2020/07/11

, , , , ,

Anna Gavalda: Életre ​kelni

A 35 kiló remény után a következő Gavalda regényem az Életre kelni volt. Ugye mondanom sem kell, hogy ez a könyv is nagyon tetszett és az előző kötetekhez hasonlóan most is tökéletesen sikerült összekapcsolódnom a szereplőkkel. 

Ebben a könyvben hét különböző novella olvasható, amely a magány, a gyász és a váratlan találkozások témája körül forog. A regény szereplői valódi emberek, akik őszintén mondják el történetüket, nekünk olvasóknak pedig nincs más dolgunk, mint belemerülni az emberi lélek rejtelmeibe és megfigyelni annak mozgatórugóit és ellentmondásait.

Mivel a könyvben szereplő emberek generációs és társadalmi szempontból is különböznek egymástól, így mindegyik a saját hangján fejezi ki magát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyik történet elkápráztatott, de amelyik közel került a szívemhez, az valóban megérintett és végigsimított a lelkemen.

Négy ilyen történet is volt a kötetben, melyek közül kettőnél bizony még a könnyem is kicsordult, a másik kettőnél viszont széles mosolyra húzódott a szám. És igen, szerintem ebben rejlik Gavalda igazi nagyszerűsége, hogy folyamatosan képes az olvasót mosoly és könnyek között tartani.

Meg fog halni a kutyám
Ez a novella számomra egy fájdalmas merülés volt a gyászban és veszteségben élő emberek világába. A történet egy olyan férfiról szólt, akinek a gyermeke elvesztése után a házassága is tönkrement. Egyetlen társa egy talált kutya lesz, aki tulajdonképpen segít feldolgozni neki azt a hatalmas veszteséget, amit kirótt rá a sors. Sajnos, ahogy azt a cím is mutatja, a gyermeke halála után a kutyáját is el kell veszítenie, de ez a szomorú esemény valahogy mégis újra összehozza őt a feleségével, ami reménnyel tölti el az olvasót. Szívszorító történet, de a vége  – amolyan gavaldásan - mégis felemelő és szívmelengető.

Az életpontjaim
Nekem, bevallom, ez a történet tetszett a legjobban. Egy igazi kis gyöngyszem volt ez a kötetben, amit újra és újra képes lennék elolvasni, annyira mélyen megérintett. Lehet azért, mert egy kisebb arculcsapásként ért fel számomra, mivel hajlamos vagyok a sok munka, hajtás és teperés mellett elfeledkezni arról, hogy a gyermekeim jelentik számomra az egyetlen tiszta boldogságot a világon.

„Ott volt a karomban, éreztem rajta a kréta, az ártatlanság, a fáradság, a kamillás sampon és a gyermeki reménytelenség illatát.”
Happy Meal
Egy másik gyöngyszem a kötetben, melynek a hangvétele az előzőktől eltérően már egészen más érzést hagyott bennem. Merthogy amikor  a könyvben olvasott nem mindennapi igaz „szerelemmel" kapcsolatban már épp kezdtek elhatalmasodni rajtam az ilyen-olyan csúnya előítéletek, az írónő egy jól irányzott rövid mondattal szépen mindent a helyére tett - szóval hatalmasat ütött a vége. 

Egy fiú
Ez a záró novella pedig egy kifejezetten könnyedebb és vidámabb hangvételű történet volt, amely egy olyan férfiról szólt, aki épp egy korábbi barátnőjének az esküvőjéről, kicsit részegen, kicsit beállva és kimerülve tér vissza Párizsba. Bódult állapotában elkezdi siratni őrült ifjúságát, és búcsúztatni legényéletét. Úgy érzi, hogy megöregedett - pedig még csak 33 éves – szóval sajnálja kicsit magát, de azért álmodozva és mosolyogva pörgeti vissza fejében a vele történt nagyszerű eseményeket, amikor két részeg horkantás között a vonaton hirtelen magához térve két lánnyal találja szemben magát; egy bombázó, de mint később kiderül kicsit butácska, és egy csúnyácska, de könyvszerető érdekes teremtéssel. Olyan jót mosolyogtam ezen az utolsó történeten, mert annyira hihetőnek és igaznak tűnt az egész, hogy szinte magam előtt láttam a jelenetet és már majdnem elkezdtem sajnálni szegény pasit, amikor kiderült, hogy nincs is rá szüksége. 

"Ó, Cupido! Ó, te huncut csibész!
Te huncut, nagy seggű csibész!
Ej, de kegyetlenül játszadozol szegény, védtelen
zsákmányod idegeivel…"

Kiadó: Magvető
Eredeti cím: Fendre l'armure
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Oldalszám: 250

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése