A történet két férfiről; Kevinről és Bobbyról szól, akik egy
Brighton nevű kisvárosban nőttek fel. Kevin gyermekkorában a család titkos büszkesége – egy
igazi baseball csillag, kitűnő tanuló, kész mintagyerek volt -, míg Bobby egy kissé
durva karakter, teljesen más, mit Kevin mégis közeli barátság alakul ki
közöttük. Olyannyira, hogy az idő múlásával Bobby nemcsak Kevin nagymamájának
tulajdonában lévő taxitársaság legmegbízhatóbb tagjává válik, hanem mondhatni
igazi családtag lesz belőle. Aztán a nagymamát szörnyű tragédia éri, mely
esemény erőszakos megtorlása miatt Kevin 15 éves korában a nagybátyja
kocsijának hátsó ülésén kénytelen elhagyni a várost, míg Bobby ott marad
elvinni a balhét.
Aztán ugrunk egyet az időben, Kevin már Pulitzer-díjas
újságíró a Boston Globe-nál, de 25 év óta még mindig nem tért vissza a szülővárosába.
Egyrészt a rossz emlékek miatt, másrészt pedig mert kerülte a családját, de
különösen Bobbyt. Aztán amikor megtudja, hogy régi barátja egy helybeli
sorozatgyilkosság első számú gyanúsítottja ismét Brightonban találja magát és
természetesen mindent megtesz, hogy megvédje őt és kettejük titkát. Ehhez
azonban nem csupán egy ravasz, minden hájjal megkent gyilkossal kell
szembenéznie, hanem a saját lelkiismeretével is.
Nem panaszkodásként mondom, de ez a könyv sem úgy indult,
hogy az első perctől kezdve magába szippantott volna. Ahogy építkezett a
történet én is hasonló tempóban hangolódtam rá a sztorira, a szereplőkre és az
író különös stílusára. Igazából nem egészen ilyen élményre számítottam, amikor
a kezekbe vettem ezt a könyvet. Ami különösképp megmaradt belőle az az 1970-es
évek Brightonja, melyet a szerző olyan érzékletesen és részletesen ábrázolt,
hogy azt egyszerre éreztem otthonosnak ugyanakkor rendkívül erőszakosnak és
nyomasztónak. És mivel az egész könyv miliőjét tulajdonképpen ez a lepukkant
kisváros adta - ahol ebben az időben a bőrszín fontosabb volt, mint a becsület
és az igazság, és ahonnan az embernek nem igazán volt lehetősége a kitörésre -,
erősen rányomta bélyegét a könyv hangulatára.
A legnagyobb problémám a regénnyel, hogy egyik szereplő sem váltott ki belőlem túlzottan erős érzelmeket. Bobby volt az egyetlen, akiért kezdetben izgultam, és akinek drukkoltam, mert bár közel sem volt makulátlan mégis szimpatikusnak és hát igen, kis túlzással szerethetőnek éreztem a karakterét. Olyan volt ő a szememben, mint egy igazi nagy testvér, aki a szeretteiért mindenre képes, és ez a védelmező küldetéstudata az évek múlásával sem változott semmit. Amikor megtudtam, hogy Kevinen kívül más ismerősei sorsát is nyomon követi és csendben hátulról támogatja őket, igazán nagyot nőtt a szememben, de ennek ellenére valahogy mégis úgy éreztem, hogy nem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy közel érezzem magamhoz. Merthogy semmit nem tudtam arról, hogy ő hogyan is látta és élte át a vele történt eseményeket. Annyira jó lett volna néha belelátni a fejébe és megismerni az ő emlékeit is, mert bár a tettei ugyan beszéltek helyette, de a gondolatai révén azért mégis sokkal tisztább lett volna a kép. Aztán itt volt nekünk Kevin, akinek a sorozatgyilkos utáni nyomozása ugyan sok izgalmat tartogatott számomra, de mégsem tudta folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet. Arról már nem is beszélve, hogy a végén volt egy olyan húzása, amit egyszerűen nemcsak, hogy nem tudtam hova tenni, de határozottan meg is gyűlöltem őt miatta.
Igazából nem tudom megragadni azt a pillanatot, hogy hol
csúszott félre az egész, hogy honnan kezdtem azt érezni, hogy már nem nagyon
köt le a történet. Pedig az alapötlet szerintem baromi jó volt, de sajnos a
kivitelezés nekem nem jött be és a vége sem ütött akkorát, mint amire
számítottam. És ezért bizony a feszültség hiányát, az események valószerűtlenségét és
talán (a gyönyörű mondatai ellenére is) az író egyedi stílusát (ami mint tudjuk egy nagyon
szubjektív dolog, lehet szeretni vagy sem…) okoltam leginkább.
A legnagyobb problémám a regénnyel, hogy egyik szereplő sem váltott ki belőlem túlzottan erős érzelmeket. Bobby volt az egyetlen, akiért kezdetben izgultam, és akinek drukkoltam, mert bár közel sem volt makulátlan mégis szimpatikusnak és hát igen, kis túlzással szerethetőnek éreztem a karakterét. Olyan volt ő a szememben, mint egy igazi nagy testvér, aki a szeretteiért mindenre képes, és ez a védelmező küldetéstudata az évek múlásával sem változott semmit. Amikor megtudtam, hogy Kevinen kívül más ismerősei sorsát is nyomon követi és csendben hátulról támogatja őket, igazán nagyot nőtt a szememben, de ennek ellenére valahogy mégis úgy éreztem, hogy nem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy közel érezzem magamhoz. Merthogy semmit nem tudtam arról, hogy ő hogyan is látta és élte át a vele történt eseményeket. Annyira jó lett volna néha belelátni a fejébe és megismerni az ő emlékeit is, mert bár a tettei ugyan beszéltek helyette, de a gondolatai révén azért mégis sokkal tisztább lett volna a kép. Aztán itt volt nekünk Kevin, akinek a sorozatgyilkos utáni nyomozása ugyan sok izgalmat tartogatott számomra, de mégsem tudta folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet. Arról már nem is beszélve, hogy a végén volt egy olyan húzása, amit egyszerűen nemcsak, hogy nem tudtam hova tenni, de határozottan meg is gyűlöltem őt miatta.
Ami viszont tetszett a könyvben az a szereplők közötti
bonyolult kötelékek ábrázolása volt, illetve Kevin emlékeinek és félelmeinek
különös egyvelege, valamint a családjával való fura kapcsolata, mely elemek
megjelenítése a könyv elején igazán erősre sikeredett. Szóval összességében érdekes
olvasmány volt ez. Nem lett a kedvencem, de örülök, hogy olvashattam.
 |
| Michael Harvey |
Értékelés 3.5/5
Eredeti cím: Brighton
Sorozat: -
Oldalszám: 364
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése