2021/06/09

, , , , , , ,

Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

A történetről röviden annyit, hogy Grant McAllister egy visszahúzódó nyugdíjas matematika professzor, aki egyedül él egy gyönyörű mediterrán szigeten. A detektívtörténetek aranykorának idején kidolgozta a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, mely szerint minden bűnügy ugyanazon az egyszerű szabályrendszeren alapul, azaz mindig kell egy áldozat, egy tettes, egy gyanúsított és egy nyomozó. Minden más csak az események helyes sorrendjének kitalálásán múlik. Grant, hogy szemléltetni tudja a kutatása által feltárt szabályokat, megírta a White-gyilkosságok című novelláskötet, melyben hét gyilkossági történetet elevenített meg.

Évekkel később egy kiadó felkeresi őt azzal a kéréssel, hogy újra kiadnák ezt a novelláskötet. El is küldik hozzá Julia Hartot, az éles eszű és rámenős szerkesztőt, hogy az íróval együttműködve nézzék át és szerkesszék újra a kötetet. Ám Julia a novellák olvasása során sok kétértelműséget és következetlenséget talál, olyanokat, mint például a nappali és az éjszakai beállítások felcserélését, vagy az egyik szereplő külsejének hirtelen megváltoztatását, vagy egy eltűnt kutyát, illetve fordított jelentésű szavak használatát...  Szóval valami nagyon nem stimmel a novellákkal, csakúgy, mint Grant múltjával kapcsolatban sem, ezért Julia nyomozni kezd.


Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, annak ellenére, hogy nem túlzottan rajongok a novellás kötetekért, itt azonban mindegyiket kivétel nélkül nagyon élveztem. Az meg, hogy ezek a novellák egy ugyancsak izgalmas és ötletes kerettörténetbe voltak ágyazva, csak még különlegesebbé tette az egészet.

Érdekes volt a könyv abból a szempontból, hogy soha nem gondoltam bele abba, milyen szabályokat lehet egy krimivel kapcsolatban felállítani. Itt meg aztán dögivel kaptam az ilyen-olyan formulákat és azok különböző matematikai összefüggéseit és magyarázatait, amik be kell valljam, nem mindig kötötték le a figyelmemet. Úgyhogy azokat a részeket, ahol Julia és Grant egy-egy novella elolvasása után a gyilkossági rejtély matematikai felépítését tanulmányozta, nem éreztem túl élvezetesnek. A hét novellát azonban annál inkább, illetve a nyolcadikat is - amely Grant múltjának kibogozása közben kezdett szép lassan alakot ölteni - meglehetősen csavarosnak és izgalmasnak találtam.

Egyébként, amikor Julia az első novellánál rámutatott az ellentmondásra, a következőnél már én is keresni kezdtem a “hibákat”, ami elég szórakoztató volt. Nagy meglepetésemre volt olyan, amit megtaláltam, de a többsége azért elkerülte a figyelmem - ami ismét megerősített abban, hogy soha a büdös életbe nem válna belőlem jó nyomozó.
A könyv felépítése érdekes volt, a novellák pedig mind hangulatban, mind felépítésben különböztek egymástól - az Agatha Christie ihlette történet különösen tetszett. Mondjuk, ha nem olvastam volna a fülszöveget, akkor először tuti nem tudtam volna hova tenni Julia és Grant párosát, mivel az elején egyáltalán nem tisztázott, hogy egy szerkesztő olvassa fel a történeteket az írójának. Ám ez viszonylag hamar egyértelművé válik, de ahhoz, hogy végül is már a legelejétől kezdve képben legyek, most kivételesen sokat segített a könyv hátulján lévő kis összefoglaló.

Összességében a Nyolc nyomozó egy igazán különleges könyv volt, mely után biztos, hogy más szemmel fogom olvasni a detektívtörténeteket - egy darabig legalábbis mindenképp. Hogy a tanultak segítségemre lesznek-e majd a gyilkossági ügyek könnyebb megoldásában? Nos, arra nem vennék mérget, de tapasztalatszerzésre és egy kis elmélkedésre kétségkívül nagyszerű lehetőség volt.


Kiadó: Agave
Eredeti cím: 
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 288

tovább olvasom Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

2021/06/06

, , ,

Julie Klassen: A néma nevelőnő

Annyira jó emléket és érzést hagyott maga után az írónő előző könyve, hogy amikor lelkileg kicsit magam alatt voltam és semmihez nem volt kedvem, az ő regénye után nyúltam gyógyulás gyanánt, és szerencsére bevált.

A néma nevelőnő egy fiatal lányról szól, aki valami olyat tesz, ami miatt el kell menekülnie otthonról, aztán a véletlennek na és persze a kíváncsiságának hála egy nemesi család otthonában köt ki. Ugyanis Olivia az útja során nem bír ellenállni, hogy ne vessen egy pillantás a környéken zajló nemesi bálon részt vevő előkelő társaságra. Így lett véletlenül fültanúja egy bizalmas beszélgetésnek a ház ura és annak fia, az ifjú Lord Bradley között. A titok, ami közöttük elhangzott, olyan horderejű, hogy ha kitudódik, óriási botrányba keverheti a családot, ezért Lord Bradley úgy dönt, ő maga ajánl munkát a lánynak, hogy ott tartsa a birtokon, amíg meg nem győződik róla, hogy nem ártó szándék vezeti.


A könyvben minden szereplőnek volt valami titka, a múltjával vagy épp a jelenével kapcsolatban, amire a kötet végére szép lassan fény is derül. A középpontban természetesen Olivia és Lord Bradley szerelmi románca áll, melyet a szerteágazó és rejtélyekkel teli családi kapcsolataik elég bonyolulttá tesznek. Tetszett a könyv történelmi háttere, ahogy az írónő bemutatta ennek az időszaknak az osztályrendszerét és azokat a szabályokat, amelyeket a társadalom egészében kialakítottak és betartottak. Érdekes volt a nemesi birtok működéséről és a nevelőnők elszigeteltségéről - a családtól és a szolgáktól egyaránt - olvasni, ami bár igaz, hogy egy vérbeli történelmi romantikus rajongó számára nem újdonság, ám mégis mindig örömmel veszem, ha ebben a témában érdekes és új információkkal bővül a tudásom. Mondjuk kissé nehezen hihető számomra, hogy amíg Olivia csak a gyerekek egyik szobalánya volt, addig minden szolga a barátjának tartotta, miután azonban a nevelőnőjük lett, már hátat fordítottak neki és alig beszéltek vele. De persze nem kizárt, hogy valóban voltak olyan nemesi családok, ahol mindez megtörténhetett, ki tudja, ezt nem posztom firtatni. Ami kissé bosszantott a könyvben az Olivia karaktere volt, nekem túl bizonytalannak és naivnak tűnt, és érzésem szerint nem mindig viselkedett értelmes és racionális ember módjára, de fátylat reá, mert így is élveztem a vele történt események sokaságát, melyet egy csomó izgalmas és vonzó rejtély tartott igazán össze.
Összességében elmondhatom, hogy határozottan megszerettem az írónő austeni idők hangulatát idéző nyugodt és kiegyensúlyozott stílusát, a lassú sodrású, részletes leírásokkal teli meglehetősen összetett történetvezetését. S bár úgy gondolom, hogy regényei élvezetéhez kell egyfajta hangulat - nekem legalábbis mindenképp -, ám ha mindez megvan, a siker garantált. 


Kiadó: General Press
Eredeti cím: The Silent Governess
Fordította: Melis Pálma
Oldalszám: 416

tovább olvasom Julie Klassen: A néma nevelőnő

2021/05/30

, , , ,

Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

Ennek a könyvnek nemcsak a címe és a borítója, de a leírása is úgy elvarázsolt, hogy amikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. És úgy örülök, hogy hallgattam a megérzésemre – ami most szerencsére nem hagyott cserben -, mert egy nagyon bájos, humoros és rendkívül hangulatos nyomozós történetre találtam benne.

"Süt a nap, kék az ég, gyilkosság van a levegőben."

A sztoriról röviden annyit, hogy négy nyugdíjas, akik mindegyike külön-külön alulról súrolja a nyolcvanat, egy idilli kis angol vidéken, Cooper Chase-ben él egy luxus nyugdíjasotthonban. Mivel életkoruk ellenére fizikailag és szellemileg is még mindig a toppon vannak, és mindegyiküket lenyűgözi a találós kérdések és a bűncselekmények izgalmas rejtélye, egy klubbot alapítanak, amely a megoldatlan bűnügyi esetek megoldásával foglalkozik, s melynek neve: csütörtöki nyomozóklub.

A csapat mozgatórugója Elizabeth, aki véleményem szerint évekkel ezelőtt valamilyen titkos ügynök vagy kém lehetett, olyan kiterjedt ismeretségi körrel és olyan szokatlan módszerek alkalmazásával szerzi meg a szükséges információkat, hogy csak erre tudtam gondolni. A csapat másik nő tagja pedig Joyce, aki korábban ápolónőként dolgozott, de róla majd később mesélek. Persze a férfiak sem maradtak ki a bandából; Ron, legfőképp nagy hangjával és határozott fellépésével tűnt ki, míg Ibrahim pszichiátriai múltja révén erősítette a társaságot.

Szóval ők négyen, a csütörtöki nyomozóklub, folyamatos kapcsolatban voltak egymással, teázgattak, beszélgettek, miközben néha – na jó, lehet, hogy nem is olyan ritkán –, de egy-egy pohár bor, gin, de még whisky is simán lecsúszott a torkukon. Olyan kellemes, meghitt baráti és nyugodt hangulatban éltek ők ebben a luxus otthonban, hogy már-már én is oda vágytam, és úgy gondoltam, hogy ez igen! Ilyen környezetben és helyen kéne minden embernek megöregedni – ha-ha-ha, álmodik a nyomor.
Na de visszatérve a történethez; az élet akkor kezd igazán felpezsdülni hőseink számára, amikor a nyugdíjasotthon egyik társtulajdonosát holtan találják a konyhájában. A csütörtöki nyomozóklub persze rögtön beveti magát, és a négy öreg (elnézést, idős) elhatározza, hogy mindenképp megtalálja a gyilkost, és megoldja e trükkös gyilkosság rejtélyét. A nyomozáshoz két igazi rendőr is csatlakozik, de igazából ők csak statiszták ebben az egész felfordulásban, mert a főszerep egyértelműen az imádnivaló nyugdíjasoké.
Hát nekem ez a könyv borzasztóan tetszett. Bájos, humoros, érdekes, megható és igazán szórakoztató történet volt. A könyv elbeszélési technikáját érdekesnek találtam, mivel két nézőpontra osztotta a regényt. Az egyikben a jól megszokott harmadik személy perspektívájából láthattuk az események folyását, a másik nézőpontban pedig Joyce naplóbejegyzésein keresztül, ahol az ő személyes tapasztalatairól, élményeiről, és nem utolsósorban érzelmeiről (a kortól, a betegségektől, az elhagyatottságtól és a haláltól való félelméről) olvashatunk, amely nemcsak őt és a társait hozta ezzel érzelmileg közelebb hozzánk, de mélységet és egy kis búskomorságot is adott a történetnek.  

A könyv mind a négy főszereplőjét imádtam; színesek voltak, szerethetőek, érdekesek és rendkívül emberiek. A kedvencem azonban mégis Elizabeth maradt, és nemcsak azért, mert lelkileg őt éreztem a legerősebb karakternek mind közül, hanem mert rendkívül határozott személyiség volt és mert mindig tudta, hogy mit kell tennie, és hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy megszerezze azt, amire szüksége van. Még akkor is, ha teszem azt egy kirablott apácának kell kiadnia magát a célja elérése érdekében. A gyilkosság hátterét és motivációját is izgalmasnak találtam, olyan tekervényes és csavaros volt, mint egy jól megtöltött kakaós csiga. A hihetetlen és a lehetséges események elképesztő keverékét éreztem benne, amit a szerzőnek úgy sikerült megvalósítania, hogy az olvasó egyszerre tudjon sírni és nevetni rajta, megkérdőjelezni, ugyanakkor mégis logikusnak - vagy legalábbis egy kis jóindulattal - hihetőnek találni mindazt.
Az is nagyon tetszett a könyvben, hogy Osman nagyban eltért az idősek sztereotípiájától. Mert ugye, hogy is képzeljük el őket? Egész nap a tévé előtt ülve, totál  inaktívan, saját közösség nélkül, magányosan… Ebben a történetben azonban élettel teliek voltak, ami egyedülálló frissességet és eredetiséget adott a könyvnek. Na meg aztán azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül velük kapcsolatban, hogy ők mindenhez másképp viszonyulnak, és határozottan több élettapasztalattal rendelkeznek, mint a fiatalabb korosztály. Ráadásul a mi szereplőink még okosak is voltak, a hatóság számára pedig a koruknál fogva érinthetetlenek, amit ők teljesen mértékben ki is használtak, nem kevés humoros percet okozva ezzel az olvasó számára. 

"Egy bizonyos kor után az ember nagyjából azt tehet, amit csak akar. Senki se szól rá, kivéve az orvosait és a gyerekeit."

Szóval egy szó, mint száz, A csütörtöki nyomozóklub nagyon élvezetes olvasmány volt, remek szórakozást nyújtott számomra. Biztos vagyok benne, hogy sokáig megmaradnak kedves szereplői a fejemben, várom is nagyon a folytatást.


A WMN oldalán egy jó kis interjú olvasható a szerzővel, amiből azt is megtud-  hatjuk, hogy Steven Spielberg már meg is vásárolta a könyv megfilmesítési jogait. Hurrá, hurrá, kíváncsian várom az eredményt.

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Thursday Murder Club
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 368

tovább olvasom Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

2021/05/24

, , , , , ,

B. B. Easton: 44 ​fejezet 4 férfiról (44 fejezet 0.)

Általában jó érzékkel szoktam magamnak könyvet választani, ritkán nyúlok mellé, de néha azért ez is megtörténik. Nem szeretném ekézni a könyvet, mert nem vagyunk egyformák, lehet, hogy ez a könyv másnak nagyon tetszik, nekem bevallom nem nagyon, mindenesetre - hálás olvasó révén – nem felejtettem el magamba nézni és feltenni a kérdést; lehet nem is a könyvvel van a baj, hanem velem? Mert igaz, ami igaz, mostanában elég pocsék lelkiállapotban voltam, melynek köszönhetően nem sok mindent tudtam befogadni, úgyhogy nem kizárt, hogy nem a megfelelő időben kezdtem bele a regénybe… de á-á-á, az a piszok kisördög a bal vállam fölött azt súgja folyamatosan a fülembe, hogy nem ez a problémám igazi oka. 

A történetről röviden annyit, hogy BB szexuális kapcsolata  a férjével nyolc év házasság és két gyerek után mélypontra került. Ken képtelen megadni a feleségének azt a figyelmet és szenvedélyt, amire vágyik és amire szüksége lenne, ezért BB úgy dönt, hogy a hiábavaló próbálkozások helyett más módszerhez folyamodik és inkább naplót ír a régi pasijaival való szexuális kalandjairól, amivel aztán manipulálhatja majd a férjét. BB két naplót vezetett, az egyiket őszintén, a valóságnak megfelelően írta, a másikat pedig a férjének szánta, amit a saját gépén „rejtett” el egy Ken, soha, de soha nem olvashatja el nevű mappában, amit Ken naná, hogy megtalált és elolvasott, melynek hatására szép lassan kezdett is egyre forróbbá és változatosabbá válni a kettejük közötti szexuális kapcsolat.

"A tetovált rosszfiúk olyanok, mint a drog, amiről képtelen vagyok leszokni. Úgy falom az antihősöket felvonultató romantikus regényeket, mintha alapvető élelmiszerek lennének." 

A naplójában BB négy pasival való viszonyáról mesél, akik közül az egyik egy erőszakos skinhead srác volt, akit egy agyontetovált punk rockker követett, majd később egy heavy metalos basszusgitáros, míg el nem jutott a tuti befutóig, élete párájáig, Kenhez, a könyvelőhöz.


A könyv ötlete szerintem szuper és a karakterekben is óriási lehetőségeket láttam, a megvalósítással azonban komoly problémáim voltak. Kezdve azzal, hogy nem sok cselekménye volt az egésznek. Értem én, hogy olyan naplóbejegyzéseket olvashatunk, melyben BB múltjának maradandó, és a férfiakkal való kapcsolatának fontos szakaszai jelennek meg, de ez számomra annyira szétesett és olyan semmilyen volt - mivel semmi másról nem szólt csak a szexről -, hogy nem tudott folyamatosan lekötni. Na meg aztán az írónő stílusát sem nagyon szerettem meg. Kétségkívül nagyon őszinték és kendőzetlenek, sőt néhol igazán zavarba ejtőek voltak a beszámolói, de ez nekem olykor már túl sok volt (szerintem kissé túltolta mindezt Easton), arról nem beszélve, hogy - talán pont ez miatt - egyetlen szereplő sem nőtt közel a szívemhez. Nem, még BB férje Ken sem.

"Ken nem volt veszélyes vagy lázadó, leszámítva a potenciális mazochizmusát. Nem játszadozott. Ő… úriemberként viselkedett. Szerintem ez a sok lovagiasság kiszárította a vaginámat."

És akkor el is érkeztünk Kenhez. A könyvben számos forró jelenet van, köztük rengeteg olyan, ami eltúlzott és komikus viselkedéssel mutatja be BB-t, aki így akarja mindenképp megmenteni a házasságát. De vajon Ken is meg akarta menteni ezt a házasságot?  Merthogy Ken érzéseiről, vágyairól, álmairól meg úgy egyáltalán az egész pasiról nem sok mindent tudtunk meg azon kívül, hogy érzéketlen és elég élettelen szex közben az ágyban. Szóval roppant felszínesnek éreztem az ő karakterét, és totál két dimenziós szereplőként láttam magam előtt végig a könyvben. Meg aztán azon is elgondolkodtam párszor, hogy szegény Kennek ez a fajta manipulációja nem volt kissé gonosz húzás BB részéről? Tényleg ilyen módszerrel lehetne rendbe hozni egy házasságot? Valóban ez lenne egy egészséges kapcsolat alapja?

A könyvből és az ezt követő folytatásokból a Netflix tévésorozatot is készít.

És ha mindez nem lenne elég, sajnos a könyv humora sem fogott meg igazán. Hogy őszinte legyek, úgy kb. a kötet felénél veszített el végleg az írónő, amikor azt írta, hogy miközben a férjével a kocsijukban szexeltek, a tejtől dagadó melléből a férje ingére spriccelt a tej, a másik melléből pedig a nadrágjára csöpögött. Ahhh… értem én, hogy ez mennyire őszinte meg - van akinek - vicces? Mindenesetre én ezt egyáltalán nem találtam annak, és nyugodtam vessetek meg, ha túl prűd lennék, de az ilyen szexjelenetek számomra nemhogy nem szórakoztatóak, de abszolút lelombozók és érdektelenek.

Persze nem tagadom, volt a könyvben egy-két olyan jelenet, ami megmosolyogtatott, de összességében csalódott vagyok, mert sem a stílus, sem a humor nem kötött le és nyerte el a tetszésemet. Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő emberek számára a megfelelő időben humoros és érdekes lehet ez a könyv. Nekem egyszerűen nem jött be.
 

Ha minden igaz BB karaktere maga a szerző, a történetek pedig valóban személyes tapasztalati alapján íródtak. Nos, ha mindez igaz, akkor nagyon bátornak tartom és őszintén értékelem, hogy betekintést engedett komikus és szerintem már-már felvállalhatatlan pasijai múltjába, illetve a férjével való kapcsolatába.

Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: 44 Chapters About 4 Men
Fordította: Bótyik Bettina Zora
Oldalszám: 352

tovább olvasom B. B. Easton: 44 ​fejezet 4 férfiról (44 fejezet 0.)

2021/05/23

, , , , ,

Kristen Ciccarelli Az ​utolsó namsara (Iskari-trilógia 1.)

Kisgyerekként az uralkodó leánya Asha, jó barátságban volt Kozuval, a leghatalmasabb és legveszélyesebb Őssárkánnyal, aki egy nap gyilkos lángjával nemcsak őt sebesítette meg súlyosan, hanem a szülővárosát is majdnem porig égette. Ashát ez miatt folyamatos bűntudat mardosta, ezért egymás után kegyetlen módon kezdte levadászni a sárkányokat, így vált belőle a Firgaard birodalom legrettegettebb sárkányölője, akit a birodalom népe ahelyett, hogy tisztelt és szeretett volna, csak megvetett és félt.

Asha egyik sárkány fejét vitte a másik után a királynak, aki egy nap szörnyű ultimátummal állt elő: ha megöli és ezzel megszabadítja az országot Kozutól, akkor nem kell feleségül mennie a kegyetlen parancsnokhoz, Jarekhez, akit a lány szívből utált. Ezek után Asha semmi mást nem akart, mint elpusztítani a sárkányt, küldetésében pedig nem volt  egyedül, mert váratlanul valaki mellé állt. Valaki olyan, akinek nem is szabadna ránéznie és megszólítania őt. Ez a valaki pedig nem más, mint Torwin, Jarek titokzatos rabszolgája.


Zavarban vagyok a könyv értékelésénél, mert igazából semmi rosszat nem tudok róla mondani, ennek ellenére mégsem tudtam tökéletesen ráhangolódni és elmerülni benne.

Mondjuk az is igaz, hogy azokért a történetekért, amikben valamilyen állatok szerepelnek – legyenek azok akár sárkányok, - nem igazán rajongok. Ne értsetek félre, imádom az állatokat és a sárkányokat sem vetem meg, de ha valami szörnyűség történik velük, márpedig az esetek 90%-ban mindig oda fut ki a dolog, azt nagyon rosszul viselem. Ráadásul ebben a könyvben olyan igazán gonosz és kegyetlen karakterek szerepeltek, akiket irtózatosan lehetett - és ezt most csupa nagy betűvel képzeljétek el – utálni.

Maga a történet egyébként nagyon szépen építkezik, és a könyv végére gyönyörűen kinyílik. A szerző által megálmodott világot pedig, ami mély vallási alapokra épül, és melyben a sárkányoknak és meséknek hatalmas szerepe és jelentősége van, szintén varázslatosnak találtam. Kezdetben a fejezetek közé ékelődött „tiltott történeteket” kissé zavarónak éreztem, de amikor rájöttem, hogy ezek tulajdonképpen a múlt eseményeit elevenítik meg és mindegyik mesének értelme és súlya van a történetre nézve, már kifejezetten vártam, hogy olvashassam őket.
Ami miatt különlegesnek éreztem a kötetet, az a női főszereplő, Asha karaktere, aki egy erős, igazi harcos szellem volt. Jellemfejlődésének útján -, ahogy megismeri a múltját és rájön, hogy ki is ő valójában és hogy mire képes, végül pedig, ahogy önmagára talál - nagyon szépen vezetett végig bennünket az írónő. Ráadásul a többi karaktert is meglehetősen érdekesnek és többnyire szerethetőnek találtam. Kivéve persze Asha vőlegényét Jareket, aki egy kegyetlen, önző és hatalommániás állat volt - az ő jeleneteinél csak úgy tombolt bennem az indulat. Tetszett, hogy sok mellékszereplővel dolgozott a szerző, melyek mindegyikéről érdeklődve olvastam, különösen Asha bátyjáról, de róla is csak miután rájöttem, hogy sokkal több rejlik benne, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

A lassú égésű szerelmi száltól annyira nem voltam elájulva, na meg aztán Torwin sem az a tipikus harcos típus volt, akit elsőre Asha mellé gondoltam volna. Épp ellenkezőleg, ő egy rendkívül szelíd és türelmes fiú volt, ami bevallom, nekem nem nagyon jött be. Ellenben az, hogy nem volt köztük semmi félreértés, szenvedés és nyavalygás, óriási pozitívum volt a szememben. Csakúgy, mint a történet vége, ahol úgy felpörögtek az események és olyan fordulatos és izgalmas volt minden, hogy szinte alig tudtam letenni a könyvet, ami azért sokat dobott az összképen. 

Úgyhogy összességében Az utolsó namsara korrekt regény volt, egyedi világfelépítéssel és szereplőkkel, a sárkányos fantasy rajongóknak csak ajánlani tudom.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Last Namsara
Fordította: Komáromy Zsófia
Oldalszám: 448

tovább olvasom Kristen Ciccarelli Az ​utolsó namsara (Iskari-trilógia 1.)

2021/05/14

, , , , , ,

Andrew Gross: Egy ​kém Auschwitzban

1944. Míg Európában nagyban zajlik a második világháború, az amerikaiak keményen dolgoznak a Manhattan terv megvalósításán. Az atombomba kifejlesztésének kulcsa azonban egy lengyel fizikus, Alfred Mendl birtokában van, akit a családjával együtt a németek a varsói gettóból Auschwitzba szállítottak. Így az amerikaiaknak nincs más választása, mint megkísérelni a lehetetlent, megszöktetni a professzort a táborból. És itt lép a képbe a fiatal lengyel menekült, Nathan Blum, aki az amerikai titkosszolgálatnál rejtélyes üzenetek dekódolásával foglalkozik. Blum amellett, hogy folyékonyan beszél németül és lengyelül, rendkívül talpraesett, amolyan igazi túlélő típus. Legfőbb célja, hogy bosszút álljon a nácikon a családja meggyilkolása miatt, így amikor az amerikaiak arra kérik, hogy hozza ki a professzort Auschwitzból, nem sokat gondolkodik, igent mond a feladatra.

A történet legelején egy idős férfival ismerkedünk meg, aki a lányának kezd el mesélni egy történetet. Ez a történet azonban nem a gyermekkorával kezdődik, hanem két férfival, akik az auschwitzi táborból menekülnek. Ezek a férfiak lesznek majd később Mendl professzor szökési tervének kulcsai, ugyanis csak ők rendelkeznek a táborról olyan információkkal, melyek segítségével Blum képes lesz megszöktetni a fizikust. Blum pontos tervvel érkezik Auschwitzba. 72 órája van megtalálni a professzort és felkészülni a szökésre, de a dolgok természetesen egyáltalán nem a tervek szerint alakulnak. A tét óriási, a küldetés pedig - mondjuk ki nyugodtan - lehetetlennek tűnik.


Gross nem teljesen saját kútfőből merítette a történet ötletét, hanem apósa - aki az amerikai hírszerzésnél szolgált - háborús emlékeit felhasználva írta meg ezt a regényt, melyben a szereplők túlnyomó része ugyan kitalált személy, de a díszlet és néhány karakter tekintetében azonban mégis hű maradt a történelemhez.

Én rendkívül jól szórakoztam ezen a könyvön, tele volt akcióval és feszültséggel, szinte letehetetlen volt az elejétől a végéig, úgyhogy részben végig izgultam az egészet. Úgy peregtek a szemem előtt az események, mintha csak filmen néztem volna az egészet. Nem lepődnék meg, ha valamelyik filmstúdió le is csapna a könyv megfilmesítésére.

Ráadásul Gross igazán emlékezetes karaktereket hozott létre, Leo és Greta története maradandó nyomott hagyott bennem, csakúgy, mint Blum alakja, aki soha nem félt cselekedni, hihetetlen bátor, eltökélt és kitartó ember volt. A koncentrációs tábor is nagyon érzékletesen lett ábrázolva, az a rengeteg fájdalom és embertelenség; a rabok részéről a halálba való beletörődés, az őrök részéről pedig az a borzalmas közöny és kegyetlenség, ahogy az emberekkel bántak - sok holokauszt regénnyel volt már dolgom, tehát mindez
 nem volt újdonság számomra, és mégis - most is rendesen felzaklatott.
A könyvet az elején megismert idős férfi elbeszélése zárja, - amely keretbe foglalta így a történetet - arra pedig, hogy ki lehetett ő a szereplők közül, szintén csak ekkor derült fény - megmondom őszintén, részemről hatalmas volt a döbbenet. 
Egyetlen kicsi problémám volt csak a regénnyel, az pedig a különböző képletekről, egyenletekről és fizikai magyarázatokról szóló részek voltak, melyekből mivel egy kukkot sem értettem, mindig kirántottak a hangulatból. Ám a cselekmény kiszámíthatatlansága és az izgalmas mellékszereplők, na meg a vége, ami külön meglepetést okozott számomra, mindenért kárpótolt.

Úgyhogy összességében remek könyvhöz volt szerencsém, összetett cselekménye, a véletlenek és a tervezett események izgalmas összjátéka végig lekötötte a figyelmemet. Gross pedig olyan profi módon építette fel a feszültséget és kapcsolta össze érzelmileg olvasóját a szereplőkkel, hogy le a kalappal előtte.

Ezek után a többi könyvére is kíváncsi vagyok.


Kiadó: Lettero
Ereeti cím: The One Man
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Oldalszám: 550

tovább olvasom Andrew Gross: Egy ​kém Auschwitzban

2021/05/06

, , ,

Tanítóm, a polip - Netflix

Úgy gondolom, hogy a Netflix, az HBO GO és társainak hála az emberek egyre jobban tolerálják a másságot, vagy akár a színes színészek elfogadását a filmiparban, ami jó dolog. (Mondjuk én az utóbbit a Bridgerton sorozatnál sokkal rosszabbul viseltem, mint az Árnyék és csont-nál, de ez már az én bajom.) Szóval működik az emberek érzékenyítése ezen a téren, kár, hogy a természet és az állatvilág irányában már nem ennyire intenzíven. Amikor megnéztem a Netflixen látható Tanítóm, a polip című csodás természetfilmet, ami igazából nem is természetfilm, legalábbis nem olyan értelemben, mint amilyeneket David Attenborough készít, tudatosodott bennem igazán, hogy sokkal több ilyen filmre lenne szükség, hogy az emberek észrevegyék a természet csodáit. Áh, tudom, ez számomra is elég közhelyesen hangzott, de akkor is így van.  

A filmből megtudjuk, hogy Craig Foster terápiás célzattal kezd el a hideg tengerben búvárkodni, abban a reményben, ha közelebb kerül a természethez, és ha újra éli gyerekkori emlékeit, visszakaphatja majd rég elveszett energiáját, és ismét boldogan tud majd élni. (Elárulom, a terve tökéletesen bevált.) Aztán a tenger alján egy polipot kezd megfigyelni, amely megfigyelés aztán, mint kiderült, közel egy évig tartott. Minden nap lemerült hozzá és követte őt és meglepő mód az érdeklődés kölcsönös volt, mert egy idő után a polip is kíváncsi lett rá. Kialakul közöttük a bizalom, és egyfajta érzelmi kapocs – persze csak Foster részéről - ami szerintem fantasztikus volt. „Csak rá tudtam gondolni – a vízben és a szárazföldön is”
Az internet népe között vannak olyanok, akik a kettőjük közötti fizikai kapcsolatokat erotikusnak találták, meg úgy általában Foster gyengéd érzelmeit és „szerelmét” a polip iránt. Én azonban egyáltalán nem ezt láttam a filmben, hanem az ember és a természet közötti szoros kapcsolatot, valamint a természet gyógyító és tanító hatását. Persze nem tagadom, gyakran éreztem úgy, hogy ebbe a csodás tenger alatti világba egyáltalán nem illik, sőt betolakodónak láttam ezt a furcsa búvárszemüveges férfit, de ha ilyen filmek kellenek ahhoz, hogy az érzelmeinkre hatva rádöbbenjünk arra, milyen fontos, hogy vigyázzunk, szeressük és tiszteljük a környezetünket, akkor semmi kifogásom ellene.

Gyönyörű képekkel és érezelemmel teli megható film volt. Jó volt ilyet is látni. Még több ilyet kérek.

tovább olvasom Tanítóm, a polip - Netflix

2021/04/25

,

Szemezzünk

Nem titok, hogy odavagyok a szép borítókért. El sem tudjátok képzelni, hogy hányféle téma szerint gyűjtögetem őket a molyos polcaimon meg itthon a gépemen. A szemes borítókból eddig különösen sokat sikerült összeszednem, de persze más témák, mint például a csigalépcső, pillangó, nő kalapban, pasi hátulról és természetesen a meztelen férfi felsőtest - ó anyám, hogy abból mennyi van  - is nagyon népszerű. Elsősorban magyar borítókat gyűjtök, de ha például olyan szépeket találok az adott témában, mint a legalul látható sorozat, akkor persze azok is felkerülnek a listámra. A teljesség igénye nélkül összeszedtem néhány szemes borítót, nem is a szépségük miatt, mert van közöttük jól és kevésbé jól sikerült is, hanem inkább a variációk egy témára lehetőségek bemutatására. 
Persze az egyforma borítójú könyvek is nagyon érdekelnek, őket is vadászni szoktam, ebben a témában eddig csak ezt a kettőt találtam.
A hazai sorozatok közül pedig a Ne érints szériát emelném ki, amit szerintem már mindenki ismer. 
Nem úgy, mint ezt az angol sorozatot, ami szintén nagyon figyelemfelkeltő. Hát nem gyönyörű?
 
tovább olvasom Szemezzünk

2021/04/18

, , , , , , ,

Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer története ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig megszokhattuk, bár el kell mondanom, hogy az előző kötetek szellemességét és eredetiségét most kissé hiányoltam belőle.

Liesl Mooshammer leégett házának romjai között egy meggyilkolt fiatal nő holttestét találják. Az ügy felderítése természetesen Franzra vár, aki azonban komoly egészségügyi problémái miatt nem igazán tud a feladatra koncentrálni. Súlyos fájdalmai vannak a magas koleszterinje miatt, ezért a háziorvosa azonnal szigorú diétát ír elő számára. Mondjuk nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok, hiszen mindig két pofára zabálta a húst és a zsíros szalonnát. Bevallom, még sokszor irigykedtem is rá, hogy ilyen nehéz ételeket büntetlenül ehet tonna számra. De most kiderült, hogy ez bizony nem így van, és hogy sürgősen változtatnia kell ezen, különben súlyos következményei lesznek rá nézve. És ki az aki gondoskodik Franzról és elkészíti neki a diétás ételeket? Hát persze, hogy a Nagyi, aki – egyem a szívét - miden zokszó nélkül azonnal áttért az egészséges konyhára. Turmixolta és főzte Franznak az ilyen-olyan zöldségekből készült diétás ételeket, ennek ellenére ez a hülye - ha már nagyon szenvedett - mindig megtalálta az utat Simmerl hentesüzlete felé.

Mindenesetre Franz diétakísérletei nagyon szórakoztatóak voltak, és a többi karakter is hozta a megszokott formáját. Tetszett, hogy ebben a részben jobban megismerhettük Franz kisfiát, aki a péntek estéket töltötte nála Susival együtt. Az viszont, hogy szinte semmi nyomozás és izgalom nem volt a történetben, mert a bűntény jóformán magát oldotta meg, mivel Franz alig domborított valamit az ügyben, igazán sajnáltam.

"– A gyilkosát megtalálta már? – óhajtja még tudni, és várakozásteli pillantást vett rám.
Visszanézek rá.
– Igen, Fürstenberger úr, megtaláltam.
– Szerencséje volt. Vak tyúk is talál szemet."

Azt is igencsak fájlaltam, hogy a könyv nagy része - becslésem szerint durván a 75%-a - csakis Franz koleszterinszintjéről és az ő diétájáról szólt, amit persze sorozatosan megszegett. Ráadásul mintha Franz barátai is sokkal kevesebbet szerepeltek volna a megszokottnál. Úgyhogy ezt a részt sajnos jóval unalmasabbnak és laposabbnak éreztem az előzőekhez képest. Azt pedig, hogy Franz még mindig képtelen fejlődni és változtatni a Susival való kapcsolatán, kifejezetten bosszantónak találtam. 
 
Nagy Eberhofer rajongóként meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. Persze így is jól szórakoztam, de a sorozat összes része közül ezt éreztem eddig a leggyengébbnek. Ettől függetlenül természetesen nem vesztettem el az érdeklődésemet a sorozat iránt, kíváncsian várom a következő kötetet.


Kiadó: Magistra
Eredeti cím: Leberkäsjunkie
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 295

tovább olvasom Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

2021/04/15

, , , , , , , ,

Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra (Victoria Bredon 1.)

Ismét egy régóta porosodó könyv a polcomról, ami úristen... de jó volt! Úgyhogy éljen, éljen és ismét csak éljen a
vcs – és ezt komolyan mondom -, mert nélküle, lehet kimaradt volna ez a könyv az életemből.

Időben az 1900-as évek Londonjában járunk, amikor a brit nők a választójogukért kampányolnak. Victoria Brendon egy nemesi származású árva lány, aki az apja komornyikjával - a majd hetvenéves Hopkins-szal – él együtt. Viktoria meglehetősen lázadó és radikális gondolkodású fiatal hölgy, de alapjában véve romantikus alkat, olyan, aki még hisz az érzelmek hatalmában. Szeret fotózni, ami egyben jó jövedelemforrás is számára, mert a képeit egy helyi újságnak adja el, mivel az apja halála után drasztikusan megcsappant a jövedelme. Ugyanakkor Hopkins is hozzájárul a kosztpénzhez, ő női álnév alatt jelentetett meg szintén ugyanannál az újságnál recepteket, ami igazán nagy népszerűségnek örvend.

Viktoria és Hopkins - akikhez időként egy önkéntes házvezetőnő is csatlakozik -, csendesen élnek a Brendon család otthonában, egészen addig, míg Viktoria tudomást nem szerez arról, hogy a családja múltja titkokat rejteget. Aki azonban válaszokkal szolgálhatna számára, meggyilkolják, ezért Viktoria a gyilkos nyomába ered, de ahelyett, hogy a titok nyomára bukkan, csak még több hullába botlik.
A történet egy nagyon izgalmas időszakban játszódik, amikor is az Angliában egyre növekvő feminista mozgalom a női egyenlőségért harcol. A szüfrazsettek olyan bátor, lázadó nők voltak, akik az egyenjogúságért, de elsőként a nők választójogáért küzdöttek. Viktoria elkötelezett híve volt e mozgalomnak, tüntetéseken vett rész, nem félt kirúzsozni a száját és kerékpárral járni az utcán. Nem érdekelte, hogy nemesi családból származik és tetteivel szégyent hoz a családja fejére, mert az elvei, amihez minden körülmények között hű maradt, fontosak voltak számára.

Tetszett Viktoria karaktere, az empátiája, a bátorsága, és hogy nem félt beismerni, ha nem tudott valamit. Ő tipikusan az a lány volt, aki ha valamit a fejébe vett, azt hétszentség, hogy mindenáron véghez is vitte. Hopkins, a komornyikja pedig igazán üde színfoltja volt a történetnek. Nagyon gyorsan megszerettem ezt a roppant visszafogott és kissé karót nyelt figurát, aki hűséges és odaadó segítőként mindig Viktoria mellett maradt. Ráadásul a tetthelyek elemzésének széles körű ismeretével és kimeríthetetlen receptkészleteivel is folyamatosan ámulatba ejtett. Szóval ő volt az a bizonyos hab a tortán, ha értitek mire gondolok.

Amit igazán erősnek éreztem a könyvben az a hangulata, és az a történelmi háttér, amit az írónő finoman a cselekmény alá festett. Gondolok itt például a szüfrazsett mozgalomra vagy a különböző társadalmi osztályok közötti éles ellentétek és az emberek ruházatát bemutató részletes leírásokra, valamint az elsőbálozók ceremóniájának, de legfőképp a fényűző rezidenciák és az utcalányokkal teli negyedek izgalmas bemutatására. Persze az írónő elmondása szerint - és a történelmi tényeket is figyelembe véve - sok fikció volt a történetben, de az olyan apróságok, mint például az a bross, amit emberi hajból készítettek, és ami akkoriban nyilvánvalóan szokás volt, de engem akkor is nagyon meglepett - kissé bizarrnak, ugyanakkor roppant bensőségesnek is találtam -, totál lenyűgözött. Szóval le a kalappal az írónő előtt a sok kutatómunkáért. 
A romantikus szálban - sajnos vagy sem - azt kell mondanom, hogy semmi különös nem volt. Sőt, olyannyira egyszerűre sikerült az egész, hogy már az elején nyilvánvaló volt, hogy ki lesz majd  Viktoria nagy szereleme, és ki lesz az, aki majd csak kihasználja őt. Ám ez az előre látható, mondjuk úgy „klasszikus” megoldás engem egy cseppet sem zavart, mert - és most lehet szörnyülködni -, szeretem a klisés megoldásokat, ha azok jól vannak megírva. 

A krimiszállal sem volt semmi problémám, merthogy engem biza sikerült megtévesztenie a szerzőnek. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyilkost ennyire el tudja rejteni előlem, úgyhogy számomra a vége is nagy meglepetést okozott, alig tudtam letenni a könyvet, tényleg csakúgy faltam a sorokat.

Szóval remek szórakozás volt számomra ez a regény. Na meg aztán a romantikus krimik is mindig a gyengéim voltak, úgyhogy lehet kissé elfogult vagyok velük kapcsolatban, de kit érdekel! Mindenesetre, ha azt mondom, hogy annál rosszabbat, hogy az elejét kissé vontatottnak éreztem nem tudok róla mondani, már elég jól hangzik, nem igaz? 


Ui.: A könyv címét nem igazán értem, mert nem volt a történetben rubinvörös kamra. Szoba az igen, de kamra? - az tuti nem.

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Die rubinrote Kammer
Fordította: Hajdúné Vörös Eszter
Oldalszám: 446

tovább olvasom Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra (Victoria Bredon 1.)

2021/04/10

, , , ,

Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

Irtózatosan régóta tologattam már ezt a könyvet a polcomon. Soha nem volt hangulatom elkezdeni, pedig szeretem a levélregényeket, szóval ez sem tántorított el tőle, de még így sem kaptam hozzá nagyon kedved. Fel is tettem a vcs listámra, hátha egy kis nyomás hatására kivirágzik majd kettőnk között a kapcsolat. És valóban, így is lett.

Ettől függetlenül azért vannak kétségeim, hogy tényleg a legjobb pillanatomban kezdtem-e bele az olvasásba, mert - népszerű és kedvelt könyv ide vagy oda -, mégsem ragadt magával annyira, mint ahogy azt vártam.

A történet 1946-ban a második világháború után játszódik. A könyv főszereplője Juliet Ashton, egy Londonban élő kedves és intelligens író, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen férfitól, a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója egy használt könyvben találta meg a címét, és abban kéri a segítségét, hogy a kedvenc írójától még több könyvet olvashasson. A levelezésük során a férfi elmeséli, hogy hogyan alakult meg a szigeten a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami nagy segítségére volt abban, hogy könnyebben vészelje át a háború okozta borzalmakat. Rajta keresztül Juliet hamarosan megismeri a társaság többi tagját is, akikkel szintén levelezésbe kezd, és akik a német megszállás alatt átélt legbensőségesebb titkaikat és embert próbáló történeteiket mesélik el neki.
Ez a könyv egy nagyon bájos és megható történet volt, ami rettentő sok témát - talán túl sokat is - szeretett volna markolni; kezdve a könyvek és annak szeretetétől az általuk egymásra talált emberek összetartó és egymást segítő közösségéig. Melyből persze nem hiányozhatott a szerelem és a barátság, a gyerekek és a természet, a vallás, a lélek és a művészet, valamint a háború és annak kegyetlenségei, na meg persze a humor és a sok-sok szívfájdalom sem.

Ami elvarázsolt a könyvben az természetesen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami azon kívül, hogy minden tagjának rengeteg gondolkodni valót és örömöt szerzett, reményt és barátságot is adott nekik. Sőt, egyeseknek még valamiféle újszerű szeretetet is biztosított a könyvek iránt, amit rendkívül jó érzés volt olvasni. A történetben rengeteg szórakoztató karakter található, akik mindegyikének megvolt a maga története és akik mindegyikét nagyon szerettem. Tetszett, hogy a társaság ilyen sok színes emberből állt össze, még ha az elején alig tudtam beazonosítani őket, akkor is. Sokszor elgondolkodtam azon egyébként, hogy vajon, ha nincs a megszállás, akkor is létrejött volna ez az irodalmi kör? Szerintem tuti, hogy nem, így ha a sziget lakóinak a németek bevonulásából semmi jó nem származott, ennyi pozitívumot azért mégiscsak a számlájukra írhattak.
Guernsey-szigetét a leírások alapján varázslatos helynek képzeltem el magam előtt, úgyhogy muszáj volt rákeresnem a neten. És igen, Juliethez hasonlóan én is boldogan ébrednék a tenger zúgására és nagyon szívesen sétálnék ki minden nap a sziklák pereméig, hogy elgyönyörködjem abban, ahogy a tenger mögött felkel a nap.    

„Guernsey akkor a legszebb, ha a tenger felől közelítjük meg; akár napnyugtakor, akár aranytaréjú, fekete viharfelhők alatt, akár olyankor, amikor a ködből kibontakozik.”

Nem volt hosszú a könyv, de a levélforma miatt én kissé mégis annak éreztem. Talán azért, mert ebben a terjedelemben és formában a történet kissé darabossá vált és a cselekmény sem volt annyira hangsúlyos benne. Hiányzott belőle nekem valami, talán, hogy kívülről lássam a szereplők találkozásai és beszélgetései során látható személyes reakcióit és arcjátékait. Egyébként nem vagyok biztos abban, hogy ez a forma/műfaj volt a legjobb választás ennek az erős és nagyszerű történetnek. Szerintem másféle formában sokkal, de sokkal erőteljesebb és átütőbb erejű lett volna az egész.

Mindenesetre így is élmény volt olvasni és örülök, hogy végre rászántam magam. Kár, hogy ez volt Mary-Ann Shaffer első és egyben utolsó regénye is. Szívesen olvastam volna tőle még több ehhez hasonló bájos és megható történetet.

 „Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.”


Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society
Fordította: Szántó Judit
Oldalszám: 372

tovább olvasom Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

2021/04/07

, , , ,

Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem egy színtiszta romantikus regény, inkább egy jól megírt és felépített krimi, némi romantikával fűszerezve. Úgyhogy, aki szenvedélyre és forró pillanatokra vágyik, az ne ezzel a könyvvel próbálkozzon, mert csalódni fog. Komolyan mondom. Még egy tisztességes csókjelenet sem volt a regényben. Na jó, a végén elcsattant egy, de azt inkább hagyjuk.
És most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük, miről is szól a történet.  

Julie Klassen ezen regényében a Belle-szigetre, a Temze egyik távoli helyére kalauzolja el az olvasót. Itt él Isabelle, aki már hosszú évek óta nem hagyta el a szigetet. Amikor a család régi barátja és egyben vagyonkezelője Londonban gyilkosság áldozata lesz, Isabelle kerül a gyanúsítottak élére.  Ám mivel az elmúlt 10 évben egy családi átok miatt soha nem hagyta el a szigetet, az ügyben nyomozó fiatal ügyvéd, Benjamin Booker is kénytelen belátni, hogy semmiképp sem lehet ő az elkövető. Azonban egyre több olyan megválaszolatlan kérdés merül fel vele kapcsolatban, ami alapján mégsem lehetünk teljesen biztosak Isabelle ártatlanságában. Vajon igazat mond Isabelle és bízhat benne Benjamin?
Érdekes volt ezzel a könyvvel a kapcsolatom, olyan volt nekem, mint egy félig ért gyümölcs; idő kellett ahhoz, hogy érlelődjön bennem, megszeressem és értékelni tudjam. Itt elsősorban a történet meghitt légköréről, az elbeszélés módjáról és az írónő kellemes, nyugalmat árasztó stílusáról beszélek. (Tudom ez most így hülyén hangzik, de ha olvassátok, majd ti is megértitek mire gondolok.) Merthogy olvasás közben mindez nekem fel se tűnt nagyon, csak miután a végére értem és visszagondoltam az egészre kerített hatalmába valami megmagyarázhatatlan, de mindenképp jóleső, igazi léleksimogató érzés. Olyan élénken és gondosan írta le a szerző a tájakat és az embereket, hogy mindent tökéletesen magam elé tudtam képzelni és mindezt úgy, hogy közben a részletekkel sem terhelt túl – egyszóval nagyon gördülékenyen és szépen ír Klassen.

Sajnos a könyv elejét kissé zavarosnak éreztem, annyi név került elő, hogy többször is vissza kellett lapoznom, hogy tudjam ki kicsoda. Eltartott egy ideig, amíg mindenkit helyre tettem magamban és bekerültem a történetbe, bár még utána is nagyon figyelnem kellett, mert elég sok szereplőt mozgatott meg a szerző. A történet dinamikáját is kissé hullámzónak éreztem; az elejét lassúnak, a közepét viszont szinte letehetetlennek, de a végét ismét picit elnyújtottnak  találtam.

Szerettem Isabelle karakterét, olyan nő volt, aki híján volt mindenféle tettetésnek és nem sokat foglalkozott az illendőséggel. Nyílt volt és őszinte, és ez hihetetlen üdítően hatott rám. Benjamin karaktere azonban már nem nőtt annyira közel a szívemhez. Néha túl egyszerű gondolkodásúnak és meglehetősen tapasztalatlannak találtam, de azzal, hogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami nemcsak nagyobb önbizalmat adott neki, hanem a családjával való kapcsolatát is gyökeresen megváltoztatta, sokat nőtt a szememben. Egyébként a regény összes karakterét hitelesnek találtam, mindenkinek megvolt a maga sajátossága és gyengéje. Ráadásul mindegyikükről el tudtam képzelni, hogy ő lehetett a gyilkos - mint egy jó kis Agatha Christie regényben – és nem utolsósorban meglepetésekből sem volt hiány, úgyhogy ebből a szempontból tényleg nem volt okom panaszra.

Muszáj megemlítenem a keresztény vonalat a könyvben, amin bevallom, kissé meglepődtem - de csak azért, mert nem ismertem az írónőt és nem számítottam erre -, de mivel ez a nézőpont nagyon érzékenyen és akadálytalanul fonódott össze a történettel, így tulajdonképpen egyáltalán nem éreztem zavarónak. 
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Egy jól felépített, talán kissé túlbonyolított de mindenképp izgalmas rejtélyt kaptam, kidolgozott mellékszereplőkkel és elbűvölő korabeli háttérrel. És bár roppant mód sajnáltam, hogy az Isabelle és Benjamin közötti szerelmi szál annyira felszínes volt, hogy az szinte már fájt, így is jó érzéssel csuktam be a könyvet és tervezem az írónő többi művét is kézbe venni.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: The Bridge to Belle Island
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 368

tovább olvasom Julie Klassen: Híd ​a Temzén

2021/04/05

, , , , ,

Sarah MacLean: A ​hódítás tíz szabálya - Love By Numbers #2

A sorozat harmadik része annyira tetszett, hogy muszáj volt a másodikat is elolvasnom. Igen, igen, tudom, hogy a kettő előrébb van, mint a három, magam sem értem hogy keverhettem össze a kettőt, de megtörtént, fátylat reá. A lényeg, hogy ez a kötet is nagyon tetszett, nem annyira, mint a harmadik, de nincs okom panaszra, mert tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott.
 
A második kötet Ralston márki ikeröccséről, Nickről szól, akiről miután egy népszerű női magazin azt írta, hogy a legjobb partinak számító facér férfi Londonban, folyamatosan üldözik a házasodni vágyó fiatal hölgyek. Nick persze egy idő után torkig lesz ezzel és menekülni kényszerül, így amikor Leighton herceg felkéri, hogy keresse meg eltűnt húgát, pont kapóra jön neki a megbízása és rögtön igent mond. A helyzet pikantériája, hogy a lány keresése során épp egy olyan házban köt ki, ami tele van női ruhákba öltözött nőkkel, akik különböző emberrablók és bosszúszomjas férfiak elől rejtőznek. Az egész társaság közepén pedig a ház úrnője, Lady Isabel áll, aki makacsságával, határozottságával és éles nyelvével az elő pillanattól kezdve megbabonázza a férfit.
A helyzetet, amibe Nick keveredett roppant furcsának és szórakoztatónak találtam. Annál is inkább, mivel Nick mindig is vonzódott a bajba jutott nőkhöz. Ők voltak a gyengéi, ami aztán mint kiderült, az élete során több bosszúságot okozott neki, mint örömöt, de erről nem árulhatok el többet, majd meglátjátok. Mindenesetre Isabel pont az ő esete volt, mivel ki sem látszott a problémák alól, amit persze semmi pénzért nem árult volna el senkinek. A Minerva-ház, ahol az öccsét próbálta tisztességesen felnevelni és ahova minden olyan lányt befogadott, akinek menedékre volt szüksége, az évek során olyan lepusztult állapotba került, hogy az szinte már rájuk dőlt. Isabelnek pedig semmi vagyona nem volt arra, hogy felújítsa, és hogy továbbra is fenntartsa a birtokot, amikor egyszer csak megjelenik Nick.

Isabel és Nick első, sőt még a második találkozása is olyan viharosra sikerült, hogy Nicknek minden alkalommal meg kellett mentenie Isabel életét. Visszagondolva, ezek voltak a legszórakoztatóbb jelenetek a történetben. Persze a későbbek során sem volt a szereplők közötti szellemes és csipkelődő párbeszédekből hiány, de Nick megérkezése a Minerva-házba még most is mosolyt csal az arcomra.

"– Bocsássa meg kíváncsiságomat, Lady Isabel, de ön miért javít tetőt?
    A nő előtte ment, a kérdés hallatán hátranézett, majd hosszú szünetet követően így felelt:
    – Mert ereszt.
    Ehhez a nőhöz egy szent türelmére van szükség. Tényleg."

A cselekmény jó ütemben haladt előre, és az írónő stílusa is még mindig nagyon tetszik. A többi részhez hasonlóan most is sok humoros, szenvedélyes és megható pillanatban volt részem, úgyhogy maga a történet végig lekötötte a figyelmemet és elszórakoztatott. A szereplők karakterét elég árnyaltnak találtam, és már az első perctől kezdve lehetett érezni, hogy csak úgy szikrázik közöttük a levegő, ami aztán lassacskán mindent elsöprő szenvedéllyé alakult át. És itt el is jutottunk az erotikus jelenetekig, amiből számomra, mint mindig, most is kissé több volt a kelleténél. Ám igazából mivel ezek a légyottok nem voltak oly sok oldalon keresztül hosszan-hosszan elnyújtva, nincs is okom panaszra, amit azonban Isabelre gondolva már nem mondhatok el. Ajjj de sokszor sikítani tudtam volna ettől a nőtől, annyira nehéz volt rajta kiigazodni. Rendkívül bosszantónak találtam a Nick hűségével kapcsolatos hezitálását, holott a férfi nem egyszer bizonyította, hogy nyugodtan megbízhat benne. Az egyik pillanatban ellökte őt magától és arra kérte, hogy tűnjön el a házából, a másik pillanatban pedig átadta magát neki és olyan bensőséges információkat oszt meg vele, amiket azelőtt senkivel. Szóval nem kis türelem kellett Isabelhez, de Nick szerencsére ebből sem szenvedett hiányt.
 
Ezektől az apró kellemetlenségektől eltekintve A hódítás tíz szabálya kitűnő szórakozást nyújtott számomra, úgyhogy ha egyszerű lazulásra vagy figyelemelterelésre vágytok, vagy egyszerűen csak egy igényesen megírt és nagy adag szenvedéllyel nyakon öntött történelmi romantikust olvasnátok, akkor szívből ajánlom.


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Ten Ways to Be Adored When Landing a Lord
Fordította: Hetesy Szilvia
Oldalszám: 444

tovább olvasom Sarah MacLean: A ​hódítás tíz szabálya - Love By Numbers #2