Beth O'Leary: Az ágybérlő

Ó, de kíváncsi voltam erre a könyvre, amit egyébként már a megjelenése pillanatában kinézzem magamnak. Amikor pedig sorra érkeztek a pozitív értékelések róla, csak még erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ezt én is mindenképp olvasni akarom. 
Nos, az egyszer biztos, hogy kár lett volna kihagyni. Bővebben?

Az elejétől a végéig imádtam!

Tiffy és Leon ugyanazt a lakást és ágyat osszák meg egymással, de még soha nem találkoztak egymással. Hogy lehetséges ez?

Nos úgy, hogy Tiffy a kettyós barátjával élt együtt egy albérletben, egészen addig, amíg a férfi haza nem állított új barátnőjével, minek után Tiffynek gyorsan mennie kellett onnan.
Leonnak pedig sürgősen pénzre volt szüksége, hogy mihamarabb ki tudja hozni testvérét a börtönből.  Ezért hirdetést adott fel, melyben olyan lakótársat keresett, aki nappal dolgozik, hogy abban az időben az övé lehessen az egyágyas lakás, éjszaka pedig amíg ő ügyeletben van, a társbérlőé.
És bár Tiffy barátai kissé aggódtak e furcsa helyzet miatt, és Leon barátnője sem repesett az örömtől, Tiffynek és Leonnak mindez tökéletes megoldásnak bizonyult, így a szerződés közöttük megköttetett.


Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, hihetetlenül jól szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy szerintem ez az ágybérlős dolog a való életben biztos nem működne. Mégis úgy érzem, hogy tökéletes összetevője volt a könyvnek, és olyan alapot adott a sztorinak, amiből a szerző egy nagyon egyedi, humoros és kicsit sem unalmas történetet rittyentett. 

Tiffy és Leon személyisége, élete és napi rutinjai teljesen különbözőek voltak egymástól. Tiffy szerkesztői asszisztensként dolgozott egy kis kiadóban, míg Leon éjszakai műszakban dolgozó hospice ápoló volt. Nagyon tetszett, hogy az írónő mindkét szereplő gondolatait megjelenítette, méghozzá személyiségüknek megfelelően. Tiffy egy kaotikus, impulzív, nagyon beszédes lány volt, aki ha valamilyen nehézségbe ütközött, rögtön pánikba esett, és az ebből fakadó problémáit azonnal meg kellett osztania a barátaival is. Míg Leon egy félénk, csendes, kissé visszahúzódó, introvertált személyiség volt - igen igen, tökéletes párosítás egy romantikus komédia számára.

Nagyon tetszett, hogy Tiffy és Leon kezdetben post-itek segítségével kommunikáltak egymással, amit a lakás különböző pontjain helyeztek el. Ezek a levelezések sokszor humorosak, időnként bájosak és rendkívül romantikusak voltak. És bár a kapcsolatuk e szakaszában még nem találkoztak egymással, mégis meg tudták mondani, hogy ki hogy issza a kávéját, ki milyen ruhát visel, milyen a stílusa és az illata. Az üzeneteik segítségével nemcsak megismerték egymást, de a sorok között olvasva megtanulták megfejteni egymás hangulatát is, szóval egy idő után már többek voltak puszta lakótársaknál, érzelmileg is támogatták egymást.
Természetesen elkerülhetetlen volt közöttük a nagy találkozás, mely ominózus jelenet a regény egyik legviccesebb és legkínosabb része is volt egyben. És noha a személyes ismeretség után kezdetben zavarba jöttek és pánikba is estek egymástól, hamarosan rájöttek, hogy a papíron megkezdett barátságuk valami mássá kezd átalakulni. Leon egyébként - óóó, igen -, ő egy rendkívül szerethető karakter volt számomra, és Tiffyben sem találtam semmi kivetnivalót. A köztük lévő forró pillanatok roppant érzékiek voltak, és persze volt egy-két olyan szívmelengető romantikus jelenetet is, amely mosolyt csalt az arcomra. A regényben rengeteg mellékszereplő volt, melyek mindegyikét nagyon szimpatikus és jól eltalált karakternek éreztem, én legalábbis mindegyiküket nagyon szerettem. Tiffy jogász barátnője és Leon bátyja volt a legkedvesebb számomra.

Szóval összességében, mint látjátok, nekem borzasztóan tetszett a könyv. Meg merem kockáztatni, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányának nevezzem. Intelligens, izgalmas, humoros és üde. Nagyon gyorsan olvasható, könnyed, és egy kicsit sem bugyuta. Volt tartalma, de annyira azért mégsem volt komoly, hogy nagy mélységekbe rántsa az olvasót, egyszóval igazi limonádé, ami a romantikára vágyók számára tökéletes kikapcsolódást nyújthat – igen, egy kicsit el vagyok ájulva tőle. 


UiTiffy a könyvben egy csomó flapjack-et sütött, amiről bevallom, eleinte gőzöm sem volt, hogy micsoda. De azóta - hála az internetnek - már többször is készítettem. A családnak nagyon bejött.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: The Flatshare
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 456

Julia Quinn: Csudajó (Csudajó trilógia 1.)

Történetünk hősnője, Emma Dunster, egy kissé makacs és makrancos vörös hajú szépség, aki nem mellesleg egy amerikai hajózási vállalat leendő örökösnője. Édesapja azzal a nem titkolt szándékkel küldi őt londoni rokonaihoz, hogy ott majd hátha észhez tér és a vállalat ügyei helyett inkább a férjkeresésre koncentrál. Ami egyébként nem is lenne nehéz feladat számára, mivel vörös hajával, filigrán alkatával igen feltűnő szépségnek számít, ráadásul „amerikaisága” is külön érdekesség a londoni elit köreiben.

Történetünk hőse pedig Ashbourne hercege, nevezetesen Alexander Edward Ridgely, egy zöld szemű, sötét hajú, örök agglegény és nagy nőcsábász hírében álló férfi, aki bár csalódott a nőkben - véleménye szerint a nőket csakis a férfiak pénze érdekli - ettől függetlenül mégsem veti meg a gyengébbik nem társaságát.

Szereplőink különleges körülmények között találkoznak egymással. Emma épp a kisasszonyi teendői elől menekülve cselédruhába öltözve indul a piacra tojásért, amikor találkozik a herceggel és megismeri annak becses családját. Pontosabban csak miután sikerül megmentenie a herceg keresztfiát, akit egy bérkocsi majd halálra gázolt történik meg az ismerkedés, mely hőstett után Emma már nem menekülhetett a Ridgely-család hálájától, de legfőképp Alex figyelmétől, aki ahogy meglátta az eséstől elájult lányt, akit a karjában a hintójába vitte... Ó igen, azt hiszem rögtön bele is szeretett. Ezek után már csak idő kérdése volt, hogy mikor derül ki az igazság Emmaról, miszerint ő nem is a Blydon-család alkalmazottja, ahogyan azt állította magáról, hanem azok vagyonos amerikai unokahúga.

Megjegyzem, hogy az előbb írtak és vele együtt főhősünk első Emmától lopott csókja a könyvnek úgy kb. a 40. oldala környékén történik meg, amit csak azért érzek fontosnak megemlíteni, mert ezek után maradt még nekünk 400 oldalunk, mondom 400 oldalunk! Úgyhogy az első röpke csóknál be kell valljam, egy percre megálltam és elgondolkodtam, hogy miért is nem lepődök meg, vagy ami még ennél is rosszabb lenne, miért is nem esek kétségbe e gyors tempó miatt? Mert feltételezem, hogy a legtöbb olvasó ebben az esetben azt mondaná magában, hogy ha már a könyv elején megcsókolja ez az egyébként nagyon sármos ám bosszantóan cinikus herceg, a mi szegény kis lánykánkat, akkor ezek után vajh mivel is tarthatná fent Quinn kisasszony továbbra is a figyelmünket? Ne adj' isten, amit még kimondani sem merek, a romantikus feszültséget. Régi motoros révén - no meg egy tucat Julia Quinn regénnyel a hátam mögött - azonban nekem nem voltak aggályaim ezzel kapcsolatban, sőt mi több, csak mosolyogtam magamban, mert tudtam, hogy az igazi móka még csak most kezdődik.
Néhány szemet gyönyörködtető külföldi kiadás.
A történet nagyon bájos és ellenállhatatlanul romantikus volt, melynek olvasása közben nem titkolom, kezdettől fogva minden vágyam az volt, hogy Emma gyógyítsa ki Alexet a nők iránti bizalmatlanságából, Alexnek pedig sikerüljön úgy elcsavarni Emma fejét, hogy még azt is elfelejtse, hogy honnan jött. Megnyugvással töltött el, hogy ez a dolog egyébként egészen jól ment nekik, hiszen teljesen nyilvánvaló volt a köztük lévő vonzalom, ráadásul mindig őszinték is voltak egymáshoz, még ha kényes témákról is volt szó közöttük.

Igazából nem volt intenzív konfliktus a regényben, persze apróbb félreértések és nézeteltérések megestek hőseink között, és akadtak olyan helyzetek is, melyekben Emma nem csak szolgálólány ruhában, de férfiruhában is képes volt a tettek mezejére lépni, ablakokon és fákon ki-, be- és átmászni és nem utolsósorban az unokatestvérét megmenteni... Szóval egy perc üres járat sem volt a könyvben.
Tapasztalatból tudom, hogy minden Quinn-regény elmaradhatatlan eleme a szereplők között zajló édesen évődős és csipkelődős párbeszéd, illetve az a néhány forró szerelmi jelent, amikkel az írónőnek itt is sikerült megörvendeztettnie bennünket. Ám igazából én mégsem ezek miatt a khm... nyalánkságok miatt szeretem elsősorban a regényeit, hanem a szereplőik miatt, akik mindegyike (na jó, egy-két kivétel mindig akad) nagyon kedves és szerethető emberek, olyanok akik igazán törődnek és szeretik egymást. Imádtam Emma és az unokanővére Belle közötti kapcsolatot, igazi jó barátnői voltak ők egymásnak, és mindig is imádtam Quinn regényeiben azokat a férfi mellékszereplőket, akikről igaz, hogy keveset tudtunk meg, de amit megtudtunk, azok alapján mindig csak imádkozni tudtam Mrs. Quinnhez, hogy bárcsak ők lennének a következő rész főszereplői. (És szerencsére imáim mindig meghallgatásra is találtak.)

Úgyhogy összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, és bár tudom, hogy ez volt az írónő első írása, ami állítólag nem annyira kiforrott mint az utána következők, ennek ellenére én mégis úgy érzem, hogy a Csudajó simán felveheti a versenyt Bridgertonékkal, a Smythe-Smith-kvartettről már nem is beszélve. Úgyhogy bár az írónő azt írta, hogy:
„A Csudajó talán nem olyan kidolgozott írás, mint amilyeneket mostanában írok, de van valami különleges az egymásba szőtt szavakban: olyan öröm és olyan élvezetteljes szóáradat, amit csak első regényekben lehet találni. Élveztem minden percet, amelyet e könyv írásával töltöttem”
Én pedig ennek minden sorát olvasni, drága Mrs. Quinn!


Az eredeti bejegyzés 2013. október 23-án íródott.
 
A sorozat kötetei:

1. Splendid (1995) - Csudajó 
          Emma Dunster & Alexander Ridgely
2. Dancing at Midnight (1995) - Ma éjjel táncolnék
          Arabella Blydon & John Blackwood
3. Minx (1996) - Lent délen, édes
          Henrietta Barrett & William Dunford

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Splendid
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 256

Dalfutár ~ Méri Poppinsz első tánca ~ Grecsó Krisztián

Aki esetleg nem ismerné a Dalfutárt, annak röviden elmondom, hogy miről is szól ez a műsor. Hajós András (szeretem, szeretem) gondolt egy nagyot és kitalálta, hogy mi lenne, ha négy zenei tehetséget: egy zeneszerzőt, egy szövegírót, egy producert és egy énekest összehozna, hogy azok közösen létrehozzanak egy dalt. Persze ez mind nagyon szép és jó, de ugye joggal kérdezhetné bárki, hogy mi ebben a pláne? 
Hát kérem szépen az, hogy a munka elején, ez a négy ember egymástól teljesen függetlenül dolgozik, még csak egymás kilétéről sem tudnak semmit - tiszta vakrepülés számukra az egész. Majd csak a végső felvételnél szembesülnek egymással, amikor végleges formába kell fésülniük a művet. 
A dalok körüli munkálatokat dupla epizód erejéig követhetjük nyomon. Ennek menete a következő: Hajós felkér egy zeneszerzőt, hogy írjon egy dallamot, amit aztán tovább visz a szövegíróhoz, ahonnan aztán az elkészült dallam a szöveggel együtt - de volt már úgy is, hogy szöveg nélkül, mert az nem készült el időre - kerül a producerhez, aki miután meghangszerelte a dalkezdeményt, tovább küldi az utolsó láncszemnek, az énekesnek. 

A szereplők az utolsó részig nem tudnak egymásról, ennek köszönhetően egyik műsor sem egyforma. Mindegyik rendkívül egyedi, humoros és nem utolsósorban roppant érdekes, hiszen nem minden nap adatik meg bárkinek is, hogy bepillantást nyerjen egy dal elkészítésének kulisszatitkai mögé. 
És hát ezt az egész dolgot Hajós András fogja össze, vezényli és szerintem szuperül kézben is tartja. Hajós Andrást eddig is nagyon bírtam, de ez után a műsora után, csak még jobban tisztelem és szeretem. Testhez álló feladat ez a számára és látszik rajta, hogy szívvel lélekkel csinálja. 

A műsor egyébként 2016-ban kezdődött és egyetlen évadot élt meg. Szerencsére az idén saját YouTube-csatornán folytatódik, íme néhány név az alkotócsoport tagjai közül:  Kőhalmi Zoltán, Lovasi András, Linczényi Márkó, Rakonczai Viktor, Szakács Gergő, Dallos Bogi, Bereczki Zoltán, Zentai Márk, Lábas Viki... és igen, igen Grecsó Krisztián, aki annyira szimpatikus és kedves ember volt számomra, hogy elhatároztam, mindenképp olvasok majd tőle valamit, hiszen itt él velünk, kortárs szerző - szégyellem is kicsit, hogy eddig nálam kimaradt. 



Szóval én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a műsort. Engem a negyedik csapat munkájánál többször is kirázott a hideg, nagyon tetszett és nagyon szép dalt hoztak össze. A sok internetes szemét között a Dalfutár egy igazi kincs. Rengeteg tehetség, nagyszerű dalok, imádom! Még többet-többet belőle!

A kép a Dalfutár Instagram oldaláról való.

Sharon Bolton: Halj ​meg kétszer!

Sharon Bolton neve nem ismeretlen számomra, hiszen a tavaly előtt megjelent Egyikünk hazudik c. könyvével anno sokat szemeztem, de aztán valahogy mégis kimaradt nálam. Nem így a Halj meg kétszer! regénye, aminek a fülszövege olyan ígéretesen hangzott, hogy a megjelenése után rögtön meg is rendeltem magamnak.
És már most elárulom, hogy nagyon jó választás volt, egy kicsit sem csalódtam benne.

A történet egy léghajós kirándulással indul, amit a tizenhárom utasa közül csak egyvalakinek sikerül túlélnie. Őt a rendőrség Jessica Lane-ként azonosítja, akit érthetetlen okok miatt, miután elhagyta a baleset helyszínét, azóta sem találnak. A rendőrség nem érti, hogy miért nem lép Jessica kapcsolatba a hatóságokkal, úgy gondolják, talán olyan erős fejsérüléseket szenvedett, hogy teljesen össze van zavarodva. Amit nem tudnak, hogy a repülés során mindegyik utas egy kegyetlen gyilkosság szemtanúja volt, és mivel az elvetemült gyilkos nem engedhette, hogy titka kiderüljön, mindenre, ismétlem mindenre képes volt, hogy ez valóban így is történjen.
Így veszi hát kezdetét egy őrült macska-egér játék, melynek szereplői az egyetlen túlélő, JESSICA LANE, és a kegyetlen gyilkos, PATRICK FAA.


Sharon Bolton egy igazán csavaros, összetett és roppant szórakoztató regényt tett le az asztalra. Igazából a fülszövegben olvasottakon kívül nem is nagyon szeretnék többet elárulni a történetről, nehogy elvegyem valakitől a meglepetés örömét. Mindenesetre annyit mondhatok, hogy a regény első néhány (hőlégballonos) fejezetét annyira intenzívnek és megragadónak éreztem, hogy az totál levett a lábamról - nem igen találkoztam még ehhez hasonlóval – szóval durván jól indult, na.

A könyv központi karaktere Jessica, nekem nagyon szimpatikus szereplő volt. Szerintem végig jó döntéseket hozott, amikkel pedig nem értettem egyet, a könyv végén arra is magyarázatot kaptam. Értékeltem erőfeszítéseit, hogy soha nem adta fel, és hogy kitartóan próbált helytállni tervében, melynek köszönhetően tökéletesen bele tudtam magam élni az üldözött szerepébe, és naná, hogy teljes erőbedobással drukkoltam, hogy mihamarabb biztonságba kerüljön. Tetszett, hogy Bolton nem hagyta figyelmen kívül Jessica bánatát, amit a testvére elvesztése miatt érzett, és teljesen reálisnak éreztem, hogy az éles helyzetekben a túlélése érdekében félre tudta tenni érzelmeit, hogy a saját biztonságára tudjon összpontosítani. Érdekes színfoltja volt a könyvnek a kolostor és az ott élő apácák, akik nem csak lelkes figyelői voltak a drámának, de tulajdonképpen végig jelen voltak a történetben. Nagyon élveztem a velük töltött időt, annál is inkább, mivel némi humort is tudtak csempészni a történetbe, megtörve ezzel annak sötét hangulatát.
Maga a sztori egyébként nagyon jól felépített és könnyen olvasható volt. A háttérinformáció csepegtetését a visszaemlékezések segítségével szerintem nagyon jól oldotta meg a szerző. A rövid fejezetek pedig kifejezetten jót tettek a könyvnek: fokozták a feszültséget, és gyorsították a tempót. A cselekményt több szálon követhettük nyomon, hol az üldöző, Patrick, hol az üldözött, Jessica szemszögén keresztül láthattuk ugyanazon időben az eseményeket, ami annyira izgalmassá tette az egészet, hogy sokszor levegőt is elfelejtettem venni olvasás közben (lásd fürdőszobás jelenet.) Szóval feszültségből nem volt hiány, Sharon Bolton ebből a szempontból is jó munkát végzett. 

Összességében nekem nagyon tetszett a könyv, tényleg letehetetlen volt. Rengeteg fordulat és csavar jellemezte a sztorit, amiket aztán az olvasó a végén halmozva kapott az arcába. Engem az írónőnek többször is sikerült úgy meglepnie, hogy kiskanállal kellett összeszedegetni magam utána. Mondjuk az is igaz, hogy az utolsó csavart én már kissé soknak éreztem, ott mintha túltolta volna Bolton a sztorit, de ez csak apró kukacoskodás a részemről, hiszen a Halj meg kétszer! remek olvasmányélményt nyújtott, amit a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudok.  


Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Dead Woman Walking
Fordította: Daróczi Péter
Oldalszám: 400

Edgar Cantero: Kotnyeles ​kölykök

Szívesen mondanám, hogy engem egyetlen könyv borítója sem tud befolyásolni vásárlás során, de ez nem igaz, mert a Kotnyeles kölyköket is elsősorban a csodás borítója miatt választottam ki magamnak. Persze elolvastam hozzá a fülszöveget is, ami elég ígéretesen hangzott ahhoz, hogy még jobban megerősítsen az elhatározásomban. Ám ami legelőször felhívta rá a figyelmem, az mégiscsak a borítója volt, amivel kapcsolatban úgy gondoltam, ha csak egy kicsit is visszaadja a történet hangulatát, már nyert ügyem van. És még mielőtt megkérdeznétek – igen, a külcsín és a belbecs tökéletes összhangban volt egymással, szóval jól választottam.

A Kotnyeles kölykök egy rendkívül különleges élmény volt számomra. Eddigi olvasói pályafutásom alkalmával még csak hasonlóval sem találkoztam. A könyv stílusát és nyelvezetét eleinte nem igen tudtam hova tenni, nagyon egyedi és egyben szokatlan volt számomra. Aztán ahogy fogytak az oldalak, egyre jobban sikerült megszoknom és ráhangolódnom, mígnem egy idő után arra eszméltem, hogy basszus, én ezt kifejezetten élvezem. Mondjuk a hirtelen bevágódó szövegkönyv-formájú párbeszédsorok – amik néha még színházi instrukciókkal is meg voltak spékelve – sokszor megakasztottak olvasás közben, viszont azt, hogy az író Kerri vörös hajzuhatagától kezdve a papír és a rajta lévő tintán át a rothadó kerítés eső tépázta dróthálójáig szinte minden, de tényleg minden tárgyat megszemélyesített, nagyon tetszett.

A történetről röviden annyit, hogy évekkel ezelőtt egy csapat önkéntes tizenéves, akiket a helyiek csak a Blytoni Nyári Detektívklubként ismertek, egy különleges rejtélyt oldottak meg, amely kapcsán néhány megmagyarázhatatlan dolog azóta is kísérti őket. Ezért tizenhárom évvel később a banda újra összeáll, melynek tagjai azóta persze már felnőttek, de nem igazán érzik jól magukat a bőrükben; az életük kisiklott, depressziósak és rémálmokkal küzdenek, az egyikük még öngyilkos is lett, és mindez az Álmos-tavi eset miatt. Szóval most visszatérnek oda, ahol ez az egész lidércnyomás elkezdődött, hogy leszámoljanak végre gyermekkori szellemeikkel.
A könyvet sokan Scooby Doo-hoz hasonlítják, ami részben helytálló, hiszen a kalózok kincsétől kezdve, a különböző természetfeletti szellemeken és szörnyeken át a kísértetet lakta régi házig - csapóajtókkal, titkos pincékkel és alagutakkal együtt - itt aztán tényleg minden volt. A szereplők tekintetében azonban teljesen más karakterekkel találkozhatunk, ugyanis a csapatban lévő két lány egyike Andy, inkább fiú, mintsem lány és leszbikus. Gyerekkora óta szerelemes Kerribe, a csapat vörös hajú hajdani zsenipalántájába, akinek a haja a könyvben esküszöm, hogy külön életet élt. Bevallom engem a két lány kapcsolata nem fogott meg, sőt, Andy kitartó rajongása Kerriért egy idő után már kissé fárasztónak is találtam. Ettől függetlenül mindkét szereplőt szerettem, Andy-re a tettei és a megnyilvánulásai alapján a könyv vége felé pedig már totál férfiként gondoltam. Aztán itt volt nekünk még Nate, aki az elmúlt éveket különböző pszichiátriákon töltötte, ahova egyébként önként vonult be. És végezetül a csapat jóképű, bár már több éve halott szépfiúja Peter, kinek szellemével Nate még mindig tartja a kapcsolatot.
Ó, és majd elfeledkeztem Timről, a csapat négylábú weimari vizslájáról, aki a legkedvesebb és leghumorosabb szereplő volt mind közül.

halloween ghost GIF by Scooby-Doo

Sokszor gondolkodtam azon olvasás közben, hogy vajon melyik korosztályt célozta meg az író, és arra jutottam, hogy talán a gyereklelkű felnőttekre, és az érettebb tizenévesekre (16+) gondolt leginkább. Merthogy horrornak számomra ez a könyv túl meseszerű volt, egy kicsit sem cidriztem rajta, pedig az én ingerküszöböm aztán tényleg baromi alacsonyan van. A fentebb említett különleges nyelvezetet és stílust pedig szerintem a fiatalabb korosztály még nem igazán tudná értékelni és befogadni, holott pont ez teszi a könyvet oly különlegessé és szórakoztatóvá.

Szóval összességében örülök, hogy olvashattam. Le a kalappal az író előtt a humora, a csodás költői képei és az ilyen-olyan szóvirágai miatt. És a fordító előtt is emelem kalapom, akinek amellett, hogy kihívás lehetett e könyv fordítása, biztos rendkívül izgalmas - és kicsit nyelvújító - feladat is egyben. 

"… ahogy Kerri megpördült, hogy felszolgálja a sört, fürjei felkavarodtak, vidáman integetve, akár kissrácok a hullámvasúton. Ez is csak egy apróság Kerri számtalan varázsa közül."


Kiadó: Fumax
Eredeti cím: Meddling Kids
Fordította: Varró Attila
Oldalszám: 366

Julia Quinn: Hogyan ​fogjunk örökösnőt (A korona szolgálatában 1.)

Julia Quinn nem tud olyat írni, ami ne nyerné el a tetszésemet. A Bridgerton család történetével örökre belopta magát a szívembe, és bár lehet, hogy a Hogyan fogjunk örökösnőt nem az egyik legjobb írása, én mégis roppant szórakoztatónak, bájosnak és legfőképp humorosnak találtam ezt a történetét is.

Hogy elfogult lennék vele kapcsolatban? Lehet. Ám mindez egy csepp lelkiismeret-furdalást sem okoz számomra, mert tudom, hogy ő az egyetlen olyan író, akinek minden könyve mosolyt tud csalni az arcomra.

A könyv cselekménye egyébként nem túl bonyolult, de úgy gondolom, hogy aki szereti a történelmi romantikusokat, az nem is az őrülten csavaros történetvezetés miatt lett a műfaj kedvelője, hanem inkább az édes, sóhajokkal teli gyengéd romantikus pillanatokért, amiből aztán itt sem volt hiány.

Caroline-nak tízéves korában halt meg az édesapja és azóta különböző gyámok pártfogásában élt, akik egytől egyig mind szörnyen bántak vele. Huszonnégy éves korára már az ötödik gyámját fogyasztotta, aki eleinte az egyik legjobbnak bizonyult, de sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy őt is csak a pénze érdekli. Ugyanis amikor a férfi megtudta, hogy Caroline-nal az oldalán nagy vagyon örököse lehet, eldöntötte, ha kell, akár testi erőszak árán is maga mellett tartja lányt. Így Caroline a születésnapja előtt pár héttel kénytelen megszökni és egy biztonságos helyet keresni magának, amíg be nem tölti azt a kort, amikor már maga is hozzájuthat örökölt vagyonához. Ám ahogy kiteszi a lábát a házból, máris elrabolja őt egy ismeretlen, ám de rendkívül vonzó fiatalember.

Blake Ravenscroft - aki amolyan korabeli James Bond-féle férfi - az angliai hadügyminisztériumnak dolgozik. Épp készen áll arra, hogy befejezze a hivatását - mivelhogy pár évvel ezelőtt egy akció során elvesztette a szerelmét és azóta is önmagát ostorozza a baleset miatt -, amikor az utolsó küldetése során a hírhedt kémnő, Carlotta De Leon helyett tévedésből Caroline-t rabolja el. Ám az óriási baklövést a lány nem köti a férfi orrára, hanem örül a szerencséjének, ami épp kapóra jön neki, hiszen így a férfi otthonában lesz hol lehajtania a fejét. No és nem mellékesen némi jóleső izgalommal is tölti el, hogy egy olyan titokzatos idegennél rejtőzhet, aki ördögien jóképű és akiről szinte semmit nem tud azon kívül, hogy a brit kormánynak dolgozik.
- Közel egy éve vagyok a nyomában - vetette oda.
Erre már felfigyelt a lány: - Valóban?
- Igaz, azt nem tudtam egy hónappal ezelőtt, hogy kicsoda maga. De miután elkaptam, nem engedem el.
- Nem enged el?
Blake ingerülten nézett a lányra. - Azt hiszi, megbolondultam?
- Nem - felelte Caroline. - Éppen most szöktem meg egy bolondokkal teli házból, jól ismerem a fajtájukat, maga egészen más. 
Szeretem Julia Quinn hősnőit, mert eddig mindegyikük nagyon bájos, talpraesett és szórakoztatóan éles nyelvű volt. Na jó, lehet, hogy volt köztük egy két ügyetlenke is, de ettől függetlenül valamennyien rendkívül kedves és szerethető teremtések voltak. Olyanok, akik minden nehézség ellenére bátran kiálltak az elveik és a hitük mellett. S mindezen tulajdonságok Caroline-ra is igazak voltak, mely miatt természetesen már az első perctől kezdve megszerettem őt, míg férfi főhősünkről ugyanezt nem mondhatom el.  Blake-et egy kicsit nehezebben kedveltem meg, őszintén szólva olvasás közben igen sokszor éreztem úgy, hogy de jó lenne egy kicsit megrázni és talán egyszer kétszer még jól bokán is rúgni, hogy észrevegye végre az élet milyen kegyes hozzá, amikor szinte tálcán kínálja számára Caroline személyében a boldogságot. Na persze az is igaz, ha minderre hamar rájött volna, akkor miről is szólt volna a történet, és hol maradt volna a szórakozás, úgyhogy mégiscsak jó volt ez így, ahogy volt, nem panaszkodom.
Mint mindig, főszereplőink között most is legtöbbször csakúgy szikrázott a levegő, mely helyzetek leginkább a humoros és kedvesen évődő párbeszédekben nyilvánultak meg. És ha már a párbeszédeknél tartunk, el kell mondanom, hogy eddigi tapasztalataim szerint talán ez volt az egyetlen olyan regénye az írónőnek, ahol feltűnően sok volt a csacsogás. Egyébként igazság szerint Julia Quinn mindegyik regényében van egy bizonyos - nem csekély - mennyiségű párbeszéd, ami sokat dob a történet hangulatán, de itt néha már olyan érzésem volt, mintha az egész könyv szinte csak három, illetve négy karakter közötti társalgásból állt volna, ami bár nem volt számomra túl zavaró (mivel mindegyiket roppant mód élveztem), de azért lehet, hogy kevesebb is bőven elég lett volna.

Aki ismeri Julia Quinn írásait az tudja, hogy az írónő a másodlagos karakterek megalkotásában is szépen jeleskedik. Így nem is zárhatom soraim anélkül, hogy meg ne említeném főhősünk könnyed humorú és módfelett tapintatos barátját - James Sidwellt Riverdale márkiját, aki minden jel szerint majd a következő rész főszereplője lesz. Illetve pezsgő természetű nővérét Penelopet, és a komornyikját Perriwiket, akiket szintén nagyon megkedveltem a történet során.


Az eredeti bejegyzés 2015. szeptember 18-án íródott. 

A sorozat részei:
1. Hogyan fogjunk örökösnőt
2. Hogyan fogjunk márkit






Kiadó: Gabo
Eredeti cím: To Catch an Heiress
Sorozat: Agents of the Crown
Fordította: Dobos Lídia
Oldalszám: 300

Jill Shalvis: Egyszerűen ​ellenállhatatlan (Lucky Harbor 1.)

Az előző, lelkileg megterhelő olvasmányom után valami vidám és szórakoztató történetre vágytam és az Egyszerűen ellenállhatatlan jó választásnak bizonyult.

A történet három egymástól elhidegült lánytestvérről szól, akik együtt örökölnek egy tengerparti üdülőt, ami, mint az odautazásukkor kiderül, elég lepukkant állapotban van. Hármuk közül a középső lány, Maddie – aki a könyv főszereplője is lesz egyben - látja meg először a lehetőséget a motel felélesztésében, mely elhatározásában nagy szerepet játszik egy új élet reménye, mivel nemrég veszítette el az állását és szabadult meg erőszakos barátjától egyszerre. Tarának és Chloe-nak azonban nincs nagyon ínyére az ötlet, főleg hogy a motel felújításhoz sok pénzre lenne szükségük, amivel egyikük sem rendelkezik. Azonban – és most jön a lényeg - a kisvárosban élő egy négyzetméterre jutó segítőkész, dögös pasik száma bizony-bizony nagyon gyorsan felülírja a lányok elképzeléseit.

A könyv rendkívül szórakoztató volt számomra, az írónő humora is nagyon bejött, úgyhogy gyorsan fogytak az oldalak, hamar a történet végére értem. A sztorival kapcsolatban semmi különösre nem kell számítani; adva van egy fiatal nő, Maddie, aki épp az előző kapcsolatából próbál felépülni, és egy új helyen új életet kezdeni, amikor beúszik a képbe a földkerekség - és ezt szó szerint tessék érteni - legtökéletesebb pasija, Jax. Persze a férfi a nőt akarja, a nő pedig nem tudja eldönteni, hogy beleugorjon-e egy új kapcsolatba vagy sem – ismétlem, a földkerekség legtökéletesebb pasijával -, hiszen még az előzőből sem gyógyult ki teljesen, melynek köszönhetően Maddie szerint minden pasi egy nagy seggfej. Persze mint tudjuk vannak kivételek, de mire erre ő is rájön, és elhiszi, hogy Jax épp egy ilyen kivételes példány - elnézést a durva férfitárgyiasításért - rengeteg ronda és nem túl szép csíkos sálat köt szeretteinek. 

Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni a hőseink között működő tökéles kémiát. Elég volt csak egymásra nézniük, hogy totál beinduljanak. Ha pedig véletlenül még egymáshoz is értek, fú, hát az egy kisebb természeti katasztrófával ért fel. Maddie azonban mindezek ellenére is még sokáig fontolgatta döntését, mígnem vonzalma egy idő után mégis erősebbnek bizonyult kételyeinél. A kedves olvasó pedig szívből örülhet ennek, annál is inkább, mivel e folyamat alakulása során rengeteg játékos flörtölésben és forró erotikus jelenetben lehet része - melyek megjegyzem, nem voltak rosszak -, de nekem kevesebb is bőven elég lett volna.

A könyv főhőse Jax, egy ácsmester. :)
Szóval összességében nagyszerűen szórakoztam olvasás közeben. Ami nagyon tetszett a könyvben, az a három testvér közötti kapcsolat, az egymásnak való vicces beszólásaik és hogy mindegyikük teljesen más karaktert testesített meg. Mondjuk Maddie és Jax között túl sok volt a huzavona, meg aztán Maddie-nek néha olyan butuska kis megnyilvánulásai voltak, amin csak cöccögve ingattam a fejemet, arról már nem is beszélve, hogy hihetetlenül ügyetlen és kétbalkezes volt szegényke. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy szörnyen imponálónak találtam, hogy a három testvér közül ő volt az, aki soha nem engedte, hogy a testvérei között felmerülő nézeteltérések elfajuljanak, jószívű volt és önzetlen, egyszóval szeretni való na.

A történet egyébként karácsonykor játszódik, melynek hangulatát én egyáltalán nem éreztem, úgyhogy aki netán ezért venné a kezébe a könyvet, az biztos csalódni fog. Viszont ha valaki fokozott koncentrációt nem igénylő, könnyed romantikus kikapcsolódásra, amolyan igazi rózsaszín tündérmesére vágyik, annak tuti elnyeri majd a tetszését.

Egyébként a sorozat állítólag 50 részből áll, én a gr-en viszont ennek még a felét sem találtam meg, lehet benéztem valamit... Mindenesetre jó tudni, hogy utánpótlásból nincs hiány.


Ez pedig egy kis részlet a könyv végén található Kitálaló-ból - hogy én ezen mennyit nevettem.


Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Simply Irresistible
Sorozat: Lucky Harbor
Fordította: Said Dániel 
Oldalszám: 320


Melinda Taub: Still ​Star-Crossed – Veronai szerelmesek

Kevés olyan ember van, aki ne ismerné vagy legalább hallott volna Rómeó és Júlia történetéről. A mű népszerűsége mindenképp tagadhatatlan. Van aki szereti, van aki nem, én az előbbiek táborát erősítem, az 1996-os filmfeldolgozásért pedig kifejezetten rajongom, úgyhogy roppant kíváncsi voltam, hogy Melinda Taub vajon hogyan gondolta tovább a történetet.

A könyv Shakespeare szerelmeseinek halála után kezdődik, amikor a Montague-k és Capuletek között az ellentétek újra kiéleződnek. Nyilvánvaló, hogy a halál és a pusztítás e két család lételeme, hiszen nem múlik el úgy nap, hogy ne lennének szóbeli, de gyakran fizikai bántalmazások a két ház tagjai között. Verona hercegének azonban ebből hamar elege lesz, és hogy megőrizze városa békéjét úgy dönt, hogy a két tehetős család kibékítése csakis egy Capulet és egy Montague házassága révén lehetséges. Ezért a Montague-házból az elhunyt barátját gyászoló agglegényt Benvoliót, a Capulet-házból pedig Rómeó egykori szerelmét Rozalint kényszeríti közös házasságba. Persze a két fiatal egyike sem szeretné ezt a frigyet, különösen Rozalin nem, aki mindent meg is tesz, hogy ezt elkerülje. De amikor nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a háttérben olyan erők munkálkodnak, amik készakarva egymásnak akarják ugrasztani a két család tagjait - viszályt és zavargásokat keltve ezzel Veronában -, kénytelenek összefogni és közösen az ügy végére járni.

Számomra nagy meglepetés volt ez a regény, és csakis a szó jó értelmében. Rosalin és Benvolio hihetetlenül szórakoztató karakterek voltak. Amolyan igazi gyűlöllek-szeretlek kapcsolat volt közöttük, ami sok vidám percet okozott a könyvben. Mondjuk kicsit megijedtem a kialakuló szerelmi háromszögtől, de tulajdonképpen nem volt vészes, mivel Rosalin egyáltalán nem volt túl drámázós típus, így sem a szereplők, sem az én idegeimet nem borzolta agyon. Nagyon tetszett az író stílusa, ami könnyű és gördülékeny volt, mondhatni kicsit shakespeare-i, amit persze nem vitt túlzásba, de érezni lehetett, hogy az volt a célja, hogy épp csak meglegyintse az olvasót a régi idők szóhasználata és hangulata – pl. a jó uram és kedves hölgyem megszólításokban -, amit én roppant mód élveztem. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy bár mindegyik karakter jól eltalált volt és illet is a környezetbe, ennek ellenére én mégsem tudtam igazán megkedvelni őket.
Gyönyörűek ezek a külföldi borítók.
A Veronai szerelmesek egyébként egy erős romantikus történet, nem csöpögős, de a karakterek és a közöttük lévő kapcsolat fejlődése nagy hangsúlyt kap. Szerencsére azonban nem csak hőseink körül forog az egész történet, hanem Verona sorsa és a háttérben megbúvó gonosz kilétének kiderítése is nagy szerepet kap, úgyhogy bonyodalomból, izgalomból és akcióból nem volt hiány. Ennek köszönhetően a könyv valami hihetetlenül olvastatja magát, egy percig nem éreztem unalmasnak vagy laposnak a sztorit, még ha voltak is benne olyan események, amik néhol totál kiszámíthatóak voltak, akkor is vitt előre a kíváncsiság, hogy vajon mi vár majd rám a történet végén. 

Szóval összességében elégedetten csuktam be a kötetet, nem okozott csalódást. Talán a végén lévő nagy küzdelmet éreztem a jelentőségéhez képest kissé lebutítottnak, de ettől függetlenül egy korrekt, kerek és roppant élvezetes történetet kaptam, ami a maga kategóriájában szerintem tökéletesen megállja a helyét.  

"Kétfelől a nagybácsik álltak, talán a látszat kedvéért, vagy inkább azért, hogy a fiatalok ne menekülhessenek el. Benvolio a hölgy nevében nem nyilatkozhatott, de ő maga már bizony kiszámolta, milyen gyorsan jutna el a város kapujához. Ám a Capulet hárpiával ellentétben ő tisztában volt a kötelességével. Ha a herceg és nagybátyja azt mondják, hogy megnősül, akkor bizony, úgy lesz."


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Still ​Star-Crossed
Fordította: Mergl-Kovács Bernadett
Oldalszám: 360

Júniusi szerzemények

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt ez a hónap, és ami a legrosszabb az egészben – az óriási kánikula mellett persze -, hogy szinte alig olvastam valamit. Természetesen (mint mindig) most is alig jutott idő magamra, a nagy melegtől meg igazából olvasni sem nagyon támadt kedvem. Úgyhogy ha egész hónapban csak a fejemet vakartam volna unalmamban, nagy valószínűséggel akkor sem döntöttem volna rekordokat. Mindenesetre a könyvvásárlási kedvemnek ez a rekkenő hőség sem szabott gátat, így júniusban hat könyvvel lettem gazdagabb, melyek közül egy csere kivételével az összes vásárlás volt. Sajnos ebből a gyönyörű kupacból csak egyet tudtam elolvasni, és hahh…. azon is sikerült elsírnom az idei olvasási élményekre szánt összes könnyemet. Úgyhogy aki nem bírja a szomorú és pityergős történeteket, az kerülje Sinéad Moriarty A jó anya c. regényét, mert bizony úgy össze tudja törni az ember szívét, hogy levegőt is alig bír venni a könyv végén.
Na de evezzünk vidámabb vizekre. Elmondom nektek, hogy melyik film és sorozat nyerte el ebben a hónapban leginkább a tetszésemet. Filmek közül az Így kerek az élet c. vígjáték, ami egy halál könnyed, egyszer nézős kis limonádé volt számomra. Persze ezen is többször eleredt a könnyem - hát igen, ez már csak egy ilyen pityergős hónap volt -, de sebaj, ez nem volt fájdalmas, csak a legyengült idegrendszerem eredménye. A másik pedig egy sorozat, az Esernyő Akadémia, ami egy szuperhősökről szóló igen erős karakterközpontú, baromi jó, kicsit retrós, kicsit sötét hangulatú, fantasztikus zenei betétekkel ellátott, irtó izgalmas és kiszámíthatatlan ínyencség volt. Nekem mindkettő nagyon bejött. Nézzétek meg ti is, megéri.

Szóval a júniusról röviden ennyit. Júliusi terveim nincsenek, és nem is lesznek. Egyrészt mert nem szeretem előre megtervezni, hogy  mit olvassak, hiszen ez nálam mindig annyira hangulatfüggő. Másrészt mert sok éves tapasztalatból tudom, hogy teljesen felesleges bármiféle tervet is készítenem - lásd Lobo vcs kihívását is már mit tudom én hány éven keresztül gyűröm -, úgysem sikerül teljesítenem.

Sinéad Moriarty: A jó anya

Nem túl sok halálos betegségről – jelen esetben leukémiáról - szóló könyvet olvastam eddig életem során, mivel alapvetően igyekszem kerülni az ilyen témájú szívfacsaró, szomorú történeteket - ennek ellenére A jó anya pont ilyen volt. Őszintén szólva nem is értem, hogy miért vágtam bele - hirtelen elhatározásból, nincs más magyarázat rá -, mindenesetre ezek után egy jóidegi hótziher, hogy csak vidám és léleksimogató könyveket fogok majd a kezembe venni, annyira kikészültem tőle lelkileg.

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy A jó anya nem nyerte el a tetszésemet, csak irtózatosan nehéz és megterhelő könyv volt számomra. Amikor belekezdtem, egy percig nem gondoltam, hogy egy egész doboz papírzsebkendőt fogok majd elsírni olvasás közben, a könyv második felét pedig effektíve végig bőgőm majd. Úgyhogy most óriási dilemmában is vagyok, hogy hogyan is viszonyuljak és miként értékeljem a könyvet, mert bár a végén mosolyogva, és a könnyeimet törölgetve csuktam be a kötetet, lelkileg mélységesen meggyötört.

A történetről röviden annyit, hogy Kate, a jó anya élete romokban hever.  A férje magára hagyta őt három gyermekével egy fiatal nő miatt, akit aztán feleségül is vett, és akitől már gyermeke is született. A történet első részében megismerhetjük Kate és a gyermekei életét, hogy hogyan birkóznak meg apjuk árulásával és hogy mindez milyen hatással van az életükre. Szívmelengető volt látni a testvérek közötti erős kapcsolatot. Mindegyikük másként dolgozta fel a velük történt eseményeket és másként gondolt az apjára, de ami a legfontosabb, mindenben támogatták egymást és az anyjukat, akinek minden segítségre (legyen az egy-két baráti szó vagy anyagi támogatás) nagy szüksége volt. A három gyerek közül a tizenkét éves Jess kezelte a legérettebben a szülei válását, Luke, a tizennyolc éves bátyja már sokkal nehezebben viselte a család felbomlását és hogy az apja szinte felé sem nézett. De szerencsére Luke rengeteg támogatást kapott a húgától és a barátnőjétől, akivel a kapcsolata szintén a történet szerves részét képezte. És itt van még a legfiatalabb gyermek Bobby, aki szinte alig ismerte az apját, teljesen össze van zavarodva, és hihetetlen mód igényli a figyelmet, amit sajnos nem mindig kap meg. A történet kezdetben Kate-nek a gyermekeivel és az őket segítő apjával való kapcsolata körül forog, majd amikor egyik napról a másikra Jessnél leukémiát diagnosztizálnak, hirtelen minden rosszabbra fordul.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy Nick fejébe is beleláthattunk, hogy az ő érzéseit és tetteinek hátterét is megismerhettük, még ha sokszor ezzel irtózatosan fel is bosszantott. Ő teljesen másként látta Jess harcát a betegségével, mint az anyja Kate, és én tulajdonképpen mindkét félt meg tudtam érteni. A könyvben nincsenek tisztán helyes és helytelen döntések, ennél sokkal árnyaltabb minden. A dolgok egyszerűen csak úgy megtörténnek, mint ahogy a való életben. Jess váratlanul beteg lesz és ez ellen senki nem tud semmit tenni. Lehet sírni, püfölni és rugdosni a falat, őrjöngeni, és a miértekre keresni a választ, de egy pont után muszáj elfogadni a betegség tényét és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Ezt a fájdalommal és szomorúsággal teli küzdelmet pedig az író rendkívül szívszorító módon mutatta be nekünk. Jess hihetetlenül érett gondolkodású, életvidám és pozitivizmustól sugárzó személyiség volt, a betegségének nyomon követését biztos vagyok benne, hogy igazi érzelmi hullámvasútként éli majd meg minden olvasó.

Vajon tudunk-e olyan erősen szeretni valakit, hogy elengedjük őt? És ha igen, vajon együtt tudunk-e élni tettünk súlyával?

A könyvet olvasva annyiszor átfutott a fejemben, hogy úristen mennyire szeretem én a gyerekeimet. Ahogy jönnek-mennek itthon és ahogy mesélnek a napjukról iskola után, még ha a nagyobbikból harapófogóval kell is kihúzni mindent, míg a kisebbiknek be nem áll a szája. Szeretem, hogy elmehetek a lányom hangversenyére, és hogy egy baromi fárasztó nap után segíthetek nekik a tanulásban. Szeretek figyelni rájuk. Jó törődni velük. Ők az életem. A mindenem.

A jó anya egy nagyon mély és megrendítő olvasmány a határtalan anyai szeretetről. Biztos vagyok benne, hogy minden szülő e könyv elolvasása után - ha egyáltalán végig tudja olvasni - agyon fogja ölelgetni a gyermekét örömében, hogy van neki. Sinéad Moriarty olyan témát dolgoz fel, amit egyetlen anya sem szeretne átélni, de még csak igazán belegondolni sem, mert már a gondolata is erős fizikai fájdalommal töltené el. Tetszett a könyv, még ha túlságosan megkomponáltnak és kimódoltnak is éreztem az egészet, úgyhogy mindenképp örülök, hogy olvashattam, bár ha tudtam volna, hogy pontosan miről szól, nem biztos, hogy belevágok. 


Kiadó: Európa
Eredeti cím: The Good Mother
Fordította: Siklós Márta
Oldalszám: 520