Jim Thompson: 1280 ​fő

Pottsville egy isten háta mögötti texasi kis porfészek, ami csak 1280 lelket számol, beleértve a feketéket is, akikről Kennek – a szomszéd megye seriffjének - hála köztudott, hogy nincs is lelkük. Főhősünk, Nick Corey évek óta Potts megye seriffje. Szent meggyőződése, hogy csak úgy maradhat továbbra is a posztján, ha a lehető legkevesebbet dolgozik, nem tartatja be a törvényeket, lustálkodik, naponta ötször eszik, és lefekszik minden elérhető nővel.

Nick tehát egy elég mihaszna seriff, nehezen boldogul azokkal a nehézségekkel, amikkel nap, mint nap szembe kell néznie. Mint például azzal a két stircivel, aki kikezdte és tönkretette amúgy is megtépázott hírnevét. Vagy a zsarnoki feleségével és annak féleszű testvérével, aki szintén sok gondot okozott neki, a szeretőjéről, pontosabban a szeretőiről már nem is beszélve, akiktől egy perc nyugta nem maradt. Ráadásul mivel közeleg a seriffválasztás, így minden gondját nagyon gyorsan meg kell oldania, hogy elég szavazatot kapjon, mert ha másban nem, egyvalamiben biztos volt: bármit képes megtenni azért, hogy továbbra is seriff maradjon.

Ezzel a könyvvel kiléptem kicsit a komfortzónámból, de nem bántam meg, mert tényleg élmény volt olvasni. Az 1280 fő szerintem tipikusan az a könyv, ami később fejti ki hatását – rám legalábbis így hatott. Nem mondom, hogy ez volt életem regénye, de határozottan éreztem rajta, hogy erős történetről van szó, olyanról, aminek a hangulata rögtön bekúszik az ember bőre alá és rátelepszik kicsit a lelkére.

A regény főhőse Nick, egy gerinctelen és lusta seriff, aki a kenőpénzekből és a megye kirablásából él meg úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem tesz a fizetéséért. Nem volt bátor, becsületes meg aztán pláne nem. Egy semmirekellő alak volt, aki az ördöghöz hasonlóan vitte kísértésbe az embereket, akik aztán mind szépen be is dőltek neki, és olyan szörnyűségeket tettek, amit egyáltalán nem akartak megtenni.

Nick rendkívül jól tudta álcázni magát, kedvessége, nyugalma és szelídsége, amit a külvilág felé mutatott egy óriási terv része volt, amit szorgalmasan építgetett elméje egy perverz kis szegletében. Szemrebbenés nélkül tudott gyilkolni és már-már művészi szintre emelte az emberek megtévesztését és manipulálását. Ez tette számára lehetővé, hogy minden helyzetet a maga javára fordítson és továbbra is pénzt keressen anélkül, hogy dolgoznia kelljen.

Érdekes volt Nick karaktere, a könyv elején meglehetősen bárgyú és lassú figurának tartottam, még a monológjain is jókat mulattam, a végére azonban egyértelművé vált, hogy ő valójában egy őrült pszichopata, aki gyűlöli a körülötte lévő embereket, és úgy gondolja, hogy kötelessége a Bibliában lefektetett szent elveket követve erősen megbüntetni őket. Hogy miért? Hát csak egyszerűen azért, mert emberek.

Az 1280 fő nem egy vidám történet, mégis voltak benne humoros pillanatok. Bevallom, a stílusa nekem nem mindenhol jött be, de az a kegyetlen, rasszista és erőszakos világ, amelyben a rothadás, a csalóka és bigott felszín alatt rejtőzött, szerintem nagyon jól lett ábrázolva. És bár Nick karakterén kezdetben jókat derültem, a könyv végére már szinte rosszul voltam tőle, ennek ellenére mégis felejthetetlen hős marad számomra.

"...így feküdtem egyik éjjel is, teljesen ébren, hánytam-vetettem magamat, és azt hittem, mindjárt megbolondulok. Végül elegem lett az egészből. Azt mondtam magamnak:
– Nick – mondtam –, Nick Corey, menten megbolondulsz ezek miatt a te bajaid miatt, úgyhogy gyorsan találjál ki valamit. Döntsél, Nick Corey, vagy megbánod, hogy nem tetted.
Így törtem a fejemet egyfolytában, aztán még egy kicsit. És végül döntöttem.
Úgy döntöttem, hogy nem tudom, mi a franc legyen."

Kiadó: Agave

Eredeti cím: Pop. 1280

Fordította: Tamás Gábor

Oldalszám: 208

tovább olvasom Jim Thompson: 1280 ​fő

Jennie Fields: Sorshasadás

A történet Chicagoban játszódik az 1950-es években, főszereplője pedig Rosalind Porter, egy magasan képzett fiatal fizikusnő, aki a második világháború alatt részt vett a Manhattan-terv lebonyolításában. Rosalind sosem akart megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Sem akkor, amikor atomfizikusként és egyetlen nőként kezdett el dolgozni a laborban, sem akkor, amikor szenvedélyes viszonyba kezdett az egyik kollégájával, Thomas Weaverrel. Rosalind nagyon sikeres volt a munkájában, a szerelemben azonban nem éppen, ugyanis Weaver nemcsak egyik napról a másikra hagyta el őt egy másik nő miatt, hanem egy aljas húzással a karrierjét is teljesen tönkretette. Amikor öt évnyi hallgatás után Weaver ismét jelentkezik, Rosalind nem tudja, hogy mi tévő legyen. Épp kezd magához térni abból a mély letargiából, amibe a férfi taszította, így egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy újra találkozzon vele. Ám ekkor felbukkan Charlie Szydlo, az FBI különleges ügynöke, és arra kéri, hogy kémkedjen egykori szerelme után, akiről az FBI azt gyanítja, hogy nukleáris titkokat ad át a szovjeteknek. Rosalind lehetetlen helyzetben kerül, egyrészt, mert mindenképp szeretne segíteni hazájának, másrészt, mert tart a Weaverrel való találkozás rá gyakorolt hatásától, mivel még a mai napig nem szeretett ki a férfiból.

Ebben a regényben Jennie Fields egy olyan vonzó és szimpatikus hősnőt hozott létre, aki bátor, kitartó, intelligens és határozott, ami már a könyv első oldalai után tisztán érezhető volt számomra. Úgyhogy hamar megszerettem Rosalindot, annál is inkább, mivel mindezen erények mellett egy nagyon érzékeny nőnek is tartottam. Hihetetlenül szenvedett attól, hogy az amerikaiak az atombombát, melynek kifejlesztésében neki is jelentős szerepe volt, ledobták Hirosimára és Nagaszakira. És rendkívül nehezen birkózott meg azzal a ténnyel, hogy ezzel több százezer ember haláláért részben ő is felelős volt. És nem ez volt az egyetlen dolog, ami marcangolta és nyomasztotta belülről. Weaver árulása is mély nyomott hagyott benne, aki se szó, se beszéd egyszer csak cserben hagyta, és kegyetlenül átgázolt rajta.

A Weaverrel való kapcsolata egyébként nagyon különleges volt számomra. Amikor róluk olvastam, úgy éreztem, hogy hűűűű micsoda szerelem volt közöttük - nem mindenki él át ám ehhez hasonlót. Lenyűgözött a kettőjük között lévő kötelék, ezért kezdetben nem is értettem, hogy mindennek ellenére Weaver mégis, hogy tudott olyan csúnyán elbánni a lánnyal. Miért nem elégedett meg azzal, hogy összetörte a szívét? Miért kellett a tekintélyétől is megfosztania, melynek következtében lenyűgöző fizikus elmével egy áruházban kellett dolgoznia eladóként, hogy biztosítani tudja a megélhetését. Rosalind pedig? Nos, ő ahelyett, hogy megbosszulná mindazt a sérelmet, amit öt évvel ezelőtt ez a gazember okozott számára, már az első találkozásuknál újra felizzik benne a férfi iránt érzett szenvedély. És hahhh… hogy én ez miatt milyen mérges voltam rá.  Sehogy sem tudtam megérteni Rosalind reakcióját. Illetve hazudok, nagyon is értettem. Tisztában voltam vele, hogy mi mindenen megy keresztül, mégis haragudtam rá, amiért még mindig szerelmes volt a férfiba. Ugyanakkor borzasztóan sajnáltam is egyben, mert azt, hogy kit szeretünk és kiért égünk, bizony nem mi határozzuk meg.

Mindenesetre Rosalind kezdetben csak az FBI miatt engedte magához közel Weavert, vagy legalábbis ezzel nyugtatta magát. Aztán ahogy szép lassan tudomást szerzett Weaver sötét titkairól, más szemmel kezdte nézni a kapcsolatukat, amihez nagyban hozzájárult Szydlo ügynök különleges személye, na meg az a rendkívül nagy türelem, megértés és kedvesség, amit Rosalind irányába tanúsított. A történet egyébként Rosalind és az ügynök szemszögéből íródott, és bár mindkét oldalt szerettem olvasni, a Charlie múltjának megismerésével, a japán fogolytáborban töltött napokkal és annak lelki következményeivel foglalkozó részeket különösen érdekesnek és szívszorítónak találtam.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, kémregénynek számomra elég vérszegény volt, romantikusnak viszont tökéletesen megállta a helyét. Történelmi vonatkozásban és az atomkutatásokra vonatkozóan – lásd a szerző utószavát - szerintem hű volt. És az 1950-es években a nőkkel szembeni elvárás is szépen kirajzolódott a könyvben, mely szerint a nők csak az anya és feleség szerepében teljesedhettek ki igazán, ami persze már akkor is oltári nagy hülyeség volt, amit az író nagyon jól be is mutat nekünk Rosalind és a nővére életén keresztül.

És végezetül, kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik szeretik az 50-es évek Amerikájának átható hangulatát, a hidegháború ideje alatt játszódó történeteket és az erős és intelligens nőkről szóló romantikus regényeket.  

Kiadó: General Press

Eredeti cím: Atomic Love

Fordította: Tóth Bálint Péter

Oldalszám: 368

tovább olvasom Jennie Fields: Sorshasadás

John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Bevallom, A vezércsel c. netflixes sorozat inspirált a könyv megvásárlására, imádtam Beth Harmon történetét, szerintem zseniális alkotás volt. Úgyhogy ezzel a regénnyel részben a sorozat által nyújtott élményt szerettem volna meglovagolni, másrészt pedig mindig is érdekeltek a II. világháború koncentrációs táboraiban zajló történetek, ahol a tiszta gonoszság emberi formában nyilvánult meg. Sok ilyen témájú könyvet olvastam már és olvasok mostanában is, és nem csak azért, mert mindig újat tudnak mondani számomra, hanem - és ez sokkal fontosabb - mert nem engednek felejteni. Szóval több szempontból is kíváncsi voltam erre a könyvre, úgyhogy nagy elvárásokkal vetettem bele magamat, és talán itt ment félre kicsit a dolgot, mert nem azt kaptam, amit vártam.

1944 auschwitzi koncentrációs tábor.

Paul Meissner SS-tiszt úgy dönt, hogy sakk-klubot hoz létre a szolgálatot teljesítő férfiak moráljának fokozása érdekében. Amikor megtudja, hogy a foglyok is sakkoznak egymással, kíváncsi lesz Emil Clémentre, az Órásra, akit a társai legyőzhetetlennek tartanak. Mivel egyetlen zsidó sem lehet okosabb egy németnél, így az Órásnak a németek ellen is játszania kellett. Ha nyert, megmenthette vele egy fogolytársa életét, ha veszített, a saját életét kockáztatta. Emilnek persze nem volt választása, játszania kellett, miközben a sakk iránti szeretetével és tudásával lassan elnyerte Paul Meissner tiszteletét, majd később védelmét.

A történet három férfi valószínűtlen barátságáról szól, amit közel két évtizeddel a háború után Amszterdamban kötnek egymással. A francia Emil Clément, egykori zsidó rab, és Willie Schweninger, német hivatalnok épp egy amsterdami sakkversenyen küzdenek egymással a világbajnoki címért, amikor Paul Meissner, egykori SS-tiszt, aki Auschwitzban teljesített szolgálatot - amikor Emil ott raboskodott -, mindkettőjüket meginvitálja egy rövid találkozóra. Paul haldoklik és még mielőtt élete végéhez érne, szeretné, ha ők hárman leülnének egymással és megbeszélnék a múltat, hogy békére és megbocsátásra leljenek. E beszélgetések során pedig időről időre visszarepülünk a múltba és megismerjük, hogy e három férfi, hogyan alakította és befolyásolta egymás sorsát.

A könyv, mint minden Auschwitzban játszódó történet megrendítő és szívbemarkoló volt. Donoghue nagyon részletesen írja le a táborban folyó életet és halált, miközben a kiváltságos rabok és német tisztek között zajló hatalmi harcokat és halálos intrikákat is rendkívül jól ábrázolja. Tetszett, ahogy a múlt és a jelen eseményeit szépen (gyöngy)sorba fűzte, és ahogy az Órás, Meissner és Schweninger együtt járták be visszaemlékezéseik során múltjuk emlékeinek útját, melynek okán mindhárman megváltoztak és más megvilágításban kezdték látni a velük történt eseményeket. Mondjuk számomra kissé hihetetlen volt, hogy ők hárman ilyen gyorsan barátságot kötöttek egymással, de ezt betudtam annak, hogy sajnos egyikük sorsa sem érintett meg igazán, nem tudtam beleélni magam a helyzetükbe, és talán ezért is érezhettem ezt a kapcsolatot különösnek közöttük. 

A könyvben olvasható sakkjátszmák egyébként izgalmasak voltak, bár mivel tudtam, hogy Emil túléli a háborút - tehát minden mérkőzésből győztesen kerül majd ki -, nem tudtam a versenyek súlyát a helyzetnek megfelelően mélyen átérezni. 

A könyvet a közepéig egyébként nagyon élvezetesnek találtam, de aztán volt egy-két olyan dolog, ami zavart benne. Például Emil azon megállapítását, mely szerint, ha megtiltották volna számára a táborban a sakkozást, az olyan lett volna, mintha halálbüntetést szabtak volna ki rá, kissé erősnek éreztem. Egy ilyen helyen azt gondolná az ember, hogy ennek nincs helye, de úgy voltam vele, ha neki Auschwitzban ez okozta a legnagyobb örömöt, ám legyen. Elfogadtam, és lassan megértettem, hogy ez valamiféle kapaszkodó volt számára, ami az élethez és az emberiséghez fűzte. Azt azonban, hogy ezt egyben valamiféle spirituális játéknak is tekintette, melynek során egy-egy meccs előtt az isteni akarat irányának érzékelésére lapkákat vetett, már komolytalannak találtam. Az is zavart a könyvben, hogy néhol az író túl szájbarágósan közölt velünk dolgokat, olyanokat, amiket konkrét szavak nélkül is simán (meg)érez és tud az olvasó. És nem utolsósorban a történet végével sem voltam teljes mértékben kibékülve, meglehetősen naivnak és hihetetlennek találtam a körülményekhez képest.

Mindenesetre sok fontos kérdést vet fel az író a történet elbeszélése során, úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Kedvencemmé nem vált, mert nem érintett meg mélyen és nem vágott úgy földhöz, mint ahogyan arra számítottam. És bár igaz, hogy a történet állandó eleme volt a sakk, de a fő hangsúly mégsem ezen volt, hanem azon alapvető kérdésen, hogy vajon az áldozat megbocsáthat-e kínzójának, vagy vannak dolgok, amik örökre megbocsáthatatlanok maradnak?

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: The Death's Head Chess Club 

Fordította: Habony Gábor

Oldalszám: 432

tovább olvasom John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Először is le a kalappal az író előtt, mert én ilyen nyakatekert, jól kitalált és összerakott krimit már nagyon rég olvastam. Határozottan élveztem a történet izgalmát és összetettségét. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy kb. úgy a könyv felétől kezdtek úgy összekuszálódni a szálak, hogy azt gondoltam, én ennek az időhurkos kriminek a felét nem fogom majd érteni, de végül mégis lépést tudtam tartani az események fura menetével – hurrá, hurrá, éljenek az élet apró örömei.

Na de röviden, miről is szól a történet. A könyv főhőse Aiden Bishop, akinek az a feladata, hogy megtalálja Evelyn Hardcastle gyilkosát. Evelynt este tizenegykor fogják megölni, Bishopnak pedig nyolc nap alatt nyolc különböző ember bőrébe bújva kell a bűntény végére járnia. Tehát a gyilkosság napja újra és újra ismétlődik, egészen addig, míg a gyilkost meg nem találja. A gyilkosság a Hardcastle család birtokán fog történni, ahol a család álarcosbált rendez. A dolog érdekessége, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanekkor és ugyanitt, ugyanezekkel a vendégekkel már volt egy hasonló rendezvény, aminek a vége szörnyű tragédiával zárult, és úgy tűnik, hogy mindez most megismétlődni látszik. A vendégek összetétele igen változatos, egyetlen közös dolog van csak bennük; mindegyiküknen van valami piszkos kis titka és rejtegetni valója. És mivel a napok a gazdatestekkel együtt egyre csak fogynak, hősünknek igyekeznie kell, ha időben meg akarja oldani a rejtélyt, és kiszadadulni ebből a furcsa időhurokból.

Ahogy elkezdtem olvasni a regényt, nekem rögtön Agatha Christie könyvei és filmjei jutottak az eszembe, illetve a családi nagy Cluedo játékaink. (Ó, hogy mennyire szerettük őket a gyerekekkel.) Akkor találgattam és okoskodtam folyamatosan arról, hogy vajon ki lehet a gyilkos, mi lehet a fegyvere, illetve hogy hol és milyen módon lett végrehajtva a bűntény. A könyvben persze ismert volt az áldozat személye és halálának az ideje, na de a többit – a tettes kilétét és indítékát - óriási homály fedte. Mivel a történet elég sok szereplőt mozgatott meg, így gyakran megfordult a fejemben, hogy jegyzetelnem kéne, hogy könnyebben menjen a nyomozás, de persze túl lusta voltam ehhez, inkább lassabban olvastam és mindenre próbáltam odafigyelni. De egy-két személy beazonosítása még így is nehezen ment, folyamatosan előre kellett lapoznom, hogy tudjam kiről is olvasok pontosan, de nem bántam, mert cserébe egy olyan történetet kaptam, ami igazán megmozgatta eltunyult agytekervényeimet. Úgyhogy a könyv teljes figyelmet igényel, mert a rengeteg információ között az ember gyorsan el tud veszni - csak szólok.

A történet, mint mondtam, sokszereplős, Bishop már eleve nyolc gazdatest segítségével üldözi a gyilkost, és akkor ott vannak még azok a szereplők, akik hol gátolják, hol segítik őt a nyomozásban. Bishop gazdatestei mind különálló személyiségek voltak, akiknek viselkedése nagyban függött egyéniségüktől, melynek persze voltak előnyei és hátrányai. Ez utóbbi főleg akkor jelentkezett, amikor Bishop olyan gazdatestbe került, akiknek a személyisége erősen felszínre akart törni. És bár Bishop nem mindig tudta úgy irányítani ezeket az embereket, ahogyan azt szerette volna, mert teszem azt, az egyikük túl gyáva volt ahhoz, hogy a sarkára álljon, a másikuk pedig könyörtelen és olyan kövér, hogy mozogni alig tudott. De akadt közöttük olyan is, aki erőszakos volt és olyan gyenge elméjű, hogy képtelen volt bármit is észben tartani, illetve olyan is, akit már a nap elején félholtra vertek, vagy épp kereket oldott, szóval egyáltalán nem volt könnyű dolga velük, de mivel mindig a gazdatestei képességeihez mérten próbálta végezni a dolgát, így legtöbbször sikerrel járt.

A szereplők között egyébként nem sok szimpatikus embert találtam, Aident is csak az Annához való ragaszkodása miatt éreztem annak, és mert sokáig nem megoldani, hanem inkább megakadályozni próbálta a gyilkosságot, ami persze elvesztegetett idő volt a részéről, hiszen voltak játékszabályok, amiket be kellett tartani. Ám az elején mindezt Bishop egy kissé nehezen értette meg – ezért is indult oly lassan az a cselekmény -, de miután ezt elfogadta, a nyomozás is gyorsabban haladt előre.

Mindent összevetve az Evelyn Hardcastle 7 halála számomra egy nagyon különleges élmény volt. És bár igaz, hogy kissé túl terjedelmesnek találtam – mert szerintem, ha 50 vagy akár 100 oldallal rövidebbre írta volna Turton, akkor sokkal feszesebb, és jobban átláthatóbb lett volna az egész -, de így sincs okom panaszra, mert élveztem az olvasását és a vége után is még sokáig gondolkodtam rajta. Az biztos, hogy a bonyolult cselekménye miatt sokan nem fogják szeretni és lemondanak róla, de szerintem megéri elolvasni és energiát fektetni bele, a klasszikus krimi kedvelőknek mindenképp, ők tuti nagyon élvezni fogják.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle

Fordította: Őri Péter

Oldalszám: 496

tovább olvasom Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála