Sense8

Az van, hogy mostanában nem sok kedvem van olvasni, ami nemcsak aggasztó, de irtó bosszantó is egyben, mivelhogy eddig esténként elalvás előtt, még ha a fáradságtól arccal is estem gyakran az ágynak mindig muszáj volt pár oldalt olvasnom, mert kellett, mert jól esett, mert szerettem, mert szükségem volt rá, és  mert... mert megszoktam. Most meg ott tartok, hogy hiába hevernek halomszám a polcomon a jobbnál jobb könyvek, egyszerűen képtelen vagyok bármelyiket is elkezdeni, nemhogy még egy-két oldalt olvasni belőlük. Úgyhogy egy kis szünetet tartottam, és olvasás helyett inkább sorozatokat néztem, úgyhogy a mai posztom témája is ez, egy új sorozat iránti örömködés, pontosabban orrvérzésig való rajongás.

Szóval van ez a sorozat, a Sense8, ami már az első résszel megvett magának. Komolyan mondom, hogy a 24 óta nem éreztem ilyen erős lelkesedést egyetlen sorozat iránt sem. Szó szerint elvonási tüneteim voltak, ha ki kellett szakadnom a történetből, és ha tehettem volna, akkor egy ültő helyemben végig tudtam volna nézni a széria mind a 12 részét - no nem mintha ennél sokkal több időmbe tellett kivégezni. Szóval teljesen odavagyok ezért a filmért, egyszerűen nem tudtam betelni a hangulatával és a váltakozó kultúrák látványával, annyira kellemes és szívmelengető és csupa jóság volt a szereplők kapcsolata, és annyira szép és sokszor megmosolyogtató, néha pedig kellemesen bizsergető, hogy…. áh, nem is tudom szavakba önteni, hogy ez a film mennyire elvarázsolt és hogy mennyire magával ragadt.

Nem szeretnék sokat spoilerezni, mert amikor elkezdtem nézni a Sense8-et, én semmit nem tudtam róla és higgyétek el, hogy ez így volt a legjobb. Amikor a férjem egyik este azt mondta, hogy "ugyan nézzünk már bele ebbe a filmbe, mert annyi jót olvastam róla, meg hát ugye J. Michael Straczynski és a Wachowski fivérek - aki azóta már nővérek lettek (igen, tudom, szerintem is nagyon durva) - közös sorozata, akik ugye már több jó filmet is letettek az asztalra" én mégis kissé ódzkodtam tőle, de mint kiderült annyira, de annyira kár volt, mert ezek hárman tényleg remek munkát végeztek, le a kalappal előttük.

Kala - Mumbai

A sorozat nyitójelenete szerintem nagyon ütősre sikerült. Egy titokzatos nő (Daryl Hannah) mielőtt öngyilkosságot követne el valamilyen módon összeköti nyolc ember tudatát - akik ezáltal érzékelni tudják majd egymást - miközben végső búcsút vesz társától, Jonastól (Naveen Andrews), aki egyébként nincs jelen, csakúgy, mint a történet negatív szereplője a Suttogó sem, csak a nő látja őket és beszél velük bemutatván ezzel a nézőnek, hogy hogyan is működik az "érzők" furcsa kapcsolata.

Szóval ez a nyolc ember, akik a világ különböző pontjain élnek és akiket ez a titokzatos nő kijelölt, különleges érzelmi kapcsolatba kerülnek egymással. Eleinte nem értik, hogy mi történik velük, csak furcsa hangokat hallanak, vagy néhány másodperc erejéig egy teljesen más helyen és más szituációban találják magukat valamelyikük testében, ráadásul érzik a másik fájdalmát, szomorúságát, boldogságát vagy épp erős testi vágyát, és ami a legfontosabb, különböző képességeiknek hála alakítani is tudják egymás sorsát. Szóval ez a nyolc idegen egy idő után azt veszi észre, hogy az életük teljesen összefonódik egymással, ami jó érzéssel tölti el őket, élvezik és éhezik is egymás társaságát, amíg üldözőbe nem veszi őket egy titkos szervezet, ami minden jel szerint le akarja vadászni őket. És hogy mindez miért és hogyan történhet meg velük, és hogy mit akar tőlük a Suttogó, hát azt kérem nem árulhatom el, de megnyugtatok mindenkit, hogy a sorozat végére erre is fény derül.

Nomi - San Francisco

Imádtam ezt a sorozatot. Imádtam nyomon követni a szereplők életét a saját környezetükben és kultúrájukban, mindegyikük rendkívül egyedi és különleges személyiség volt, az egymás fejébe való átjárás lehetősége pedig rendkívül érdekessé, kicsit misztikussá tette a sztorit.
Az első pár részben szinte semmi nem történik azon kívül, hogy megismerkedünk a szereplőinkkel, hogy hogyan kezdik szép lassan érezni és megérteni egymást. Láthatjuk, hogy hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen családi háttérrel rendelkeznek, milyen titkaik és egyéni problémáik vannak - mert van ám itt kérem minden; transznemű, leszbikus és homoszexuális, kész felüdülés volt úgy a 4. résznél egy férfit és egy nőt látni csókolózni - szóval az elején igen lassan építkezik a történet, ami számomra egyáltalán nem volt unalmas vagy zavaró sőt, nekem ez tetszett benne a legjobban, mert élvezet volt a szereplőkkel együtt ízlelgetni és átélni a mentális kapcsolatuk és az érzelmi összekötődésük meghitt érzésének minden pillanatát, mely jelenetek izgalma és szépsége engem még vagy ugyanennyi részen keresztül a képernyő elé tudott volna szegezni. De a történet persze nem csak ezeknek az érzéseknek a felfedezéséből állt, hanem a vége fele már az események is felgyorsultak, egyre több akció, izgalom és állszakító meglepetésben volt részem, miközben lenyűgöző helyeken járva fogamat összeszorítva drukkoltam mindegyiküknek, hogy sikerüljön a tervük megvalósítása.

Lito - Mexico, Wolfgang - Berlin

A film lenyűgöző helyeken játszódik - az izlandi részek ahh... káprázatosak voltak -, melyek mindegyikét az eredeti helyszínen forgatták, és a színészek is olyan nemzetiségűek voltak, amilyen karaktert megformáltak, hogy a szexuális beállítottságuk is megegyezik-e a filmbéli szerepükkel, arról már nem szól a fáma. :)

Végezetül mit is írhatnék azon kívül, hogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a földrészeken átívelő kicsit misztikus, kicsit romantikus, mély érzelmekkel teli nagyszerű történetet, ami úgy volt epikus, hogy közben mindvégig rendkívül intimnek is sikerült maradnia, nálam biztos, hogy ez lett az idei év kedvence. Mindenesetre azért óva inteném azokat, akik csak az akcióra utaznak, mert biztos vagyok benne, hogy csalódni fognak, míg akik szeretik a karakterdrámákat repdesni fognak az örömtől, úgyhogy csak hajrá, ugorjatok fejest a filmbe és hagyjátok magatokat elveszni benne, higgyétek el megéri.

tovább olvasom Sense8

Te jó ég, ki látott már ilyet?

"Egyenesen a szemembe nézett. Naominak fátyolos, ametiszt színű szeme volt, némi lapislazuli- és nefelejcskék-árnyalattal, az írisze szélén pedig egy sötét, már-már fekete sáv futott körbe." 

Na még egyszer, hogy jól értettem-e.

Egyenesen a szemembe...  oké, eddig sima ügy.... ametiszt színű... aham, alakul, bár lila szemet én még soha az életben nem láttam... a lapislazuli- és nefelejcskék árnyalat belekeverésével pedig olyan túlmisztifikálttá vált az egész, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt maga elé tudja képzelni. Még jó, hogy az írisze szélén futó sötét, már-már fekete sávval nem volt gondom.

Most őszintén, miért nem lehetett egy egyszerű kökény- vagy nefelejcskék, vagy ne adj' isten bogárfekete színű szeme annak a szegény Naominak?

tovább olvasom Te jó ég, ki látott már ilyet?

Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

A történet egy olyan Föld-szerű világban játszódik, amely őslakosai olyan különleges alakváltó lények (vérfarkasok,  hollók, medvék, sólymok... és vámpírok,), akiknek az emberek csak egyszerű húst, azaz prédát jelentenek. Nagyon ritkán érintkeznek velünk, csak ha valami általunk készített termékre vagy technológiára van szükségük lépnek velünk kapcsolatba, egyébként egyáltalán nem rajongnak értünk, viszont örömmel falatoznak belőlünk.

Meg Corbyn egy vérpróféta, aki ha megvágja a bőrét, erős kínok és eufória között látja a jövőt. Számos hozzá hasonló nővel együtt rabszolgaként tartották eddig fogva egy olyan helyen, ahol rengeteg pénzért gazdag ügyfelek kíváncsiságát elégítette ki. Megnek azonban a tél közepén sikerül megszöknie és menekülése során átfagyva és kétségbeesve egy Mások által lakott Udvarban menedékre lelnie. Tudni kell, hogy ebben a világban minden városban van egy Udvar, ahol a Mások laknak és ahol az emberi törvények nem hatályosak. Ezekben az Udvarokban juthatnak hozzá a Mások az emberek által előállított tárgyakhoz és termékekhez, amik létrehozására ők nem képesek. Illetve ide jönnek azok a kíváncsi emberek, akik a Mások után érdeklődnek, esetleg munkát keresnek náluk, vagy netán intimebb kapcsolatra vágynak velük. Szóval Meg ide menekül az üldözői elöl, ahol a változatosság kedvéért most olyanok könyörületére lett bízva, akik csak alakjukban hasonlítanak hozzánk. Szerencséjére Simon Wolfgard, az Udvar alakváltó vezetője épp egy olyan Emberi Összekötőt keres, aki úgy tudja átvenni a szállítóktól érkező leveleket és csomagokat, hogy mindeközben nem kívánja felfalni őket. És bár Simon először vonakodik felvenni Meget, ám egy erősebb ösztön mégis arra készteti, hogy alkalmazza őt.

Meg tehát egy időre biztonságban van az Udvarban, de az üldözői szorosan a sarkában vannak és mindent megtesznek annak érdekében, hogy kihozzák onnan és újra munkába állítsák.

A könyv nem mondható gyors tempójúnak és nem is túl akciódús, bár a végén volt egy-két látványos robbantással és lövöldözéssel egybekötött üldözési jelent, de összességében egyáltalán nem ez volt rá a jellemző. A történet elsősorban Megre és az ő új összekötői szerepére koncentrált, melyet a lány látomásai kissé megbonyolítottak, mivel nem lehetett tudni, hogy ezek a látomások mikor, és hogy pontosan hol fognak majd bekövetkezni, mert gyakran ezek nem voltak többek, mint szétszórt képek, de hogy mindenképp megtörténnek abban biztosak lehettünk. És mivel Meg a saját halálát is előre látta, így a könyv tulajdonképpen erre a várakozásra épít, mely idő jelentős részét a lány csendes hétköznapjainak a megismerése, illetve a beilleszkedésének és az Udvar lakóival kialakított rendkívül szoros kapcsolatának lassú folyamata teszi ki.

Bevallom, kezdetben kicsit bonyolultnak találtam ezt a világot és annak szabályrendszerét, de miután sikerült akklimatizálódnom benne nagyon élveztem az egészet. Szó se róla, Bishop rendkívül jó mesemondó, mely képessége kellően ellensúlyozza a történet lassú folyását, de véleményem szerint a regény tele van zűrös dolgokkal. Kezdjük például rögtön a főszereplővel. Meg gondolkodása egy tízéves kislányéval vetekszik - amit még hihetőnek is éreztem úgy ahogy, mivel a fogvatartóinak hála olyan elszigetelt körülmények között kellett élnie, ahol fogalma sem volt az élet dolgairól -, de szerintem ez még egyáltalán nem elég indok arra, hogy mindenki az első perctől kezdve úgy odalegyen érte, hogy még az életüket is képesek legyenek kockára tenni miatta. Érthetetlen volt számomra, hogy miért volt Meg a Másoknak olyan baromi szimpatikus, amikor semmit nem tett ennek érdekében, csak leveleket és csomagokat kézbesített. És senki ne mondja nekem, hogy csupán a naiv gyermeki szíve miatt, mert ez annyira gyenge, hogy nem veszem be, sőt, pont e naivitása és a Mások iránta való megmagyarázhatatlan rajongása miatt voltam képtelen megkedvelni őt. Aztán ott volt Asia - szintén zenész -, aki a kezdetektől fogva nem szívlelte Meget. Először azért, mert elhappolta előle álmai állását, később pedig amikor rájött arra, hogy ő az a lány, akit az emberek égen-földön keresnek, már csakis a hírnév és az érte járó jutalom lebegett a szeme előtt. Úgyhogy a célja elérése érdekében terveket szőtt, de olyanokat, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez a nő tényleg ennyire hülye vagy csak tetteti? Az egészséges emberi életösztön legapróbb szikráját sem láttam meg benne, úgy viselkedett, mint egy totál idióta, egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Aztán nem tudtam elmenni az mellett a kérdés mellett sem, hogy a Mások miért nem fejlődtek? Mármint, hogyhogy nem értettek még csak egy kicsit sem az elektronikához, a számítástechnikához, a fegyverekhez és az orvosláshoz. Miért nem vették már réges rég a fáradságot arra, hogy mindezt - ha csak egy kicsit is, de - megismerjék és megtanulják?

Szóval sok kérdés és tüske maradt bennem a szereplőkkel és magával a világgal kapcsolatban is, gondolom, hogy a következő részekben a szerző majd jobban ráhasal ezekre a témákra és több magyarázattal szolgál majd rájuk nézve, illetve a szereplők cselekedetei és motivációi mögé is több értelem szorul majd. Úgyhogy bár tudom, hogy most úgy tűnhet, ez a könyv számomra egy borzalmasan rossz élmény volt, de ez nem igaz, mert tényleg egy rendkívül gazdag és színes fantáziavilágot hozott össze az írónő, ami kellőképp birizgálja a fantáziám ahhoz, hogy a folytatásra is kíváncsi legyek, de való igaz, hogy a sok pozitív értékelés után - ami előtt kissé értetlenül is állok - picit csalódott vagyok.

Kiadó: Twister Media
Eredeti cím:  Written in Red
Sorozat: The Others 
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 512

tovább olvasom Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

Júliusi szerzemények

Kicsit késve ugyan, de itt van végre a júliusi beszerzési listám... tudom, hogy vártátok, ne is tagadjátok. :)

A nyúlfarknyi szöszért pedig előre is bocsi, de ebben a gatyarohasztó melegben egyszerűen képtelen vagyok hosszabb időt a monitor előtt tölteni.

Nos, tisztában vagyok azzal, hogy az előző hónapban könyvstoppot kiáltottam, de csak nem tudtam megtagadni önmagam és júliusban is muszáj volt beszereznem egy-két gyönyörű könyvecskét, melyek közül egy kivételével mindegyik vásárlás volt. A felső kettő lírás, az alsó kettő pedig molyos, az az egy huncut középső pedig csere útján került hozzám, és hogy őszinte legyen ennek örültem a legjobban - biztosan azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. Ráadásul a borítója élőben nem is olyan szörnyű, mint azt első látásra gondolná az ember, sőt, komolyan mondom, hogy én már annyit forgattam, nézegettem és simogattam, hogy már-már szépnek is mondanám.

Ebben a hónapban sajnos nem sok időm jutott az olvasásra, pedig bele kell húznom, ha az idei év összes vásárlását ki akarom végezni. Márpedig 2016-ra ez az egyetlen könyves kihívásom amit célul tűztem ki magamnak (még külön polcom is van ám hozzá) és elég elszántnak is érzem magam ahhoz, hogy ezt az egyre kilátástalanabbnak tűnő feladatot véghez is vigyem. Úgyhogy hajrá, hajrá, - persze sokat lendítene a dolgon, ha ez a dög meleg megszűnne már végre és minél hamarabb beköszöntene az ősz, de erre még azt hiszem, hogy pár hetet várnom kell.

Na és kérem erről a könyvről beszéltem fentebb. Na? Ugye, hogy nem is olyan szörnyű.... vagy mégis? Élőben, higgyétek el tényleg jobban néz ki. ;)

tovább olvasom Júliusi szerzemények