Már szinte
el is felejtettem, hogy mennyire imádtam régebben Elizabeth Hoyt könyveit
olvasgatni, szerintem nagyszerű történelmi romantikus regényeket ír. Julia
Quinn mellett ő a másik nagy kedvencem ebben a műfajban, és a Sötétség hercege
egy igazán jól sikerült darabja, mellyel bizony ismét sikerült elbűvölnie.
Történetünk
főhőse, Maximus Batten, húsz évvel ezelőtt szemtanúja volt szülei brutális
meggyilkolásának. Az akkor tizennégy éves fiú azóta már felnőtt, és Wakefield
hercegeként olyan tekintélyt parancsoló személyiség vált belőle, aki nappal a
politikai élet fontos szereplője, míg éjszaka álruhát öltve St. Giles utcáit járva
a bűn ellen harcol, és abban reménykedik, hogy egy nap bosszút állhat szülei
gyilkosán.
Artemis
Greavesel a sors finoman szólva is cefetül kibabrált. Lecsúszott nemesi
családból származó társalkodónőként úrhölgyek kiszolgálása, támogatása és
segítése a feladata, tehát férjre, vagyonra, urambocsá boldog jövőre egyáltalán
nem számíthat. Ráadásul a testvérét egy örült gyilkosnak tartják, de ő biztosan
tudja, hogy a bátyja a légynek sem tudna ártani, ezért mindent megtesz, hogy
kiszabadítsa őt a börtönből. Egyik éjjel az unokatestvérét kísérve, egy ostoba
fogadás miatt a sötét utcákon bóklászva rablók támadják meg őket, ám a St.
Giles-i kísértet hamar a segítségükre siet, mely nagy hatást gyakorol Artemisre.
És természetesen ő sem hagyja hidegen a megmentőjét, amikor kést rántva kész
lett volna harcba szállni a támadóival.
Atremis okos
nő volt, így nem sok idő kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, ki is rejtőzik a hírhedt
kísértet álarca mögött. És amikor mindez megtörténik merész lépésre szánja el
magát; megzsarolja Maximust, hogy csak akkor nem árulja el a titkát, ha minden
befolyását latba vetve kiszabadítja szeretett ikertestvérét a börtönből.
Élvezettel
követtem nyomon a szereplők sorsát, akik amellett, hogy mindketten elég
összetett személyiségek voltak, gyermekkorukból rájuk maradt mély lelki
sérüléseket is hordoztak magukban. Maximus komor, zárkózott arca egy sebzett,
de érző szívű férfit takart, akit a szülei gyilkosa iránt érzett elvakult bosszúvágyából
csak egy olyan kitartó és makacs nőszemély tudott kizökkenteni, mint amilyen
Artemis volt.
Mert Artemis
bizony nem mondható mindennapi jelenségnek; meglehetősen talpraesett és roppant
bátor nő volt, egy olyan kivételes nőszemély, aki tudja, hogy mit akar és nem fél változtatni a sorsán, ráadásul
megvan a magához való esze is. Mely tulajdonságával határozottan kiemelkedik e
műfaj hősnői közül, és többek között ezért is szeretem annyira az írónő
könyveit. Meg azért is, mert nagy figyelmet fordít a kor hiteles
ábrázolására, (amely ez esetben az 1740-es évek voltak – ojjé, a főhősünk még
rizsporos parókát hordott), a társadalmi miliőre, pironkodva mondom, de a
vérpezsdítő erotikus jelenetekre is, a gördülékeny stílusról és a komolyabb
hangvitelről - mely miatt számomra sokkal hihetőbbé és hitelesebbé válnak a
történetei -, már nem is beszélve.
Na de visszatérve a történethez rendkívül tetszett, hogy
Maximus, mint egy korabeli Batman testesítette meg az igazságosztót London
egyik legrosszabb nyomornegyedében. Természetesen minden adott volt hozzá, hogy
azzá váljon: a szülők erőszakos halála ✔ a gyilkos
iránt érzett mérhetetlen bosszúvágy ✔
megfelelő társadalmi háttér ✔
alagútrendszer a kastély alatt ✔ egy hű és a végletekig elkötelezett inas ✔ a szülők halála miatt érzett bűntudat és bánat ✔ végül pedig az elengedhetetlen egyéni álruha ✔... és én ezt mind
imádtam és roppant élveztem - ha valamit kihagytam, nyugodtam szóljatok.
Ráadásul a
szereplők egymásra találásának bemutatásával is remek munkát végzett az írónő, ami
pont annyira volt érzelmes, buja szenvedéllyel, izgalmas rejtéllyel és
kalanddal tarkított, mint amennyire lennie kellett. Bár az igazsághoz az is
hozzátartozik, hogy az istennős becéző szavak tőlem aztán nyugodtan
kimaradhattak volna a történetből.
A mellékszereplők
tekintetében Artemis megkínzott ikertestvére Apolló, és Maximus félig vak húga,
Phoebe vált számomra igazán szimpatikussá, mely miatt az ő történetükre roppant
kíváncsi vagyok. Azonban jó ha tudjátok, hogy
A sötétség hercege a Maiden Lane sorozat hatodik része, melynek
előzmény regényeihez eddig még nem volt szerencsém. Ám úgy vélem, hogy a
sorozat valamennyi kötete - a hatodik legalábbis mindenképp - önálló történetként
is megállja a helyét, úgyhogy a műfaj rajongóinak, tehát minden álmodozni kész
romantikus léleknek csak ajánlani tudom.
 |
| Elizabeth Hoyt |
Értékelés:
4.5/5
Kiadó: General Press
Eredeti cím: Duke of Midnight
Sorozat: Maiden Lane
Oldalszám: 320
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése