Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Bori önkéntes segítő egy családon belüli erőszakkal foglalkozó alapítványnál. Egy éjszaka azonban éppen őt támadják meg és brutálisan összeverik. A lány lakótársát - aki a könyv főszereplője és akinek a nevét a történet végéig nem tudjuk meg - felzaklatja a tragédia, és elhatározza, hogy elkapja Bori ismeretlen támadóját. A nyomozás mondhatni testhezálló feladatnak bizonyul számára, hiszen ő az az ismeretlen "önkéntes igazságosztó", aki esténként Budapest utcáit járva lecsap azokra a férfiakra, akik a feleségüket vagy a barátnőjüket félelemben tartják. Ám egyszer csak fordul a kocka és a vadászból áldozat válik.

Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert már annyi szép és magasztaló kritikát olvastam róla, hogy irtó kíváncsi lettem rá, de be kell valljam, hogy én kissé csalódott vagyok.

Lehet, sőt biztos, hogy a kisebbséghez fogok tartozni ezzel a véleménnyel, de nekem ez a könyv kényelmetlen volt és frusztráló. És nem a témája miatt, mert igen is, én is úgy gondolom, hogy kell a nők elleni és a családon belüli erőszak problémájáról beszélni, mert a téma nagyon aktuális és nagyon forró, de nem biztos, hogy pont ebben a formában kellene mindezt megtenni.

A könyv főszereplője számomra nagyon idegen volt és nem csak azért, mert az írónő végig nem árulta el a nevét, hanem mert az a mérhetetlen harag, erőszak és gyilkolás utáni vágy, ami szinte a nap minden percében belülről feszítette meglehetősen irritálónak és idegesítőnek éreztem, és nem is igazán értettem, hogy mi az, ami mindezt táplálja. A könyv főszereplője egy rendkívül antiszociális és cinikus személyiség volt tele előítéletekkel, egy olyan ember, akit elsősorban az érzelmei vezéreltek, ráadásul mindenkiben csak a rosszat látta és kereste ott is, ahol aztán tényleg nem volt. Nyilván ezek után nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy egy kicsit sem sikerült megszeretnem őt, de szerintem az írónőnek sem ez volt a célja e karakter megrajzolásánál - akinél szerintem egy két tulajdonságot sikerült kissé túltolnia -, hanem egy olyan különleges és egyedi főhőst teremteni, amire eddig még nem volt példa a hazai krimi-irodalomban. És ez tulajdonképpen sikerült is neki. Persze az már más kérdés, hogy mindez az olvasóknál hogy csapódik le, együttérzésre, cselekvésre vagy valami másra sarkallja-e őket. Az én olvasatomban az erőszak mindig erőszakot szül, ami nem old meg semmit üzenete volt az egésznek, mert ugye a feleségverő Zoli miután két hét múlva kikerül a kórházból ugyanúgy el fogja majd gyepálni Verát mint azelőtt, de lehet, hogy rosszul állok a könyvhöz, és más aspektusból kéne néznem a dolgokat, nem szabadna ennyire komolyan vennem a főhős erőszakos viselkedését, hanem egyszerűen csak élveznem és értékelnem kellene ezt a meglepően új karaktert és témát, amibe ezt az egész történetet BK belehelyezte, nem tudom.

Mindenesetre el kell mondjam, hogy minden negatívuma mellett volt a könyvben valami, ami nem engedte, hogy a felénél abbahagyjam, hanem szó szerint fogva tartott és nem eresztett. Bizonyára az író különleges és rendkívül szórakoztató stílusa, valamint remek szófordulatai és fanyar humora volt a ludas mindebben. És bár a történetet kissé kidolgozatlannak éreztem ám mégis elég csavarossá és érdekessé vált a végére ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a nyomozás. 

Összességében egy roppant érdekes és - hogy is mondjam finoman - meglehetősen mellbevágó könyvhöz volt szerencsém, amit mindenképp örülök, hogy olvashattam, de nem hiszem, hogy újraolvasás céljából bármikor is lekerülne még a polcról.

Ui.: A poszt írása közben egyébként az jutott az eszembe, hogy erről a könyvről egy könyvklub keretein belül szerintem iszonyat sokat lehetne beszélgetni.

Kiadó: Agave
Oldalszám: 344