem a napjaimat. Szerencsére könyvekben még mindig nem szenvedek hiányt - szerintem előbb jön el a világvége, minthogy ez megtörténjen - csak az idő az, ami meggátol abban, hogy annyit olvassak, amennyit csak szeretnék. Így sajnos olvasás terén ebben a hónapban sem volt módom rekordokat dönteni a 13 éves fiammal ellentétben, aki szinte majd két hét alatt falta fel Brandon Sanderson Leszámolók című trilógiájának mindhárom kötetét, mely miatt - nem tagadom - irtó büszke vagyok rá. Borzasztóan örülök, hogy végre ő is megtapasztalhatta azt az csodás érzést, amikor egy történet úgy istenigazából képes magába szippantani az embert. Amikor a szereplőkkel ébredsz és az ő világukban alszol el, és a történetük végén fájó szívvel vagy kénytelen elereszteni őket. Ennek kapcsán pedig egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon miért e foggal körömmel való ragaszkodás a régi kötelező olvasmányok iránt. Miért nem lehet egy kis vérfrissítést eszközölni egy-két kortárs ifjúsági regény beiktatásával, melyek bár lehet, hogy nem a szépirodalmat képviselik, de ha netán ezek által könnyebben lehetne megszerettetni a gyerekekkel az olvasást, akkor miért ne lehetne ezekkel bővíteni a kötelezők  repertoárját. Mindenesetre erről a témáról mostanában egyre több beszélgetést és cikket olvasok, és csak remélni tudom, hogy valamikor, nagy sokára, talán elindul valami változás. Ám míg ez bekövetkezik, addig örömmel terelgetem saját magam a gyerekeimet az olvasás szeretete felé, mert nincs is annál jobb dolog, amikor együtt tudunk rajongani egy sorozatért.
Na, de visszakanyarodva májusi röpkém tárgyához, mint látjátok igen visszafogott hónapot zártam. Szám szerint csak kettő könyvet vásároltam, a harmadik ugyanis csere volt. És ezek közül még csak az egyiket, a Minden órában négyszer-t sikerült elolvasnom, amiről az előző posztomban írtam is egy rövid beszámolót. A többi pedig, nos, előbb-utóbb ők is sorra kerülnek majd valamikor.

Mások apró örömei:
Heloise
Theodora
Nikkincs

Lisa Scottoline: Minden ​órában négyszer

Dr. Eric Parrish karrierje csúcsán lévő elismert pszichológus, aki egy philadelphiai általános kórház pszichiátriai osztályának vezetője. Magánélete elég zűrös, ugyanis a feleségével épp válófélben vannak és ez miatt csak ritkán láthatja hét éves kislányát, Hannát. Akit egyébként imád, és aki miatt mindent megtesz, hogy az elsődleges felügyeleti jog az övé legyen. Ám váratlanul olyan problémákkal találja szemben magát, melynek köszönhetően mind a karrierje, mind a Hannáért vívott csatája komoly veszélybe kerül.

Először is feltűnik az osztályán egy igen vonzó orvostanhallgató, aki minden jel szerint teljesen rá van kattanva.  És amikor rájön, hogy az érzelmei nem lelnek viszonzásra, csúnya dolgokkal vádolja meg őt.  Aztán pedig ezzel egy időben a privát rendelésén is egy olyan tinédzser kezelését vállalja el, aki miatt hamarosan jókora szakmai dilemmába kerül. Max ugyanis egy olyan 17 éves kényszer-betegségben szenvedő fiatal srác, aki azon kívül, hogy nem tud megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a 90 éves nagymamája hamarosan meg fog halni, erőszakos gondolatai vannak egy lányról, akit állítólag szeret. Így aztán amikor kiderül, hogy ezt a lányt pár nappal később meggyilkolják, a dolgok furcsa állása folytán Eric lesz az első számú gyanúsított. Innentől kezdve Eric egy igazi rémálomba találja magát, amiből hiába próbál kikecmeregni és lelkiismeretesen az orvosi szabályokat gondosan betartva keményen helyt állni, a dolgok valahogy mindig úgy alakulnak, hogy nem az ő malmára hajtják a vizet.

Nos, először is el kell mondanom, hogy az összes gyengesége ellenére is élveztem a könyv olvasását. Maga a történet lassan épült fel, de hamar rá lehetett jönni, hogy itt valaki nagyon úgy szeretné irányítani a dolgokat, hogy azzal tönkre tegye nem csak Eric magán, de szakmai életét is. Eric karaktere számomra egyébként kissé hihetetlen volt - lehet csak azért, mert még soha nem találkoztam olyan orvossal, aki ennyire elkötelezett, és ennyire a szívén viselte volna a betegei sorsát, mint ahogyan azt ő tette. Amivel egyébként semmi problémám nem lenne, természetesen legyen így, sőt! Még több ilyen dokit a pályára. Na de hogy valaki ez mellé még mérhetetlenül naiv is legyen, azt már bizony elég valószerűtlennek éreztem egy ilyen szakmai háttérrel és egzisztenciával rendelkező orvosnál. 
Na de lépjünk ezen túl, és nézzük inkább, hogy mi is az, amit igazán értékeltem a könyvben, ami nem más, mint az írónő mélyreható kutatómunkája az orvostudomány, a pszichiátria és a büntetőjog bonyolult világában. A fene se gondolta volna, hogy az orvosokat ennyire gúzsba köti az orvosi titoktartás szabálya. Persze tisztában voltam azzal, hogy van ilyen, na de, hogy még egy gyilkossági ügyben sem mondhatnak semmit, de tényleg semmilyen információt a páciensükkel kapcsolatban, ami egyébként nagy segítséget nyújtana a gyilkos kézre kerítésében, ezt azért kissé felemás érzésekkel fogadtam. Mindenesetre ez volt a könyv központi eleme, e köré épült a sztori, és ez a titoktartási kényszer volt az, ami oly nyugtalanítóvá és egyre feszültebbé tette az egészet. Illetve az a néhány kis rövid fejezet, amit a szociopata szemszögén keresztül olvashattunk, és amik szintén csak még tovább fokozták az események drámai hatását.

A történet egyébként - az Eric-re vonatkozó problémáim ellenére - az utolsó fejezetekig teljesen rendben volt. Persze a csúcspontját kissé abszurdnak éreztem, de az ahhoz vezető események és azok következményei teljesen hihetőek voltak számomra. Mondjuk a végén Eric és a felesége közötti kapcsolatban beálló hirtelen pálfordulás ismételten rontott kissé az összképen, de még így remekül szórakoztam, borzongtam, izgultam és bosszankodtam a könyv olvasása közben - és mi másért olvassuk az ilyen műfajú műveket, ha nem ezért.

"Olvastam valahol, hogy minden huszonnégy emberből egy szociopata. Ha engem kérdeznél, azt mondanám, az a másik huszonhárom elkezdhet aggódni."

Lisa Scottoline
Értékelés: 4/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Every Fifteen Minutes
Oldalszám: 416

V. E. Schwab: Viszály ~ Az elvetemültek 1.

Imádom a szuperhősökről és/vagy antihősökről szóló történeteket. Elsősorban azért, mer általuk tökéletesen ki tudok szakadni a hétköznapi világunkból, és egy olyan másikba csöppenek bele, ahol minden, de tényleg minden megtörténhet. Ahol az embereknek olyan saját szuperképességük lehet, amivel megvédhetik, vagy urambocsá, megsemmisíthetik a Földet, vagy akár az egész univerzumot. Ahol életeket menthetnek meg, vagy vehetnek el mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. És bár utóbbi nem túl gyakori, de ha mégis megtörténik, és ennek ellenére az önző rosszfiúknak még a közönség "szeretete" (helyes erkölcsi normákkal rendelkező embereknél inkább kíváncsisággal vegyített fegyelme) is kijár, nos azt hiszem, az csakis az író egyedüli érdeme lehet. És Schwab ebből a szempontból bizony nagyszerű munkát végzett.

Victor és Eli kollégiumi szobatársak. Mindketten ragyogó elméjű, intelligens fiatalok, ráadásul még legjobb barátok is. Victor visszahúzódó típus, olyan ember, aki fegyverként használja intellektusát, míg Eli sokkal színesebb, barátságosabb és megnyerőbb egyéniség, ám mindezek ellenére mégis összeköti őket valami. Victor részéről elsősorban az a tény, hogy Elivel nyilvánvalóan valami nagyon nincs rendjén. Úgy érzi, mintha két ember lakozna benne, és ez az aprócska dolog, rögtön sokkal érdekesebbé teszi őt számára. Elire pedig nagy valószínűséggel Victor magas intelligenciája és antiszociális viselkedése van hatással. Amikor eljön a diplomamunka megírásának ideje, Eli olyan témát választ, melyben az adrenalin, és a halálközeli élmények hatását kutatja. Úgy gondolja, hogy megfelelő körülmények között, amely valamilyen traumatikus halálközeli állapot, bárki szert tehet emberfeletti képességre, melyből kiindulva létezhetnek közöttünk RK-k, vagyis RendKívüli különleges képességekkel rendelkező emberek. Ezen elmélet beigazolására pedig a két fiú olyan veszélyes kísérletbe kezd, amely bár minden jel szerint működik, de szörnyű árat kell érte fizetniük. Victor és Eli barátsága örökre tönkremegy és tíz évvel később, amikor Victor megszökik a börtönből, az első dolga, hogy bosszút álljon egykori barátján Elin.


Remek könyv volt, mondom ezt úgy, hogy a feléig határozottan úgy éreztem, hogy hiányzik belőle valami. Hogy mi, azt olvasás közben nem igazán tudtam megfogalmazni, csak amikor már nyakig benne voltam a történetben tudatosodott bennem, hogy nincsenek tisztán „jó” és „rossz” szereplői a regénynek, ami kissé frusztráló volt számomra, mivelhogy egyik főszereplővel sem tudtam igazán azonosulni vagy egy kicsit is szimpatizálni. Victort próbáltam kedvelni, de annak ellenére, hogy bár értettem, hogy miért személyes sérelmei miatti elvakultsága vezérelte tetteit, elfogadni azt mégsem tudtam. Illetve hazudok. Mert az ő indítékát még mindig tűrhetőbbnek és elfogadhatóbbnak találtam, mint Eli saját ideológiája mentén való önbíráskodását. Úgyhogy egyszer sem volt olyan érzésem olvasás közben, hogy akkor most csak Victort kedvelem vagy csak Elit, mert mindketten tettek olyan elítélendő dolgokat, amik erkölcsileg elfogadhatatlanok voltak számomra és mégis: az írónő olyan izgalmasan építette fel a történetet, a szereplők jellemét és kapcsolatát pedig olyan érdekesen és okosan formálta, hogy egy idő után komolyan  érdekelni kezdett a sorsuk, olyannyira, hogy még izgulni is képes voltam miattuk.
Aztán itt van ez az érdekes világ, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy szívesen élnék-e benne vagy sem. Képzeljétek el, egy olyan helyet, ahol olyan különleges képességű emberek élnek, akik ereje egy halálközeli élmény hatására alakul ki. Hogy kinél milyen képesség tör felszínre, azt a halála előtti félelme, az élni akarás vágyának erőssége és az utolsó percek gondolatai és kívánságai határozzák meg. Nem fogok elárulni nagy titkokat, de Victor, Eli, Sydney, Serena és egy később érkező szereplő Dominic is rendelkeznek saját szuperképességgel, mely adottságnak természetesen hátulütője is van. Sajnos ezekből az emberekből hiányzik valami, a lelkük egy része, ami egy igen fontos emberi érzelem meglétéért felelős: az együttérzésért. És egy szuperhős empátia nélkül - gondoljatok csak bele - mi minden szörnyűségre lehet képes.

Szóval mint látjátok a történt igazán eredeti és izgalmas, és bár bevallom az elején nem annyira sodort magával a váltakozó (nekem kissé kapkodó) idősíkkal építkező sztori, mint ahogyan azt reméltem, de a könyv utolsó harmadánál, ahol a feszültség szinte már tapintható volt, ha az életem múlt volna rajta sem bírtam volna letenni. Úgyhogy összességében nagyon szerettem ezt a könyvet, annak minden aspektusát, és az író folyékony stílusát. És bár a főszereplőkről ugyanezt nem mondhatom el, mégis borzasztóan érdekelt a sorsuk, de legfőképp az, hogy meddig képesek elmenni azért, hogy egymást elpusztítsák.
V. E. Schwab
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Fumax
Sorozat: The Villains
Eredeti cím: Vicious
Oldalszám: 392


J.D. Barker: A ​negyedik majom

Irtózatosan vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, úgyhogy ahogy megérkezett óriási lendülettel vetettem bele magam az olvasásba. Az elejével igazából nem volt semmi problémám, sőt. Hihetetlen jó felütéssel kezdődött a történet, ritkán találkozik az ember ilyen jó nyitójelenettel, ám ahogy előrébb haladtam a cselekményben, az érdeklődésem egyre inkább valamiféle undorba és viszolygásba kezdett átfordulni, mely miatt bizony még az is megfordult a fejembe, hogy - uram’ bocsá - félbehagyom ezt a könyvet, de persze nem tettem. Hogy miért? Mert az alapvető emberi kíváncsiság sajnos mindent képes felülírni.

Sam Porter a chicagoi rendőrség nyomozója már öt éve üldözi a 4MGY ( Négy Majom Gyilkos) nevezetű sorozatgyilkost - aki fiatal lányokat rabol el, majd különösen kegyetlen módon kínoz és öl meg - de mindhiába. Amikor  azonban egy reggelen egy közúti baleset helyszínére hívják, úgy tűnik, az ügy megoldódni látszik.  Ugyanis minden jel arra utal, hogy a busz által halálra gázolt áldozat a Négy Majom Gyilkos volt, amire a nála talált naplóból, illetve abból a kis csomagocskából, amibe a következő áldozata füle volt gondosan becsomagolva következtettek a rendőrök. Porter tisztában van vele, hogy kevés ideje maradt megtalálni az utolsó elrabolt lányt, de abban bízik, hogy a gyilkosnál talált napló majd a segítségére lesz ebben. 
A történet két szálon fut, az egyikben a gyilkos bizarr gyerekkorának egy részét ismerhetjük meg részletesen a nála talált napló által. A másik szál cselekménye pedig a jelenben játszódik, ahol gőzerővel folyik a nyomozás az utolsó áldozat felkutatása és a gyilkos személyének beazonosítása után.
Érdekes volt a könyv nyitánya, ami a sorozatgyilkos halálával kezdődött. Azt gondolná az ember, hogy mivel a főgonosz már nem sok vizet zavar, így semmi okunk nincs a félelemre, de mindenkit megnyugtatok, hogy a halálával egyáltalán nem tűnt el a feszültség a könyvből. Hiszen a naplója által rálátást kaptunk azon borzalmasan erőszakos gyerekkori emlékeire, melyek - bár meglehetősen hihetetlenek voltak számomra, mégis rendkívül felkavaróak - hatással voltak a személyisége kialakulásában. A jelen eseményeinél a nyomozás során pedig olyan információk derültek ki vele kapcsolatban, melyek szerint az áldozatait nem is véletlenül, hanem tudatosan választotta ki magának. Mintha ezzel valamiféle sajátos igazságszolgáltatást kívánt volna végrehajtani a lányok hozzátartozóin - ám, ezzel kapcsolatban vétek lenne többet elárulnom, úgyhogy térjünk is vissza inkább ahhoz a bizonyos naplóhoz.
Ne hagyd abba az olvasást! Azt akarom, hogy megértsd, mit tettem.                                                                                                        NAPLÓ 
Barker a sorozatgyilkos naplójával egy meglehetősen félelmetes és hajmeresztő utazásra viszi az olvasót. Bevallom hősiesen, nálam ezek a részek totál kiverték a biztosítékot.  Olyan drámai alámerülést éltem át általuk az emberi lélek legsötétebb bugyraiba, ami egy cseppet sem volt jó érzés. A szadizmus és brutalitás azon részletessége, amivel megismerhettük a gyilkos szüleinek természetét, és az emberek kínzásában lelt élvezetüket, engem érzelmileg eléggé megviselt, úgyhogy mi tagadás, a könyv ezen részeit roppant kellemetlen volt olvasnom. Azon kívül, hogy rendkívül kegyetlennek és ebből kifolyólag nyomasztónak és fojtogatónak éreztem őket, még meglehetősen hatásvadásznak is találtam, arról már nem is beszélve, hogy a nyomozás szempontjából sem vitték előrébb az ügyet. 

És ha mindez még nem lenne elég, óriási szívfájdalmat okozott a könyvben lévő szereplők gyenge karakterizálása is, melynek köszönhetően egyikük sem maradt túl emlékezetes a számomra. Mondjuk a 4MGY esetében ezt annyira nem is bántam, de  Porter nyomozónál viszont már kifejezetten sajnáltam.

Szóval összességében úgy érzem, hogy nem igazán találtunk egymásra a könyvvel. Úgy tűnik, nem vagyok még elég edzett az emberi aljasság ezen formájához, és őszintén szólva nem is nagyon szeretnék. Persze nem tagadom, hogy a fent említett problémáktól eltekintve Barker egy igazán hátborzongató atmoszférával és hihetetlen csavarokkal megírt izgalmas történetet írt, de sajnos mivel a végén óriási örömmel és megkönnyebbüléssel csuktam be a kötetet, így érthető, hogy  a folytatásából köszönöm, nem kérek.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Agave
Sorozat: 4MK Thriller 
Eredeti Cím: The Fourth Monkey
Oldalszám: 416