Könyvespolcra velük!

Az előző blogomon volt egy olyan rovatom, melyben azokat a könyveket szedtem egy csokorba, amiket szívesen vettem, néztem, forgattam és olvastam volna... persze ha az időm, és a pénztárcám mindezt engedte volna. Mivel azonban a vágyakozás nem kerül sokba és továbbra is leküzdhetetlen vágyat érzek arra vonatkozóan, hogy ezeket a számomra oly erősen áhított köteteket másokkal is megoszthassam - nem, véletlenül sem azért, hogy bárki mást is bűnbe vigyek - úgy gondoltam, hogy továbbra is folytatom eme nyálcsorgató jó szokásom, melynek eredménye íme, e rövid lista.

Persze biztos vagyok benne, hogy ahogy kiteszem a posztot másnapra legalább két, ha nem több olyan új könyv lát majd napvilágot, amit mindenképp olvasni szeretnék, de hát ugye vannak dolgok, amik elől nincs menekvés (és ezt Murphynél szerintem senki nem tudja jobban).

Szóval az első könyv, amitől örömömben sikíthatnékom támadt az Jessie Burton Múzsa c. kötete volt. Emlékszem, hogy  A babaház úrnője anno micsoda maradandó élményt nyújtott számomra az erős és átható atmoszférájával, úgyhogy valami hasonló élményre számítok itt is, remélem az írónő nem okoz majd nekem csalódást.

Jessie Burton: Múzsa
London, 1967. A trinidadi Odelle állást kap az előkelő Skelton galériában. Egy nap felbukkan a varázslatos tehetségű spanyol festő, Isaac Robles egy addig ismeretlen korai műve, amit a galéria kiállításon akar bemutatni. Odelle-nek feltűnik, milyen különös hatást gyakorol a kép főnökére és pártfogójára, Marjorie Quickre, és a lányban gyanú ébred: miféle titkok rejlenek a festmény múltjában?
Spanyolország, 1930-as évek. Robles, a festő és a húga megismerkedik egy Londonból érkezett műkereskedővel és vonzó lányával, Olive-val. A kereskedőt elbűvöli Robles első képe, ám mielőtt felkarolhatná az ifjú tehetséget, kirobban a spanyol polgárháború…
Mi köti össze ezt a két eseményt, amelyet több mint harminc év választ el?
Kiadó: Libri,    Várható megjelenés: 2017. április 18.

A következő kiszemeltem egy humoros és ironikus női regény, melynek főszereplője velem egykorú... És hát mikor máskor is olvashatnék egy ilyen könyvet, ha nem most.

Dorthe Nors: Tükör, ​index, kuplung
A Tükör, index, kuplung korunk középkorú, magányos szinglijének bibliája. Annak a nőnek a története, aki 40 évesen meg akar tanulni vezetni, de nem tud sebességet váltani, nem érzékeli a holtteret és folyton elszédül. Annak a középkorú nőknek az egyszerre humoros, (ön)ironikus története, aki úgy érzi, láthatatlanná vált, eltévedt a nagyvárosban, nem tudja honnan jött, hová tart.

„Anélkül, hogy létezett volna szingli-kultúra, azért szinglik Ballingban is voltak. De nem csináltak belőle akkora felhajtást, Sonja is kibékülne a régi módival, mert a szingli-kultúránál semmi sem lehet idegesítőbb. Ezeket a hordákat különféle manőverekkel kilóra eladják, mint a vágómarhát. A szinglik ki-be járkálnak az éttermek ajtaján és fejükben hemzsegnek az online társközvetítők. Mindig egyedül, mindig éppen két szexuális kapcsolat között csörtetnek valahová, és vásárlás-központú beszámolóikkal azt hirdetik, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy maga is fogyasztható legyen.”
Kiadó: Park,  Várható megjelenés: nincs róla infóm

Természetesen nem maradhat ki a listából egy jó kis romantikus léleksimogató sem. Madeline Hunter neve számomra eddig ismeretlen volt, holott már több történelmi románca is jelent meg nálunk. Mindenesetre a fülszöveg alapján mindenképp kíváncsi lettem erre a könyvére.

Madeline Hunter: Lady ​Cassandra meghódítása
Lady ​Cassandra Vernham amilyen szép, legalább olyan makacs is. Fittyet hány a társadalmi elvárásokra. Szabados életmódjáért azonban nagy árat kell fizetnie: a családja elhidegül tőle, és megannyi pletyka kap szárnyra nem éppen szűzi erényeit illetően. Anyagi nehézségeit a Fairbourne Aukciósház legutóbbi árverése egy időre valamelyest enyhíti ugyan, de a legmagasabb áron elkelő ékszeréért az új tulajdonos, a meglehetősen jóképű és kicsapongó életet élő, ám rendkívül eszes férfi hírében álló Lord Ambury egy pennyt sem fizet. És erre meglehetősen jó oka van: azt gyanítja ugyanis, hogy az ékszert valaki eltulajdonította a családjától – talán éppen maga Cassandra. A férfi elhatározza, hogy nyomozásba kezd a gyönyörű fülbevaló eredetét illetően. Lady Vernhammel számtalanszor keresztezi egymást az útjuk, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a legkevésbé sem közömbösek egymás iránt. Csakhogy mindketten mást akarnak: Cassandra a pénzét, Lord Ambury pedig az igazságot. Egy váratlan fordulatot követően végül mégis kénytelenek lesznek egymást segítve küzdeni, és még csak nem is sejthetik, hogy a múltról, a családjukról és az érzéseikről mennyi titokra derül fény.
Kiadó: General Press,    Várható megjelenés: 2017. április 10.

Aztán, hogy a thrillereket sem hanyagoljam el - mert ha nem vettétek volna észre, egyre nagyobb teret engedek nekik is az olvasmányaim között -, hamarosan érkezik Paula Hawkins  újabb regénye, melyet remélem, hogy nem hájpolnak agyon úgy, mint azt a A Lány a vonaton-nal tették, mert szerintem pont ez lehetett az oka, hogy sokaknak csalódást okozott a könyv.
  
Paula Hawkins: A ​víz mélyén
A ​várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.
Kiadó: XXI. Század,    Várható megjelenés: 2017. május 2.

És van itt egy másik ugyancsak nagyon izgalmasnak ígérkező pszicho-thriller, amire szintén irtó kíváncsi vagyok.

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!
Rena Olsen nagysikerű pszichológiai thrillerében, melyet a BookPage a 2016-os év regényének jelölt mystery kategóriában, egy fiatal nőnek szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?
Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével lakik. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit!
A fiatal írónő első regénye, mely a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világát mutatja be, pontosan olyan dühös kiáltás a nők alávetettsége ellen, mint A lány a vonaton vagy Fiona Barton Az özvegy című regénye.
Letehetetlen, rabul ejtő thriller, egy ismeretlen és fékezhetetlenül vad világból.
Kiadó: XXI. Század,    Várható megjelenés: 2017. április 13.

Végezetül pedig utoljára hagytam a legjobbat, egy olyan horrorisztikus sorozatnak a második kötetét, ami hát finoman szólva sem az érzékeny lelkű olvasókat célozza meg. Nekem az első rész nagyon bejött, úgyhogy izgatottan várom a folytatás.

Chuck Wendig: Halálmadarak
_Miriam Black tudja, hogyan fognak meghalni.
Csak azt nem tudja, ki öli meg őket._
Egyszerűen nem mennek jól a dolgok: Miriam és Louis kapcsolata ugyanúgy ki van téve a nő hangulatváltozásainak, mint minden más az életében. Miriam igyekszik. Tényleg. De ez az egész „letelepedés-dolog” egyszerűen nem neki való.
Próbálja kordában tartani médiumi képességét – azt, hogy egy puszta érintéstől is látja, mikor és hogyan fog valaki meghalni – de még ez is rossz érzéssel tölti el. Mintha egy tornádót akarna bezárni egy apró palackba. Csak idő kérdése, mikor fog kitörni a mindent elsöprő vihar.
Amikor egy ártatlan megbízás egy lányiskolába szólítja, véletlenül egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Már nem csak rengeteg lány élete múlik rajta: a vadászból is hamar préda lesz. 
Kiadó: Fumax,    Várható megjelenés: 2017. április 21.


Celeste Bradley: Az ​álruhás

A romantikus regények óriási rajongójaként Celeste Bradley Az álruhás c. regénye már egy igen régóta betervezett olvasás volt nálam, és jézusom! El sem tudom mondani, hogy milyen irtózatosan jól esett ez most nekem. Ha tudtam volna, hogy micsoda szuper élményről maradok le, biztosan nem halogattam volna ilyen sokáig.
A csodaszép Agatha Cunnington vidéki otthonából Londonba érkezik, hogy felkutassa eltűnt bátyját, Jamest. Az egyetlen nyom egy rejtélyes levél, amelyen a „Griffmadár” aláírás szerepel. Ám mivel hajadonként ebben a korban egyedül utazgatni, jönni-menni és önkéntes nővérkedést vállalni nem igazán volt ildomos, így Agatha kitalál magának egy férjet, akiről mindenkinek csak áradozik, de soha senkinek nem mutat be. Igen ám, de eljön az az idő, amikor tovább már nem lehet az embereket az orruknál fogva vezetni és muszáj reprezentálnia maga mellé valakit, na és ekkor lép a képbe Simon Rain. 

Amikor az 1813-as években az angolok és a franciák bőszen kémkedtek egymás után, az angol oldalon egy úgynevezett Álruhások Klubja szerveződött titokban, ami megannyi hitehagyott bűnözőből, és a hazájuk iránt elkötelezett közemberekből és nemesekből álló csoport volt. Amikor a csapat egyik tagja Simon Rain azt a feladatot kapja, hogy keresse meg az árulással vádolt James Cunningtont, a nyomok Agathához vezetnek. Simon kénytelen kéményseprő álruhát öltve bizonyíték után kutatva betörni a lány otthonába - akit egyébként ekkor tévesen még James szeretőjének vél -, ám ahogy beteszi a lábát a házba, azon nyomban le is bukik (no komment). Agatha természetesen kapva kap e nagyszerű alkalmon és elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő férjet farag magának ebből a bugris ám rendkívül szemrevaló férfiból, mely próbálkozásból szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy bizony szerelem lesz. 


Óriási meglepetés volt számomra a könyv, és csakis a szó pozitív értelmében. Az írónő a már jól ismert és bevált (Julia Quinnél legalábbis mindenképp) eszközökkel bűvészkedik, ami nálam a biztos siker receptje.  Aki ismer, az tudja rólam, hogy Julia Quinnt a történelmi romantikusok első számú koronázatlan királynőjének tartom, és bizony az ő könyveinél éreztem a mostani élményhez hasonlót, nevezetesen, hogy a történeteit szépen áthatja a romantika édes érzése, a családi összetartás és szeretet ereje, no és persze a humor, amivel szerencsére itt sem bánt szűkmarkúan az írónő. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Az álruhás pont olyan lenne, mint Quinn könyvei, mert ez nem egészen így van, hiszen itt sokkal több, kis túlzással már-már krimibe hajló akcióval találkoztam és a szenvedélyes jelenetek is inkább vérpezsdítőek voltak mintsem aranyosak, de tény, hogy nagyon közelinek érezem őket egymáshoz, mely miatt a történelmi románcokért rajongó énem csakis ujjongani tud. 

Agatha és Simon története az első perctől kezdve a fotelhez szegezett, imádtam olvasni a kettőjük között kialakuló szenvedéllyel, pikírt párbeszédekkel és rengeteg helyzetkomikummal tarkított gyengéd kapcsolatot. Agatha karaktere szerintem telitalálat volt, mert annyira élő, annyira pezsdítő és üde színfoltja volt az ebben a műfajban szereplő szinte egy kaptafára készült hősnőknek, hogy csakis elismeréssel tudok nyilatkozni róla. Tetszett, hogy nem az unalomig ismert átlagos testalkattal, hanem pompás, teltkarcsú idomokkal áldotta meg őt a sors és amellett, hogy egy meglehetősen talpraesett és határozott egyéniségnek ismerhettem meg őt, hibáktól sem volt mentes. Tetszett a céltudatossága és a merészsége, és hogy a szerelmi légyottjai alkalmával egy percig sem akart az ártatlanság álcája mögé bújni, hanem szexuális tapasztalatlanságán bátran túljutva ébredező vágyainak is könnyen utat engedett. És nem utolsósorban tetszett a notórius hazudozó éne is, mellyel szerintem simán kenterbe verte még a német mesevilág jól ismert hazudozó lovagját, Münchausen bárót is. 

A könyv főhősével, Simonnal is minden rendben volt, bár a vége fele voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy az igaz szerelem helyett az elveivel együtt majd a hivatását választja, de aztán emlékeztettem magam arra, hogy ebben a műfajban olyan hűha nagy „szörnyűségek” nem történhetnek, úgyhogy sutba vágva minden kétségemet élvezettel olvastam tovább szegénykém lelki vívódásait. 

Szóval mint látjátok teljesen odavoltam a könyvért, melynek a kellemes humora miatt szinte végig mosolyogtam az egészet. A szerethető fő- és mellékszereplőkkel - akik elképesztő gyorsan képesek voltak belopni magukat a szívembe - pedig tökéletesen elégedett voltam csakúgy, mint a történet kivitelezésével, hangulatával és romantikájával. Úgyhogy egy szó, mint száz, Celeste Bradley személyében új kedvencet avattam, a sorozat többi részét pedig mindenképp keresni fogom.

Celeste Bradley
Ui.: Amm... a világért sem szeretnék ünneprontó lenni, de nem tudok szó nélkül elmenni Simon Agathának címzett becéző szava mellett - melyet akárhányszor olvastam  mindig totál kizökkentett a történet hangulatából, annyira nem illett ez a dámácska kifejezés a képbe  - illetve a könyv slendrián szerkesztését és a benne hemzsegő hibákat is irtó zavarónak éreztem... Ejnye, ejnye.


Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Viktoria
Sorozat: Álruhások Klubja (5 részes)
Oldalszám: 432


Elizabeth Camden: Túl ​az álmokon

Anna ​O'Brien kiszámítható és nyugodt életet él térképtárosként és könyvtárosként a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban. Roppant büszke az állására és nagyon érti a dolgát, nem csoda hát, hogy imádja a munkáját. Lelkiismeretes könyvtárosként minden kezébe kerülő könyvet és térképet gondosan kategorizál és időrendbe sorol, hogy az utókor számára a későbbiekben könnyen elérhetővé és kezelhetővé váljon. Így talál rá egy hibára egy régi haditengerészeti jelentésben, amely ráadásul arról az elsüllyedt hajóról adott számot, amin az apja is rajta volt. Elhatározza hát, hogy mindenáron javítja a pontatlanságot és ennek érdekében levelet ír a haditengerészetnek azzal a kéréssel, hogy vizsgálják felül a 15 évvel ezelőtt elsüllyed hajó körülményeiről írt szakértői jelentéseket.
Meglepetésére azonban kérése olyan falakba ütközik, amire egyáltalán nem számított.
Anna egész életében csak rejtőzködött és kerülte azokat a dolgokat, amik problémát okoztak az életében, de az apja halálának különös körülményeibe, aki állítólag egy olyan helyen szenvedett hajótörést, ahol a tőle kapott levélből ítélve nem is járhatott, egyszerűen nem tudott beletörődni. Makacsságával azonban nem csak a saját, de a Capitoliumban dolgozó többi nő állását is veszélybe sodorja, de ő szégyenlősségét levetkőzve mégis úgy dönt, hogy az egyik befolyásos kongresszusi képviselő segítségét kéri a rejtély megoldásában.

Luke Callahan az egyik legbefolyásosabb és legtehetségesebb politikus a képviselőházban, ám forrófejűsége miatt egyik napról a másikra kegyvesztetté válik. Mindenáron tönkre akarja tenni az ellene tevékenykedő házelnököt, ezért Anna segítségét kéri, hogy a férfi ellen való korrupciós vád megindításához minél több információt gyűjthessen össze.


Amikor először találkoztam ennek a könyvnek a megjelenésével rögtön szemet vetettem rá. Azt gondoltam, vagy inkább reméltem, hogy egy szuper jó kis kalandos történelmi romantikus történethez lesz majd szerencsém, amit tulajdonképpen meg is kaptam mégis, amikor a barátaim megkérdezték, hogy hogy tetszett a könyv, kissé zavarban voltam a választ illetően. Hogy miért? Már írom is.

A túl az álmokon romantika terén egy nagyon visszafogott, ám rendkívül bájos, és még humorosnak is nevezhető történet, melyben egy izgalmas rejtély felkutatása mellett főhősünk révén a politikai csatározásokba is bepillantást nyerhettünk. Maga a történet az 1800-as évek végén, Washingtonban játszódik, mely időszak történelmi hátterét és hangulatát szerintem az írónő rendkívül részletes és élvezetes módon adta vissza. Ritkán találkozok olyan könyvvel, ahol ennyire magabiztosan vezeti végig az olvasóját a szerző, és mi tagadás, én ezt most roppant mód élveztem.

A szereplők tekintetében a két egymással teljesen ellentétes tulajdonságú főhős is igazi telitalálat volt nálam. Olyanok voltak ők ketten, mint az ég és a föld, melynek köszönhetően a kapcsolatuk alakulása lassan, de biztosan haladt előre - és pont e lassú és kissé nehézkes tempó tette mindezt tökéletesen hihetővé és életszagúvá. Míg Luke egy vakmerő és mindenki által ismert politikus volt, addig Anna egy nagyon fegyelmezett és visszahúzódó könyvtáros. Míg Luke-ot egy társaságkedvelő és magabiztos embernek ismerte mindenki, addig Annát egy olyan szerény és csendes teremtésnek, aki egyáltalán nem szereti magára felhívni a figyelmet. Míg Luke úgy gondolta, hogy a technológia elpuhítja az embert, addig Anna imádta a modern dolgokat. 
-Ez meg mi? Nincs itt valami rendes írószerszám?
-Ebben a tollban egy golyó forog, az osztja el a tintát. Új.
-Nem fogok ezzel az újmódi szamársággal írni. Nincs egy rendes töltőtolla?
(…)
– Hozhatok önnek vésőt és agyagtáblát, ha azt jobban szereti. Ha jól emlékszem, a múzeumban van még néhány.
Mindezek ellenére azért akadt közöttük közös pont is, mint például az erős keresztény hitük és a rendkívül nehéz gyerekkoruk, ám talán mind közül a legfontosabb, hogy mindketten osztoztak az írott szó szeretetében és tudták, hogy milyen érzés elhagyatottnak lenni.

Tetszett, ahogy a szerző különleges és érzelemgazdag csomagolásban mutatta be a szereplők lelki világának titkait, a családtagjaikkal és barátaikkal való mély kapcsolatukat. Tetszett, hogy a hősnő munkája révén egy teljesen egyedülálló környezetbe csöppenhettem és hogy a könyv vége felé már majd szétvetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, vajon miért akarhatja a haditengerészet olyan görcsösen eltusolni annak a szerencsétlen hajónak az ügyét.
Ami azonban meglepetést okozott a számomra és kissé kényelmetlen érzést keltett bennem olvasás közben az a könyv erős vallási töltete volt, illetve rendkívül sajnáltam, hogy a nyomozás és a sok politikai hercehurca a romantika rovására ment. Ráadásul Anna elhivatottságának a nagyságát is a szerző oly sokszor ismételgette, hogy azt egy idő után már kissé szájbarágósnak éreztem, kevesebbszer is bőven elég lett volna, így is sütött a lapokról a lány munkája iránti szeretete. A végét pedig jahaj... hát azt irtóra fájlaltam, mert egy akkora klisével zárult a történet, hogy azt komolyan  mondom már be kéne tiltani. 

Összességében tehát voltak problémáim, de az élmény még így is jó volt. Örülök, hogy elolvastam, mert nem egy mindennapi történelmi romantikushoz regényhez volt szerencsém - ami végül is nem is volt annyira romantikus, mint inkább egy izgalmas történelmi fikció, vallásos beütéssel -, de ennek ellenére sajnos mégsem maradt emlékezetes a számomra.
Elizabeth Camden
Értékelés: 3,5/5

Kiadó: General Press
Sorozat: - 
Oldalszám: 318

Sarah J. Maas: A ​Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel az otthonában, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja a tündérek birodalmába. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. Miközben az udvarban Feyre Tamlin iránt érzett jéghideg gyűlölete egyre forróbb szenvedéllyé kezd átalakulni, észre sem veszi a birodalom felett egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetést, melynek pusztító rombolását minden jel szerint ember létére csak ő képes megakadályozni, ellenkező esetben örök pusztulásra ítéli szerelmét Tamlint és világát. 

Igazából nem akartam értékelést írni erről a könyvről, mert mély gondolatokat nem indított el bennem, ám úgy érezem, hogy pár mondat erejéig mégiscsak muszáj billentyűzetet ragadnom, hogy mindennek ellenére leírjam milyen különleges élményt nyújtott a számomra. Annál is inkább mivel kisebb fenntartással kezdtem bele, hiszen az írónő előző regénye az Üvegtrón anno nem igazán nyerte el a tetszésemet és ha több kedves molyos ismerősöm nem szorgalmazta volna oly lelkesen a könyv mielőbbi olvasását, akkor lehet, hogy még talán ki is marad az életemből. (Ó jaj, igen tudom, óriási veszteség lett volna.)

Na de félretéve a cinizmust, tény, hogy az írónőnek hatalmas fantáziája van, mellyel simán levett a lábamról. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan izgalmas és egyedi atmoszférájú történetet hozott létre, amely A szépség és a szörnyeteg sztorijára épült, ami számomra - mi tagadás - óriási pozitívum. Egyrészt, mert a kedvenc mesémről van szó másrészt, mert szeretem, ha egy régi mese új ízt kapva alapja lesz egy teljesen más környezetben játszódó és irányba haladó történetnek.
Maga a cselekményt sajnos a könyv kétharmadáig elég lagymatagnak éreztem, azonban a könyv utolsó harmadában Feyre próbatételei mindenért kárpótoltak. Ezek a jelenetek nagyon, ismétlem nagyon sokat dobtak a könyv élvezeti értékén, sőt mi több, ezen fejezeteknek  köszönhető, hogy a későbbiekben a folytatásokra is kíváncsi leszek.
A szereplőkkel azt kell mondjam, hogy egész fura kapcsolatba keveredtem. Az egyik legfőbb karakter Tamlin, akinek minden jel szerint le kellett volna vennie a lábamról teljesen hidegen hagyott. Nincs mit szépíteni a dolgot, én mindig is a rosszfiúkra buktam és Tamlin bizony túl jó, túl szép, túl kedves és önzetlen volt ahhoz, hogy szeretni tudjam. Egyszerűen képtelen voltam belehabarodni, olyannyira, hogy a könyv végére már kifejezetten irritált a jelenléte. Ellenben a Éjszaka udvarának urát a gonosz tettei és sorozatos kellemetlenkedései ellenére is sokkal izgalmasabb és szimpatikusabb karakternek találtam. És hogy a hősnőnk se maradjon ki a sorból, miatta rendkívül sokat bosszankodtam. A családja életben maradásáért tett önfeláldozását példaértékűnek találtam, de miután bekerült a tündérek birodalmába és egyre közelebbi kapcsolat kezdett kialakulni közte és Tamlin között egy önfejű és kezelhetetlen kis hülye tinilánnyá változott, aki a tanácsokra és a rá leselkedő veszélyekre fittyet hányva mindig csak a saját feje után ment. Arról már nem is beszélve, hogy annyira el volt foglalva szegény sanyarú sorsával, hogy meg sem fordult a fejében, hogy vajon milyen pusztítás közeledhet Prythian felé, aminek még az udvar főura sem tud ellenállni. Túl vak volt, hogy átlássa a helyzetet, no nem mintha én tudtam volna, hogy mi a probléma az udvarban, de a helyében tuti jobban utánajártam volna. 

Ami igazán tetszett a könyvben az maga a háttértörténet és a tündérek világa volt - ami szerintem nagyon jó alapokra épült -, valamint a különböző lények sokszínűsége rengeteg felfedeznivalóval, melyek összessége adta tulajdonképpen számomra a könyv erősségét. És bár igaz, hogy a főszereplők nem nőttek közel a szívemhez, de szerencsére volt pár olyan mellékszereplő, akik a hűségükkel, a humorukkal vagy épp a rosszindulatú gáncsoskodásaikkal nemcsak megízesítették a történetet, de szinte kikövetelték, hogy odafigyeljek rájuk, sőt mit több, megkedveljem őket.

Mindent összevetve azt kell mondja, hogy az Üvegtrón után pozitívan csalódtam Sarah J. Maas regényében, mellyel ugyan adódtak kisebb gondjaim és a végén is némi hiányérzettel csuktam be a könyvet – hogy miért, ne kérdezzétek, mert meg nem tudnám mondani – de mindezek csak részben csorbították azt a kellemes élményt, amit ez a szórakoztató fantasy nyújtott a számomra, úgyhogy a romantika, kaland és fantasy rajongóknak csak annyit mondhatok hajrá!
Sarah J. Maas
Értékelés: 4/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: A Court of Thorns and Roses 
Oldalszám: 512

Dinah Jefferies: A teaültetvényes felesége

A történet az 1920-as években, Ceylon szigetén játszódik. Főszereplőnk Gwen, egy tizenkilenc éves fiatal lány, aki nagy reményekkel és szerelemmel teli szívvel érkezik a szigetre teaültetvényes férjéhez, Laurence-hez. A birtok annyira gyönyörű és egzotikus, hogy Gwen álmodni sem mert volna szebbet, ám a hely tele van olyan titkokkal, amikről az volt az érzésem, hogy a lányon kívül szinte mindenki tud, de senki nem mer beszélni róla. Miután Gwen megérkezik az ültetvényre a férjével való szenvedélyes kapcsolata valami egészen más fordulatot vesz, Laurnece kiszámíthatatlan mogorvaságát és távolságtartását nem tudja mire vélni és azon kívül, hogy rendkívül zavarba is hozza mindez, rosszul is kezeli a helyzetet. Az a gyanúja, hogy egy régi szerelmével a gyönyörű özveggyel, Christinaval csalja meg őt a férje, ám akárhányszor hangot ad ezen félelmének, Laurence mindig tagadja, hogy az üzleti kapcsolaton kívül bármi más is lenne közöttük. Ráadásul Gwen a szolgákkal sem igazán találja a hangot és ott van egy másik óriási probléma Verity, Laurence mostohatestvére, aki amellett, hogy szintén Laurence figyelmét követeli egyszerűen nem hajlandó férjhez menni, hanem ragaszkodik a rendszeres pénzbeli juttatásaihoz, és hogy ott éljen velük harmadikként a birtokon.
Aztán amikor Gwen teherbe esik, az ember azt hinné, hogy majd a dolgok megváltoznak, de nem, mert az igazi nehézségek csak akkor kezdődnek, amikor az ikrek megszületnek, és Gwennek egy olyan szívbemarkolóan nehéz döntést kell hoznia, melynek terhe élete végéig mázsás súlyként nehezedik majd rá.
Bajban vagyok a könyv értékelésével, mert igazából rettentő élveztem a letűnt gyarmati kor ábrázolását, és hogy nyomon követhettem egy olyan fiatal nő útját, aki bátran néz szembe ezen az idegen helyen az őt ért nehézségekkel, veszéllyel, és betegségekkel. Az időjárás viszontagságaival, a monszunnal, az aszállyal és nem utolsósorban a helyiek gyilkos haragjával. Érdekes volt látni a faji és társadalmi különbségekből adódó ellentéteket, és ha csak egy kicsit is, de nagyon izgalmas volt betekintést nyernem Amerika gazdasági válságának egy apró szeletébe. Tetszett a könyv hangulata és az író stílusa, melynek köszönhetően olyan gördülékenyen haladtam a kötet olvasásával, hogy csak úgy repültek az oldalak. Még magával a történettel sem volt semmi problémám, mert igazán izgalmas és érdekes volt mindvégig, de e sok pozitívum mellett mégis azt kell mondjam, hogy ennél frusztrálóbb és idegesítőbb könyvhöz már borzasztó rég volt szerencsém.

Nem tudom ki hogy van vele, de engem mérhetetlenül fel tud bosszantani, amikor a főszereplővel együtt a zsigereimben érzem, hogy itt valami nagyon nincs rendben és mégsem történik semmi az ügy megoldása érdekében. Ha a kommunikáció hiányában két egymást szerető ember éveken át olyan helyzetbe hozza magát, ami nemcsak megmérgezi a kettőjük közötti kapcsolatot, de még tragédiába is taszítja azt. És végezetül, amikor olyan szereplő van a könyvben, akiről tudom, jézusom, de még mennyire, hogy tudom (csupa nagybetűvel), hogy egy kicsit sem a szeretet és az odaadás vezérli a tetteiben, hanem a gonoszság és a rosszindulat, és ennek nyilvánvalósága senkinek sem szúr szemet, na az már tényleg a halálom.

Ezekkel az érthetetlen és nonszensz helyzetekkel én egyszerűen nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy sikítok, pufogok és folyamatosan idegeskedek magamban – mely életérzést köszönöm, de bőven elég nekem az a dózis, amit az élettől kapok -, úgyhogy ez miatt a legszívesebben igen, nem félek leírni azt az elvetemült dolgot, hogy bizony sokszor megfordult a fejemben, hogy a sarokba hajítom a könyvet. 

Mint látjátok indulatokból nem volt hiány, csalódott is vagyok ez miatt, mert nem pont ilyen élményre számítottam. A szereplők túl sokszor próbára tették a türelmemet ahhoz, hogy végig élvezetes maradjon számomra a történet, és bár a könyv hangulata és helyszíne kedvemre való volt, de sajnos még mindezek figyelembevételével sem tudom egy gyenge közepesnél többre értékelni Gwen és Laurence nem mindennapi történetét.
Dinah Jefferies
Értékelés: 3/5

Kiadó: Tericum
Sorozat:-
Oldalszám: 416


Tommy Wallach: Kösz, ​hogy…

"Csinos volt. Hogy mennyire, azt pontosan nem tudtam volna megmondani, mert elég messze ültem tőle, de még távolról is biztosra vettem. Vannak emberek, akik egész egyszerűen mindenhonnan kiragyognak."
Parker öt évvel ezelőtt az apja halálával vesztette el azt a képességét, hogy bárkivel is beszélni tudjon. Azóta többnyire írásban kommunikál a környezetével vagy jelbeszéddel. És miközben az osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetve az iskolapadban ülve tanulnak, ő csak sodródik az árral és különböző szállodákban bámészkodva üti el az idejét.

Mindebből kifolyólag Parker egy nagyon magányos és barátok nélküli fiú, egy olyan tinédzser, akinek az édesanyja kétségbe esve vágyik arra, hogy gyermeke újra a régi legyen, de sajnos a férje halála nem csak a fiát, de ő magát is érzelmi nyomorékká tett.

Szóval, mint mondtam Parker rengeteg időt tölt puccos szállodákban, amik olyan gazdag emberekkel vannak tele, akiktől lelkiismeret-furdalás nélkül képes lopni. Így ismerkedik meg a gyönyörű és fiatal ezüst hajú lánnyal, Zeldával, akitől egy köteg pénzt emel el, ám a sors úgy hozza, hogy ennek köszönhetően egy érdekes alkut kötve az életük három napra összefonódik, melynek hála olyan őrült kalandokban lesz részük, amiket bárki megirigyelhetne.

Őszintén szólva kész felüdülés volt olvasnom ezt a könyvet, hiszen Parker és Zelda karakterét nagyon fiatalosnak, könnyednek és igazán eredetinek találtam. Parker közönyösségét és motiválatlanságát Zelda merészségével és energikusságával párosítani szerintem rendkívül jó ötlet volt és hihetetlenül jól is működött együtt, mely elsősorban én úgy vélem annak volt köszönhető, hogy Tommy Wallach piszok jó stílusban írta meg ezt a könyvet. Parker egyedülálló narratívája szerintem baromi sokat dobott az egészen, no és persze a könyv egyedi hangulata is különleges volt, melynek amellett, hogy volt egy bizonyos reménytelen és magányos kisugárzása, egy kis vidámság is bőven elfért benne - pl. a halloweeni partit és a mozis bunyót roppant mód élveztem. Végig lüktetett az egész történet és tele volt energiával, ráadásul sok olyan bölcsesség fogalmazódott meg benne, melyek közül néhányat ugyan csak pár percig ízlelgettem magamban, de volt köztük olyan is, ami másnap is az eszembe jutott, ahogy reggel a tükörbe néztem.
Mint mondtam a történet három napot ölel fel, ez idő alatt próbálják megmenti és meggyőzni egymást a szereplők, hogy az élet szép, és hogy milyen sok lehetőség lakozik benne, ám, hogy mindez sikerül-e nekik, azt nem árulhatom el, a lényeg, hogy szerintem mindenki elégedett lesz a befejezéssel.

Egy dolog zavart igazán a történetben, az pedig, hogy nem értettem, hogy Zelda miért maradt Parker mellett. Egy ilyen idős és tapasztalt, művelt és intellektuális nő, miért pont egy 17 éves fiúval akarja élete talán utolsó napjait eltölteni. Persze olvasás közben több magyarázatot is találtam rá, de így utólag egyiket sem érzem elég nyomós érvnek ahhoz, hogy teljes nyugalommal el is tudjam fogadni azt.

Mindenesetre az biztos, hogy ez nem egy olyan szokványos szerelmi történet, amely csupán arról szól, hogy egy néma fiú, hogyan találkozik egy olyan lánnyal, aki megváltoztatja az életét. Ebben a történetben sokkal több van és sokkal eredetibb annál, hogy azt egy egyszerű, sablonos Young Adult könyvnek tituláljam. Olyan megfoghatatlanul fontos dolgok kapnak benne hangsúlyt, mint a barátság, a megújulás, a változás, a hűség, az elfogadás és természetesen a szerelem, no és persze az örök kérdés - ami irtózatosan elcsépelt, de mégis mindig elgondolkodtató -, hogy vajon mi lehet az élet értelme. És ez esetben a jó válasz bocsika, de nem a 42.

„Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna. Tudod, hogy melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet ráztam. – A tükör. Mert megtöri az illúziót."
Tommy Wallach
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Sorozat:-
Oldalszám: 298

Amy Stewart: Lány ​pisztollyal (Kopp nővérek 1.)

Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy mostanában szinte kivétel nélkül olyan könyvek kerülnek a kezembe, melyek maradéktalanul elnyerik a tetszésemet és roppant kellemes érzést hagynak maguk után. Ilyen különlegesség volt számomra Amy Stewart Lány pisztollyal c. műve is, aminek a folytatásáért – ha meglenne - már most rohannék gondolkodás nélkül a boltokba.
A történet 1914-ben játszódik, amikor is Constance Kopp és testvérei, Norma és Fleurette, épp a közeli város felé tartanak bevásárlás céljából, amikor hirtelen egy autó a bricskájukba szaladva enyhén megsebesíti őket és a kocsijukat is használhatatlanná töri. A baleset okozója egyértelműen az autó sofőrje, a helybéli gazdag selyemgyáros és részeges bugris, Henry Kaufman, aki úgy hiszi magáról, hogy az óriási vagyona és hatalma feljogosítja arra, hogy figyelmen kívül hagyja a Kopp nővéreket ért anyagi károk megtérítését. Sőt mi több, még meg is fenyegeti őket, hogy tartsák távol magukat tőle, mert különben kénytelen lesz a bandájával együtt fegyvert használni ellenük. Ám Kaufman rosszul ítéli meg a helyzetet, ugyanis Constance nem egy olyan hamvába holt nőszemély, aki hagyja magát megfélemlíteni. Először a hatóságokhoz fordul segítségért, akik kezdetben vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance innentől kezdve mindent megtesz annak érdekében, hogy segítse a férfi munkáját. Arról már nem is beszélve, hogy a rendőri védelemre egyébként is óriási nagy szüksége van, mert ez a görény Kaufman az ivócimboráival együtt folyamatosan zaklatja őket.


A könyv hősnője egy nagyon harcias és különleges, ám rendkívül szerethető és szimpatikus szereplő: egy harmincas évei közepén járó, 180 cm magas, vörös hajú és barna szemű nőszemély, aki elég konok és bátor ahhoz, hogy szembeszállva a kor elvárásaival és szabályaival mindent megtegyen a családja védelme érdekében. Mivel a Kopp nővérek egy eldugott kis tanyán élnek, egy rég eltemetett családi titok miatt, így mindenben csak magukra számíthatnak. Nincs mellettük egyetlen férfi sem, aki kézbe vehetné helyettük a ház körüli munkákat, vagy megvédhetné őket a különböző támadásoktól. És bár igaz, hogy a lányoknak van egy bátyja, aki a családjával együtt a városban él és szívesen látná maguknál a húgait, de ők semmi hajlandóságot nem mutatnak arra vonatkozólag, hogy a városba szeretnének költözni.
Imádtam olvasni ezt a könyvet, főként a hangulatát és a kissé lassan csordogáló tempóját, amit eleinte kicsit zavarónak éreztem, de miután sikerült ráhangolódnom óriási élvezettel merültem el benne. A Kopp testvérek mindegyike különleges egyéniség volt, a karakterük annyira élénkre és élvezetesre sikerült, hogy úgy hiszem még sokáig megmaradnak az emlékezetemben. Alakjuk szó szerint életre kelt a lapokon csakúgy, mint a város elhivatott seriffjéé, akinél kitartóbb és szívósabb ember véleményem szerint nem igen dolgozott a rendőrségnél. Abban az időben - és tán még ma is - a nők különböző társadalmi korlátok közé voltak szorítva, melyeknek Constance nem igazán akart megfelelni. Ő nem kívánt férjhez menni és egy rakás gyereket szülni, hogy nyugodt életet biztosítson magának, hanem megvolt benne az a különleges erő, melynek segítségével egyedül is helyt tudott állni a nehéz helyzetekben és ha kellett gondolkodás nélkül tudott cselekedni, amire mint kiderült, hamarosan szüksége is volt. A családját ért zaklatások lassú lefolyásúak voltak olyannyira, hogy ez az egész Kaufman-ügy majd egy évet ölelt fel, mely idő lehetővé tette, hogy az olvasó kellőképp átélje a lányok folyamatos nyugtalanságának és félelmének súlyát, kezdve onnan, amikor téglára kötözött fenyegető levelek repültek be az ablakaikon egészen addig, míg rájuk nem lőttek.
Szert tettem egy revolverre. hogy megvédjem magunkat, és nemsokára használnom is kellett - mondta Miss Constance Kopp.
                                                                              The New York Times, 1915. június 3.
Constance nem egy mindennapi megjelenésű nő volt, azt hiszem, hogy nyugodt szívvel mondhatom, hogy a seriffel együtt én is csak csodálni tudtam magas termetét és az ebből fakadó fizikai erejét, melynek használatától sem riadt vissza. Persze nem kell semmi rosszra (vagy ökölharcra) gondolni, de amikor kétszer is könnyedén a falhoz kente Hanry Kaufmant én biz' isten ujjongtam örömömben és minden jel szerint a seriffet is sikerült totál elkápráztatnia. Imádtam a testvérek közötti kapcsolatot, Norma állandó morgolódását és Fleurette gyerekes naivitását. És ugyancsak teljesen odavoltam a seriff és Constance között kialakuló egyre erőteljesebb ám rendkívül finom vonzalomért is, melynek bízom benne, hogy a következő részekben folytatása is lesz majd.

Összességében borzasztóan élveztem a könyv olvasását, ami a hiteles korfestő jelenetek miatt rendkívül hangulatos és szórakoztató olvasmány lehet nem csak a történelem kedvelők számára, hanem a történelmi fikciók és az erős női karakterekért rajongóknak is, úgyhogy én tényleg csak mindenkinek ajánlani tudom.
Amy Stewart
Egyébként hatalmas meglepetés volt számomra, amikor a végén megtudtam, hogy ez a történet nem csak egy jól megírt kitalált mese, hanem valódi eseményeken és valóban élt emberek történetén alapul. Az írónő régi újságcikkek – amiket be is épített a történetbe – és levéltári adatok felhasználásával írta meg a Kopp lnővérek történetét, melyben Constance kitartása, bátorsága és intelligenciája kulcsfontosságú volt az igazságszolgáltatás hatékonyságában. Hát jah, nem hiába lett ő Amerika első női seriffhelyettese.


Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Kossuth
Sorozat: Kopp nővérek 
Oldalszám: 320

Santa Montefiore: A ház a tengernél

Időben az 1960-as évek Toszkánájában járunk, ahol egy fiatal lány, Floriana - aki ekkor még csak tíz éves - szerelmes lesz egy gazdag fiúba, Dantéba, akit évekkel később szintén rabul ejt a lány szépsége és különleges személyisége. Ám a fiú apja hallani sem akar arról, hogy a fia egy szegény lányt vegyen feleségül, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is maradjon.

Több évtizeddel később, és több száz kilométernyire onnan, az angliai Devonban, egy festői szépségű, régi kis kastélyszállóra nehéz idők járnak. A tulajdonosa Marina, teljesen kétségbe van esve a szálló nehéz anyagi helyzete miatt és mindenre képes lenne, hogy ne veszítse el ezt a számára oly értékes és kedves helyet. Sajnos a mostohalánya, Clementine felől áradó elutasító és undok viselkedés - amely annak köszönhető, hogy a mai napig nem tudta megbocsátani neki, hogy elszakította a szüleit egymástól -, nagyban megnehezíti a mindennapjait. Ráadásul amiért a család szűkös anyagi körülményei arra kényszerítették Clementine-t, hogy visszatérjen Indiából és egy unalmas irodában tengesse mindennapjait, csak még jobban utálta és kitartó duzzogással büntette szegényt Marinat.

Marina figyelmét azonban most elsősorban nem a mostohalánya körülötti problémák, hanem a szálloda sorsa kötötte le. Úgy remélte, hogy az utolsó reménye a túlélésre egy olyan művész alkalmazása lenne, aki reményei szerint csőstül vonzaná oda a vendégeket. Úgyhogy a nyári szezonra fel is fogadott egy bentlakó festőművészt, aki festegetni tanítja a vendégeket. Ám ez a jóképű és titokzatos argentin pasi, akire egyébként Clementine rögtön szemet is vetett minden jel szerint valamilyen céllal jött a szállóba és rejteget valamit Marina elöl.

Lehet, sőt biztos, hogy a kisebbséghez fogok tartozni ezzel a véleménnyel, de engem ez a könyv nem söpört le a lábamról. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor végre befejeztem, mert olyan lassan haladtam vele, hogy már olybá tűnt, hogy soha nem fogok a végére érni. Pedig biz’ isten nem volt rossz, minden adott volt, hogy emlékezetes maradjon a számomra; a szerző jól, sőt mi több, nagyon szépen írt, a történet hihető volt rejtélyes és emberi érzésekkel teli, a karakterek érdekesek voltak és fejlődőképesek - főleg Clementine, akit a végére már egész megkedveltem -, ráadásul még klisékkel és túlírt részekkel sem találkoztam benne és mégis. Egyszerűen nem tudtam együtt szárnyalni a történettel, képtelen voltam elkapni az egésznek a hangulatát, pedig basszus, még azt sem mondhatom, hogy nem volt hangulatos, hiszen a Toszkánában játszódó részek annyira szuggesztívek voltak, de még az angliaiak is csakúgy árasztották magukból a hely különleges atmoszféráját, hogy tényleg egy szavam nem lehet panaszra. És hogy még tovább tetézzem a dolgot, a szerző a legnépszerűbb és egyben a kedvenc írói eszközömet a kettős idősíkon való elbeszélést használta, amit én roppant mód szeretek, de most még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. 
Szóval rengeteg pozitívuma van a könyvnek, mely mellett a negatívumokon törve a fejem csak pislogok, mert azon kívül, hogy kissé lassúnak és hosszúnak éreztem az egészet, no meg, hogy rendkívül bosszantónak találtam – ó, de még mennyire -, hogy ennek a szegény Florianának mindenki csak be akart tenni, semmi más nem jut az szembe. Őszintén szólva a fülszöveg és az oldalszám alapján én valami Kate Morton kaliberű nagyívű családregényre számítottam, és bár határozottan éreztem az ez irányú törekvést az írónő részéről, valahogy mégsem azt kaptam, amit vártam. Voltak részek, melyek cselekménye teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd egyszer csak elengedett, és érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Melynek oka talán az lehet, hogy olyan mellékszereplők is voltak a könyvben, akiknek a sorsa és annak dinamikája nem igazán kötötte le a figyelmemet. Számomra valahogy olyan színtelennek tűnt az egész, hiányzott belőle az a bizonyos megfoghatatlan finomság, lendület és apró varázslat, ami tudjátok, olvasás közben észrevétlenül körülöleli és simogatja az ember lelkét.
Szóval összességében kissé csalódott vagyok, mert a rengeteg pozitív értékelés alapján, én nem pont ilyenre számítottam, no de nem kesergek vagy akár bosszankodom ez miatt, mert ki tudja, lehet, hogy az írónő következő regénye ettől függetlenül még okozhat meglepetéseket.
Santa Montefiore

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Művelt Nép
Sorozat:-
Oldalszám: 622