Óriási meglepetés volt számomra ez a könyv. Nem is tudom,
hogy mikor olvastam utoljára olyan regényt, melynek minden, ismétlem minden
oldala ennyire a fotelhez szegezett volna. Hihetetlenül erős atmoszférájú,
mozgalmas és feszes írás volt Ian McGuire első regénye, mely tartalmát
tekintve, mi tagadás, kissé távol áll tőlem, ám mint az kiderült - immár
sokadjára -, megéri az általunk megszokott műfajok sorából néha kicsit kilépni és
másba is belekóstolni, mert ilyen emlékezetes gyöngyszemre bukkanhat az ember,
mit amilyen ez is volt.
A regény egy 1859-ben játszódó bálnavadász expedíciónak a
történetét írja le, melyet a kezdetektől fogva baljós jelek kísérnek.
Főszereplőnk Patrick Sumner a brit hadsereg sebésze, akit miután a hadseregből
dicstelenül menesztettek, erre a sarkvidékre induló bálnavadászhajóra szegődik
el hajóorvosnak. A fizetsége igen kicsi, de zűrös múltja miatt nem sok
lehetősége van válogatni. Nem túl megnyugtató hír, hogy a hajó kapitánya egy
olyan ember, aki korábban már vesztett el egy ugyanilyen hajót, a legénységet
pedig kivétel nélkül mind durva és iskolázatlan férfiak alkotják. A
legmegátalkodottabb közülük egy bizonyos Henry Drax nevű fickó, akinek azon
kívül, hogy erkölcsi értéke egyenlő a nullával, undorító szexuális hajlamai
vannak és már a könyv első pár oldalán kiderül, hogy élvezetből szeret
gyilkolni.
Amikor a Volunteer már messze kihajózott a nyílt tengerre, felfedezik, hogy az egyik fiatal hajósinast brutálisan meggyilkolták. Sumnernek
pedig mint hajóorvosnak, és mint legnormálisabb embernek a hajón, muszáj tennie
valamit az ügy érdekében, de senki sem támogatja és segíti ebben igazán.
Aztán a hajó viharba keveredik és innentől kezdve már a kutyát sem érdekli,
hogy a gyilkos elnyeri-e méltó büntetését vagy sem, mert mindenki a
saját élete miatt aggódik leginkább. Ám egyikük sem sejti, hogy mindez csak a kezdete
annak a szörnyű és embert próbáló utazásnak, ami előttük áll.
Fú, hát szó se róla, meglehetősen brutális, erőszakos és
könyörtelen az a világ, amit az író elénk fest. A legrosszabb az egészben pedig
az, hogy mindezt én el is hiszem neki, mert totál elképzelhetőnek tartom, hogy
ezek a dolgok a valóságban is simán megtörténhettek abban az időben.
A legénység egész mocskos bagázsában Sumner volt a
kakukktojás. Ő egy igazi túlélő volt, és az egyetlen olyan ember, akinek a
lelkiismerete nem engedte, hogy szemet hunyjon a gyilkosság felett. Igazából az
összes szereplő közül ő volt a legpozitívabb és legegyenesebb ember a
történetben. Persze neki is voltak hibái - az ópiumfüggősége és a kétes múltja
a hadseregben -, de még így is erkölcsileg toronymagasan a többiek felett állt.
Érdekes karakter volt ő számomra, furcsa érzések kavarogtam bennem vele
kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, hogy csodáltam őt (na jó, talán egy
kicsit lehet, hogy mégis), hiszen ahogy egyre jobban megismertem inkább
valamiféle sajnálat alakult ki bennem iránta, de mindenképp becsültem a másokért tett erőfeszítései miatt.
A könyv egyébként bővelkedik olyan leírásokban, melyek
olvasása közben sokszor a szívemhez kaptam - gondolok itt a bálna, fóka és
jegesmedve vadászat rémes jeleneteire. Borzalmas volt olvasni ezeknek az
állatoknak a legyilkolásáról és kínzásáról, mely ezeknek a primitív embereknek
akkoriban csak szórakoztató sportnak számított. Mindennek ellenére mégis azt
kell mondanom, hogy ezzel együtt is élveztem a könyvet, mert pont ezek miatt a
nyers és kegyetlen jelenetek miatt éreztem hitelesnek az egészet. Meg aztán a fülszövegben
olvasottak alapján, számítottam is erre, úgyhogy bár voltak részek, melyeket
kényelmetlen volt olvasnom, mégsem éreztem egyiket sem erőltetettnek, túlzónak,
vagy akár egy kicsit is hatásvadásznak.
A kötet hangulata remek volt és teljesen elvarázsolt. Olvasás
közben A visszatérő c. film (tudjátok, amiben Leonardo DiCaprio küzd a
vadonban) jutott az eszembe, ami szintén a természet és az ember közötti örökös
versenyről és a legyőzhetetlen élni akarásról szólt. Merthogy igen, ennek a
könyvnek is ez a legfőbb mondandója, meg hogy milyen gyalázatosan mocskosok is
tudunk lenni mi emberek - no meg itt is volt egy gyilkos szál, ami minden
szereplő életére kihatással volt. Szóval sok a hasonlóság a kettő között, na.
Magát a sarkvidéki helyszínt, a csontig hatoló hideget és a
sivár jégtáblák kietlen világát, az írónak hála simán magam elé tudtam képzelni.
A kilátástalansággal és az esélytelenséggel dacoló főszereplő lelki vívódását
pedig tényleg át tudtam érezni. Hihetetlenül jól mutatta be a szerző a civilizáció és a
barbárság között húzódó vékony határvonalat azzal, hogy mi mindenre vagyunk képesek az életben maradásért.
A kérdés már csak az, hogy mindeközben emberek is tudunk-e
maradni.
Ian McGuire regénye szerintem egy nagyszerű könyv. Jogosan
választotta be 2016-ban a The New York Times az év legjobb 10 könyve közé.
 |
| Ian McGuire |
Hogy kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvelik a krimielemekkel dúsított durva kalandregényeket. A viharokról, hajótörésről és éhezésről szóló sötét történeteket. Nekik
biztos telitalálat lesz ez a kötet.
Értékelés: 5/5
Kiadó: Európa
Eredeti cím: The North Water
Oldalszám: 344
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése