2019/07/23

Julia Quinn nem tud olyat írni, ami ne nyerné el a tetszésemet. A Bridgerton család történetével örökre belopta magát a szívembe, és bár lehet, hogy a Hogyan fogjunk örökösnőt nem az egyik legjobb írása, én mégis roppant szórakoztatónak, bájosnak és legfőképp humorosnak találtam ezt a történetét is.

Hogy elfogult lennék vele kapcsolatban? Lehet. Ám mindez egy csepp lelkiismeret-furdalást sem okoz számomra, mert tudom, hogy ő az egyetlen olyan író, akinek minden könyve mosolyt tud csalni az arcomra.

A könyv cselekménye egyébként nem túl bonyolult, de úgy gondolom, hogy aki szereti a történelmi romantikusokat, az nem is az őrülten csavaros történetvezetés miatt lett a műfaj kedvelője, hanem inkább az édes, sóhajokkal teli gyengéd romantikus pillanatokért, amiből aztán itt sem volt hiány.

Caroline-nak tízéves korában halt meg az édesapja és azóta különböző gyámok pártfogásában élt, akik egytől egyig mind szörnyen bántak vele. Huszonnégy éves korára már az ötödik gyámját fogyasztotta, aki eleinte az egyik legjobbnak bizonyult, de sajnos hamar rá kellett jönnie, hogy őt is csak a pénze érdekli. Ugyanis amikor a férfi megtudta, hogy Caroline-nal az oldalán nagy vagyon örököse lehet, eldöntötte, ha kell, akár testi erőszak árán is maga mellett tartja lányt. Így Caroline a születésnapja előtt pár héttel kénytelen megszökni és egy biztonságos helyet keresni magának, amíg be nem tölti azt a kort, amikor már maga is hozzájuthat örökölt vagyonához. Ám ahogy kiteszi a lábát a házból, máris elrabolja őt egy ismeretlen, ám de rendkívül vonzó fiatalember.

Blake Ravenscroft - aki amolyan korabeli James Bond-féle férfi - az angliai hadügyminisztériumnak dolgozik. Épp készen áll arra, hogy befejezze a hivatását - mivelhogy pár évvel ezelőtt egy akció során elvesztette a szerelmét és azóta is önmagát ostorozza a baleset miatt -, amikor az utolsó küldetése során a hírhedt kémnő, Carlotta De Leon helyett tévedésből Caroline-t rabolja el. Ám az óriási baklövést a lány nem köti a férfi orrára, hanem örül a szerencséjének, ami épp kapóra jön neki, hiszen így a férfi otthonában lesz hol lehajtania a fejét. No és nem mellékesen némi jóleső izgalommal is tölti el, hogy egy olyan titokzatos idegennél rejtőzhet, aki ördögien jóképű és akiről szinte semmit nem tud azon kívül, hogy a brit kormánynak dolgozik.

- Közel egy éve vagyok a nyomában - vetette oda.

Erre már felfigyelt a lány: - Valóban?

- Igaz, azt nem tudtam egy hónappal ezelőtt, hogy kicsoda maga. De miután elkaptam, nem engedem el.

- Nem enged el?

Blake ingerülten nézett a lányra. - Azt hiszi, megbolondultam?

- Nem - felelte Caroline. - Éppen most szöktem meg egy bolondokkal teli házból, jól ismerem a fajtájukat, maga egészen más.

Szeretem Julia Quinn hősnőit, mert eddig mindegyikük nagyon bájos, talpraesett és szórakoztatóan éles nyelvű volt. Na jó, lehet, hogy volt köztük egy két ügyetlenke is, de ettől függetlenül valamennyien rendkívül kedves és szerethető teremtések voltak. Olyanok, akik minden nehézség ellenére bátran kiálltak az elveik és a hitük mellett. S mindezen tulajdonságok Caroline-ra is igazak voltak, mely miatt természetesen már az első perctől kezdve megszerettem őt, míg férfi főhősünkről ugyanezt nem mondhatom el. Blake-et egy kicsit nehezebben kedveltem meg, őszintén szólva olvasás közben igen sokszor éreztem úgy, hogy de jó lenne egy kicsit megrázni és talán egyszer kétszer még jól bokán is rúgni, hogy észrevegye végre az élet milyen kegyes hozzá, amikor szinte tálcán kínálja számára Caroline személyében a boldogságot. Na persze az is igaz, ha minderre hamar rájött volna, akkor miről is szólt volna a történet, és hol maradt volna a szórakozás, úgyhogy mégiscsak jó volt ez így, ahogy volt, nem panaszkodom.

Mint mindig, főszereplőink között most is legtöbbször csakúgy szikrázott a levegő, mely helyzetek leginkább a humoros és kedvesen évődő párbeszédekben nyilvánultak meg. És ha már a párbeszédeknél tartunk, el kell mondanom, hogy eddigi tapasztalataim szerint talán ez volt az egyetlen olyan regénye az írónőnek, ahol feltűnően sok volt a csacsogás. Egyébként igazság szerint Julia Quinn mindegyik regényében van egy bizonyos - nem csekély - mennyiségű párbeszéd, ami sokat dob a történet hangulatán, de itt néha már olyan érzésem volt, mintha az egész könyv szinte csak három, illetve négy karakter közötti társalgásból állt volna, ami bár nem volt számomra túl zavaró (mivel mindegyiket roppant mód élveztem), de azért lehet, hogy kevesebb is bőven elég lett volna.

Aki ismeri Julia Quinn írásait az tudja, hogy az írónő a másodlagos karakterek megalkotásában is szépen jeleskedik. Így nem is zárhatom soraim anélkül, hogy meg ne említeném főhősünk könnyed humorú és módfelett tapintatos barátját - James Sidwellt Riverdale márkiját, aki minden jel szerint majd a következő rész főszereplője lesz. Illetve pezsgő természetű nővérét Penelopet, és a komornyikját Perriwiket, akiket szintén nagyon megkedveltem a történet során.