Lorraine Heath: A ​vikomt asszonya ~ A havishami ördögfiókák 3.

Nincsenek megjegyzések
Nem titok, hogy Lorraine Heath A havishami ördögfiókák trilógiájának első két kötete anno teljesen levett a lábamról. Elképesztően jól szórakoztam rajtuk olvasás közben, úgyhogy nem kis elvárásokkal kezdtem bele a sorozat befejező részébe, ami bár nem okozott csalódást, de mégis azt kell mondanom, hogy az első rész élményét nem sikerült felülmúlnia.

Ebben a kötetben a havishami ördögfiókák utolsó fenegyerekének Locksley vikomtjának történetét ismerhetjük meg. Ugye emlékeztek még rá, hogy Locke volt Marsden márki egyetlen fia, pontosabban vér szerinti fia, mert ugye ott volt még az a három gyámsága alatt felnövő gyermek is, akik történetét az előző két részben ismerhettük meg. Na szóval a márki bár szerette a fiúkat, de mégsem volt különösebben gondos gyámjuk, ráadásul mindenki tudta róla, hogy a felesége elvesztése után a fájdalomba őrült bele szegény. Ám, hogy valóban őrült lett volna, én a könyv olvasása közben ebben erősen kételkedtem. Mert, ha valaki olyan tervet eszel ki a fia megnősítése érdekében, mely – és ezt nyugodt szívvel mondhatom több tucat romantikus könyvvel a hátam mögött - tapasztalatom szerint csak asszonyok agyában foganhat, arra mindent lehet mondani, de hogy őrült lenne, azt biztos nem.

És hogy mi volt a nagy terv? Marsden újsághirdetést adott fel, melyben feleséget keresett magának. A hirdetésre pedig egy nagyon talpraesett és határozott fiatal özvegyasszony, Portia Gadstone jelentkezett. Ám amikor az idős férfi valóban feleségül akarta venni a lángvörös hajú, szerencsevadász hölgyeményt, a fia drasztikus lépésre szánta el magát: hogy megmentse apját e pénzéhes nő karmai közül, maga vette nőül Portiát. A fiatal pár úgy gondolta, hogy egy kölcsönös előnyökön alapuló házasság meglehetősen kényelmes lehet számukra, abban az esetben, ha semmiféle zavarba ejtő érzelem nincs a képben. Ami már önmagában nevetséges elképzelés volt, figyelembe véve azt a kis apróságot, hogy az első perctől kezdve, ahogy meglátták egymást csak úgy repkedtek a szikrák kettejük között.



Nos, azt kell mondanom, hogy A vikomt asszonya nagyszerű befejezése a trilógiának, ami amellett, hogy tele volt összetett és okosan megformált szereplőkkel, meg sok-sok szexuális feszültséggel és buja szerelmi jelenetekkel, a szívfájdító titkoktól és még egy kis izgalomtól sem volt mentes. A történet főszereplői erős és határozott egyéniségek voltak, főleg Portia, aki különösen karakán és merész nőszemélynek bizonyult. Ami nem volt meglepő, hiszen abban az időben, amikor a nőknek nem volt joga semmihez, még a saját testükhöz sem, muszáj volt erősnek és határozottnak lenniük. Főleg, ha olyan nehéz döntéseket kellett meghozniuk, amik hatással voltak a sorsukra. Sajnos Portia is egy ilyen döntés elé kényszerült, amit véleményem szerint nem túl tisztességesen oldott meg, de szerencsére egy olyan férfival hozta össze a sors, aki hamar megbocsájtott neki – talán kissé túl hamar is. 
Locke tipikus romantikus főhős volt; magas, sötét, jóképű, cinikus és egy igazi félisten az ágyban, de természetesen ennél azért jóval több minden rejtőzött benne. A varázslatos és egyben gonosz érzékiség alatt ő egy egyenes, igazán együtt érző és kötelességtudó ember volt. Az apjával való szoros, gondoskodó kapcsolata pedig a könyv egyik legjobb, ha nem a legszebb szálának éreztem. Szerettem a márkival való jelenteket, a kötet gyöngyszeme egyértelműen ő volt számomra. A csipkelődő humora, a felesége iránti mérhetetlen szeretete, és az ötlet, amit kifundált, hogy a fiát házasságba kényszerítse, rendkívül sok kedves és szívmelengető jelentet csempészett a történetbe. Ezen felül a szereplők egymásra találásának édes folyamatát is rendkívül szépen oldotta meg az írónő. Öröm volt látni, ahogy ez a két makacs ember ráébredt arra, hogy a testi örömökön kívül biztonságot, vigaszt és szerelmet is tudnak egymásnak nyújtani.

Ugyanakkor muszáj szóvá tennem azon apróságokat is, melyek miatt mégsem éreztem teljesen tökéletesnek a könyvet. Roppantul sajnáltam például a pergő szócsaták hiányát, és egy idő után már túl soknak, és ezáltal bevallom már-már unalmasnak találtam a szereplők közötti erotikus jeleneteket. Ám, ami a legjobban szíven ütött az Portia hazugságai voltak. Mentségére legyen mondva, hogy amikor a végén kiderült, hogy miért is kellett az orránál fogva vezetnie szegény Locke-t, akkor - ha nehezen is, de - elfogadtam a döntését, ennek ellenére egy apró tüske még így is maradt bennem ezzel kapcsolatban.

Szóval összességében ismét egy nagyon élvezetes olvasmányhoz volt szerencsém. Lorraine Heath írásmódja ezúttal is teljesen magával ragadott, és a történet is mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet. És bár a könyv önálló kötetként is megállja a helyét, és kitűnő szórakozást nyújt a műfaj kedvelői számára, én mégis mindenképp azt javaslom, hogy az előző részeket sem hagyjátok ki. Vétek lenne. Higgyétek el nekem.

Értékelés: 4/5

A sorozat részei:
1. A herceg szeretője
2. Mindent egy lapra
3. A vikomt menyasszonya


Kiadó: HarperCollins 
Eredeti cím: The Viscount and the Vixen
Sorozat: Hellions of Havisham 
Oldalszám: 432

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése