J.D. Barker: A ​negyedik majom

Irtózatosan vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, úgyhogy ahogy megérkezett óriási lendülettel vetettem bele magam az olvasásba. Az elejével igazából nem volt semmi problémám, sőt. Hihetetlen jó felütéssel kezdődött a történet, ritkán találkozik az ember ilyen jó nyitójelenettel, ám ahogy előrébb haladtam a cselekményben, az érdeklődésem egyre inkább valamiféle undorba és viszolygásba kezdett átfordulni, mely miatt bizony még az is megfordult a fejembe, hogy - uram’ bocsá - félbehagyom ezt a könyvet, de persze nem tettem. Hogy miért? Mert az alapvető emberi kíváncsiság sajnos mindent képes felülírni.

Sam Porter a chicagoi rendőrség nyomozója már öt éve üldözi a 4MGY ( Négy Majom Gyilkos) nevezetű sorozatgyilkost - aki fiatal lányokat rabol el, majd különösen kegyetlen módon kínoz és öl meg - de mindhiába. Amikor  azonban egy reggelen egy közúti baleset helyszínére hívják, úgy tűnik, az ügy megoldódni látszik.  Ugyanis minden jel arra utal, hogy a busz által halálra gázolt áldozat a Négy Majom Gyilkos volt, amire a nála talált naplóból, illetve abból a kis csomagocskából, amibe a következő áldozata füle volt gondosan becsomagolva következtettek a rendőrök. Porter tisztában van vele, hogy kevés ideje maradt megtalálni az utolsó elrabolt lányt, de abban bízik, hogy a gyilkosnál talált napló majd a segítségére lesz ebben. 
A történet két szálon fut, az egyikben a gyilkos bizarr gyerekkorának egy részét ismerhetjük meg részletesen a nála talált napló által. A másik szál cselekménye pedig a jelenben játszódik, ahol gőzerővel folyik a nyomozás az utolsó áldozat felkutatása és a gyilkos személyének beazonosítása után.
Érdekes volt a könyv nyitánya, ami a sorozatgyilkos halálával kezdődött. Azt gondolná az ember, hogy mivel a főgonosz már nem sok vizet zavar, így semmi okunk nincs a félelemre, de mindenkit megnyugtatok, hogy a halálával egyáltalán nem tűnt el a feszültség a könyvből. Hiszen a naplója által rálátást kaptunk azon borzalmasan erőszakos gyerekkori emlékeire, melyek - bár meglehetősen hihetetlenek voltak számomra, mégis rendkívül felkavaróak - hatással voltak a személyisége kialakulásában. A jelen eseményeinél a nyomozás során pedig olyan információk derültek ki vele kapcsolatban, melyek szerint az áldozatait nem is véletlenül, hanem tudatosan választotta ki magának. Mintha ezzel valamiféle sajátos igazságszolgáltatást kívánt volna végrehajtani a lányok hozzátartozóin - ám, ezzel kapcsolatban vétek lenne többet elárulnom, úgyhogy térjünk is vissza inkább ahhoz a bizonyos naplóhoz.
Ne hagyd abba az olvasást! Azt akarom, hogy megértsd, mit tettem.                                                                                                        NAPLÓ 
Barker a sorozatgyilkos naplójával egy meglehetősen félelmetes és hajmeresztő utazásra viszi az olvasót. Bevallom hősiesen, nálam ezek a részek totál kiverték a biztosítékot.  Olyan drámai alámerülést éltem át általuk az emberi lélek legsötétebb bugyraiba, ami egy cseppet sem volt jó érzés. A szadizmus és brutalitás azon részletessége, amivel megismerhettük a gyilkos szüleinek természetét, és az emberek kínzásában lelt élvezetüket, engem érzelmileg eléggé megviselt, úgyhogy mi tagadás, a könyv ezen részeit roppant kellemetlen volt olvasnom. Azon kívül, hogy rendkívül kegyetlennek és ebből kifolyólag nyomasztónak és fojtogatónak éreztem őket, még meglehetősen hatásvadásznak is találtam, arról már nem is beszélve, hogy a nyomozás szempontjából sem vitték előrébb az ügyet. 

És ha mindez még nem lenne elég, óriási szívfájdalmat okozott a könyvben lévő szereplők gyenge karakterizálása is, melynek köszönhetően egyikük sem maradt túl emlékezetes a számomra. Mondjuk a 4MGY esetében ezt annyira nem is bántam, de  Porter nyomozónál viszont már kifejezetten sajnáltam.

Szóval összességében úgy érzem, hogy nem igazán találtunk egymásra a könyvvel. Úgy tűnik, nem vagyok még elég edzett az emberi aljasság ezen formájához, és őszintén szólva nem is nagyon szeretnék. Persze nem tagadom, hogy a fent említett problémáktól eltekintve Barker egy igazán hátborzongató atmoszférával és hihetetlen csavarokkal megírt izgalmas történetet írt, de sajnos mivel a végén óriási örömmel és megkönnyebbüléssel csuktam be a kötetet, így érthető, hogy  a folytatásából köszönöm, nem kérek.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Agave
Sorozat: 4MK Thriller 
Eredeti Cím: The Fourth Monkey
Oldalszám: 416


Gregg Hurwitz: A ​Seholember ~ Orphan X 2.

Gregg Hurwitz Az Árva sorozatának első kötete anno engem totál levett a lábamról. Úgyhogy amikor megláttam, hogy érkezik a következő rész, el sem olvastam a tartalmát, már rendeltem is elő. Úgy voltam vele, ha csak fele annyira lesz olyan sodró lendületű és izgalmas, mint amilyen az X Árva volt, már azzal is bőven elégedett leszek. Nos, meg kell mondjam, nem csalódtam.
A könyv főhőse az első részből megismert Evan Smoak, aki gyerekkorában került be a szigorúan titkos, kormány által fenntartott Árva programba, melynek keretein belül egy tökéletes, hivatalosan nem létező bérgyilkost neveltek belőle. Miután szakított egykori mestereivel és hátat fordított a programnak, az ott szerzett tudását arra használta, hogy felszívódjon, új életet kezdjen, és segítsen azokon, akiken már senki más sem segíthet.

Amikor egy életmentő küldetése alkalmával ismeretlen férfiak elrabolják, elkábítják és egy elhagyatott kastélyba szállítják, ő kerül olyan szorult helyzetbe, mint amilyenbe az ügyfelei szoktak. A különbség csak annyi, hogy érte senki nem jön, hogy megmentse. Evan bedrogozva és összeverve tér magához egy zárt szobában. Fogalma sincs arról, hogy hol van, és hogy ki és miért tartja őt fogva. Persze rögtön beindul nála gépezet, és ahogy magához tér, hihetetlen nyugalommal és óriási precizitással próbálja összerakni a történteket. Megvizsgálja a szobáját – hogy hol, és mit tudna majd felhasználni a szökéséhez - ami egyébként tökéletes börtönnek tűnik a számára, és gondosan elraktározza magában az őrök számáról és azok gyengeségeiről gyűjtött információkat. Ám úgy tűnik, hogy mindez kevés a szökéshez, mivel minden menekülési kísérlete kudarcba fullad, ami azt mutatja, hogy egy meglehetősen profi csapattal van dolga. És hát bizony Hurwitz nem finomkodja el antagonistája abszolút gonoszságát, merthogy Evan fogvatartója azon kívül, hogy egy totál pszichopata pasi, különösen beteges módszerrel tartja karban a testét. Az anyagiak tekintetében pedig szereti mások nagy összegű bankszámlájára rátenni a mocskos kezét. Evant is ezért rabolta el, hogy miután megtörte, az összes pénzét elvegye tőle. Szóval René egy igazi seggfej, tele izomagyú emberekkel, akik jócskán megnehezítik Evan helyzetét, ám hősünk alkalmazkodóképességével és kitartásával azért ők sem számoltak. És ami a legdurvább, fogalmuk sincs arról, hogy kivel állnak szemben.
Hurwitz ezzel a könyvével ismét egy olyan remek akció-krimit alkotott, amiben minden megvan, amire a műfaj rajongói vágyhatnak: a túlélés szempontjából nagy kihívást jelentő helyszín, látványosan kivitelezett szökések, tűzharcok és összecsapások, jól megrajzolt karakterek és nem utolsósorban izgalmas és váratlan fordulatok.

Ráadásul ebben a részben is helyet kaptak Evan visszaemlékezései, de szerencsére nem olyan sűrűn és nagy mennyiségben, mint az előző könyvben. Számtalan olyan pillanat volt a történetben, amikor az író annyira látványosan tárta elénk Evan belső vívódásait, atyai mentora halála miatt érzett mardosó bűntudatát, félelmeit és kételyeit, melyeket a fogvatartói által okozott lelki és fizikai bántalmazások hoztak a felszínre nála, hogy azt hittem, már csak egy hajszál választja el attól, hogy darabokra törjön. Ám mivel a megmenekülésétől nem csak a saját, hanem egy fiatal lány élete is függött, így erején felül mindent megtett hogy kikerüljön onnan.

Evan karaktere egyre szimpatikusabb számomra, így természetesen végig drukkoltam és izgultam az összes szökési kísérletét és őszinte ámulattal adóztam azon leleményessége előtt, amellyel kitalálta és próbálta megvalósítani terveit, még akkor is, ha legtöbbjük balul sült el. A sok pozitívum mellett azonban muszáj megemlítenem azon apróságot is, melyet kissé zavarónak találtam olvasás közben, mégpedig a fegyverek és harci küzdelmek részletes leírását. Nos igen, ezeket még mindig néhol kissé túlzónak éreztem - de szerintem ez egy kicsit sem meglepő, ha női olvasóként mindezek annyira nem hoznak lázba.

Mindenesetre Wilson Combat 1911-es pisztoly ide, vagy AK-47-es oda, összességében ez egy baromi jó könyv, a története követhető, világos, fordulatos és mindezekből következően egy cseppet sem unalmas. És mivel az egész regény nonstop akció, így biztos vagyok benne, hogy senki sem fog unatkozni olvasás közben. Úgyhogy akik nagy adag feszültségre, izgalmas fordulatokra és nem túl gyomorforgató, ám mégis véresen erőszakos jelenetekre vágynak, azoknak tökéletes választás lehet Evan Smoak története. Én a részemről már tűkön ülve várom a folytatást.
Gregg Hurwitz

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Fumax
Soroazt: Ophran X
Eredeti cím: The Nowhere Man
Oldalszám: 384

Áprilisi könyveső

Tudtam, hogy ez a hónap elég húzós lesz majd beszerzések terén, hiszen a Könyvfesztiválra rengeteg olyan újdonság érkezett, amit mindenképp a magaménak szerettem volna tudni. Ráadásul idén sem tudtam elmenni e szuper jó és kimondottan könyvmolyoknak szóló eseményre, ami miatt nagyon- nagyon - és újra csak - nagyon-nagyon rosszul éreztem magam. Úgyhogy várható volt, hogy az előrendelések mellé kárpótlásul néhány plusz könyv is becsúszik majd. Ám hogy 11 kötettel zárjam a hónapot? Azt azért még én sem gondoltam volna.

Persze, ahogy az lenni szokott, éreztem némi lelkiismeret-furdalást e jóleső ámokfutás miatt, de igazából mégis azt kell mondanom, hogy szívből örültem mindegyik darabnak, és egyiket sem bántam meg – na jó, mondjuk A negyedik majom, ami ráadásul még a képről is lemaradt, nagyon úgy tűnik, hogy nem az én lelkemnek és gyomromnak való. Lehet, hogy kihagyható lett volna… na de ki tudta ezt akkor? Mindenesetre imádom a könyveket, és a vásárlásuk is mindig nagy örömmel tölt el, és bár lehet, most úgy érzem, hogy én biza addig nem veszek semmit, amíg ezeket ki nem olvasom, de ismerve magamat erre azért inkább mégsem vennék mérget.

És íme a nagy ereszd el a hajam végeredménye.

Névsorolvasás

1.  Beate Maxian: A ​Práter-gyilkosságok
2.  Charlie N. Holmberg: A ​mestermágus
3.  Jane Corry: Vértestvérek
4.  Julie Buxbaum: Hogy ​folytassam?
5.  Kij Johnson: Vellitt ​Boe álom-utazása
6.  V. E. Schwab: Viszály
7.  Antoine Laurain: A ​piros notesz
8.  Katherine Arden: A ​medve és a csalogány
9.  Réti László: Panda
10. Jasper Fforde: Monokróm

Jane Fallon: Szabadulj ​meg a pasitól!

Komoly fenntartásokkal kezeltem a megjelenése idején ezt a könyvet. A fülszövege és a borítója alapján nem igazán tudtam eldönteni, hogy kell-e nekem vagy sem. Valami könnyed kis bugyuta történetre és egy idegesítően hisztis hősnőre számítottam vele kapcsolatban, egészen addig, míg el nem olvastam az első róla szóló kritikát – na innentől kezdve tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. És jesszusom milyen jó, hogy így döntöttem, mert a chik-lit műfaj ilyen fajta felforgatása és más szemszögből történő megközelítése nekem nagyon bejön.

A történet egy közel 40 éves titkárnőről, Helenről szól, aki egy londoni PR cégnél dolgozik. Helen mindig is arra vágyott, hogy szüleihez hasonlóan ő is megtalálja magának a tökéletes párt. Csak arra nem gondolt, hogy olyasvalakibe találja meg, aki egy másik nő férje. Matthew-t - aki nem mellesleg majd 20 évvel idősebb nála - a munkahelyén ismerte meg, és annak ellenére, hogy tudta róla, hogy a feleségével és két lányával él együtt, mégis a szeretője lett. Folyamatosan könyörgött neki, hogy hagyja el a családját miatta, aminek a férfi kezdetben ugyan ellenállt, mígnem egy nap végre döntésre jutott. Ám pont ezt a napot választotta Helen is egy fontos döntés meghozatalához, mégpedig, hogy lemond Matthew-ról és nélküle folytatja tovább az életét. Így amikor nem sokkal később Matthew a bőröndjével együtt megjelenik az ajtaja előtt és közli vele, hogy végre véget vetett a házasságának és elhagyta Sophie-t, Helen irtó nagy slamasztikában találja magát.

Úgy érzi, hogy mivel Matthew minden hidat felégetett maga mögött, mégiscsak illene megpróbálnia együtt élni vele. Ám, ahogy megismeri a férfi hétköznapi arcát, mindez nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak. Persze próbálja Helen elriasztani magától, amikor mindenben csakis a rossz oldalát mutatja neki, de ahogy világossá válik számára, hogy ezzel semmit nem ér el nála, más tervvel próbálkozik - megismerkedik Matthew feleségével Sophie-val. Természetesen álnéven, és kitalál hozzá egy kamu háttér-sztorit magának, csakis azért, hogy újra összeboronálja őket és végre mindenki visszakapja a régi életét, ám ahogy egyre szorosabb barátság alakul ki közte és Sophie között, már maga sem tudja, hogy mi lenne a helyes.


Az első és legfontosabb dolog, amit a könyvvel kapcsolatban olvasás közben éreztem, hogy a szereplők és az általuk okozott szituációk hihetetlen emberiek, és rendkívül hihetőek és valóságosak voltak számomra. Azt pedig, hogy Helen karaktere teljesen eltért az általam megszokott chik-lit műfajban megismert tipikus, csetlő botló, ám még így is roppant szerethető nőszemélyekétől, igen meglepőnek találtam. Merthogy Helen ebben a könyvben azzal, hogy önző módon nős férfival szűrte össze a levet és családot bomlasztott, nem vált túl szimpatikus és vicces szereplővé számomra. Annál is inkább, mivel tudatában volt annak, hogy Matthew házas ember, de amíg nem szembesült tettének következményével, mindez nem különösebben érdekelte.

Fallon viszont nagyszerű munkát végzett annak érdekében, hogy megértsük és bele tudjuk magunkat élni Helen helyzetébe. Merthogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami miatt szinte - ismétlem szinte - már-már szimpatikus karakterré nőtte ki magát a szememben -, ám a barátnőmmé még így sem fogadnám őt soha. Az írónő rendkívül reálisan ábrázolta a benne végbemenő változásokat, és a környezete - kollégái és családja - reakcióját botrányos kapcsolatára. Ami azonban igazán megfogott és tetszett Helenben, hogy képes volt az önvizsgálatra, saját érzéseinek és gondolatainak elemzésére, amelyet aztán nagyon helyesen valamiféle jóvátételi igény követtet, szóval egyértelműen képes volt fejlődni és tanulni a hibáiból.
A könyvet egyébként komoly témája ellenére is rendkívül szórakoztatónak találtam, hiszen Helen a hazugságai miatt egyre több olyan abszurd helyzetbe keveredett bele - főleg, amikor Matthew feleségével ismerkedett meg, hogy többet tudjon meg róla és, hogy enyhítse a szűnni nem akaró bűntudatát -, mely miatt izgatottan vártam, hogy vajon, mikor borul végre a bili és ömlik a nyakába az általa kavart összes katyvasz. Őszintén szóval kellemetlen érzés volt tudni, hogy ez előbb utóbb be fog következni, ugyanakkor megelégedésemre szolgált, hogy végre minden kiderül.

Matthewra nem szeretnék sok szót pazarolni, mert nem érdemli meg. Sophia előtt pedig le a kalappal, mert véleményem szerint igazán jól tudta kezelni a helyzetet és szépen helyt tudott állni az elhagyott feleség szerepében. Mondjuk kicsit aggódtam, hogy a történet vége a lelkembe fog majd gázolni, de kár volt az izgalomért, mert az írónő végig jól kézben tartotta az eseményeket.

Szóval összességében óriási meglepetés volt számomra ez a regény. Egy rendkívül szórakoztató és érdekes olvasmány, melynek stílusa és ironikus humora engem totál levett a lábamról. Úgyhogy aki a műfajon belül nem egy rózsaszínre festett édi-bédi párkeresős történetre vágyik, hanem ennél kicsit komolyabb és összetettebb, ám mégis könnyen emészthető sztorira, annak meleg szívvel ajánlom Jane Fallon ezen könyvét. Biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni.
Jane Fallon
Értékelés: 5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Getting Rid of Matthew
Oldalszám: 406

Patricia MacDonald: A, mint alibi

Mostanában szinte Dunát lehet rekeszteni az elsősorban nőknek szóló domestic thrillerekkel, azonban kevés közöttük az igazán jó, és a valóban kiemelkedő történet. Régebben nem kedveltem a thrillereket, igaz nem is volt ilyen széles a kínálat belőlük, de mostanában azért már elég szép számmal fogyasztom őket. Hiába no, idővel változik az ember ízlése. Amikért korábban rajongtam – romantikusok, meg az ilyen-olyan érzelgős szerelmetes könyvek – most kissé háttérbe szorultak, és amikre szinte rá se néztem – a borzongató és a lelki nyugalmat felkavaró, vérben tocsogós regények– most egyre többször keltik fel az érdeklődésemet. Az A, mint alibi már a gyönyörű borítójával rögtön megfogott magának, a fülszöveggel együtt pedig már ott volt az erős késztetés, hogy nekem ezt mindenképp olvasnom kell. Őszintén szólva egy hihetetlen izgalmas és csavaros történetre készültem, de sajnos csak egy átlagos, könnyen felejtős regényt kaptam, aminek nagy részén inkább csak idegeskedtem, mintsem izgultam, szóval kissé csalódott vagyok.

Amikor Alex fél évvel később a szülei halála után visszatér otthonába, az ügyvédje egy levéllel várja, amit az édesanyja hagyott neki hátra. A levélből megtudja, hogy édesanyja tinédzser korában teherbe esett és a született lányát örökbe adta. Alexet felkavarja a hír és mindenképp meg akarja találni a féltestvérét, ezért magánnyomozót fogad. És bár hamar Dory nyomára bukkan, de amikor kiderül, hogy az örökbefogadó szülei vér szerinti gyermekének meggyilkolása miatt ül börtönben, Alexet ismét kisebb sokkhatás éri. Alaposan végiggondolva a dolgokat azonban úgy dönt, hogy mégiscsak meglátogatja testvérét a börtönben, ahol Dory meggyőzi, hogy nem ő ölte meg Laurent, és csak az ügyvédje dilettantizmusa miatt került börtönbe. Alex pedig hisz neki, olyannyira, hogy segítségének köszönhetően a bíróság az ügyet újra leporolja, és bizonyítékok hiánya miatt nővérét szabadon is engedi. Ám mivel Dory-t a nevelő szülei nem fogadják vissza, így Alex kénytelen befogadni őt, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt részéről, hiszen alig ismeri, és semmit nem tud róla. Ráadásul még mindig nem tudni, hogy két évvel ezelőtt ki ölte meg Laurent.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó és feszültségben sem volt hiány. Csodáltam Alex törekvését, hogy mindenképp meg akarta ismerni a nővérét és segíteni akart rajta. És érdekes volt látni azt is, hogy a két testvér milyen különös körülmények között talál egymása, és hogy milyen sok nehézséggel kell szembenézniük. Azonban a szereplők közötti rövid és feldúlt párbeszédek meglepőek voltak számomra, nem értettem, hogy Alex miért nem reagált soha nővére verbális támadásaira, és volt egy-két olyan „véletlen” dolog is, ahol annyira kilógott a lóláb, hogy az miatt nem nagyon éreztem reálisnak és hihetőnek a sztorit. Ám igazából mégsem ez volt a legnagyobb problémám a könyvvel, hanem maguk a szereplők, akik közül senkivel sem tudtam a legkisebb mértékben sem azonosulni és együttérezni. Vagy azért, mert annyira unszimpatikus és infantilis volt, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni - ilyen volt Dory. Vagy azért – és ez volt a legidegesítőbb a könyvben – mert egy csomó olyan bődületesen buta dolgot tett, amit egy ép elméjű ember szerintem soha nem tenne. Olyanokat, ami az abszurditás határán túlmutatott, a bosszantó naivságának tényéről már nem is beszélve - ilyen volt Alex. Az egyetlen észszerűen gondolkodó és viselkedő szereplő a könyvben Seth (Alex újdonsült barátja) és még talán Brian bácsi (Alex nagybátyja, bár ő igen keveset szerepelt a történetben) volt. A többiek mellettük mind csak karikatúrák, torz és lehetetlen jellemű emberek voltak. Persze vissza lehet vágni, hogy de hát egy jó pszichothriller egyik alapismérve a szereplők meglehetősen beteg lelkiállapota, de erre meg azt mondom: ha mindez hiteltelennek tűnik, akkor megette a fene az egészet.
Szóval összességében az elgondolás és az ötlet jó volt, de sajnos a megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha teszem azt a szereplők ábrázolása hitelesebb és árnyaltabb lett volna, a véletlen események pedig életszerűbbek, az sokat javított volna az összképen. Persze mindezek ellenére is gyorsan fogytak az oldalak, mert elég érdekes volt a könyv cselekménye ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a történet. Úgyhogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, de tény, hogy találkoztam már ennél jóval izgalmasabb, és jobban összerakott, hihetőbb történetet is.

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti Cím: Sisters
Oldalszám: 344

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

Amikor a vonaton Ella Longfield fültanúja lesz annak, ahogy két fiatalember körüludvarol két 17 éves lányt, akik pár napos kirándulásra utaznak Londonba, kezdetben semmi rosszra nem gondol. Amikor azonban a beszélgetésükből kiderül számára, hogy ezek a férfiak épp most szabadultak a börtönből, az anyai ösztöne rögtön riadót fúj. Úgy gondolja, hogy fel kellene hívnia a lányok szüleit, hogy figyelmeztesse őket, a gyerekeik rossz társaságba keveredtek, ám mire rászánja magát erre, valami mégis megállítja. Másnap rémülten hallgatja a híreket, melyben közlik, hogy a vonaton látott egyik lány – a gyönyörű, zöld szemű Anna Ballard – eltűnt. Egy évvel később Ellát még mindig gyötri a bűntudat, amiért nem cselekedett rögtön a vonaton, ráadásul ahogy Anna eltűnésének egy éves évfordulója közeledik, Ella egyre több fenyegető leveleket kap - úgy tűnik, rajta kívül más sem tudja megbocsátani neki mindezt.

A történetbe igazából Anna eltűnésének évfordulóján mélyülünk bele jobban, melyet több szereplő szemszögén keresztül követhetünk nyomon. A legmeghatározóbb számomra Ella személye volt, kinek történetét „A szemtanú” fejezetek alatt ismerhettük meg. Aztán ott volt még Anna barátnője Sarah, egy Ella által felfogadott magánnyomozó, és végül Anna apjának elbeszélései is, melyek egyike sem volt túl hosszú, épp csak annyi információt csepegettek az olvasó számára, hogy az izgatottan várja a folytatást. Miközben a szereplők sorra veszik azokat a dolgokat, hogy mit kellett volna másképp tenniük, hogy mindez ne történjen meg, és megvizsgálják azokat a lépéseket, melyek végül is Anna eltűnésének pillanatáig vezettek, bennem végig az a kérdés motoszkált, hogy vajon én hogyan éreznék Ella helyében. Merthogy igazából nem nagyon értettem, hogy Ella miért hibáztatta oly erősen magát – és itt az erősen szón van a hangsúly, mert szerintem egy ilyen helyzetben persze mindenki okolná magát bizonyos mértékben -, na de Ellánál ez az érzés olyan intenzív volt, hogy majdnem tönkretette ezzel nemcsak a saját, de a családja életét is.

Nyomasztó és szomorú volt látni, ahogy Anna szelleme végig kísértette az egész könyvet. Minden lapon ott volt az elvesztése és hiánya miatt érzett fájdalom és szomorúság. És ahogy az évforduló okán újra felfrissültek az emlékek, egyre több olyan családi titok került elő, melyből tisztán lehetett látni az Annát körülvevő emberek egymáshoz és Annához fűződő kapcsolatainak gyengeségeit. Driscoll nagyszerűen ábrázolta az Annával történt szörnyűség másokra gyakorolt hatását, kezdve a lány családtagjain és barátain keresztül egy véletlenül érintett ember sorsáig. 

A könyv egyébként egy csomó érdekes gondolatot indított el bennem, olyanokat, mint például jogunk van-e kívülállóként beleavatkozni mások dolgába, ha úgy ítéljük meg, hogy amit tesznek az káros vagy veszélyes lehet számukra. És vajon egy külső szemlélő helyesen tudja-e megítélni, hogy  mi káros és veszélyes mások számára? Vajon felelősségre vonható-e bárki is, ha a közbelépésének hiánya miatt (órákkal vagy akár napokkal) később valami szörnyűség történik?

Be kell vallanom, hogy a könyv vége meglepetést okozott számomra. Mondjuk nem akkorát, hogy utána kiskanállal kelljen összeszedegetni a földről, de még így is megdöbbentett, úgyhogy összességében elégedett vagyok a történettel, egy nagyon érdekes és feszültséggel teli izgalmas olvasmányban volt részem, melynek kapcsán Teresa Driscoll nevét úgy gondolom érdemes lesz  megjegyeznem.



Értékelés: 4.5/5 

A napokban a kiadó honlapján azt olvastam, hogy a regényből hamarosan film is készül. (Őrület, hogy szinte minden pszicho-thrillert megfilmesítenek.) 

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: I Am Watching You
Oldalszám: 336

Márciusi beszerzések

Őszintén szólva magam is meglepődtem azon, hogy milyen kevés könyvet vásároltam ebben a hónapban. Többre számítottam. Már csak az előrendeléseimet figyelembe véve is, amik közül kettő még mindig úton van, egy pedig a boltban várja, hogy végre átvegyem, szóval ők már mindenképp átcsúsznak áprilisra. Ami persze nem baj, mert igazság szerint ezzel a négy könyvvel sem bírtam - inkább sorozatokat néztem esténként, mintsem olvastam. Most azonban úgy érzem, hogy új erőre kaptam, és a bőség zavarától kissé megszédülve, azt sem tudom, hogy melyiket vegyem először sorra - naná, hogy a legjobb lenne mindet egyszerre.

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem  A 21. Századi Kiadó nagyon jó thrillerekkel rukkol elő mostanság. Olyanokkal, melyeket meglátva mindig úgy érzem, hogy ha törik, ha szakad, nekem mindenképp olvasnom kell őket. Így jártam ezzel a könyvvel is, és szerencsére egy cseppet sem bántam meg, hogy áldoztam rá. (Ez az egyetlen darab egyébként, amit a listáról ez idáig el tudtam olvasni.)

Patricia MacDonald: A, mint alibi ✦ Imádom a Lettero Kiadó könyveit. Szinte az összes kiadványuk itt csücsül már a polcomon. Hihetetlen, de úgy érzem, mintha csak személyre szabva, az én érdeklődésemet szem előtt tartva adnák ki őket, ami persze tudom, hogy oltári nagy hülyeség, de ez van. Mindenesetre  nálam nagyon betalálnak a könyveikkel, arról már nem is beszélve, hogy az összes kötetük gyönyörű küllemű és a minőségükről is szintén csak pozitívan tudok nyilatkozni. 

Clare Boylan – Charlotte Brontë: Emma Brown Viktoriánus hangulat, rejtély, nyomozás, ​Charlotte Brontë egy befejezetlen kézirata - csak néhány hívószó, amiért kíváncsi vagyok erre a könyvre.

Brodi Ashton · Cynthia Hand · Jodi Meadows: Lady ​Jane Ennek a kötetnek elsősorban a borítója hívta fel magára a figyelmem, ami első ránézésre számomra egy jó kis történelmi romantikus történetet ígér. Ja, hogy vannak benne alakváltók is? Hmmm, nem baj. A fantasykat is nagyon szeretem, és irtó kíváncsi vagyok mi sül majd ki belőle. 

Nálam röviden ennyi volt a március. Áprilisban pedig jön a könyvfesztivál, és ezzel együtt egy csomó olyan újdonság, amire már most erősen fenem a fogam.

Lorraine Heath: A ​vikomt asszonya ~ A havishami ördögfiókák 3.

Nem titok, hogy Lorraine Heath A havishami ördögfiókák trilógiájának első két kötete anno teljesen levett a lábamról. Elképesztően jól szórakoztam rajtuk olvasás közben, úgyhogy nem kis elvárásokkal kezdtem bele a sorozat befejező részébe, ami bár nem okozott csalódást, de mégis azt kell mondanom, hogy az első rész élményét nem sikerült felülmúlnia.

Ebben a kötetben a havishami ördögfiókák utolsó fenegyerekének Locksley vikomtjának történetét ismerhetjük meg. Ugye emlékeztek még rá, hogy Locke volt Marsden márki egyetlen fia, pontosabban vér szerinti fia, mert ugye ott volt még az a három gyámsága alatt felnövő gyermek is, akik történetét az előző két részben ismerhettük meg. Na szóval a márki bár szerette a fiúkat, de mégsem volt különösebben gondos gyámjuk, ráadásul mindenki tudta róla, hogy a felesége elvesztése után a fájdalomba őrült bele szegény. Ám, hogy valóban őrült lett volna, én a könyv olvasása közben ebben erősen kételkedtem. Mert, ha valaki olyan tervet eszel ki a fia megnősítése érdekében, mely – és ezt nyugodt szívvel mondhatom több tucat romantikus könyvvel a hátam mögött - tapasztalatom szerint csak asszonyok agyában foganhat, arra mindent lehet mondani, de hogy őrült lenne, azt biztos nem.

És hogy mi volt a nagy terv? Marsden újsághirdetést adott fel, melyben feleséget keresett magának. A hirdetésre pedig egy nagyon talpraesett és határozott fiatal özvegyasszony, Portia Gadstone jelentkezett. Ám amikor az idős férfi valóban feleségül akarta venni a lángvörös hajú, szerencsevadász hölgyeményt, a fia drasztikus lépésre szánta el magát: hogy megmentse apját e pénzéhes nő karmai közül, maga vette nőül Portiát. A fiatal pár úgy gondolta, hogy egy kölcsönös előnyökön alapuló házasság meglehetősen kényelmes lehet számukra, abban az esetben, ha semmiféle zavarba ejtő érzelem nincs a képben. Ami már önmagában nevetséges elképzelés volt, figyelembe véve azt a kis apróságot, hogy az első perctől kezdve, ahogy meglátták egymást csak úgy repkedtek a szikrák kettejük között.



Nos, azt kell mondanom, hogy A vikomt asszonya nagyszerű befejezése a trilógiának, ami amellett, hogy tele volt összetett és okosan megformált szereplőkkel, meg sok-sok szexuális feszültséggel és buja szerelmi jelenetekkel, a szívfájdító titkoktól és még egy kis izgalomtól sem volt mentes. A történet főszereplői erős és határozott egyéniségek voltak, főleg Portia, aki különösen karakán és merész nőszemélynek bizonyult. Ami nem volt meglepő, hiszen abban az időben, amikor a nőknek nem volt joga semmihez, még a saját testükhöz sem, muszáj volt erősnek és határozottnak lenniük. Főleg, ha olyan nehéz döntéseket kellett meghozniuk, amik hatással voltak a sorsukra. Sajnos Portia is egy ilyen döntés elé kényszerült, amit véleményem szerint nem túl tisztességesen oldott meg, de szerencsére egy olyan férfival hozta össze a sors, aki hamar megbocsájtott neki – talán kissé túl hamar is. 
Locke tipikus romantikus főhős volt; magas, sötét, jóképű, cinikus és egy igazi félisten az ágyban, de természetesen ennél azért jóval több minden rejtőzött benne. A varázslatos és egyben gonosz érzékiség alatt ő egy egyenes, igazán együtt érző és kötelességtudó ember volt. Az apjával való szoros, gondoskodó kapcsolata pedig a könyv egyik legjobb, ha nem a legszebb szálának éreztem. Szerettem a márkival való jelenteket, a kötet gyöngyszeme egyértelműen ő volt számomra. A csipkelődő humora, a felesége iránti mérhetetlen szeretete, és az ötlet, amit kifundált, hogy a fiát házasságba kényszerítse, rendkívül sok kedves és szívmelengető jelentet csempészett a történetbe. Ezen felül a szereplők egymásra találásának édes folyamatát is rendkívül szépen oldotta meg az írónő. Öröm volt látni, ahogy ez a két makacs ember ráébredt arra, hogy a testi örömökön kívül biztonságot, vigaszt és szerelmet is tudnak egymásnak nyújtani.

Ugyanakkor muszáj szóvá tennem azon apróságokat is, melyek miatt mégsem éreztem teljesen tökéletesnek a könyvet. Roppantul sajnáltam például a pergő szócsaták hiányát, és egy idő után már túl soknak, és ezáltal bevallom már-már unalmasnak találtam a szereplők közötti erotikus jeleneteket. Ám, ami a legjobban szíven ütött az Portia hazugságai voltak. Mentségére legyen mondva, hogy amikor a végén kiderült, hogy miért is kellett az orránál fogva vezetnie szegény Locke-t, akkor - ha nehezen is, de - elfogadtam a döntését, ennek ellenére egy apró tüske még így is maradt bennem ezzel kapcsolatban.

Szóval összességében ismét egy nagyon élvezetes olvasmányhoz volt szerencsém. Lorraine Heath írásmódja ezúttal is teljesen magával ragadott, és a történet is mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet. És bár a könyv önálló kötetként is megállja a helyét, és kitűnő szórakozást nyújt a műfaj kedvelői számára, én mégis mindenképp azt javaslom, hogy az előző részeket sem hagyjátok ki. Vétek lenne. Higgyétek el nekem.

Értékelés: 4/5

A sorozat részei:
1. A herceg szeretője
2. Mindent egy lapra
3. A vikomt menyasszonya


Kiadó: HarperCollins 
Eredeti cím: The Viscount and the Vixen
Sorozat: Hellions of Havisham 
Oldalszám: 432

Rita Falk: Gőzgombóc ​blues (Franz Eberhofer 2.)

Rita Falk Télikrumpligombóc című regénye fanyar humorával, német falusi hangulatával, különleges karaktereivel és fölöttébb szórakoztató helyzetkomikumaival anno nagyon hamar belopta magát a szívembe. Úgyhogy örömmel kezdtem bele a sorozat folytatásba, annál is inkább, mivel nagy szükségem volt pár órás könnyed kikapcsolódásra. És bár ennél a kötetnél már eltűnt az újdonság varázsa, így is tökéletes szórakozást nyújtott a számomra.

A Gőzgombóc ​blues immár a Franz Eberhofer sorozat második kötete, mely története a már jól ismert kis bajor falucskában, Niederkaltenkirhenben játszódik. Ezúttal Franz kellemes falusi mindennapjait egy újabb bosszantó esemény zavarja meg, amikor Höpfl iskolaigazgató arról tesz bejelentést, hogy valaki rikító piros festékkel a háza falára azt írta, hogy „DÖGÖLJ MEG, TE DISZNÓ!” Mint később kiderült ezt senki nem találta furcsának, mivelhogy Höpfli nem örvendett túl nagy népszerűségnek a faluban. Amikor azonban a zaklatott igazgató nemsokára nyomtalanul eltűnik, később pedig darabokra szabdalva bukkan fel ismét a vasúti sínek között, komolyra fordul az ügy. Franz-nak nehéz dolga van, mert mindenki öngyilkosságra gyanakszik, ő azonban úgy gondolja, hogy nem zárható ki a bűncselekmény gyanúja sem, úgyhogy derék bajor rendőrünk ismét nyomozásba kezd.

Az előző részhez hasonlóan, most sem a krimi volt a regény fő erőssége, hanem a falusi élet jellegzetes pillanatai, illetve Franz rendkívül színes és egyre bonyolódó magánéletének alakulása. Ennek okán a bűntény sem volt túl csavaros, de hát nem is a nyomozás izgalmáért vettem kezembe a könyvet. Őszintén szólva már az első részben teljesen elvarázsoltak Rrita Falk kissé eltúlzott egyéniségű különleges szereplői. Egyszerűen nem lehet nem szeretni Franz nagyothalló és kuponokra vadászó nagymamáját - aki nem mellesleg isteni finomakat tud főzni - és a Beatles-rajongó nagyapját, aki bizony nem veti meg a füves cigit sem. Még az utálatos nyálas bátyjával való jeleneteket is mindig nagyon élveztem, kinek családja ebben a részben egy cuki kisbabával bővült, akinek elbűvölő kisugárzása naná, hogy mindenkit levett a lábáról. És persze nem tudom szó nélkül hagyni Franz ivócimboráit sem, akikből egy-két pofa sör után olyan életbölcsességek buggyannak ki, hogy azt nem lehet röhögés nélkül végigolvasni.

„– Az autók és a nők – mondja később Flötzinger. – Ez a két dolog a legfontosabb a férfiember életében. És pontosan ez a két dolog az, ami a legtöbb gondot is okozza.
Bölcs ember ez a Flötzinger.”
Egyébként imádtam a könyv hangulatát és a benne lévő párbeszédeket. És Franz karakterét is igazán szórakoztatónak találtam, annak ellenére, hogy a hozzá való viszonyom még mindig a szeret-nem szeret érzések között ingadozik. Mert, ha teszem azt a való életben találkoznék egy ilyen kaliberű/jellemű emberrel, akkor az biztos kiverné nálam a biztosítékot. De ha csak olvasnom kell róla, akkor inkább jóízűeket nevetek szörnyű bénázásain és a nőkhöz való viszonyán, mintsem bosszantsam magam ezek vagy akár szakmai elhivatottságának és nyomozói tehetségének hiánya miatt. Szóval Franz – nincs értelme szépíteni a dolgokat – egy töketlen marha, és ráadásul még bunkó is, ami tulajdonképpen irtó sok humoros helyzetet produkál, és ez teszi igazán szórakoztatóvá és egyedivé a könyvet. Na meg persze a nagyi ínycsiklandozó főztjei, melyek receptjei a könyv hátuljában is megtalálhatók, és amelyek közül tuti én is kipróbálok majd párat.
A képek a könyvből készült filmből valók.
Úgyhogy száz szónak is egy a vége: a könyv szuper, és csak ajánlani tudom azoknak, akik hasonló műfajú kikapcsolódásra vágynak. Higgyétek el, hogy elég csak pár oldalt olvasni belőle és tuti senki sem tud majd szabadulni Rita Falk bizarr gyilkosságaitól no és persze a bajor konyhától. 

Sajnos a kiadónál a sorozat folytatásával kapcsolatban elég nagy a csend, amit irtóra sajnálok. Mindenesetre bízom benne, hogy olvashatok még Franz-ról és az ő lökött családjáról, annál is inkább, mivel külföldön már a 9. részt gyűrik a rajongók.

Értékelés: 4/5

Kiadó: Művelt Nép
Eredeti cím: Dampfnudelblues
Sorozat: Franz Eberhofer
Oldalszám: 288


Charlie N. Holmberg: Az ​üvegmágus (A papírmágus trilógia 2.)

A papírmágus trilógia első részét még tavaly októberben olvastam, és bár voltak problémáim a könyvvel, minden hibája ellenére egy nagyon különleges hangulatú és történetű mese maradt a számomra. Hatással volt rám, és nagyon szerettem elmerülni az írónő által létrehozott mágikus világban, amiről akkor annyira sokat még nem tudhattam meg, ám ebben a részben jóval több információt kaptam mind a szereplők és mind a különböző bűbájok használatával kapcsolatban.

A könyvet egy vasárnap este kezdtem el olvasni, és szinte két nap alatt be is fejeztem. Ami tudom, hogy nem nagy szám, hiszen nem egy monumentális regényről, hanem cirka 230 oldalas regényecskéről van szó, na de akkor is. Egy állandó időhiányban szenvedő embernél ez is nagy szó.

És igen. Azt kell mondanom, hogy így kell megírni egy második részt. Merthogy ez a kötet jobban tetszett, mint A papírmágus, pedig fiatal hősnőnk Ceony most is hozta a formáját. Olyan totálisan elhamarkodott és átgondolatlan döntéseket tudott hozni, amiktől seperc alatt az egekbe szökött a vérnyomásom. Viszont az események gyors sodrása és a történet kissé sötét és egyedülálló atmoszférája (szinte) mindenért kárpótolt.

Az üvegmágus három hónappal az előző rész után játszódik. Ceony szépen folytatja tovább papírmágusi tanulmányai, amikor mestere, hogy mélyítse a lány ez irányú ismereteit egy papírgyári tanulmányi kirándulásra küldi. Ceony nem különösebben lelkes a lehetőségtől, de mivel az üvegmágiát gyakorló barátnője Delilah is vele tart, így örömmel vesz részt a programon.  Ám a gyárban robbantás történik és ezzel kezdetét veszi egy macska-egér játék, melyben az előző részben megfagyasztott Líra két gonosz és bosszúszomjas barátja Ceony és Thane mester nyomába erednek, és addig nem nyugszanak, amíg holta nem látják őket.
Az üvegmágus tipikusan az a könyv, hogy amíg olvasod, addig szinte bele sem gondolsz mélyebben a hibáiba, csak élvezed az események alakulását, és a könyv varázslatos világát. Együtt izgulsz a szereplőkkel, és bosszankodsz, ha valami nem épp úgy alakul, ahogyan azt szeretted volna. Én például totál felhúztam magam Ceony-n, akinek ismét sikerült hatalmas bajba kevernie magát, annak ellenére, hogy a lelkére kötötték, hogy maradjon nyugton, amíg az arra rátermettebb mágusok megoldják a problémát. De nem. Ceony most is fütyült mások tanácsaira és ment szépen a saját feje után. Mondjuk, ha a mágusok több információval látták volna el őt a metszők elleni terv kidolgozásában, vagy ha Ceony érezte volna, hogy neki is van némi beleszólása a részletek megtervezésébe, és nemcsak a szegény áldozat szerepét tölti be ebben a szörnyűségben, akkor lehet, hogy minden másképp alakult volna. Ám ebben a könyvben minden mágus olyan szűken mérte az információt, hogy abból aztán tuti nem lehetett volna soha pletyka. Ami egyrészt érthető, hiszen mindezt mások védelme érdekében tették, másrészt viszont, ha valakinek már többször is az életére törtek és az egész családját, sőt még a barátját is életveszélyesen megfenyegették, akkor szerintem mégiscsak elvárható lenne, hogy több mindenről tudjon a körülötte zajló eseményekről. És nem ez volt az egyetlen problémám a könyvvel, folytathatnám még tovább hosszasan a sort, de igazából nem látom semmi értelmét, hiszen egy számomra is megmagyarázhatatlan és titokzatos összetevőnél fogva továbbra is teljesen odavagyok ezért a sorozatért.

Úgyhogy összességében ismét rendkívül jól szórakoztam. Tetszett, hogy az írónő most sem bánt kesztyűs kézzel a szereplőivel, és hogy ebben a részben előtérbe került az üvegmágia és a benne rejlő lehetőségek sokasága. Persze Ceony ostoba önfejűsége rendkívül bosszantó volt, és a közte és mestere közötti gyengéd érzelmi kapcsolatot is még mindig inkább zavarba ejtőnek, mintsem izgalmasnak és szenvedélyesnek találom, de kit érdekel mindez, amikor a könyv végére érve nem is ezek jelentették számomra a legnagyobb problémát, hanem hogy el kellett válnom a szereplőktől és ki kellett szakadnom ebből a különleges hangulatú világból. Úgyhogy izgatottan várom a sorozat befejező kötetét, ami ha minden igaz április végén jelenik meg.
Charlie N. Holmberg
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Glass Magician
Sorozat: The Paper Magician Trilogy
Oldalszám: 232