A huszonkilenc éves Kate, tudós apjával és a kissé dilis húgával éli unalmas kis
hétköznapjait. Az apja Dr. Battista ,amolyan igazi tudós ember: bogaras,
csőlátású, és az életét is képes lenne a kutatásaiért feláldozni, szóval
tipikus olyan ember, aki ha a munkájáról van szó mindenre, ismétlem mindenre
képes. Úgy tűnik, hogy hatalmas áttörés előtt áll a kutatásban, mely projekt
befejezéséhez mindenképp szüksége van hű laborasszisztensére Pjotr Cserbakovra,
akinek a 3 évre szóló vízuma hamarosan lejár. A
probléma véresen komoly: két hónap múlva ez a pótolhatatlan jóember kénytelen
lesz elhagyni az országot hacsak…
… hacsak feleségül nem veszi a doki lányát és ezzel
zöldkártyához nem jut. És, hogy Katának erről mi a véleménye? Az különösebben
egyik férfit sem nagyon érdekli.
Imádom Shakespeare Makrancos Katáját. Kismilliószor láttam
már tévében, elsősorban a Zeffirelli által rendezett 1967-es változatot – amit
ha esetleg valaki elmulasztott volna megnézni, mindenképp pótolja, mert
kihagyhatatlan - és színházban (legutóbb Nagy Ervin közreműködésével, ami ahhh...,
szintén fantasztikusan jó volt), szóval mi tagadás, odavagyok ezért a műért na.
Ennek is volt köszönhető, hogy olvasás közben egy-egy jelenetnél olyan képek,
de legfőképp érzések törtek fel belőlem, amik már ismerősek voltak számomra,
melyeket korábban már láttam, átéltem és baromira élveztem, úgyhogy ennek
fényében tulajdonképpen jót szórakoztam a könyvön, de volt egy két dolog, ami
miatt a végén mégis kissé rossz szájízzel csuktam be a kötetet.
Shakespeare Katájának karcossága, szókimondó természete
nemcsak veleszületett tulajdonság, hanem a környezetében élők viselkedésének
következménye is, mely lehetőséget Tyler maradéktalanul ki is szeretett volna aknázni. Erre a témára építve próbált valami egészen újat alkotni,
nevezetesen Kata családját és a velük való kapcsolatát bemutatni, miközben az
eredeti történethez is hű akart maradni. És ez nagyon jó ötlet volt a részéről, hiszen Kata oldaláról még tényleg nem hallhattuk a történetet, de
karakterének ábrázolása valahogy mégsem úgy sikerült, ahogyan azt anno
Shakespeare megálmodta. Ebben a verzióban Katát inkább józannak és
praktikusnak, meg talán egy kicsit flegmának találtam mintsem vehemensnek, zsémbesnek és
dacosnak. És hogy ez most jó vagy nem, azt mindenki döntse el majd maga,
számomra hiányzott lényéből a makrancosság, a kezelhetetlenség és az a bizonyos
vadság, ami tulajdonképpen - amellett, hogy az eredeti történet ízét és zamatát
adta - minden baj okozója volt.
Tetszett, ahogyan Tyler Pjotr és Kata történetét a mai modern környezetbe helyezte, ám a szereplők közötti harc, Kata provokálása és megszelídítésének folyamata nagy szívfájdalmamra az eredetihez képest meglehetősen felhígult, előbbi tán egyáltalán nem is volt. Azok a részek, melyek az eredeti műben Kata megzabolázásáról szóltak teljesen kimaradtak, mivelhogy Pjotrnak Petruchioval ellentétben nem volt kit megzaboláznia. És ha már Pjotrnál tartunk, merev és zárkózott karaktere sajnos nem került közel a szívemhez, ez a keleti habitus és életérzés nekem nem jött be. Kate önző apjától pedig - aki a saját érdekeit mindig a lányai elé helyezte - sokszor ökölbe szorult a kezem és nem győztem csodálkozni azon, hogy Kata hogyan is tűrhette mindezt szó nélkül. Ugyanígy értetlenül állok az előtt a dolog előtt is, hogy végül is Katát mi vette rá a házasságra, merthogy nem a szerelem az biztos. Mondjuk az epilógusból megtudhatjuk ugyan, hogy ezek ketten milyen boldogan élnek - gondolom míg meg nem halnak -, de hogy ez a fene nagy szerelem és összhang mikor és hogyan alakult ki közöttük, arról már nem szól a fáma.
Tetszett, ahogyan Tyler Pjotr és Kata történetét a mai modern környezetbe helyezte, ám a szereplők közötti harc, Kata provokálása és megszelídítésének folyamata nagy szívfájdalmamra az eredetihez képest meglehetősen felhígult, előbbi tán egyáltalán nem is volt. Azok a részek, melyek az eredeti műben Kata megzabolázásáról szóltak teljesen kimaradtak, mivelhogy Pjotrnak Petruchioval ellentétben nem volt kit megzaboláznia. És ha már Pjotrnál tartunk, merev és zárkózott karaktere sajnos nem került közel a szívemhez, ez a keleti habitus és életérzés nekem nem jött be. Kate önző apjától pedig - aki a saját érdekeit mindig a lányai elé helyezte - sokszor ökölbe szorult a kezem és nem győztem csodálkozni azon, hogy Kata hogyan is tűrhette mindezt szó nélkül. Ugyanígy értetlenül állok az előtt a dolog előtt is, hogy végül is Katát mi vette rá a házasságra, merthogy nem a szerelem az biztos. Mondjuk az epilógusból megtudhatjuk ugyan, hogy ezek ketten milyen boldogan élnek - gondolom míg meg nem halnak -, de hogy ez a fene nagy szerelem és összhang mikor és hogyan alakult ki közöttük, arról már nem szól a fáma.
De Kate döntéséhez még pár gondolat erejéig visszatérve: két lehetőség is felmerült olvasás közben a fejemben. Az egyik, hogy talán azért
ment férjhez Pjotrhoz, mert úgy gondolta, hogy csak így szakadhat ki az apja
által elvárt szerepkörből. Ami ha így lenne, akkor azt kell mondjam, hogy
elég butácska a szentem, hiszen ezt sokkal egyszerűbb módon is megtehette
volna: fogja a kis motyóját és szépen elköltözik. A másik lehetőség, hogy
talán így - feláldozva önmagát - akar az apjának segíteni, mely esetben pedig
úgy vélem, hogy ez a makrancos Kata nemhogy nem makrancos, hanem egy
erőtlen, magáért kiállni képtelen szerencsétlen teremtés.
Szóval mint látjátok jócskán voltak problémáim a
könyvvel, nem tagadok, mint ahogyan azt sem, hogy voltak olyan részei is
melyeken rendkívül jól szórakoztam. Tyler roppant szellemes és vicces formában
alkotta újra Kata történetét, melynek a végét ugyan nagyon leegyszerűsítette,
de a mű rajongói számára még így is azt kell mondjam, hogy megéri elolvasni.– Van egy mondás odahaza: „Kedves ember olyan, mint üres kalória: édes, de nem táplál.”
Ez érdekes, gondolta Kate.
– Nos, nálunk pedig van egy mondás arról, hogy több legyet foghatsz mézzel, mint ecettel.
Anne Tyler |
Kiadó: Kossuth
Sorozat: SHAKESPEARE ÚJRA
Oldalszám: 256
Sorozat: SHAKESPEARE ÚJRA
Oldalszám: 256
Ahogy már Zenkánál is írtem, nem jött meg hozzá a kedvem, sajnálom. :(
VálaszTörlésAhhoz viszont igen, hogy újranézzem azt a bizonyos Zefirelli-féle változatot. :)
:D :D Hát, ami nem megy azt nem szabad erőltetni. A filmmel viszont tuti nem lehet melléfogni és már annyit beszéltünk róla, hogy én is totál megkívántam, úgyhogy úgy érzem, hogy nekem is hamarosan újrázni kell belőle. :)
TörlésAhogy a moly-on is írtam: Elég vérszegény történet volt, sokkal többet vártam volna! Ha már a Makrancos Kata „átírata” lenne! Ahogy a fülszövegben írják: „tökéletesen modern, és független Kate képes-e feláldozni magát egy – illetve ezúttal inkább két – férfi kedvéért”. No hát Kata minden volt csak nem „független” és „modern” – ehhez képest egy sodrodó hősnőt kapunk, aki unja az egész életét, egy sodrodó külvárosi liba nulla gondolattal a fejében, aki utálja a munkáját, a gyerekeket, a húgát, a házukat, az apja dilijeit….És a házasságba is csak úgy belesodródik, mert nincs jobb ötlete, a vőlegény egy nem túl sármos szláv gyerek. És végig vártam mikor tör ki az az igazi shakesperare-i pezsgés a történetben de hát nem tört ki…. az epilógus az addigiakból egyáltalán nem következő hepiend és ennyi. :( Ezért nem nagyon volt érdemes átírni!
VálaszTörlés