Elizabeth Hoyt: Szívembe ​zárva (Maiden Lane 8.)

Jézusom, hogy ez a könyv most nekem mennyire jól esett. Imádtam olvasni, az első oldaltól kezdve az utolsóig. Elizabeth Hoyt regényeit eddig is nagyon szeretem, de ezek után Julia Quinn művei mellett szintén kiemelt helyet kapnak a polcomon.

Előre szólok, rajongó poszt következik.

Lady Phoebe egy életvidám fiatal teremtés, akinek minden vágya, hogy rangjához illő társadalmi életet éljen – színházba és bálokba járjon, parkokban sétáljon és sokat lovagoljon -, ám mivel az egyre romló látása miatt ezek a rendkívül szórakoztató tevékenységek egyre nehezebben mennek neki, így állandó kísérőre és védelmezőre van szüksége, mely feladat ellátására bátyja a felettébb idegesítő, ám rendkívül vonzó Trevillion kapitányt bízza meg. Trevillion kapitány a királyi gárda leszerelt tagja, aki nem is olyan rég egy baleset során súlyos lábsérülést szenvedett, mely miatt még most is gyakran kínozzák fájdalmak, de ez soha nem akadályozza meg abban, hogy akár egy pillanatra is szem elöl tévessze csinos védencét. Mivel a kapitányt nem hagyják hidegen a lady elbűvölő bájai, így minden önuralmára szüksége van, hogy a feladatára tudjon koncentrálni, amire hamarosan szüksége is lesz, ugyanis Phoebe emberrablók célpontjává válik. Ám hála a kapitány katonai múltjából származó tapasztalatának és éberségének, sikerül megakadályoznia a hölgy elrablását, melyet aztán több leányrablási kísérlet is követ, több kevesebb sikerrel. Természetesen Phoebe zsarnoki természetű bátyja (akit korábban a Sötétség hercegéből ismerhettünk meg) őrjöng a történtek miatt és mindent megtesz, hogy a tetteseket kézre kerítse, ám amíg ez megtörténik, addig a kapitány, hogy szíve hölgyét biztonságba tudja, titokban egy vidéki faluba menekíti. Közös utazásuk pedig azon túl, hogy igen kalandosra sikeredik, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jobban megismerjék egymást és az erős vonzalom, ami már korábban is ott szikrázott közöttük, szenvedéllyé váljon.

Hát kérem szépen, engem ez a könyv teljesen elbűvölt és levett a lábamról. S amellett, hogy végig izgalmasnak, lendületesnek és szívmelengetően romantikusnak találtam, a szereplőket is maradéktalanul a szívembe zártam. Imádtam Phoebe erős és bátor karakterét és érzelmi fejlődését, aki ugyan kezdetben teherként élte meg a kapitány állandó jelenlétét maga mellett, de aztán idővel mégis erős vonzalmat kezdett érezni iránta. És a kapitányt is imádtam - ó, de még mennyire -, annak kitartó és állhatatos jellemét, és hogy mindig szótlanul tűrte Phoebe állandó csacsogását és kérdezősködését. Ám legfőképp azt szerettem benne, hogy bár együtt érzett Phoebe-vel, soha nem sajnálkozott felette, elfogadta őt olyannak, amilyen, féltette és óvta ugyan mindentől, de mégsem nyomta agyon aggódó szeretetével.

Phoebe és Trevillion jelleme teljesen különbözött egymástól, és pont ez volt a legjobb az egészben. Phoebe a vaksága ellenére is mindig vidám és cserfes volt, míg a kapitány higgadt, hűvös, amolyan karót nyelt típus. Ám mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást, melynek következményeként a vágy mindig utat tör magának, és ez itt sem történt másképp. A szerelmesek közti kémia meglehetősen átütő volt, a lapokról pedig csak úgy sütött a szenvedély. És szerencsére az írónő sem hazudtolta meg magát a vérpezsdítően túlfűtött, forró jelenetek megírása során, melyekből épp annyit kaptam, amennyi az ízlésemnek megfelelő volt, úgyhogy ezen a téren sem volt okom panaszra.  

Aztán nem tudok szó nélkül elmenni a szereplők különleges kapcsolata mellett; imádtam, ahogy egymás fogyatékosságát kezelték, és ahogy ennek köszönhetően szépen kiegészítették egymást. Mert bár lehet, hogy korábban nem írtam, de a kapitány a sérült lábára sánta volt, és Phoebe a kifinomult hallásának köszönhetően már a járásából meg tudta állapítani, ha épp fájdalmak kínozták szegényt - és természetesen a kapitány is mindig tudta, hogy mikor van Phoebe-nek szüksége rá. Szóval az írónő remekül építette fel kettőjük viszonyának elmélyülését, én pedig ennek hála roppant mód élveztem a lelki egymásra hangolódásuk folyamatát, illetve hogy a közöttük lévő kor és társadalmi különbség azon túl, hogy természetesen nem akadályozta meg sorsuk beteljesedését, egy kis tiltott szerelem feelinget is vitt románcuk alakulásába.

És bár nem szeretném agyon dicsérni a könyvet, annak ellenére, hogy a mondandóm elején írtam, hogy ez egy rajongói poszt lesz, de mindig élvezettel olvasom az olyan párbeszédeket, ahol a szereplők kedvesen évődnek vagy akár morgolódva csipkelődnek egymással, és ez az élmény itt sem maradt el. Arról már nem is beszélve, hogy milyen kellemes meglepetésként ért a kapitány titkos múltjának megismerése, ami csak még vonzóbbá és izgalmasabbá tette őt számomra. 

Szóval nálam ez a könyv most nagyon betalált, pont ilyennek képzelek el egy igazán magával ragadó, szenvedélyes történelmi romantikust, úgyhogy aki hasonló élményre vágyik, annak őszintén csak ajánlani tudom. Higgyétek el, remek szórakozást fog nyújtani.

Ui.: Igaz, hogy ez immár a Maiden Lane sorozat 8. része, de ez senkit ne rettentsen el, mert önállóan kötetként is tökéletesen megállja a helyét csakúgy, minta a sorozat előző részei.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Dearest Rogue
Sorozat: Maiden Lane 
Oldalszám: 296