Leigh Bardugo Siege and Storm – Ostrom és vihar (Grisa trilógia 2.)

május 31, 2020 Szilvamag No comments

Annyira rég (kereken 6 évvel ezelőtt, jééézusom tényleg baromi rég) olvastam az első részt, hogy attól féltem nem sok mindenre fogok már emlékezni az előzményekből. Gyötrődtem is kicsit, hogy újraolvassam-e a következő rész előtt, de olyan lusta voltam, hogy inkább kockáztattam. És bár a kötet elején kissé elveszettnek éreztem magam, de ahogy egyre előrébb haladtam az olvasásban, az apró utalásokból idővel valahogy szép lassan mégiscsak összeállt a kép, és úgy kb. 60-70 oldal után már azt éreztem, hogy ahhh… kérem szépen én ismét elvesztem.

A sztori ugyanott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Alinának és Malnek sikerült megszökniük a Zónából, majd új életet kezdeni egy ismeretlen földön. Alina persze igyekszik titokban tartani napidéző voltát, ám Éjúr így is a nyomukra bukkan és elfogja őket. Alinát a saját szolgálatába akarja kényszeríteni, ám mielőtt sikerrel járna, nem várt helyről segítség érkezik, ugyanis az őket szállító hajó kalózkapitánya megszökteti őket és Ravkába viszi, ahol Alinának nincs más dolga, mint felkészülni az Éjúrral való végső összecsapásra.

Mit is mondhatnék… ezt a részt is imádtam! Hihetetlen, hogy Leigh Bardugo hangulatos és különlegesen színes grisa világa ennyi év távlatából is ugyanúgy képes lenyűgözni és elvarázsolni, mint az első találkozásunkkor. Ebben a részben a hatalmi játszmákon, Alina karakterfejlődésén és egyre növekvő hatalmának kialakulásán, de leginkább Alina és Mal szerelmi kapcsolatán - vagy inkább tragédiáján - volt a legfőbb hangsúly. Emlékeszem, az első részben teljesen odavoltam Éjúrért. Ő volt számomra a legvonzóbb és legizgalmasabb karakter a regényben, de ebben a részben jócskán háttérbe szorult, pedig ereje és hatalma még mindig hátborzongatóan sötét és gonosz. Ám feltűnik egy új karakter és hát igen, tudom, nem szép dolog, de a figyelmem egyre inkább őrá terelődött. Nyikolaj fantasztikus személyiség; érdekes, izgalmas, roppant szimpatikus, ráadásul tökéletes vezető jellem és nem utolsósorban igen jóképű is, szóval határozottan üde színfoltja lett e sötét és baljós hangulatú történetnek. Úgyhogy engem ez a rész (is) se perc alatt levett a lábamról és nagyon gyorsan sikerült magába rántania.

Igazából semmi negatívumot nem tudok felróni számára, sőt, ez volt a legjobb második rész – és mint tudjuk a második részekkel mindig baj van – amit valaha olvastam, úgyhogy ahogy befejeztem, már vettem is kézbe a harmadik, egyben befejező kötetet a Pusztulás és felemelkedést. (Szerencsére voltam oly előrelátó, hogy az utolsó két részt bevártam, hogy egyszerre olvashassam el őket.)