Patricia MacDonald: A, mint alibi

Mostanában szinte Dunát lehet rekeszteni az elsősorban nőknek szóló domestic thrillerekkel, azonban kevés közöttük az igazán jó, és a valóban kiemelkedő történet. Régebben nem kedveltem a thrillereket, igaz nem is volt ilyen széles a kínálat belőlük, de mostanában azért már elég szép számmal fogyasztom őket. Hiába no, idővel változik az ember ízlése. Amikért korábban rajongtam – romantikusok, meg az ilyen-olyan érzelgős szerelmetes történetek – most kissé háttérbe szorultak, és amikre szinte rá se néztem – a borzongató és a lelki nyugalmat felkavaró, vérben tocsogós regények– most egyre többször keltik fel az érdeklődésemet. Az A, mint alibi már a gyönyörű borítójával rögtön megfogott magának, a fülszöveggel együtt pedig már ott volt az erős késztetés, hogy nekem ezt mindenképp olvasnom kell. Őszintén szólva egy hihetetlen izgalmas és csavaros történetre készültem, de sajnos csak egy átlagos, könnyen felejtős regényt kaptam, aminek nagy részén inkább csak idegeskedtem, mintsem izgultam, szóval kissé csalódott vagyok.

Amikor Alex fél évvel később a szülei halála után visszatér otthonába, az ügyvédje egy levéllel várja, amit az édesanyja hagyott neki hátra. A levélből megtudja, hogy édesanyja tinédzser korában teherbe esett és a született lányát örökbe adta. Alexet felkavarja a hír és mindenképp meg akarja találni a féltestvérét, ezért magánnyomozót fogad. És bár hamar Dory nyomára bukkan, de amikor kiderül, hogy az örökbefogadó szülei vér szerinti gyermekének meggyilkolása miatt ül börtönben, Alexet ismét kisebb sokkhatás éri. Alaposan végiggondolva a dolgokat azonban úgy dönt, hogy mégiscsak meglátogatja testvérét a börtönben, ahol Dory meggyőzi, hogy nem ő ölte meg Laurent, és csak az ügyvédje dilettantizmusa miatt került börtönbe. Alex pedig hisz neki, olyannyira, hogy segítségének köszönhetően a bíróság az ügyet újra leporolja, és bizonyítékok hiánya miatt nővérét szabadon is engedi. Ám mivel Dory-t a nevelő szülei nem fogadják vissza, így Alex kénytelen befogadni őt, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt részéről, hiszen alig ismeri, és semmit nem tud róla. Ráadásul még mindig nem tudni, hogy két évvel ezelőtt ki ölte meg Laurent.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó és feszültségben sem volt hiány. Csodáltam Alex törekvését, hogy mindenképp meg akarta ismerni a nővérét és segíteni akart rajta. És érdekes volt látni azt is, hogy a két testvér milyen különös körülmények között talál egymása, és hogy milyen sok nehézséggel kell szembenézniük. Azonban a szereplők közötti rövid és feldúlt párbeszédek meglepőek voltak számomra, nem értettem, hogy Alex miért nem reagált soha nővére verbális támadásaira, és volt egy-két olyan „véletlen” dolog is, ahol annyira kilógott a lóláb, hogy az miatt nem nagyon éreztem reálisnak és hihetőnek a sztorit. Ám igazából mégsem ez volt a legnagyobb problémám a könyvvel, hanem maguk a szereplők, akik közül senkivel sem tudtam a legkisebb mértékben sem azonosulni és együttérezni. Vagy azért, mert annyira unszimpatikus és infantilis volt, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni - ilyen volt Dory. Vagy azért – és ez volt a legidegesítőbb a könyvben – mert egy csomó olyan bődületesen buta dolgot tett, amit egy ép elméjű ember szerintem soha nem tenne. Olyanokat, ami az abszurditás határán túlmutatott, a bosszantó naivságának tényéről már nem is beszélve - ilyen volt Alex. Az egyetlen észszerűen gondolkodó és viselkedő szereplő a könyvben Seth (Alex újdonsült barátja) és még talán Brian bácsi (Alex nagybátyja, bár ő igen keveset szerepelt a történetben) volt. A többiek mellettük mind csak karikatúrák, torz és lehetetlen jellemű emberek voltak. Persze vissza lehet vágni, hogy de hát egy jó pszichothriller egyik alapismérve a szereplők meglehetősen beteg lelkiállapota, de erre meg azt mondom: ha mindez hiteltelennek tűnik, akkor megette a fene az egészet.

Szóval összességében az elgondolás és az ötlet jó volt, de sajnos a megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha teszem azt a szereplők ábrázolása hitelesebb és árnyaltabb lett volna, a véletlen események pedig életszerűbbek, az sokat javított volna az összképen. Persze mindezek ellenére is gyorsan fogytak az oldalak, mert elég érdekes volt a könyv cselekménye ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a történet. Úgyhogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, de tény, hogy találkoztam már ennél jóval izgalmasabb, és jobban összerakott, hihetőbb történetet is.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Lettero
Eredeti Cím: Sisters

Oldalszám: 344