2019/10/02

Az új megjelenések között böngészve akadtam rá erre a könyvre. Tetszett a borítója és a tartalma - a történet Párizsban játszódik, melynek hangulatáért én teljesen odavagyok -, tehát igazán ígéretesnek tűnt. Aztán megérkezett hozzám, és olyan szép volt és egyszerű. Jó érzés volt ránézni és kézbe venni, és a mérete is pont jó volt –női táska kompatibilis, szóval totál el voltam tőle ájulva.

A könyv főszereplője egy Párizsban élő fiatal lány, Juliette, akinek sokat kell utaznia, hogy eljusson a munkahelyére. És mivel minden egyes nap ugyanazon a metróvonalon utazott, ugyanabban az időpontban, sok visszatérő utastársa volt, akiket örömmel figyelt meg olvasás közben. Egy nap, hirtelen ötlettől vezérelve nem a megszokott megállóban szállt le, hanem egy számára teljesen ismeretlennél, mely apró tett végül is megváltoztatta az életét. Ugyanis ekkor bukkant rá Soliman könyves raktárára, melyhez hasonlót még soha nem látott. Solimannak rengeteg könyve volt, amiket az évek során gyűjtögetett és önzetlen emberektől kapott ajándékba. Ezeket a könyveket azonban nem halmozta fel magának, hanem tovább adott más ismeretlen emberek számára. Hogy hogyan és miért? Nos – az első kérdésre tudom a választ - ún. terjesztők segítségével, akiknek az volt a feladata, hogy kiválasszák egy-egy könyv olvasóját. Ezeknek a terjesztőknek érezniük kellett, hogy kinek milyen a lelkiállapota, és ennek ismeretében kellett könyvet keresniük a számára – és Juliette is ilyen terjesztővé próbált válni. A második kérdésnél viszont kicsit zavarban vagyok, mivelhogy Soliman igazából csak azért adott könyveket másoknak - és áldozta fel e nemes cél érdekében az egész életét -, hogy az emberek jobban érezzék magukat, amit ... hát ... nos kissé hihetetlennek, és a valóságtól totál elrugaszkodottnak tartok. Ám ha úgy tekintek erre a történetre, hogy ez egyfajta tisztelgés a könyvek és azok életünkre gyakorolt hatása előtt, akkor sokkal könnyebben emészthetőbbé válik az egész.

Merthogy ez a történet tulajdonképpen a könyvek szépségéről, az olvasás öröméről és magasztalássáról szóló rövid kis mese. E történeten keresztül megtudhatjuk, hogy a könyvek hogyan képesek megváltoztatni és befolyásolni minket és arra késztetni, hogy elgondolkodjunk és ha kell, változtassunk az életünkön. A könyvek nyújthatnak reményt, adhatnak energiát, vagy szíthatnak haragot és okozhatnak örömöt vagy épp szomorúságot, a lényeg, hogy hatással vannak ránk, és ez tök jó dolog, és szuper ötlet is egy regény megírásához, hiszen rengeteg potenciál van benne, de Christine Féret-Fleury mindennek sajnos csak a felszínét kapargatta meg kicsit.

Igazából nem tudtam megragadni és belekapaszkodni Juliette történetbe, kissé unalmasnak, felszínesnek és – hülyén fog hangzani - üresnek éreztem. Pedig volt egy-két olyan gondolat és mondat, ahol érdemes volt megállnom és kicsit elgondolkodnom, de összességében valahogy mégsem működött együtt az egész. Meg aztán a karaktereket is rendkívül felületesnek éreztem, melynek köszönhetően a regény hősnője sem tudott közel kerülni hozzám. Nem voltak a könyvben meglepetések és nehézségek, minden annyira egyszerűen és könnyen ment, hogy az szinte már fájt.

Szóval igen, kicsit csalódott vagyok, de egy erős közepesnél rosszabbat mégsem tudok nyugodt szívvel adni rá. Örülök, hogy olvashattam, mert könnyű, kellemes és nagyon gyorsan olvasható könyvecske volt - meg hát mégiscsak könyvekről szólt -, de mély nyomot sajnos nem hagyott bennem.

"Kikövetkeztetni valakinek a megjelenéséből a természetét, ízlését, álmait is akár, és megtalálni az álmaihoz illő táplálékot - Juliette nem érezte magát képesnek rá."